2011. február 19., szombat

Elephant sanctuary

Íme egy visszadátumozandó bejegyzés február 2-ára...

Dani csütörtökön és pénteken nem ment dolgozni, a kínai újév okán ezt a két napot szabadnapként adják itt. Arra készültünk, hogy lemegyünk Melakába, de mert nem kezdtük elég korán a szálláskeresést,és mert ez a város alapvetően az itteni kínai kultúra bölcsője, nem is csodálkoztunk igazán, hogy minden próbálkozásunk sikertelennek bizonyult.

Így végül arra jutottunk, hogy a négy napból kettőt kirándulással töltünk, kettőt pedig itthon. Tulajdonképpen csak az riasztott egy kicsit, hogy mindkét kirándulás több, mint 100 km utazással kezdődik és végződik, és ezeket a távolságokat egy nap kétszer kell az autóban tölteni.

Mondanom sem kell, hogy belevágtunk, és minden félelmem ellenére nagyon jól sikerült minden, a gyerekek elfáradtak ugyan, de nekik is élmény volt, a második túránkra már nagyon rutinosan egy doboz játékkal és két napra elegendő rágcsálnivalóval, ennivalóval készültem... de kezdem az elején.

Régóta készültünk már az elefántokhoz, bár ezt először Szilviékkel terveztük, ők mostanában nem jártak erre. :) A háztól gyakorlatilag autópályára lehet állni, és majdnem végig ezen lehet menni, így a táv egy-másfél óra alatt abszolválható. Ha nincs egy utazásellenes egyéves, aki az első húsz perc után inkább világfelfedezni vágyott, és ezt hangos nemtetszésnyilvánítással adta tudtunkra, olyannyira szívszaggatóan, hogy meg kellett állnunk, kivenni, sétálni, megnyugtatni. Az út zömét végül alvással töltötte, de erősen elgondolkodtam, hogyan lesz ez hazafelé, illetve két nap múlva, amikor majd Melakába szeretnénk eljutni.

Az autópályát elhagyva az út a dzsungelen keresztül vezet, a másfél sávnyi út mentén itt ott cölöplábakra épült, favázas, pálmalevél oldalú kunyhók állnak. Az Asli Orangok, vagyis a helyi őslakosok élnek itt, elképesztően más világban, mint alig 100km-re KL-ben a bevándorlók... Szeretem nézni ezt a természettel szorosan összenőtt, kicsit idegen, de az őszintesége miatt mégis szívemnek kedves világot, látni, hogy bizonyára megküzdenek nap mint nap a kiszolgáltatottsággal, és elgondolkodni, vajon mivel töltik az idejüket...

Az út végén az elefántpark sorompója nyitott karokkal várja a látogatókat. Új építésű fogadóház, ahol be kell jelentkezni, és adományt lehet hagyni, a látogatásért ugyanis nem kérnek semmit. Pedig program van bőven, minden nap kettőtől részt lehet venni egy kis bemutatón, a folyóban fürdő elefántokat lehet látni, etetni lehet őket, és végül egy körre a hátukra ülni, és ha a folyó is úgy akarja, akkor még fürdeni is lehet velük.

Majdnem ebédidő volt, mire megérkeztünk, megnéztük az életkoruknak megfelelően elkülönített kisebb, nagyobb, hatalmas állatokat, megetettük őket mogyoróval, ezt a gyerekek, Áronnal az élen nagyon élvezték. Megebédeltünk (valamit elszámolhatott a hölgy, mert bár olcsó volt a hely, három üdítőért és négy tál ételért fizettünk 17 ringitet, vagyis nagyjából 1200 forintot...), aztán kettőre visszamentünk a parkba. Nagyon meleg volt, én alig győztem ülve, de a többiek lelkesen várták a műsort.

Hamarosan meg is érkeztek a dzsungelből az elefántok, az idomárok hátán. Bemutatkoztak, majd leballagtak a folyóba megfürdeni. Megetettük őket, papayával, uborkával, és következett az elefánton lovaglás. Rengetegen voltunk, így egy kicsit turistalátványosság érzésem volt, és sajnáltam az állatokat, akik csak köröztek az erre kialakított karámban, hátukon a lelkes emberekkel, fényképezőgépek kattogtak... és újra megállapítottam, ha a természetben szeretném látni őket, máshová kell mennem, gyerekek nélkül, és még ott se biztos, hogy nem botlok bele másokba, akiknek ugyanez a vágyok...

Jól elfáradtunk, de még hátra volt a folyóban fürdés. Mi erre nem vállalkoztunk, részben, mert nem volt nálunk fürdőruha, részben pedig mert nem volt túl vonzó... pláne, amikor kiderült, ez pusztán arról szól, hogy az elefánt leveti magáról az épp felkászálódott lelkes népet.

A hazaút kicsit gördülékenyebben telt, mint az ide vezető, mind elaludtak, tele élményekkel, jó koszosan, és fáradtan.

Kis Mikoltunk két és fél éves lett

Az első dolog, ami eszembe jut róla Dani egyik megjegyzése, miszerint Mikoltunk olyan, mint az arzén. Kis dózisban gyógyszer, nagy dózisban halálos... Van egy pólója, amire ez van írva, little monster. Mindez világoskék alapon kedves kis virágokkal, színes pillangóval. Amikor a múltkor ez volt rajta, állandó mosolyoghatnékom volt, annyira jellemző rá ez a kettősség. Az édes, gyöngyszemű tündérem, aki olyan durva, hangos, és akarnok tud lenni, amire csak egy meglett felnőtt volna képes.

Mikoltot itt érte a kettőésfeledik évfordulója. Rengeteget változott, mióta eljöttünk otthonról, köszönhetően az új környezetnek, a dackorszak is előtört, de olyan elemi erővel, hogy azt lekövetni esélyem sem volt. Próbálgatja a türelmemet, feszegeti a határokat, mindezt oly Mikoltosan teszi, hogy este, amikor elalszik, mégcsak morcos sem tudok lenni rá. Ilyen a természete, az első pillanattól tudtuk, ő az erősebb, és persze könnyű volt vele kisbabaként, mert mindent jelzett és pontosan értelmezhető volt, mit szeretne. Most is így van ez, csak most hajmeresztő dolgokról van hasonlóan konkrét elképzelése, olyankor nem ismer nemet, talánt, majdot... semmit sem.

Január elseje óta beteg. Jelzés ez nekem, mert bár erősnek tűnik, mégis ő a leggyengébb sok szempontból. Talán mert ő szopizott a legkevesebbet, talán mert annyira hozzánőtt Hannához, hogy hannát képezi le, és az ő szenvedéseit forgatja maga ellen, talán mert középsőként tényleg neki jut(na) a legkevesebb. Így nyilván sokkal több figyelem jut rá, de ez mégsem megoldás, ráadásul aggasztó is. Neki a legnehezebb, ő még nem mondja, az ő nyelvét nem beszélem olyan jól, mint a többiekét. Mégis nehéz látni, hogy szívesen rombol, bánt, és semmi sem használ, ha épp ilyen kedve van. Akármeddig képes elmenni, a küzdelemben a halál nemes, neki pedig úgy tűnik nincs félnivalója.

Bizonyos szempontból baba még, és keresi a biztonságot, szeretem, amikor végül úgy dönt, mégiscsak mi vagyunk a pont az életében, és hozzánk bújik, néha még puszit is ad. Sokszor egy egy film kapcsán eszünkbe jut, vajon milyen kamasz, felnőtt válik majd belőle, nekünk mindenesetre edzés a vele való lét, ami a legtöbb esetben valóban szórakoztató.

Mert Mimi az egyik legszínesebb foltja a családnak. Elképesztő ötletei, mondásai vannak, ezeket még rögzíteni sem tudom, de abban a pillanatban annyira meglepően szellemes, hogy csak ámulok. Nem beszél tisztán, de olyan szavakat használ, mint Hanna, ettől még mókásabb az összhatás. Egy tegnapi kérdées megmaradt, azt kérdezgette Danitól, hogy pizsamában ugye nem lehet bemenni a medencébe. Dani nem válaszolt egy darabig, mire Mikolt a legkedvesebb hangján kérte: Papa, válaszolj nekem... :)

Kismacska, aki akkor bújik, ha kedve van, de ha nincs, akkor jajj annak, aki erőszakoskodni akar vele. Elengedhetetlen kellék lett a paplan, sokszor hozza, ráfekszik a nappali közepén, tényleg az az ember érzése, hogy egy kiscicával él együtt. Kicsike még mindig, bár ez itt ázsiában fel sem tűnik, itt a korosztályában szinte magasnak számít. 12 kiló és 92 centi.

Jóevő, jólalvó, de ezekkel sosem volt különösebb gond, az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy igyon eleget, mert neki az ivás egy korty, pedig itt, és pláne mostanában nagyon jó volna, ha magától és sokkal többet inna.

Igazi lány, ha ruhát vesz fel, odamegy az apjához, hogy nézd, milyen csinos vagyok. :) Amúgy pedig egy kicsit sem érdekli, ha leeszi magát, ő az, aki biztosan kiönti, kiborítja, leönti, leejti az ételt, egy könnyed "boci", vagy bocsánat követi ezt, vagy semmi. Előbbieknél nem tudok rá haragudni, pláne, amikor hozzáteszi, véletlen volt, nem figyeltem eléggé. :):)

A játékai jellemzően Hanna által vezénylet dolgok, együtt babáznak, építenek, ragasztanak, rajzolnak, mesélnek, de ha egyedül van, akkor sokszor csak keresi a helyét, magától nem szeret elkezdeni semmit, kivéve a hintázást, és néha a szerepjátékokat. Ha elmerül, akkor viszont hosszan játszik, nagyon szeretem nézni ilyenkor, ahogy folyik a halk, szinte észrevétlen belső monológ, pakolgatja a kiskanalakat, a kiskonyhában, instruálja a babákat, és mesét olvas magának.

Az angollal nagyjából úgy halad, ahogy Hannától hallja. Bármit megjegyez, így ő is számol már tízig, és néhány nótát is énekelget.

A mozgása rengeteget fejlődött. A kis cserebogárból egy állandóan próbálkozó, ügyes kis emberke lett, bár rettenetesen óvatos, legalábbis a szavai, amit a leghajmeresztőbb mutatványok közepette használ erre utalnának, ha nem látnám, közben csak felmászik a kissziklára 8közben mondogatja, hogy ő még kicsi és a nagy szikláról lepottyanna és jól megütné magát :):)). Úszik is, karúszóval, úrikisasszony módjára, a fejét kitartva, de nagyon ügyesen, és nagy kedvvel. Hintázik, magasra kell lökni, elréved olyankor, imádom a kis csücsöri száját.

Szeretem azt a módot, ahogyan a világban van, tanulni lehet tőle, hogy a fontos dolgokért ki lehet állni, a többi pedig cseppet sem érdekes.

Hosszúhajú lett, kibújt az összes foga, észrevétlen, csillagszemű, kompakt kis bogár. Szintén észrevétlen tudja az összes színt, számol, elkezdett öltözni. És hogy mit szeret? Őszintén szólva, bármit és semmit sem igazán. Azt hiszem ő egy igazi életigenlő, minden helyzetben a legjobbat kereső, abból a legkellemesebbet kihozni törekvő kismacska. Akit fel kell venni két lépés után, mert elfárad, akinek megvan a maga világa, elképzelése, semmihez sem ragaszkodik, csak és kizárólag a paplanjához... na jó, meg a cumihoz. Sorolhatnám, hogy szereti, ha olvasunk, ha építünk, de ugyanígy szereti, ha békén hagyjuk, és tépegetheti(né) a könyveket... :) Izgalmas világ az övé, tényleg. :)

2011. február 18., péntek

1056

Ennyi bejegyzés született, mióta írom ezt a kis naplót...

Visszaolvastam egy pár bejegyzést, nemsokára születésnapom lesz, sokmindent kértem már magamban, de most jöttem rá, mi hiányzik ma... A humorom... kérem vissza.

Dolgozni fogok rajta, bár persze az anyanyelvemen sokkal könnyebb ezt megtenni a hétköznapokban, de majd gyakorlok :) Mindenesetre önkritikát gyakorolva, túl komoly lettem, túl fontosak a dolgok körülöttem, és ez súly. Úgyhogy szeretném kicsit letenni. Akkor most mégis van valami újévi fogadalmam? A tavalyi is jól sikerült :):)


(képeket a bejegyzésekhez holnap fogok tudni feltölteni, addigra sikerül talán feljutnom a másodikra)

Egy cikk és a gondolataim hozzá

Viki átküldött ma egy cikket, ami a mostani életünk szempontjából olyannyira releváns, hogy bár aludnom kellene, mégis lejöttem, hogy az egyelőre még formálódó gondolataimat bepötyögjem ezügyben.

Talán érdemes előbb a cikket elolvasni (ez az a könyv, amiről a múltkor cikkeztek a time outban és említettem egy posztban már), és csak utána az én gondolatrohamomat... itt található. Egy kínai nő könyve arról, miért olyan sikeresek a kínai és mellesleg az ázsiai gyerekek szemben a nyugati kultúrában növekvőkkel, mik a főbb különbségek.

Az én részem... Amikor otthon arról gondolkodtam, milyen lesz itt élni, tudtam, ez Ázsia, más, de egészen pontosan nem volt képem arról, miben, hogyan más. Ha lett volna időm, energiám többet foglalkozni a kérdéssel sem tudom, vajon másképp döntöttem volna, bár bevallom, elég sok álmatlan éjszakám van azóta, hogy Hannát elindítottam az itteni világban. Hiszen nem itt nőttem fel, hiába is tudnám agyból, mit jelent itt élni, előbb megélni kell, ezen keresztül megérteni, lexikális tudás nem elegendő.

Miről beszélek? Arról a rendszerről, amit a mi lakóhelyünkön, ahol a többség kínai, gyereknevelésről gondolnak, tesznek. A felszínt látva teljesen abszurd elvárásokkal a gyerekeik felé, minél korábban elkezdve az edzést a felnőtt világra, minél kevesebbet megtartva ezzel, akarva, akaratlanul a gyerekkorból. Abból az értékből, ami számunkra európaiak számára érték. Kezdetben azt gondoltam, hogy egyszerűen hiányzik valami alaptvető tudás arról, amit mi tudunk a gyerekkorról, annak sajátosságairól, a fejlődés milyenségéről.

Nem hiszem, hogy itt, vagy bárhol a világban más lenne az aránya a tudatosan nevelő szülőknek, a többség itt is, otthon is inkább elfogadja a társadalom alakította normákat, és úgy nevel, ahogy látta, hallotta, ahogy a rendszer diktál. Vagyis nálunk három évesen mennek a gyerekek óvodába, előtte esetleg bölcsődébe, és csak első osztályban tanulnak betűket olvasni, számolni, írni. Senki sem csodálkozik ezen, mindenki számára természetes ez. Aki tudatosabb, választhat altarnatívákat, de inkább a szelídebb, mint a pragmatikusabb, akadémikusabb véglet az.

Itt az a norma, hogy a gyerekek két hónapos koruktól mással, vagy máshol "nevelődnek", három évesen alapozzák a második nyelvet, négy évesen tízen belül számolnak, öt évesen ismerik az abc-t, és három nyelvet tanulnak. Hat évesen nagyjából a mi nyolc-kilenc éveseink színvonalán teljesítenek. De miért?

Ez foglalkoztat leginkább, a cikkben néhány bagatell válasz már szerepel. Ezzel, mert nem vagyok maláj, kínai, nem vagyok ázsiai nem jutottam előrébb, nyilván megvannak a válaszok, hogy így érhető el, hogy mindig mindenben a legjobb legyen a gyerek, mert így kap megfelelő pozíciót, amivel a megélhetést biztosítja majd maga és a szülei számára. Mindezt egy olyan kultúrában, ahol a család szerepe kiemelkedősen fontos (az ő mércéjükkel ez inkább anyagi vonatkozásban, és a szokásokhoz való ragaszkodásban csúcsosodik, nem egy fajta belső érték, az ember értéke, az összetartozásé, sokkal inkább a fennmaradásról szól, így kívülről, európai szemmel, ami nyilván torz, tele sztereotípiákkal...), és ahol kevés az egyéb opció...

Amin töprengtem, az az, vajon miért gondolják hatékonynak ezt a rendszert azok, akik kitalálták, vagyis azok, akik gondolkodtak azon, milyen legyen. Nagyon fura dolog ez, hiszen a mai Malajzia története nem túl idős, lényegében ötven évre kell visszatekinteni, ráadásul iszonyú erős az angolszász behatás, az oktatásban pedig mindenhol az itáliai hagyományokra hivatkoznak. Vagyis európai mércék, de ázsiai adoptációban. Iszonyú fura és érdekes keveredés ez, ha Hannát nem kellene ebbe integrálnom, akkor sokkal nyitottabb lennék a válaszkeresésre... Abban a városban, ahol minden arról szól, hogy csinálj pénzt, talán nem meglepő, hogy már az óvoda is színtere a versenyistállósodásnak, de vajon meddig tartható az, hogy minden egyén a legjobb kell legyen?

Két izgalmas kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban. Az egyik, a láthatatlan kasztrendszer. Előre megjósolható, hogy ki az, aki takarít, és ki az, aki bankár. előbbi valószínűbben indiai, vagy bevándorolt indonéz, utóbbi inkább kínai. Vagyis ha minden maláj születésű ebben a versenyben vesz részt, mi értelme? A másik, a rugalmasság kérdése.

Érdekes módon, a cikkből az derül ki számomra, hogy elsőnek lenni bárhol a világban az ázsiaiak tudnak majd, hiszen ők a legszorgalmasabbak, kicsi koruktól fogva arra tanítják őket, hogy viseljenek, küzdjenek, kibírjanak, megoldjanak, rettentő okosak legyenek. Mégis sántít ez nekem. Mi az, amit beáldoznak ezzel? Meddig tartható az a szemlélet, hogy a legokosabb a legjobb? Mit jelent okosnak lenni?

Az az érzésem, sokkal fontosabb (és ez megintcsak az európai agyam... más nincs is :)) kreatívnak lenni. Leginkább akkor, ha nem egy városban, egy munkahelyen kell megfeleni egy életen keresztül. Persze ha azt feltételezzük, hogy a gyerekünk KLben fog gyökeret verni, és itt fog dolgozni, valószínűbb, hogy kimagaslónak kell lennie, ahhoz, hogy ő lehessen a prime minister. De vajon ez a tudás alkalmazható-e mondjuk svájcban is? Míg kiszámíthatóak a keretek, nem vitás, az elv működik... de azon túl?

És az utolsó, legfontosabb kérdésem... Mit jelent számukra a boldogság? Az elégedettség? Milyen sokrétű lesz az ilyen gyerekek gondolkodása? Hogyan állnak helyt a szociális világban? Érdekes módon, a felnőttekkel eddig az volt mindünk tapasztalata, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbak, vidámabbak, látszólag elégedettebbek az életükkel, mint mi, magyarok. Van öniróniájuk, játékosak, könnyedebbek. Lehet, hogy az időjárás, a gazdaságuk stabil volta is közrejátszik, de ahogy nézem az óvodában alkalmazkodni kénytelen gyerekeket, nem ez volna az első gondolatom a felnőtt világról.

Egyszerűbb-e boldognak lenni akkor, ha tudom, valamiben én vagyok a legjobb... és nem törődni azzal, amiben nem vagyok jó? Bár a japánok éppen azt fejlesztik a gyerekeiknél, amiben gyengék, mondván, ha jól lovagol, akkor azon nincs mit dolgozni...

Az az ideám, hogy sokkal többszínűek a mi gyerekeink, és mi magunk is. A felszín itt kiegyensúlyozottabb, de hamar a végére lehet érni, nincs túlságosan nagy mélység alatta. Az elsiettetett gyerekkornak egészen biztosan vannak bepótolhatatlan részei, amik hatással vannak a felnőtt korra. De mik ezek?

Az oviban értették, miért, és mit szeretnék... vagy csak nekem tűnik így, mert azt gondolom, hogy ők azt gondolják, amit én gondolok? Rajtam kívül egy anyuka sem kérdez a gyerekéről, senki sem hiányolja látványosan a játékidőt, eszközöket. Elfogadják, hogy tanulnak. Sőt... vagy legalábbis beállnak a sorba.

Tanultam ma, többek között azt, hogy lehetetlen levennem az európai szemüvegemet, de nagyon fontos, ahhoz, hogy értsem, mit és miért akarok másképp, mint amit az ár diktálna... Hiszen ázsiában vagyunk, ahol az individummal szemben a kollektivitás sokkal erősebb. A saját értékeinket kell szem előtt tartanom, tiszteletben tartva az övéket, erősítve magunkban azt, ami jó az európaiból, befogadva azt a részt, ami ebből jó. Még nem látom sem az arányt, sem a konkrét tartalmakat.

Csomagot hozott a posta

Nagyon vártuk. :):)

Ma délután csöngetett a postás (a ládánk a dizájn része, nem fér bele más, mint a hagyományos boríték), mert ami érkezett, az nagyobb volt egy levélnél. Bizony, egy könyvet kaptunk, Magyarországról, otthonról, magyarul, egy szívemnek nagyon kedves blogos ismerősünktől.

Az előzmények itt, itt és itt olvashatók...

Mi pedig így örülünk neki :) Kicsit betegen, de annál nagyobb lelkesedéssel lapozgatva. Szilvi, nagyon köszönjük, a képeket külön, a lányok most a hűtőről mosolyognak ránk :):)

Itt a farsang áll a bál

A múlt hétvégén anyukámmal beszéltünk telefonon, kérdeztem, mit csinálnak az oviban, épp Hannával egykorú csoportja van. Farsang van, mondta, készítsünk álarcot, színes papírláncot, meséljek nekik a szokásokról, énekeljünk farsangos nótákat.

Egész héten vártam a pénteket, amikor Hanna itthon lesz majd, és alkothatunk. Elsőre azt gondoltam, a láncot fogjuk ragasztani, amihez a színes csíkokat ők vághatják, és amúgy is nagyon szeretnek ragasztani.

Ma reggel, bár nagyon lassan indult, és főznöm is kellett még, nekiálltunk az alkotásnak. Nagyon ritkák az ilyen alkalmak, pláne, mióta Áron a legszívesebben rombol, asztalra mászik, de mert Peti itt van, elvitte előbb vásárolni, aztán hintázni a teraszra. A két kislány pedig hihetetlen lelkesen és kitartóan játszott. Közben beszélgettünk, énekeltünk, Hannának nagyon jó kérdései voltak a busókról, a tavszról, eszébe jutottak a kertünkben nyíló virágok, és természetesen a farsangi mulatság is. Ő királylány, Mikolt túró rudi szeretne lenni. :):) Nagyon tetszett nekem az ötlete, egészen spontán, magától találta ki. :):)

Majdnem dél lett, mire Hanna papírcsíkjai elfogytak (figyelt rá, hogy mi a sorrend, magától mondogatta, mi után melyik szín következik), az alkotás pedig kikerült a bejárati ajtóra. Vágtam hozzá betűket is, így most így néz ki a bejáratunk. Hanna annyira várta, hogy Dani mit szól majd, Dani pedig ahogy belépett az első mondata volt, hogy milyen csodaügyes gyerekei vannak. :)

Új fejezet ovi ügyben

Csütörtökön Hannát Dani vitte oviba. Délben egyedül mentem érte a kicsikkel, háromnegyed egy körül, ahogy szoktunk.

A közös tér színpadán Hanna csoportja énekelt, táncolt, valamire készültek, a kicsik rohantak oda, hogy lássák, mi a zenebona oka. Kicsit csalódottan láttam, hogy Hanna nincs a gyerekek között, összeszorult a szívem, hogy újra kudarcélmény neki a társaság, és úgy döntött, kiáll, nem vesz részt a mókában, pedig mennyire szeret énekelni, táncolni...

Míg ezen merengtem, Hanna egyszercsak szélviharként száguldott át a téren, rám sem hederített, leesett az állam, milyen kiscskó, jókedvű, pörgős, az, aki eddig a nyakamba repült, valahányszor meglátott délben. Nem értettem honnan jött, mi az oka a nagy viháncolásnak, de láttam, vizes a copfja, és lassan összeállt a kép.

Hanna már ma átkerült Auntie Juliehoz, ezért a felszabadultság. Julie hamarosan jött is, betessékelt a csoportszobába, elmesélte mi történt a délelőtt során. Pár szót, és egy színt tanultak, egy projekten dolgoznak, hajót készítenek, amihez színes alkatrészeket vágnak, festenek, közben tanulják a formákat, színeket. Reggeli után medencéztek, a kicsiknek ugyanis belefér az idejükbe, hogy egyszer egy héten kimennek, és pancsolnak. Játszhatnak is szabadon, és minimálisan, fokozatosan adagolva nap közben van némi feladatmegoldás is, finommotorikát, nyelvet fejlesztenek. Labirintust oldottak meg ma, közben megtanulták a hangyát, és a sajtot is angolul. Délben már ebédeltek, ennek külön örülök...

Julie azt mesélte, ma először látták Hannát mosolyogni, sőt szinte egész nap fülig ért a szája, Julie mellett kis jobbkézként segédkezett a kisebbeknél, vagyis a helyére került. Zene füleimnek... mégha nem is a saját korcsoportjában lett is ilyen felszabadult. Ráadásul Nina is ebben a csoportban van, aki csak egy évvel fiatalabb nála. Róla talán még nem írtam, ő egy francia kislány, harmadik gyerek, az ő családjuk a másik, akikkel szívesen találkoznék kötetlenül is. Volt is már róla szó, hogy egyszer átmegyünk hozzájuk játszani, de mi anyukák mindig nagy rohanásban vagyunk, eddig még nem sikerült számot cserélnünk...

Visszatérve Hannára... Illetve Juliera. A beszélgetésünk végén (amit ő kezdeményezett, és amiért nagyon hálás vagyok neki, hogy érti, érzi, mi kell Hannának, és fontosnak tartja, hogy ezt ketten vitassuk meg...) megkérdezte, hogyan döntöttük odahaza, természetesen kérdés sem volt, hogy Hanna ebben a csoportban maradjon.

Kifelé menet Auntie Geatha néhány szót váltott velünk, ő két kisfiút kísért valahova, én a magam hármát terelgettem, így csak szőr mentén búcsúztunk... azt mondta: Hanna, neked nagyon jó anyukád van... a maláj anyukáknak az a fontos, hogy a gyerekeik minél előbb minél többet tudjanak, számokból, betűkből, játszani nem engedik őket...

Nos igen, mások a prioritások, Hanna egyik egykori csoporttársa ovi után heti kétszer külön matekra jár...

Itthon vacsora közben Hanna kérdezte, megy-e másnap oviba. Mondtam neki, hogy nem... Senki nem megy? Nem csak te nem mégy... De én szeretnék... Kell ennél több?

Este a fürdés előtt megállt a szekrény előtt, válogatta a másnapi ruhát, újra mondanom kellett neki, hogy holnap nem viszem. Azt hiszem tényleg szeretne menni, és ez a legeslegjobb dolog, ami történhetett. Örülök, hogy így alakult, hálás vagyok az óvónőknek, hogy bár nem maguktól, de a kérésemre azonnal segítettek megoldani valamit, ami nekünk nagyon fontos volt. Várom a hétfőt...

Betegek

Dani csütörtökön két napos konferenciára ment, ottalvósra. Mi éltük a hétköznapokat, élvezve az itthagyott autó nyújtotta komfortot, Hannáért végre nem gyalog kellett elmennünk. Peti a városba ment, csak délután jött haza. Estefelé lementünk a tóhoz motorozni, halakat etetni. A lányok már messziről mondják, harcsa, aranyhal. :)

A füves téren rohangáltak, jókedvűek voltak, Áron is bóklászott, próbálgatta a motort is. Nyolc előtt egy kicsivel indultunk haza vacsorázni, és az estét levezényelni. Hiányzott Dani, beszéltünk vele délután, de úgy éreztem, szépen megy a napunk, rendben lesz az este is, akár Peti segítsége nélkül is, hadd pihenjen.

A lányok közül Mikolt napok óta köhög, tegnap óta Hannát is hallom, bár az övé, Mikolttal ellentétben, aki mélyről és nagyon hurutosan köhög, száraz, inkább irritáló. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ezeknek a tüneteknek, adtam a köhögés ellen a szirupot, kapták a homeopátiát is, figyelve minden jelre, de nem romlott az állapotuk, ha nem is javult dinamikusan.

Mikolt vacsorázni nem akart, a paplanját kérte, a szőnyegen begubózott, cumizott, míg mi ettünk. Hiába kérdezgettem, kér-e valamit, nem is válaszolt. Végül kibugyoláltam, a homloka forró volt. Pisilt is, a szőnyegre sikerült így levetkőztettem. Szerencsére, mert amint elindultam a pisis ruhákkal a mosógéphez, futott utánam, felemeltem, mire összehányt. Magát is, engem is...

Fürdés, lázmérés, 39... Hamar elaludt, minden szokásos óvintézkedést megtettem az éjjelre készülve, és reméltem, hogy jobb lesz, jobban lesz.

Hanna este nehezen aludt el, köhögött, bármit adtam neki. De ő legalább végigaludta az éjszakát, leszámítva azt a rövid időszakot, amikor Mikolt a kuckba kérte magát (másodszor), és láttam rajta, érdemes felkapnom és a fürdőbe rohannunk. Újabb hányás, de már csak a víz jött ki belőle, előtte ivott ugyanis, szomjas volt, és nagyon forró. Mérlegeltem, jobb-e ha adok neki inni, vagy inkább ne... adtam. Nem volt jó ötlet. Hanna végigasszisztálta a jelenetet, aggódott a síró testvéréért. Szerencsére csak kicsit köhögött...

Visszaaludt, miután egy laza hűtőfürdőt vettünk, Áron másodszor kért szopit, aztán hajnalig aludtunk. Hajnalban a nappaliba kellett lemennünk, megint szomjas volt, tudtam, kortyonként adhatok neki, és negyed óránként. Szegénykém, nagyon fáradt volt ahhoz is, hogy nagyon tiltakozzon. Egy óra múlva újra aludt, felvittam és reggelig nyugodtan telt az éjszaka. Leszámítva, hogy amikor megsimogattam Hannát, éreztem, ő is lázas...

Reggel láz nélkül, és teljesen vidáman ébredt, Hannánál 38 fokot mértem. Hurutosan köhögtek már, délelőtt játszottak, Hannán egyáltalán nem látszott, hogy bármi baja volna. Ő jó beteg, ha kell, fekszik. Nem feküdt. Mikolt ivott, reggelizett, és csak délben aludt el, akkor újra felment a láza, de a szemén még mindig nem látszott, hogy beteg volna.

Délutánra néha le, néha felment 38.5ig, Hannának azóta is 37.5-38 a hőemelkedése. Ha nem köhögne, nem zavarna nagyon, az időjárás ingatag mostanában, teljesen belefér a 37.3 körüli hő. Este Dani hazaért, elszaladtunk az orvoshoz, aki addigra már hazament. A felesége rendel holnap reggel, így most egy kicsit megint magamra maradtam, de remélem az éjszaka jobb lesz, minden jel erre utal.

Nagyon fura, egészen más a betegségek lefutása itt, mint otthon... Így nem is tudom, mi a legjobb, mik az eszközeim. Adom nekik a köhögéscsippalítót, Mikolt kapott lázcsillapítót is éjjel, ami akkor nem hatott, magától ment le másfél óra után.

Bízom benne, hogy hamar ledolgozzák a betegséget, minden jel erre utal. Ezzel talán jó úton vagyunk, hogy megszokják végre az itteni bacilusokat, bármit. Áron szopizik, látványosan jól viseli a testvérei betegségeit, eddig koppkopp semmi baja nem volt. Jajj remélem nem szóltam el magam...

2011. február 16., szerda

Óvoda, iskola, és a tegnapi éjszakám

Amikor nagyon későn fekszem, vagyis jól elfáradok, mindig elkeseredem... Főleg Hanna miatt mostanában, pedig Mikolt is szépen leképezi a lelkiállapotunkat, olyan, mint egy betörhetetlen kiscsikó, abban leli kedvét, ha mást bánt, és az sír mellette... eléggé elkeserít ezzel...
Azt gondolom ilyenkor, hogy mindent elvettem Hannától, ami jó és fontos volt neki, az ovit, a barátait, játszóteret, a nagy kertet, a nagyobb családot. És pillanatnyilag nem tudok helyette semmi sem adni magunkon kívül, mert még mindig nagyon képlékenyek a keretek, és még mindig (vagy egyre jobban) meg van kötve a kezem, a mozgásterünk...
Forgolódom ilyenkor sokáig, merengek, mi lehet a jó megoldás, hogyan könnyítsek, kell-e könnyítenem, vagy türelmesebbnek kell lennem, magammal, vele, a körülményekkel. Sokszor jutok arra, hogy nekem egy hónap nem idő, neki igen. Benne most alakul rengeteg minden, most alapozunk, és ennek az alapnak jónak, élhetőnek, pozitívnak kell lennie, mert erre tettem fel ezt a pár évet, amit csak velük töltök. Sem nekem, sem nekik nem jó, ha szenvedünk, ha értelmetlen várakozás, óhaj az összes hétköznap...

Nyilván a legnagyobb súllyal az ovikérdés nyom, és egészen tegnapig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nem jön el a pillanat, amikor fogom az összeset és hazamegyek velük, lesz, ami lesz.

Aztán tegnap éjjel Mikolt nagyon köhögött, a pelusa pedig félrecsúszott, így összepisilte az ágyát, amit le kellett húzni, ... közben sírt, ezzel felébresztette előbb Áront, akit szopival igyekeztem visszaaltatni, de hallottam, hogy Hanna is megébred, és pisilni akar. Szegény Dani pörgött a lányok körül, én drukkoltam, mást nem tudtam tenni, nehogy Áron végérvényesen felkeljen.

Mire mindent elintéztünk, észrevettem, hogy Áron pelusa is óriási, elfogyott a vize is, így felkeltem én is, áttettem a kiságyba Áront, kicseréltem a pelust, és nekiindultam, hogy töltsek az itatójába vizet. (milyen tipikus szett ez :):) De amint kiléptem az ajtón, Mimi állt előttem, hiányolta Danit. Dani már visszaaludt, nekem meg már úgyis mindegy volt, hol töltöm az éjszaka további részét, bementem vele a szobájukba, és odakucorodtam az ágya mellé, mert fogni szerette volna a kezem. Ő elaludt, én gondolkodtam.

Eddig két lehetőség volt a fejemben. Hagyni, vagy kivenni.
Most pedig hirtelen elkezdtek tolulni a gondolatok, és egytől egyig értelmesnek, jónak, és megoldhatónak tűntek, bármennyire is gondoltam közben, hogy félálomban ülök egy kemény parkettán, a hátam fáj, a lábam zsibbad...
Igyekszem a gondolatsort visszaidézni, hogy ne csak a végeredmény legyen megörökítve...
Hanna óvónénije jó. De amit csinálnia kell, az sok. Rengeteg. A négy évesek óvónénije nem jó, és igazából nem csinálnak sokkal kevesebbet ők sem, már elkezdték a mandarint, és az olvasást is, vagyis nem megoldás a(z amúgy saját) négy éves korcsoportba adni.
A három évesekkel Auntie Julie van, aki Mikolt óvónénije lesz majd (ha lesz, ha viszem), aki Geathán kívül az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy érzem, jó.
Mi lenne, ha Hanna nem is egy, hanem két korcsoportot ugrana, ebben a csoportban van olyan, aki csak egy évvel fiatalabb mint ő, hiszen 2008 januári gyerekek is vannak ott. Még nem tanulnak akadémikus marhaságokat, csak angolul beszélnek, nincs bahasa, és mandarin sem, hamarabb végeznek, vagyis fél egykor már az ebéden is túl vannak, Hannának nem gond, ha kisebbekkel van... és még azt is el tudtam képzelni, hogy hamarosan Mikolt is megy, így együtt lehetnének egy darabig. És ha készen áll, átmehet Geathához, nagynak.

A három nap így is elég lesz, a maradék két napból pedig egyszer áthívjuk a négygyerekes családot játszani, Sarah egy évvel idősebb Hannánál, de teljesen jól eljátszottak a múltkor is, mégha Sarah csendesebb is, mint Hanna. Vagy megkérem a mamájukat, hadd menjen át Hanna, amikor ő a nagyobbakat tanítja, játszhasson Sarahval, én pedig áthozom Rachelt, aki Mikolttal egyidős. Sütök egy süteményt, és holnap délután becsöngetünk hozzájuk.

Az utolsó fontos elintéznivalóm, pedig a bevásárlóközpontban az angol tanfolyam feltérképezése, kétszer egy héten lehetne akár oda is járni, ha elég játékos, akkor mindenképpen a hasznára válna.
Egy órát ücsörögtem a sötétben, és úgy éreztem, elengednek végre az izmait, megnyugodhatok végre egy kicsit, hátha mindez működni is fog.

Nem hittem, hogy egy nap alatt minden összeáll.
Reggel Dani vitte, korábbra hoztuk a fektetést, így többet aludt, mint eddig, és mert tegnap nem volt ovi úgy tűnt, ki is pihente magát. Mosolyogva ébredt, jókedvűen indult, és bár volt némi nehézség az elválásukban, ami főleg annak szólt, hogy nincs semmi, amivel hirtelen el lehetne kezdeni játszani, megvárták együtt, míg Auntie Geatha megérkezett, és csak akkor ment el Dani. Hanna úgy tűnt, örül Geathanak, és nem bánja nagyon, hogy Dani elment.
Délben én mentem érte, Julie nyitotta a kaput. Nem gondoltam volna, de végül elmondtam neki, hogy az a tervem, hogy Hannát átkérem hozzá. Ült mellettem, hallgatott, és azt mondta, az én döntésem, tényleg csak a nyelvvel foglalkoznak, és ha nem bánom, hogy nincs akadémikus oktatás, akkor részéről teljesen rendben van. Hát cseppet sem bánom...

Geatha is csatlakozott a beszélgetéshez, örültem neki, hogy végül ő is bevonódik, nem szerettem volna semmit a háta mögött megoldani. Ő azt mondta, hogy már a múlt héten írt egy levelet az igazgatónak, hogy szerinte túl nagy az elvárás Hanna felé, és kisebbek közé kellene járnia legalábbis átmenetileg, míg meg nem érti a nyelvet. Nagyon jó érzés volt, hogy bár nekik egészen más rendszer van a fejükben, egészen más elvek szerint dolgoznak, megértik elfogadják, és partnerek abban, amit én szeretnék.

Végül úgy váltunk el, hogy holnap még Geathahoz megy Hanna, de hétfőn Julienál kezd. Geatha megölelgette Hannát, láthatóan azért ő is megszerette. Hanna nem reagálta le igazán az információt, nem ellenkezett, de nem is volt semmi jele a megkönnyebbülésnek.
Érdekes adalék, hogy ma egy kisfiú belevágta a ceruzát több helyen, a pólóján ott a nyom, és egy helyen a bőrén is felkarcolta... Ha nem veszem észre, nem tudom mondja-e. Nagyon sajnálom, és nem tudom, hogy egyébként is bántják-e, Tiffany biztosan durva vele, és nem szeretem, hogy nem mondja, illetve, hogy az óvónők nem tesznek semmit...
Így már fogalmam sincs, hogy mi a valóság, hogy a nyelv hiánya zavarja, vagy bántják... Még adok egy lehetőséget annak, hogy újra bizalommal teli legyen, és ha nem változik a helyzet, akkor már könnyen el tudom majd engedni azt az ideámat, hogy Hanna ovis legyen.

Délután Peti elment megkérdezni az angol tanfolyamot, hatra kaptunk felmérésre időpontot, épp amikor kiléptünk az ajtón jött a négygyerekes család. :) Picit beszéltünk, és megkérdeztem a mamát (még mindig nem tudom a nevét...) hogy lenne-e kedvük átjönni valamikor játszani. Elsőre nem értette, mit szeretnék, de amikor értelmezte, nagyon örült, már csak ki kell találnom mikor legyen.

A harmadik vágy, az angol tanfolyam végül nem teljesült, hihetetlen, de már ott is betűket tanítanak, a 11. órától kezdve az abc a lényeg... így fogalmam sincs, kiknek találták ki valójában. Viszont nagyon pozitív volt az élmény, mert a tanító, mikor megértette, hogy nekünk igazából a beszéd a fontos, elkérte a számomat, és megígérte, felhívja az egyik ismerősét, hátha az tud valakit ajánlani, aki eljön hozzánk rendszeresen, és beszél Hannával, tanítgatja. Vagy marad az, hogy én foglalkozom vele, ez azért korlátozottabb hatékonyságú és minőségű... Illetve harmadik lehetőségként ott van a british council is.

Nyugodtabb vagyok, bár vannak aggasztó tényezők, de remélem, hogy rövidesen leteszem a maradékot is, de egyelőre még el kell tudnom fogadni a "b" tervet, vagyis, hogy Hanna nem megy közösségbe, bármennyire is úgy érzem, szüksége volna rá. Csillánk itt nem lesz, ezt már biztosan tudom... :(

Kapcsolataink 1.

Aznap, amikor először jöttünk el Desa Parkcity tópartjára, egy könnyed vasárnapi kirándulás és feltöltődés reményében, délután már lakásokat néztünk.
Három esélyes gated community közül kellett pár nap alatt választanunk, Josephy és a barátnője az Adorára szavaztak, ahol végül valóban kikötöttünk. Részben azért is, mert itt lakik J. barátja, és úgy éreztük, nem mindegy, hogy ismerünk-e valakit a kapun belül az első perctől, vagy teljesen idegenként kell beilleszkednünk.

Martinnal azóta annyi kapcsolatunk volt, hogy a karácsonyi összejövetelükre meghívott minket, és bármikor összefutunk, váltunk néhány szót. Nagyobbak a gyerekeik, igazából nincs kellő közös felület, ráadásul sosem látjuk őket :)

Akkor Josephy említett egy családot, akik négy gyereket nevelnek, amerikaiak, és a mama otthon tanítja a két iskolás korút. Örültem, hogy még valaki ennyi gyerekkel vállalkozott ugyanarra, amire mi, és elraktároztam magamban egy vágyat, hogy egyszer megismerjük őket.
Nem sokkal a beköltözés után sétáltunk a játszótérre, és egy szőke nő, három kislánnyal jött szembe. Danival mindig megjegyezzük, ha valakinek sok, és a mieinkkel azonos korú gyerekei vannak, gondolom a sorsközösség erősen összeköt az idegenekkel is. :):)

Aztán pár napra rá, a közértben álltunk a pénztárnál, és ez a nő, a három kislány és még egy fiúcska, no meg a papa álltak a másik sorban. A mi hármunkból kettő épp pakolt valahol, a nő nem is értette, miért mosolygok rájuk, aztán amikor mind a három előkerült, azt hiszem megértette. Én akkor már biztos voltam benne, hogy Ők azok.

A következő impulzus egy apró mozzanat volt csak, én teregettem, ők pedig elsétáltak az ablakunk alatt, és a szemközti háztömbbe mentek haza. (Van belőle négy, mind más tájolású, egészen véletlen, hogy ilyen közel élünk egymáshoz)

Újabb néhány nap múlva jöttek velünk szembe, megálltunk egy pillanatra a tűző napon, beszéltünk pár mondatot, de a gyerekek nem bírták túl sokáig, így mindenki sietett tovább a dolgára.
Egyszer összefutottunk a medencénél, aztán Dani is találkozott velük, és utoljára egy haletetésből hazafelé tartva utolértek.

Hogy mindez miért fontos nekem, hogy ilyen részletességgel leírjam... mert hiába a közelség, hiába a hasonlóság, olyan nehéz megtalálni azt a helyet, időt, témát, amin át el lehet indulni egymás felé, pedig érzem, hogy ők olyan emberek, akikkel mi is, és a gyerekek is szívesen vagyunk.
Csendesebbek, sokkal fegyelmezettebbek a gyerekek, és talán kevésbé nyitottak a felnőttek, de valamiért mégis úgy hiszem, közünk volt, és lesz egymáshoz. A két kisebb nagyjából a két lány korabeli, ők is lányok, a nagyobbak pedig 9 és 7 évesek, a legidősebb fiú.
Minden nap gondoltam rá, hogy átmegyünk, viszünk valamit, és meghívjuk őket, de eddig még mindig elég bénának éreztem magam, hogy nekivágjak. Pedig szükségünk van a kapcsolatokra, mégha tudom, ők szeptemberben hazamennek, mi pedig maradunk. És mert ők csak egy évre jöttek, sokkal kevésbé nyitnak, vagyis a lépést nekem kell megtennem...

Elmaradt bejegyzések listája

Itt van mindjárt Mikolt.. Akire igaencsak rájár a rúd ebben az évben. Volt egy fülgyulladása, és most köhög... és nem mellesleg két és fél éves is volt, illene róla megemlékeznem.

Aztán Áronról is, aki pedig tegnap volt 14 hónapos, és még a 13 befejezésével sem végeztem.
Van még két kirándulás, aminek elmaradt a krónikája, és nem írtam még Petiről sem külön.

A mit eszünk kérdésre sem sikerült még válaszolnom, no és az apróságokkal is adós vagyok, pedig minden napra jut belőlük bőven.
De mert egészen más foglalkoztat nagyon, így most ezek közül egy sem kerül kifejtésre, de meg kellett, hogy írjam ezt a listát, legalább, hogy utólag rápillantva tudjam, mi mindent szeretnék...

2011. február 12., szombat

Nem bírtam kivárni

A hét közepére olyan elemi erővel tört rám a bizonytalanság elviselhetetlen érzése, hogy szerda este könyörgtem Daninak, most azonnal keressünk egy helyet, ahol megnézik, és megmondják Csöpp nemét.

Telefonálgattunk, volt is egy intézmény, ahol este fél 10ig bent voltak, de épp aznap már mindenki elment negyed nyolckor... így maradt a bizonytalanság, de picit megnyugodtam, pláne, hogy Dani megígérte, másnap kér egy időpontot.

Csütörtökön azzal jött haza, hogy szombat reggel mehetünk, vázolta, hogy mennyibe kerül, és hogy furán néztek, amikor mondta, hogy nem kell orvos, mert az van nekünk... akkor minek akarunk hozzájuk menni, orvos pedig kell, hogy lássa a leletet, mert ez egy rendes vizsgálat, nem mozi... igazuk van persze, mások a szempontjaink.

Letettem, legalábbis azt hittem, egészen tegnap estig. Dani korábban ért haza, nekem pedig egészen elfogyott a maradék türelmem, és úgy döntöttem, menjünk el a helyi rendelőbe, ahol csak 2d-s uh van, de az orvost nagyon kedveljük, ez olcsóbb is, és igazából tényleg nem mozizni szeretnék, csak megnyugodni végre, hogy tudjam, kire gondolok... A türelmet még mindig nem sajátítottam el, ez tény, de ez van.

Dani felhívta a rendelőt, az orvos épp hazamenni készült, de végül várt még 5 percet, ennyi kellett ugyanis, hogy megérkezzünk. Mosolygott a kínlódásomon, de nagyon készséges volt, mindent megnézett, amit az ő eszközeivel lehetett, méretét tekintve pontos a számításom még mindig, és addig nézte, amíg meg nem mondta...

És most nagyon csúnya dolgot teszek, nem mondom meg, mit mondott... Mert azt mondta, hogy biztosra a 28. héten tudja csak megmondani. És hiába tudom, hogy amit láttunk, az több, mint valószínű, mégsem merem leírni.

De... hamár én ilyen zsivány vagyok, megpróbálok készíteni egy kis játékot, szavazósdit oldalra a számlálója alá, és kíváncsian várom, ti mit gondoltok, kisfiú, vagy kislány Csöpp. 21-én megyünk a saját orvosomhoz, ami már csak kilenc nap, ha ő is megerősíti, amit dr. Veelan mondott, akkor megosztom.

Ovi saga befejező gondolatok

Tegnap éjjel egy filmnézést követően és egy kicsit engedve hogy ülepedjen, még egy posztnyi gondolat kikívánkozik belőlem. Most olvastam a kommenteket, és mindben volt néhány azok közül, amik foglalkoztattak, amire jutottam...

Eltelt a péntek, és azt láttam Hannán, hogy a délutáni alvást követően a szeme pirossága is elmúlt, a kedve pedig visszatért. Az egy hét szünet az előző héten valószínűleg éppen elég volt ahhoz, hogy elszokjon a hirtelen nagy terheléstől. Ez a terhelés ráadásul szerintem túlzott, nem a korának megfelelő, és semmi olyasmire nem készíti fel, amire most, vagy a későbbiekben szüksége van, lesz.

A Time Out magazin épp a mostani számában foglalkozik azzal a témával, hogy az ázsiai módszerrel a gyerekek messze elhagyták már a kortársaikat szerte a világon matematika tudásukban, de hogy ennek mi az ára, arról nincs szó. Pedig azt gondolom, hogy sok mindenre van szüksége egy három-négy éves gyereknek, de főleg arra, hogy lehetősége legyen önmagának lenni, legyen előtte cél, de azt a képességei, készségei figyelmbevételével támasszák, és mindenekelőtt legyen ideje, lehetősége a játékra.

Megdöbbentő, hogy milyen szegényes a játékkínálat. Ma délután a holnapi szülinapi zsúrra próbáltam egy négyéves kisfiúnak ajándékot venni. A kisautókon kívül kardok, villogó, sziránázó butaságok, és thomas, valamit lego és duplo az éppen aktuális rajzfilmslágereknek megfelelően, ennyi volt a kínálat. Pedig ez nem egy apró bolt, hanem Malajzia legnagyobb játékáruház láncának egy tagja volt. A kislányoknak nem vesznek babát, rettentően kevés a szerepjáték, soha nem látok az utcán babakocsit tologató gyereket.

A magyar óvodarendszer előtt, legyen az hagyományos, vagy bármilyen alternatív, megemelem a kalapom, pedig biztosan nekünk is van hova fejlődnünk...

Hanna ovis létével kapcsolatban: rengeteg energiát, figyelmet fordítottam mindig arra, hogy a gyerekeim éppen aktuális mentális, pszichés és kognitív szintje előtt legalább egy lépéssel járjak, hogy a koruknak, és érdeklődésüknek megfelelő játékaik legyenek, úgy választottam foglalkozást, vagy sportot, hogy mindig szempont volt, hogy ne legyen terhelő, de legyen ha igénylik, így alakult, hogy Hanna lovagolt, Mikolt nem, vagy nem nagyon. A legfontosabb szempont pedig az, hogy a gyerekkorukra úgy emlékezzenek, hogy színes, kacagással és játékkal teli volt, nem pedig kényszerből beosztott, erőszakkal fejlesztett, a felnőttvilágra vágyakozó időszak.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy gyerek maradhasson és aközött, hogy bizonyos lépeseket megtegyen. Mi magunk sem a karbatett kézzel a sorsunkba beletörődő típusok vagyunk, nyilván ebből fakadóan hajlamosak vagyunk engedni, hogy a gyerekeink is megküzdjenek, ha kell némi szülői segítséggel, de mindig balanszírozva, vigyázva, hogy megtaláljuk azt a pontot, ameddig még nem rombol a teher, hanem erősít.

Ezt vallom ma is.

Ha ebben az országban valamihez nem értenek, vagy valamit nem értenek, az a gyerekkor. Mintha úgy gondolkodnának, hogy kortól függetlenül minden gyerek képes megtanulni számolni, olvasni, mintha az iskolás lét, és az akkori teljesítmény pusztán azon múlna, hogy gyakorlta-e ezeket a feladatokat már három évesen, vagy sem. Elmékeztet ez engem a kicsinyített felnőtt mára már igencsak meghaladott szemléletére.

Ami miatt még nem szeretném feladni azt a folyamatot, amiben Hanna éppen benne van, az sokrétű. Egyfelől nincs körülöttünk senki, akivel magyarul tudna beszélni, viszont minden körülöttünk élő gyerek beszél angolul. Vagyis ha azt szeretném, hogy Hanna barátokat szerezzen, meg kell tudnom teremteni a lehetőséget. A legkézenfekvőbb, ha napi három órát idegen nyelvi közegben tölt, természetesen egyáltalán nem mindenáron, de mégsem megfutamodva az első nehézség miatt.

A szocializáció közege az óvoda. Sajnos itt nincs játszótér, az éghajlati adottságok miatt a külső térben is csak ritkán találkozunk kortársakkal. Ha nincs ovi, akkor kell valamilyen más fórum, ahol tudunk kapcsolódni, de ez sosem lesz olyan intenzív a gyerekeknek, mintha rendszeresen, és állandó közösségbe járnak.

Ez az intézmény play school. A legtöbb helyi azért nem adja ide a gyerekét, mert túlságosan komolytalannak tartja az oktatást. Nem készíti fel a gyerekeket az iskolára. A helyire. Vagyis abban egészen biztos vagyok, hogy a környéken egyelőre nincs opció. Hogy visszakérjem egy évvel kisebb csoportba, az az ottani tanító személye miatt necces. Ráadásul már ott is elkezdték az olvasást, írást, vagyis a kétévesek közé kellene járnia ahhoz, hogy annyit játszhasson, amennyit csak szeretne. Nem jó. A mandarint okító néni nagyon jó, énekelnek, táncolnak, rajzolnak, emiatt nem kérném, hogy ebből maradjon ki Hanna. Geatha nagyszerű, így az sem kérdés igazán, hogy maradjon-e vele.

A kérdés inkább az, kell-e nekünk egyáltalán ez az ovisdi, vagy sem. Három napra adom, ebben már biztos vagyok. A jövő héten felhívjuk az induló nemzetközi iskolát, beszélünk velük, hogy ők milyen hitvallást követnek majd, és részben bízom, részben pedig fázom, mert egyáltalán nem biztos, hogy az idén tudjuk majd finanszírozni. Jövőre is csak akkor, ha sikerül a következő évi alkuba bennfoglalnia Daninak. Közben pedig nagyon nehéz a szívemnek, hogy ennyiszer vált közeget, közösséget Hanna.

Ha úgy látom, hogy a három nap sem jó, akkor egy darabig biztosan szüneteltetjük majd az ovit, és helyette (hála Petinek van mégegy felnőtt, akire lehet számítani, időben, fizikai jelenlétben) eljárunk párszor valamiféle rendszeres foglalkozásra, és marad a hit, hogy így is megérti lassan, hogy mit mondanak neki, és találkozunk olyanokkal, akik idővel közel kerülhetnek hozzánk. Persze ezt kerítésen belül lenne a legjobb... de nem lehet minden tökéletes. :)

A tegnap éjszakai végkövetkeztetés az volt, hogy ha nem tudjuk nemzetközi iskolába adni iskolás korára, akkor egészen biztosan keresnünk kell hosszútávó közeget, ahol élni akarunk, tudunk, mert egészen elkeserít a gondolat, hogy mi következik egy ilyen ovirendszer után az iskolában. Tudom, hogy van jó iskola, és azt is, hogy mennyibe kerül...

Hanna tegnap óta újabb énekeket és szavakat mond, ma pl csak rákérdeztem, tudja-e mit jelent az a szó, hogy flower, és rávágta. netto három hetet járt eddig oviba. Vagyis egészen gyönyörűen halad, én pedig tényleg gyötrődöm, és igyekszem a lehetőségekhez képest a legjobb megoldást kiokoskodni. Nem egyszerű...

Köszönöm a sok kommentet, rengeteget adott, érzelmileg is és gondolatilag is.

2011. február 11., péntek

Ovi update

Kicsit reagálva a tegnapi bejegyzésre... :)

Hát persze, hogy vérzik a szívem, hát persze, hogy a legjobbat szeretném én is Hannának, és a többieknek is. A mi utunk most ez, itt lenni. Ebből kell kihoznom a legtöbbet, úgy, hogy lehetőleg kapjanak, és ne azt érezzék, meg kell felelni, kötelességet teljesítenek.

Mindehhez hozzátartozik, hogy otthon nagyon sok szempontból speciális volt az ovikezdés. Hanna majdnem négy éves volt már, családtaghoz ment, régi barátokkal egy csoportba, a szülőfalujában, ahol mindenki az anyanyelvén beszélt hozzá. Nagyon régi vágya teljesült, és azt hiszem természetes, hogy nemhogy nem sírt, de minden nap azt kérte, hadd aludjon ott.

Nos ezt az állapotot szeretném elérni, hogy ő akarjon menni, semmi értelme annak, ha sír, ha kiborul, ha nagyon elfárad, ha kötelességből csiál bármit. Van a szomszédunkban egy amerikai család, négy gyerekkel, ők otthon tanulnak. Vonzó, és azt hiszem, a magyar dolgokat amúgy is én fogom neki megtanítani, de egyben azt is hiszem, hogy szüksége van a társaságra, a korlátokra, más felnőttek megerősítésére.

Most eljutott a határaiig. Viszont elég muníciót kapott, hogy képes legyen küzdeni, és arra is, hogy szóljon, ha már nem megy. És ezt nagyon nagyon szeretem benne. Az én dolgom, hogy a körülötte lévő felnőttekkel elfogadtassam, hogy Hanna bármennyire is magas, szociálisan bármilyen érett és érzékeny, igenis hátrány a számára a nyelvismeret hiánya, és még kicsi ahhoz az elvárástömeghez, ami egyszeriben rázúdult.

Az óvónők szerencsére partnerek, de azt is tudom, hogy ha nem megy, akkor kisebb hatékonysággal érik benne a nyelv, én mégis, mint mindig a fokozatosságban hiszek. Egy héten három nap bőven elég, magamban pedig formálgatom, hogy hogyan segítsek neki a leghatékonyabban. Minden nap tanulunk itthon pár szót, kifejezést, játék közben, és úgy tűnik, nagyon fogékony erre a módra is.

A múlt héten szünet volt, hétfőn nem ment, ma volt a negyedik nap, én pedig azt gondoltam, bíni fogja. Nem így lett. Hozzátartozik mindehhez, hogy nagyon későn feküdt, és már reggel sírva ébredt. Én vittem, út közben boldog volt, hogy kettesben vagyunk, és őszintén szólva nekem is jól esett. Bent aztán nem akart elengedni, az óvónéni is késett, az ő másfél évese sem aludt el háromig a tűzijátékok miatt, és mivel mi is későn értünk be, azonnal mennie kellett volna foglalkozásra, nem volt szabad játék már. Görbült a szája, kérte maradjak. Fél óra után, amikor tényleg mindketten megpróbáltunk mindent, úgy döntöttem, hazajövünk. Megértették, Hanna megnyugodott.

Út közben beszélgettünk, elmondtam neki, mennyire ügyesen kezelte az egész eddigi ovis létet, és mennyire szeretném mosolyogni látni, mert jól érzi magát. Nyilván nem célom, hogy minden alkalommal, ha nem érzi jól magát, hazahozzam, de ez most sok volt. Egy idő után ő maga mondta, hogy most hétvége jön, és hétfőn majd megy újra. A lehetőség így is úgy is nyitva.

amiben biztos vagyok, hogy három napot fogom csak vinni, és itt helyben keresünk (mert van) játékos angol nyelvtanfolyamot, ahol velem együtt lehet, és játszva kifejezetten vele foglalkoznak.

Mindezzel együtt még mindig nagyon büszke vagyok rá, és bízom benne. És hiszem, hogy attól, hogy valami nehéz, még nem kell hogy megfutamodjunk, inkább lassítunk, és erősítjük azt, amit kell. Hanna nagyszerű.

2011. február 10., csütörtök

Kiddies Patch, avagy az ovi az én szememmel

Amikor először jártunk itt, és láttam az ovit kívülről, nagyon elszomorodtam, hogy vajon miért nem itt lakunk, ahol tiszta, új, szép környezetbe járhatna Hanna. Aztán megnéztük belülről is, és még mindig azt gondoltam, jó lenne. amikor a vezetővel beszéltünk, kicsit elbizonytalanodtam, túlságosan pörgött, mindent nagyon jó fényben igyekezett feltűntetni, bármit kérdeztem tőle csak pozitív válaszokat kaptam.

Ezzel együtt tartottam magam ahhoz az egyik alapelvhez, hogy a jó ovi közel van. A második legfontosabb az óvónő személye, amiről semmit sem tudtunk egészen addig a napig, míg Hanna először ment be Danival, hogy már ott töltse a délelőttöt. Amit tudtam, hogy nincsenek játékok, hogy minden szoba fala lukas, (ez a dizájn része, színes körök vannak festve a falakra, színes stukkók vannak a plafonon, kör alakú az étkező, ami a közös térből van leválasztva, és a csoportszobák falain is ilyen színes lukak vannak, amin a kisebbek akár ki is tudnak mászni. Praktikusan mindenhol zaj van, kivéve a számítógép szobát, ami szeparált, és a legkisebbek helységét, ahol alkalomadtán alszanak is) nagyon kevés a könyv, a közös térben kevés a mozgásra alkalmas játék (egy kisház, pár ugráló csacsi, és néhány labda...) és csak nagy ritkán mennek ki az udvarra, akkor sem használják az amúgy zseniális medencét... Szóval nem minden fenntartás nélkül engedtem el Hannát, aki viszont magához méltóna nagyon készült és nagyon nagy örömmel indult első nap.

Hogy mit csináltak, sosem derült ki teljesen, mert Hanna annyira elfáradt délre, mikor mentem érte, hogy nem mesélt szívesen, délután pedig élvezte, hogy végre valaki megérti amit mond... Apropó... Eleinte sem magyarul, sem az általa használt halandzsanyelven nem szólalt meg odabenn, minden nap, amikor mentem érte, kérdeztem az éppen ügyelő nevelőt, milyen napja volt Hannának, de eleinte azon kívül, hogy nem sírt, nem sokat tudtak mondani.

Szép lassan derült ki, hogy ki Hanna óvónénije, a nevét is megtudtam idővel, Auntie Geatha a neve, egy indiai hölgy, picivel idősebb a kislánya, mint Áron. Minden alkalommal, amikor mentem, igyekeztem beszélni vele, és egyre inább úgy véltem, Hanna jó kezekben van. Geatha nem bűbáj, de szeretetre méltó és szerető, a határokat kellőképpen tartó, de ugyanakkor egyénileg engedő, kooperatív pedagógus és ez nekem nagyon fontos.

Az első héten nem nagyon történt lényeges, minden nap volt valami apró alkotás, de sokszor éreztem úgy, hogy inkább gyerekmegőrző ez az intézmény, mint óvoda. A második héten Hanna hazahozta az órarendet, nekem meg elkerekedett a szemem... ugyanis minden nap fél órás beosztásban vannak "tantárgyaik", matek, tudomány, sport, olvasás... és nem utolsósorban mandarin és maláj nyelv... ja és számtech. Egy cseppet sem csodálom, hogy Hanna délután három és fél órát alszik...

Nagyon leterhelőnek vélem, amit csinálnak, főleg, mert Hannu az 5-6 évesek közé jár, és bár nem ő a legfiatalabb, ő az egyetlen, aki nem beszél angolul, vagyis nem érti, amit kérnek tőle, csak utánoz, igyekszik követni amit a többiektől lát, ezt viszont derekasan.

Ma egészen hosszan voltam bent reggel is, és délben is, mert Hanna ma elször azt mondta, nem szeretne menni... Mert nagyon sok mindent kell csinálni, és nem engedik, hogy könyvet nézegessen... válaszolta a miértre. Igyekeztem minden pozitív vonatkozást felsorolni, és elmesélni, hogy sokszor nekünk sincs kedvünk a feladatainkhoz, és persze sokkal jobb lenne, ha többet játszhatna, blablabla... és elindultunk.

Bent kérte, mondjam meg az óvónéninek, beszéljen hozzá magyarul, hagyjam bent vele Mikoltot, esetleg maradjak vele én is. Beszéltem Geathaval, aki megerősítette, hogy tegnap nagyon sokat dolgoztak, megmutatta a matek munkafüzetet... szerintem legalább 2. osztályos szint, ebből 5 oldalt csináltak a többiek, Hanna kettő és felet. itthon a magyar feladatos könyvben egyszerre egy dolgot csinálunk... Ráadásul 1-10ig számolnak, olyan feladat is volt, amiben négyzetben vagy háromszögben szétszórva számok voltak, ezeket kellett összekötni úgy, hogy 1-10ig a háromszögekben lévőket és a négyzetben szereplőket külön... amikor jöttünk, Hanna még fel sem ismerte a számokat... Szerintem nagyon sok ez egyszerre, pláne, hogy pillanatnyilag az angol is kihívás számára.

Geatha nagyon együttműködő volt, amikor meséltem neki, hogy Hanna ma nem szeretett volna jönni, kérdezte, hogy mennyit várjon el tőle, mit gondolok, mi lehet a megoldás... és megerősített, hogy Hanna zseniális, ahogy igyekszik helytállni. Megbeszéltük, hogy ha látja, hogy fárad, még egyszer megkéri, hogy fejezze be, amit épp csinál, aztán engedje könyvet nézegetni.

Nagyon sajnáltam Hannut és egyben nagyon büszke vagyok rá. Elképesztő teljesítmény tőle, hogy alig múlt négy éves, és érti, hogy ez nem habostorta épp, de küzd, csinálja, kérdez, minden nap új szót hoz, ma már érti, hogy skirt, panties, t-shirt, chicken, shoe, bottle, teacher, water, mondja, hogy thank you, good morning, bye bye, see you tomorrow. Elszámol tízig, ma este a ten után azt mondta: - Papa, el tudok számolni tenig. Az mennyi? :):)

És hogy őszinte legyek, én már régen kiborultam volna a helyében... Ráadásul a babáját, ami szerintem nagyon fontos kapaszkodó volt neki, azt hiszem elhagyta, emiatt nem visz magával semmit az utóbbi napokban... holnap szerintem adok neki egy másikat, bármi is legyen, de szüksége van egy kis kapaszkodóra.

Összesítve... kedvelem a nevelőket, jó, hogy szép és tiszta a környezet, jó, hogy pl. hagyják a gyerekeknek, hogy maguk merjenek levest, hogy amikor alkotnak, soha nem szólnak bele, hogy azt hogyan teszik... de ezek talán természetesek is, csak itt minden nagyon más, és ha valami pozitív, annak duplán örülök... Viszont rettenetesen utálom, hogy úgy érzem, Hanna a próbagyerekünk, és tehetetlennek érzem magam sokszor, hogyan könnyítsem meg a dolgát. Persze itthon a kimaradó részeket igyekszem pótolni (helyes ceruzafogás, sok rajz, krétázás, sport, rengeteg mese, ének), de mert leginkább iszonyú fáradt, nem erőltetek semmit. Jó, hogy sokat babázik, főz, mindent eljátszik, bábozunk, szeretgetem. Bár néha nem egyszerű, kis furdancs a fáradtságtól...

Most épp itt tartunk, még nincs igazi jó barátja, Tiffany, aki mindenki mással undok állítólag, Hannával nagyon kedves, Hanna szeret vele játszani, de ez még nem barátság. Remélem egyre könnyebb lesz neki, ahogy a nyelvet elkezdni érteni, és ezt a fura, nagyon iskolás tempót is megszokja. Deszeternék ide egy Tarkabarka óvodát Csillástul... Flórástul......

Kis színesek

Legelébb a legfrisebb és legbosszantóbbról.

Kínai újév van, ami rendben is lenne, meg tiszteletre méltó, hogy megadják a módját, de lassan kezd tele lenni a kis zsákom azzal, hogy a 15 napig tartó "fesztivál" szerves része a minden este (mondom, minden este) 11 és 1 közé iktatott tűzijáték, petárdaszó... Amitől a gyerekek természetesen fel fel ébrednek, Hanna már fényes nappal sem mer egyedül kimenni pisilni, mert attól tart, hogy durrogtatni fognak. Olyan, mintha egy háborús övezetben élnénk. Kezdek lassan úgy gondolni erre az ünnepre, mint egy hatalmas üzleti lehetőségre... Csak épp nekem nem az, de még csak nem is szimpatikus.

És hamár kibosszankodtam magam, néhány nagyon kedves mozzanat a mából...

Délután Dani elé mentünk, mert itthon hagyta az autót, Petinek pedig szerettük volna végre megmutatni a belvárost. A gyerekek nagyon lelkesek voltak az ötlettől, hogy lehet medencézni a klcc parkban, a forgalom is kezelhetőnek bizonyult, és szokásunktól eltérően még fényes nappal érkeztünk a játszó részre. Áron Peti kezét csak néha néha engedte el, én egy padon ülve néztem őket, jólesett a látvány, mégha Dani hiányzott is a teljes jóérzéshez. Áront alig lehetett kihozni a vízből, a lányok idővel átkérték magukat a játszótérre.

Miután elfoglaltunk két hintát, Mikoltot löktem, a szemközti padon egy csak a szeme kint, feketébe burkolózott nő ült. (A legtöbbjüknek gyönyörű szeme van, nekem pedig minduntalan rándul egyet a gyomrom, amikor rájuk nézek... ma egy férfit három feleségével láttunk az egyik legcsillogóbb plázában... nagyon idegen, és egyben nagyon felkavaró is ez nekem) Mikolt nézte a nőt, majd egy idő után azt kérdezte:

- Mama, miért öltözött csónakba?

Nem értettem elsőre, visszakérdeztem kétszer is, de amikor határozottan mutatott a nőre, meggyőzött, hogy rá gondol. Azóta sem sikerült kiderítenem, mit látott Mimi.

(Negyed egy van, és még mindig olyan elemi erővel lövik a rakétákat, hogy dani az imént elviharzott... talán kideríti, kik és miért lődöznek ennyit... A történethez hozzátartozik, hogy a kínai újév hetedik napja (ami amúgy tegnap volt) mindenki születésnapja egyben... lehet, hogy a mai emiatt kivételesen zajos éjjel, de tényleg nagyon bosszantó, hogy én azért nem alszom, mert félek, a gyerekek felkelnek rá. Dani visszaért, mindenhol lőnek, a mellettünk lévő réten konkrétan mintha augusztus 20. volna, hatalmas mennyiségben sorakoznak a kellékek... Tényleg miről szól ez?...)

Áron alszik. Az esti szeánsz részét képezi a rövidített szopi, majd a kiságyba be, és kimászkálás. Többnyire a negyedik után az ágyában alszik el. Megerősödött újra, hogy igenis megérnek rá, hogy kiköltözzenek, csak győzze kivárni, aki úgy gondolkodik a kérdésről, mint én. Még győzöm. Tegnap előtt kezdődött, hogy újabb elemmel bővítette a készletet, ami úgy néz ki, hogy én a hátamon fekszem, ő pedig rámászik a hasamra, a füle épp a szívemen van ilyenkor. Nagyon nehéz, de nagyon édes, így persze hogy semmi ellenvetésem. Ma este, egy ilyen akció után megfogta a kezemet, és mozgatni kezdte, először nem is értettem, mit szeretne. Aztán rájöttem, azt akarta, hogy simogassam a hátát. :):) Egészen hihetetlen :):) A "hangzaj" miatt vagy tízszer ismételte meg a műveletet, most az ágyában alszik, én meg reménykedem, hogy nem ébred fel...


2011. február 7., hétfő

Hétfogú és játszik

Kibújt a hetedik. Mint minden eddiginél, most is nagy sírások, örökké kézbenlenniakarás előzte meg, de mostanra teljesen áttörte a jobb alsó kettes az ínyt.
Épp amikor már elkezdtem azon mélázni, hogy újra egy inkább paramétereket bővítő kis ösztönlénnyel élünk, olyan dolgokat produkál, hogy csak pislogunk. Talán eddig tényleg mindenével a fognövesztésen munkálkodott volna.(.. no meg az evésen, és a nyúláson. Mostanra majdnem 11 kiló és 80cm. Ma kiderült, hogy legalább 20as a lába. :))

Ha ennél nemesebb akarok lenni, akkor Áronunk a legszebb emberi viselkedési módokat produkálja, kezd kommunikálni, de úgy, hogy közben figyeli a mi reakciónkat, kezd a humora és a kreativitása egyre inkább előtérbe kerülni, és mindezt úgy, hogy közben társakra van szüksége.
Vagyis elkezdett kapcsolódni, már nem kívülálló, aki a maga világában édes, és nem is kell semmi több ennél ahhoz, hogy örüljünk neki, hanem még egy hatalmas lépést tett a családhoz való szerves kapcsolódás útján, ezzel pedig megintcsak formált egyet a szerkezetünkön. :) És ez még úgy is igencsak feltűnő, ha mostanában mondjuk plasztikus ez a szerkezet.

Illusztrálva a fent leírtakat.
Ma ebéd után Hanna kívánságára két mesényit dvdztünk. Áront ez a program nem köti le, más játék után nézett. A szőnyegen ültem, odajött, és a vállara tette a két kezét, lökött rajtam egyet, úgy, hogy értsem, fel kell borulni. Jóízűen kacagott a dolgon, majd mögém sétált, és "felsegített", hol a hajamnál fogva, hol a hátamat tolva, hogy kezdhessük elölről a játékot.

Este Dani már a lányoknak mesélt a kuckóban, én épp levegőt vettem a főzés-fürdés-Hannaovielőkésítés után, Áron így szabadon rohangált a szobában. Észrevette, hogy a szőnyegen minták vannak. Leguggolt, úgy tett, mintha felcsippentett volna egy darabot és odahozta nekem, a hüvely és a mutatóujjai között gondosan szorítva, a számhoz tette, és cuppogott hozzá. Aztán ezt még vagy hatszor eljátszotta Danival is. A lányok sokat főznek, Áron pedig mindig mellettük sertepertél, de akkor sem gondoltam volna, hogy 13 hónaposan mintha játékkal fog kezdeni... :)

A lányokat Dani szokta fektetni, ami miatt (nem szeretem, de így alakult) rendszeresen elmaradt a nagy estipuszi osztogatás, mert tudtam, ha megérzik, hogy itt az este vége, még vagy száz környi ellenállást kell ledolgoznunk, mire lefekszenek.
De ma már nagyon rossz, hogy sosem köszönök el rendesen tőlük, ezért pár napja még mese közben kérek, és adok nekik, megölelgetem őket. Mikolt így adott nekem először életében rendes puszit.
Ma este Áronnal a kezemben jutott már eszembe, hogy elmaradt a búcsú, leguggoltam a lányokhoz, Áron pedig látva, hogy mi történik, megfogta az arcom, és ő is megpróbált cuppantani. A szopi és a harapás között sikerült a végeredmény, de cuppant, ő pedig rettenetesen büszke volt magára. Én meg nyilván olvadoztam... :)

És bár beszélni nem beszél, ma mégis sikerült eljutnia a vauvauig, nagy ugrás ez a hemm után. :) Na jó, volt már papa is, és baba is, sőt tratta is, de semmit nem mond egynél többször.

Várom, mi történik majd a nyolcadik fogacska után, mert már ott is kezd fehéredni az ínye.

Csöppről, 18 hetesen

Amikor először leírtam, hogy újra kisbabát várunk, nem is sejtettem, hogy az ismerősök között nem vagyok egyedül. Sőt rögvest három kismama is van, akik tíz napon belül várják velem együtt a legkisebbüket, mindenhol harmadik, és mindenhol kisfiú érkezik. Mosolygok, mert nagyon jó érzés tudni, hogy ők is sokat gondolnak ránk, mint ahogy én is. És az végképp nagyon izgalmas, hogy míg ők már mind tudják, kisfiút hordanak a pocakjukban, mi még mindig várjuk a 21-ét, én sokszor már nagyon nagyon türelmetlenül...

Most épp úgy érzem, hogy nálunk is kisfiú Csöpp, bár amikor a neveken kattogok, sosem érkezik bentről megerősítés, néha már kezdem azt gondolni, azért nem, mert kislány nevet kellene használnom.

Lassan a félidőnél tartunk, megérzem már ha fel kell jutnom a második emeletre, és minden reggel úgy kelek, hogy rendet kell tennem valahol, persze hamar csökken a lelkesedés, amint a harminc fokban nekiállok a maradék dobozok kirámolásának, vagy a függönymosásnak. Sokszor a gondolattól is elfáradok, bármilyen vehemensen is vetném bele magam... :)
A pocakom nő, ez a dolga, én meg viselem. Hogy már nem könnyű leguggolni, lehajolni, ami leesik, az inkább marad. Milyen nagyon ismerős ez, és milyen nagyon elfelejti az ember, ha egyszer elmúlik. Mint ahogyan a délutáni rosszulléteknek sincs már nyoma sem, még az emlékeimben is megszépült az az időszak.

Csöppünk pedig mocorog, már Dani által is érezhetően. A minap jutott eszembe, mennyire más volt otthon várandósan, mert rengetegen vettek körül, akik úgy szerették a bent lakónkat, mint a már kintlévőket. Kérdezték, megsimogatták, ezzel engem is arra ösztönözve, hogy foglalkozzak vele többet. Most egyedül én szeretem úgy igazán, Dani az ismerkedés szakaszában van, a gyerekek közül pedig Hanna dolgozik, leginkább úgy, hogy visszakerült a cumisüveg a játékpalettára...
A mocorgásra visszatérve, olyan érdekes ez is, hogy én mindig arra emlékszem tisztán, amikor már alig volt helyük, és a könyöküket, térdüket dugták ki. Erre a kezdeti, szárnycsapás jellegű apró rugdosásra nem. :)
Jönnek elő sorra az eztmárismerem érzések, pedig nem is volt régen, hogy legutóbb ilyenem volt.

Ebben nosztalgiaszerű lebegésben ma délelőtt előkerestem a pocakos képeket, és bár sok készült, a 18. hétről csak Mikolttal. Viszont a 17. hétről van mindegyik gyerekkel, így csináltam egy kis kollázst, az összehasonlítás végett. Négy és fél év telt el a négy kép között... A felső kettőn kislányt vártam. :)
Vannak történeteim a pocak alakjával, meg az arc kikerekedésével kapcsolatban, mind a nemek találgatásáról szól. Ha az arcomon nem is, a pocakok alakjában valóban van némi hasonlóság a felső kettő, és az alsó kettő között... tényleg nagyon szeretném már tudni a nemét, és akkor majd a pontok helyén név is lesz, ígérem :):)

2011. február 3., csütörtök

Negyedéves értékelő

Harmadszor írom meg ezt a bejegyzést. A második elszállás után egy órát bőgtem a medence mellett, ezen az átkozott állandó várakozó létemen, amiben semmi, de semmi kontrollom nincs. Megőrülök ettől az érzéstől, és ordíthatnékom van a tehetetlenségtől... most utoljára nekifutok, mert fontos, nagyon fontos nekem ez a bejegyzés.

Három hónapja indultunk útnak, gondoltam összefoglalom, mik történtek ez idő alatt, és milyennek látom most a helyzetet.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Még akkor sem, ha anyukám az első hét hetet velünk töltötte. Hosszú volt a várakozás, itt is, otthon is, és nehezen fogadtuk be a megszokottak hiányát, egy olyan közegben, amiből már egyetem után vidékre menekültem. Azt hiszem, rengeteg hálával tartozunk Josephynek, amiért olyan módon volt mellettünk az első pár hétben, mintha családtag volna, segített, bár végül nem az ő hathatós közbenjárásával sikerült olyan helyet találnunk, ahol el tudtuk képzelni a hosszabb távú jövőt.

December közepétől vált egy kicsit rendezettebbé, és talán könnyebbé az életünk, egyfelől a rosszulléteim akkorra csillapodtak, másfelől pedig megérkeztek a bútoraink, tárgyaink (leszámítva néhány kisebb nagyobb apróságot, amiből a nagyobb az én szívemet fájdítja, ugyanis eltűntek az aranyékszereim, és ezért senki sem vállal felelősséget... ez persze nem teszi könnyebbé az érzést, hogy elvitte valaki azt a felbecsülhetetlen értékű, nagyapámtól kapott gyűrűt, amit a 18. szülinapomra adott, vagy a lánykérésem emlékét, amit Hannának szerettem volna egyszer adni...) amitől a gyerekek ismét a megszokott módon tudtak létezni.

Dani munkája a második héttől része az életünknek, lassan megszokja ő is, mi is, és bár sokkal nyugisabb az a tempó, amit itt diktál, zömmel magának, azért mint minden újdonságba, tenni kell ebbe is, hogy teremjen. Ezzel együtt úgy érzem, sokkal több energiája marad ránk, főleg ebben a kicsit sem plusszos helyzetben, amikor újra felborul a családszerkezet, illetve az én hozzáadott értékem mondjuk fele az általam elvártnak.
Jó, hogy sok az ünnepnap, jó, hogy most is itthon van négy napot, így ügyesebben be tudom osztani azt az energiamennyiséget, ami rendelkezésre áll.

A ház még mindig nem otthon, bár Hanna épp a napokban nevezte annak először. Én még sokszor kapom magam azon, hogy a kanapén ülve elmerengek az otthonról, és szokom a látványt, az érzést. Pedig valószínűleg belül kell megérkeznem, mert maga a környezet fokozatosan szépül, alakul, sőt, a külső terek kifejezetten szemet-lelket gyönyörködtetnek. Sokszor jut eszembe, amikor az oviba megyek Hannáért, hogy le kellene fényképeznem egyszer az utat, mert annyira jó végigmenni a bambuszokkal övezett járdákon, a tó partján, nézni a zöld fákat, a rendezett járdát... még harmincsok fokban is.

Lassan alakulnak a rutinok, és nagyon lassan kezdjük felfedezni a kerítésen kívüli világot is. Az a szombat azért is volt nagyon jó, mert végre találtunk olyan kikapcsolódási lehetőséget ebben a Plázavárosban, ami nem csak az evésről, vásárlásról, mozizásról szól, hanem egyéb tartalmakkal is meg tudja tölteni a hétköznapokat. Nagyon hiányzott már mindez, és kevés hitem volt benne, hogy találunk ilyet.

Egészen biztosan legjobb helyen lakunk KL-en belül, bármerre induljunk, autópálya van a közelben, gyorsan eljutunk bárhová, forgalomtól függően. De tényleg azt gondolom, hogy a mászóhely és a kis uszoda mellett, ha ma tényleg megtaláljuk azt a lovasklubot is, amiről csak álmodni mertem eddig, akkor nagyjából sikerült reprodukálni az otthoni állapotot, már ami a sportokat illeti. Sőt, már a kezünkben van a landlord által aláírt papír is, ami feljogosít a klubház használatára, vagyis lehet végre konditermet, még három medencét és még ki tudja mit használni, sétatávolságon belül.

Ez a három hónap kellett ahhoz is, hogy kitapasztaljuk, megtaláljuk, hol lehet minőségi lisztet, megfelelő felvágottat, jóízű joghurtot kapni, ami bagatellnek tűnik, de lévén ez itt Ázsia, mindennek édes az íze, és szokatlan, az első idők nagyon nagy energiaráfordítást igénylő aktusai a vásárlások voltak. Mára végre nem a körítés veszi el az időnket, hanem a lényeg, és ez nagyon sokat jelent. Pláne, hogy minden nap főzök (hiszen itt nincs házhozszállítósdi, és a gyerekek sem nagyon bátrak, kivéve a sushit :)), olyanokat is, amiket soha életemben, mondjuk a nagymamák ízeit is, hogy pótoljak valamit az otthonból. Ez az egyik legnagyobb változás talán az életemben, hogy rengeteget és sokfélét főzök. Nem mintha cél lett volna, magam még most sem tartom jó szakácsnak, bár ezt cáfolják a fiúk mostanában...

A kapcsolataink is alakulnak, de a maguk természetéből fakadóan nagyon nagyon lassan. Türelmes vagyok, mert tudom, nekem is kell befektetnem, és ezt három és egy féllel nagyon nehéz. Nagyon hiányoznak az otthoni barátok, a család, és meglehetősen utálom ezt a hét óra időeltolódást, mert nagyon bekorlátozza a kapcsolattartás lehetőségét. Így marad a blog, és a lehetőség szerinti minél több skype. Kevés...

Gyarapodtunk kultúrában (a miénk változatlanul nagyon hiányzik, a belvárossal, a sokféle múzeummal, táncelőadással, egyéb színházzal... és még sorolhatnám), nyelvben, már most lenne egy csomó mesélnivaló az unokáknak is, és mégis úgy érzem, ez még mindig nagyon nagyon az eleje valaminek. Nagyjából így állunk, remélem három hónap múlva még több pozitívumot tudok majd sorolni, azért most megszavazok magunknak az elmúlt időszakért egy erős négyest.

(megírtam, megkönnyebbültem, aki olvassa az most kivételesen ne csak magának tartsa meg a gondolatait kommenteljen, mert nagy szükségem volna rá... és most megpróbálom közzétenni...)

2011. február 2., szerda

Egy csokornyi nyár

Ma délelőtt Petinek remek ötlete támadt. A telefonjával minietűdöket rögzített, amihez a lányok lelkes partnerei voltak. A kész alkotásokat majd a nagyszülők kapják, emailen. Ilyen ez a huszonegyedik század...

A telefonozás eltartott vagy fél órát, aztán persze kezdődött újra a mitkezdjünk a háromgyerekkel, amikor már elég késő van ahhoz, hogy elkezdjenek bomolni, de még elég korán ahhoz, hogy ebédeljünk, aludjunk.
Kimentek a kertbe, (ezt megfelelő mennyiségű ellenállás előzte meg a részükről) én pedig kedvet kaptam, és vittem a fotómasinát is, hogy végre rögzítsek.
Miközben a fotelban ülve vártam a jó pillanatokat (ki is a legfáradékonyabb...), arra gondoltam, hogy februárban odahaza már elég depresszív hangulatom volt, torkig a hideggel, sötéttel, latyakkal, sárral, öltöztetéssel. És mert talán a legeslegjobb része az itteni életünknek a zoknimentesség (és az ezzel szorosan együttjáró összes többi meleg ruhadarab negligálása (szerintem a fűzős cipőt megkötni sem fogják tudni a gyerekeim jódarabig...)), arra gondoltam, küldünk egy kis nyarat a télbe, hamár meleget nem sikerül.

Természetesen ment a vizezés, a kavicsozás, a zsebkendőnyi kertben, öröm volt nézni, ahogy az amúgy elég tikkasztó melegben az árnyék és a víz milyen lelkesedést vált ki mindegyikükből. Ebédig a hangjukat sem lehetett hallani...

Falramászós

A szombati napot folytatva...
A moziprogram mellett felfedeztünk három helyet, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Pedig egészen kézenfekvő, hogy a hol forróság, hol eső ellen az emberek zárt tereket keresnek szabadidős tevékenységek céljából, bár eddig ez kimerült a vásárlás-evés-némi szórakozás, mint játékterem, mozi egyvelegben. KL valójában egy plázaváros.

Node szombaton nagyot fordult a világ, amikor kiderült, hogy az a nagy bevásárlóközpont, ami mellett már annyiszor elmentünk, egy tetőkertet, egy búvárközpontot és Ázsia legnagyobb mászóhelyét is bennfoglalja. A tetőkertben nyílik a világ legnagyobb vízililioma, ezt sajnos még nem láttuk, de a képek alapján nagyon szép a kert. A búvárhely egy kis promenád végében bújik meg, tulajdonképpen egy apró medence az egész, félig nyitott, de tartanak mazsoláknak úszásoktatást, ami szintén nagyon felvillanyozott bennünket.

A mászófal pedig egyenesen mennyei. Mintha egy teljesen más világba cseppenne az ember, rengeteg a fehér (szerintem a vezetők közül is a legtöbben azok), a staff helyi, de mindannyian sportemberek, ami szívnek, szemnek jóleső.
Dani is, én is nagyon vonzódunk a fal, vagy sziklamászáshoz, bár mindketten elég régen műveltük e műfajt utoljára, és úgy tűnik, Hanna is örökölt valamit a szülők szenvedélyéből, aprócska kora óta folyamatosan mászik.
Mostanában a játszótereken, ha van, akkor a függeszkedős, átcsimpaszkodós alkalmatosságokat keresi, az öt fokot hibátlanul megcsinálja, egészen hihetetlen.

Rákérdeztünk hát, hogy vajon egy aligmúlt négy éves eljöhet-e kipróbálni a falakat, bólintottak. Van egy ún. kipróbáló óra, amin nem túl sok (bár Hannánál lényegesen korosabb) gyerek, szülői kísérettel, és oktatóval próbálkozhat.

Ma délutánra kaptunk időpontot, Hanna már két napja egyfolytában emlegeti, olyannyira, hogy tegnap előtt már jártunk ott, és a kicsiknek fenntartott játszóbarlangon mászott is, és azóta nehezen alszik el, a délutáni alvást is összezsugorította, csak menjünk már. És tény. Tehetséges. Annyira magától értetődően szépek, és kifinomultak a mozdulatai, és annyira az ő testalkatához találták ki ezt a sportot, hogy ma csak néztem, fotóztam, és gyönyörködtem benne.

Kapott egy kis bukósisakot, először egy kisebb falon mászott, mint egy kis gyík...
aztán következett a beülő, és felnőtteket megszégyenítő ügyességgel ment egyre magasabbra, míg el nem érte a csúcsot. Sokszor egymás után, mindig más pályán.
Nem szeretek az elfogult szülő szerepében tetszelegni, látom, ha valamiben nem ügyesek, de ez egészen felkavaróan szép volt.
Egy órán keresztül, kitartóan mászott, egyszer egy kisfiú (olyan nyolc éves korú) aztán ő váltásban, figyelt, küzdött, a végén már remegett a keze lába, de csinálta. Élvezetből. És tényleg nagyon szépen...

Mikor letelt az óra, az oktató azt mondta Daninak, hogy nagyon tehetséges és egy magántanárral nagy eredményeket lehetne vele elérni. Persze, hogy nem ez a cél, és persze, hogy eszünk ágában sincs magánórákra járatni, és természetesen nagyon büszkék voltunk rá.

Miután levette a cipőt, sisakot, beájult a babakocsiba, és azt mondta, kér három virslis perecet és négy simát :):) Azt hiszem, megdolgozott érte :):) a mi nemolyanjólevő gyerekünk... :):)
Íme néhány kép, talán átjön róluk Hanna komolysága, és a mászás szépsége.

Ez itt a kilátás, és a kis középső, aki egészen más technikával, de lelkesen utánozta a nagyot :):) aztán szemlélődött. Közben Peti Áron után rohangált, akinek már a kötelek között rohangálás is kielégítő élményt jelentett.

2011. február 1., kedd

A szombatunkról

A múlt héten megérkezett Peti. Erről is külön szerettem volna írni, és biztosan fogok is, hiszen nagyon vártuk, az otthoniak pedig telerakták a bőröndjét mindenféle földi jóval... szerintem több dolgot hozott nekünk, mint amennyit magának...
Jó, hogy itt van, a lányok majd kiugrottak a bőrükből, amikor megérkezett, és persze nehéz is a szívem, hiszen Marinak és Palinak egy gyereke és egy unokája sincs Magyarországon.
Áron kis szemmeresztgetős távolságtartással fogadta, annyira hasonlít Danira, hogy erre számítottunk :)
Nos, mióta itt van, rengeteget mesél, folyton a gyerekekkel van, illetve volt, míg az elmaradhatatlan vacakság le nem verte szegényt a lábáról. Már épp lábadozik, de a hétvégén, vasárnap egész nap aludt, láza volt, fájt a torka.

Szombat délután viszont vállalta azt, amit azért kevesen tudnának utána csinálni (leszámítva a nagyszülőket :)), vállalta mind a hármat, hogy mi egy kicsit kettesben lehessünk Danival.
Elmentünk moziba, és felfedeztük egy kicsit a lehetőségeket a kapun kívül, de erről is szólhatna majd egy következő poszt.

Amiért ezt a kis szösszenetet írom, az a következő pár sor.
A film végeztével felhívtuk a gyerekeket, hogy hogyan vannak, Mikolt elkérte Petitől a telefont, beszélt Danival, majd engem kért, és azt mondta a maga ízes, magyarra hasonlító nyelvén:
- Mama, nagyon szeretlek, nem tudok hozzád menni, mert nagyon messze vagy.
A mondatból az eleje a lényeg, könnyedén megnyugtattam, hogy nem Magyarországra mentem. Még soha nem mondta, szerintem senkinek, hogy szeretlek. Még soha nem hallottam ennyire okosan beszélni, persze a telefon egészen más élmény, mint a szó a látvánnyal együtt. Egészen meghatott. :)
Másra terelte a szót, én meg csak ízlelgettem, amit mondott.
Nem mellesleg annyira zsivány manapság, hogy egy egy ilyen apró morzsája a lelkének nagyon megmelengeti a szívemet. :)