Az izgalmas dolgok mostanában itt történnek ugyanis. Meg a legviccesebbek. És a legszívmelengetőbbek is. A többit nem árulhatom el hivatalból, de ahogy a dolgok állnak, még az is lehet, hogy egyszercsak lesz egy felnőtt és egy gyerekszoba nálunk.
Azt pedig csak nagyon halkan írom, hogy ezügyben az egyik szemem nevet, a másik meg sóhajtozik.
Nos a velő.
Ha itthon vagyok, Lelle senki mással nem hajlandó elaludni. Ha más dolgom van, akkor inkább jön velem, és segít bármiben (leginkább lassítja a folyamatot persze), csak ne kelljen lefeküdnie nélkülem. Gyenge próbálkozásként tegnap Dani felvitte míg kiteregettem két adag vizes ruhát, Lelle pedig végigzokogta azt a negyed órát, míg felértem.
Mikor meglátott abbahagyta, és szüttyögve a helyére mászott, majd alig három perc múlva már mélyen aludt.
Még álmában is hüppögött, Áron pedig kérdezgette, mit csinál Lelle. Azt hiszem tanult egy új szót. Vagy kettőt. Idejében ki fog derülni, ahogy ismerem.
Áron az ágyában térdelt, és kifejtette, hogy igazából mellettem szeretne lenni. Elfáradtunk, engedtem, azzal a feltétellel, hogy egy kicsit maradhat, aztán menjen vissza a saját kuckójába.
Odakúszott, majd pár perc bújás után feltérdelt:
- Mama, sajnos mennem kell a saját helyemre.
Adtam neki egy puszit, biztosítottuk egymást a kölcsönös szeretetünkről, majd visszament.
Miután befészkelte magát, az apjához fordult:
- Papa, úgy döntöttem, hozzád bújok.
:)
Forgolódtunk egy keveset, sehogy nem fértem el (egészen máig fel sem tűnt, hogy kevés az a harminc centi), így aztán fogtam Lellét paplanostul, és áttettem a kiságyába azzal a képzettel, hogy két óra múlva már a fejemen fog szuszogni.
Tévedtem.
Lelle háromszor kért az éjjel enni, mindannyiszor békésen elfogyasztotta a jussát, majd aludt tovább.
Reggel Áronnal együtt ébresztettük fél tízkor.
Felállt az ágyában, és a kérdésemre, hol aludt, a mellettem lévő üres zugra mutatott. :)
Három és fél éve ma először aludtunk ketten a miágyunkban Danival. Azt hiszem kicsit nagy nekünk. :)
2013. április 18., csütörtök
2013. április 16., kedd
Kicsi kertész
:)))) Ma már talán elhisszük, hogy tavasz van.
Tegnap füvesítettünk a gyerekekkel, ma meg már locsolni is kellett. Ki hinné, hogy két hete még overálban havaztunk...
A biztonság kedvéért még elvittem reggel a sapikat az oviba, hogy aztán haza is hozzam őket. Lelle egy pulcsit kért magára, ő a leghitetlenebb. Áron a vicces sapkájában (kitudja honnan a neve, de kitartóan így hívja ezt a típust :)) öntözgette a levendulát, hozzá pedig nótázgatott. :)))
A petrezselyem és a sóska felismerhető már, és a tavaly elsiratott ribizlibokron is megindultak az új hajtások.
Hanna szerint a tél az idén annyira megöregedett, hogy alig bírt elvánszorogni tőlünk. Azért végre megérkezett a gyönyörű fiatal tavasz is, szembesütős nappal. :)
Tegnap füvesítettünk a gyerekekkel, ma meg már locsolni is kellett. Ki hinné, hogy két hete még overálban havaztunk...
A biztonság kedvéért még elvittem reggel a sapikat az oviba, hogy aztán haza is hozzam őket. Lelle egy pulcsit kért magára, ő a leghitetlenebb. Áron a vicces sapkájában (kitudja honnan a neve, de kitartóan így hívja ezt a típust :)) öntözgette a levendulát, hozzá pedig nótázgatott. :)))
A petrezselyem és a sóska felismerhető már, és a tavaly elsiratott ribizlibokron is megindultak az új hajtások.
Hanna szerint a tél az idén annyira megöregedett, hogy alig bírt elvánszorogni tőlünk. Azért végre megérkezett a gyönyörű fiatal tavasz is, szembesütős nappal. :)
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron énekel,
Áron video,
Hanna beszél
2013. április 12., péntek
S ha még mindig nem tudnám merre van az arra...
Altatunk.
Dani mellett Áron ficánkol, tekintet nélkül térre, időre. Egy ideig hagyja az apja, aztán kéri, legyen lassan vége. Semmi reakció, Áron zsizseg tovább. Én is kérem, kilátásba helyezve a morgolódást, amin az érzékeny lelke megsértődik:
- Egyikőtők butább, mint a másik! - kapjuk, amin természetesen elnevetem maga.
- Mama, ez rád is vonatkozik! - duzzogja, én pedig igyekszem nem nevetni ezen, az álmélkodásomba pedig vegyül némi megszeppenés is. Abban azért bízom, hogy a buta szimplán behelyettesítés.
Dani mellett Áron ficánkol, tekintet nélkül térre, időre. Egy ideig hagyja az apja, aztán kéri, legyen lassan vége. Semmi reakció, Áron zsizseg tovább. Én is kérem, kilátásba helyezve a morgolódást, amin az érzékeny lelke megsértődik:
- Egyikőtők butább, mint a másik! - kapjuk, amin természetesen elnevetem maga.
- Mama, ez rád is vonatkozik! - duzzogja, én pedig igyekszem nem nevetni ezen, az álmélkodásomba pedig vegyül némi megszeppenés is. Abban azért bízom, hogy a buta szimplán behelyettesítés.
2013. április 11., csütörtök
Kislibáim
Ismét hajakról fogok írni.
És előrebocsátom, az eredményhez semmi közöm.
Az egész úgy kezdődött, hogy Hanna haja kifésülhetetlenné boglyosodott, én pedig hetek óta emlegettem minden fésülködés alkalmával, hogy vágjunk le a végéből, mert ráfér.
Hanna pedig hónapok óta azt emlegeti, hogy olyan hajat szeretne, mint Julié, állig érőt.
Emlékeim szerint én vágtam a végét valamikor, de már annak is jóideje, legutóbb pedig Malajziában vágattuk, a meleg miatt, akkor a háta közepéig ért.
Azóta nő, majdnem a derekáig ért már, azon viccelődtek Mimivel, hogy olyan hosszú lesz a hajuk, mint Aranyhajnak.
Igen, levágatták.
Igen, Mimi is.
Nem, nem akartam. Sőt.
Viki ráért, a kicsik a nagyszülőknél voltak, ebéd után az oviból a fodrászatba mentünk.
Mikolt már az öltözőben rettentő lelkes lett, hogy ő akkor olyan hajat szeretne, mint Kiaráé, és nem is tágított, épp csak egy pillanatnyi elbizonytalanodás volt benne, mikor szóba került, meg is kellene mosni vágás előtt.
Végül az ebbéli ellenérzésén is túltette magát, büszkén beült a székbe, és rövid hajat rendelt magának.
Jó sokáig tartott, mire elengedett a gyomorszorító érzés bennem, végül pedig úgy éreztem, Mimi épp ilyen. A kócos tincsei a helyükre kerültek, a hatalmas gombszemei még jobban villognak ettől a frizurától.
Már csak a csattal kellene jóban lennie, és tökéletes a végeredmény.
Mikor Hannára került a sor, úgy éreztem, elég egy nap egy ekkora változás, és lobbiztam a hosszú haja mellett, hogy legalább akkora maradjon, hogy össze lehessen fogni. Hanna pedig, amilyen jógyerek, beleegyezett.
Borzasztó rossz volt hallani, hogy azt mondja jó, mikor láttam rajta, hogy ő is olyat szeretne, mint Mikolté. Olyan régóta mondogatta már, és annyira igazságtalannak, egyenlőtlennek éreztem, hogy Miminek lehet, neki pedig nem, hogy végül bocsánatot kértem tőle, és rábíztam, legyen az ő döntése.
Rövidet akart.
Hanna is gyönyörű, de nekem ő mindig hosszú hajú marad, most pedig barátkoznom kell egy kicsit ezzel az új arcocskával.
Szerencsére megnő majd, ha Hanna is úgy akarja, a hosszú copfot pedig elhoztuk emlékbe.
Itt vannak a kislibák, telefonos kép, majd lesz tisztességes is. :)
És előrebocsátom, az eredményhez semmi közöm.
Az egész úgy kezdődött, hogy Hanna haja kifésülhetetlenné boglyosodott, én pedig hetek óta emlegettem minden fésülködés alkalmával, hogy vágjunk le a végéből, mert ráfér.
Hanna pedig hónapok óta azt emlegeti, hogy olyan hajat szeretne, mint Julié, állig érőt.
Emlékeim szerint én vágtam a végét valamikor, de már annak is jóideje, legutóbb pedig Malajziában vágattuk, a meleg miatt, akkor a háta közepéig ért.
Azóta nő, majdnem a derekáig ért már, azon viccelődtek Mimivel, hogy olyan hosszú lesz a hajuk, mint Aranyhajnak.
Igen, levágatták.
Igen, Mimi is.
Nem, nem akartam. Sőt.
Viki ráért, a kicsik a nagyszülőknél voltak, ebéd után az oviból a fodrászatba mentünk.
Mikolt már az öltözőben rettentő lelkes lett, hogy ő akkor olyan hajat szeretne, mint Kiaráé, és nem is tágított, épp csak egy pillanatnyi elbizonytalanodás volt benne, mikor szóba került, meg is kellene mosni vágás előtt.
Végül az ebbéli ellenérzésén is túltette magát, büszkén beült a székbe, és rövid hajat rendelt magának.
Jó sokáig tartott, mire elengedett a gyomorszorító érzés bennem, végül pedig úgy éreztem, Mimi épp ilyen. A kócos tincsei a helyükre kerültek, a hatalmas gombszemei még jobban villognak ettől a frizurától.
Már csak a csattal kellene jóban lennie, és tökéletes a végeredmény.
Mikor Hannára került a sor, úgy éreztem, elég egy nap egy ekkora változás, és lobbiztam a hosszú haja mellett, hogy legalább akkora maradjon, hogy össze lehessen fogni. Hanna pedig, amilyen jógyerek, beleegyezett.
Borzasztó rossz volt hallani, hogy azt mondja jó, mikor láttam rajta, hogy ő is olyat szeretne, mint Mikolté. Olyan régóta mondogatta már, és annyira igazságtalannak, egyenlőtlennek éreztem, hogy Miminek lehet, neki pedig nem, hogy végül bocsánatot kértem tőle, és rábíztam, legyen az ő döntése.
Rövidet akart.
Hanna is gyönyörű, de nekem ő mindig hosszú hajú marad, most pedig barátkoznom kell egy kicsit ezzel az új arcocskával.
Szerencsére megnő majd, ha Hanna is úgy akarja, a hosszú copfot pedig elhoztuk emlékbe.
Itt vannak a kislibák, telefonos kép, majd lesz tisztességes is. :)
Címkék:
Hanna,
Hanna elsők,
Hanna haja,
Lányok,
Mikolt,
Mikolt elsők,
Mikolt haja
Hit the road
Tegnap előtt, hat év után először indultunk el babakocsi nélkül úgy, hogy egy gyerek sem volt ránkkötve sem.
Hanna megkapta Matyi gyerekkori bringáját, ezzel pedig kezdetét vette az öröklés sorozat, mert így Mikolt Hanna régi kék biciklijével jöhetett, Áron kipróbálhatta végre Mimi régi kisbringáját (szintén egy huszonéves darab), Lelle pedig a magától értetődőnek vette, hogy beálljon a sorba a kapunál egy kismotorral.
A nagylányok zökkenőmentesen szoktak hozzá az új járgányokhoz, és Lelle is hihetetlen rutinnal motorozott, leszámítva, hogy minden csatornafedőnél leszállt, és kért, segítsek átemelni a járművét, aztán fogjam meg a kezét, hogy át tudja lépni a nagyobbnál nagyobb rácsokat. :)
Áron némi segítség után egyes szakaszokat teljesen önállóan tett meg, hogy nem tekert végig, annak egyetlen oka van, nézelődés közben elfelejt pedálozni, amitől aztán jól el is dől. Ha marad a tavasz, akkor egy héten belül zsebre tett kézzel sétálhatunk mellettük. Illetve futhatunk utánuk.
Hanna megkapta Matyi gyerekkori bringáját, ezzel pedig kezdetét vette az öröklés sorozat, mert így Mikolt Hanna régi kék biciklijével jöhetett, Áron kipróbálhatta végre Mimi régi kisbringáját (szintén egy huszonéves darab), Lelle pedig a magától értetődőnek vette, hogy beálljon a sorba a kapunál egy kismotorral.
A nagylányok zökkenőmentesen szoktak hozzá az új járgányokhoz, és Lelle is hihetetlen rutinnal motorozott, leszámítva, hogy minden csatornafedőnél leszállt, és kért, segítsek átemelni a járművét, aztán fogjam meg a kezét, hogy át tudja lépni a nagyobbnál nagyobb rácsokat. :)
Áron némi segítség után egyes szakaszokat teljesen önállóan tett meg, hogy nem tekert végig, annak egyetlen oka van, nézelődés közben elfelejt pedálozni, amitől aztán jól el is dől. Ha marad a tavasz, akkor egy héten belül zsebre tett kézzel sétálhatunk mellettük. Illetve futhatunk utánuk.
2013. április 10., szerda
A kicsi, csendes, szende lányunkról
Lelle az elolvadás reakcióját váltja ki mindenkiből, aki csak futva találkozik vele. Teljesen érthető, mert futólag (meg természetesen hosszútávon is) tényleg olvadoznivaló.
Mikor aztán nekiállok rombolni a kis szöszi imidzsét, olyan kifejezéseket használva rá, mint hangos, erős akaratú, pláne, mikor azt boncolgatom, mennyire Mimi (Mimi duplán) akkor aztán nagy szemekkel, hitetlenkedve néznek. Mert Lellike mindenhol máshol szempillarebesgető, idehaza pedig itthon van. Így van ez jól. :)
Nem romboló szándékkal, hanem mert annyira jellemző rá ez a három kisfilm, és mert annyira eredeti, hogy nem tehetem meg, hogy nem osztom meg magunk között. Hamár tegnap úgy bemószeroltam. :)
Az elsőn egy kutyát hallott ugatni az utcán, meséli finom bájjal. :) A második kettő egyértelmű azt hiszem.
Mikor aztán nekiállok rombolni a kis szöszi imidzsét, olyan kifejezéseket használva rá, mint hangos, erős akaratú, pláne, mikor azt boncolgatom, mennyire Mimi (Mimi duplán) akkor aztán nagy szemekkel, hitetlenkedve néznek. Mert Lellike mindenhol máshol szempillarebesgető, idehaza pedig itthon van. Így van ez jól. :)
Nem romboló szándékkal, hanem mert annyira jellemző rá ez a három kisfilm, és mert annyira eredeti, hogy nem tehetem meg, hogy nem osztom meg magunk között. Hamár tegnap úgy bemószeroltam. :)
Az elsőn egy kutyát hallott ugatni az utcán, meséli finom bájjal. :) A második kettő egyértelmű azt hiszem.
2013. április 9., kedd
Ma van az a nap
Lelle ma épp annyi idős lett, mint Hanna volt akkor, mikor Mikolt született.
Nem tudok elmenni emellett a tény mellett, és egész nap az zakatol a fejemben, hogy új időszámítás kezdődik.
Nehezen engedem el, hogy itt befejeződött egy hosszú út, és mégis ezer apró jel utal arra, hogy jó ez nekem így.
A minap két pocakkal is találkoztam, és fel sem tűnt, hogy kisbaba gömbölyödik egy édesanya hasában. Meglepett. Meg természetes is volt.
Érezni vélem a mocorgásukat odabent, a belémégett pillanatok azonnal láthatóvá válnak, ha a születésükre gondolok, és minden alkalommal, ha a babakori képeiket nézegetjük, elönt valami igazán puha, semmihez sem fogható nosztalgia, azzal a biztos tudattal, hogy akármikor újra képes lennék szoptatni bárki csecsemőjét.
Aztán végignézek ezen a gyönyörű kis csapaton, és elégedett vagyok. Pont így, pont most, pont jó. Nem menne már nekem ennél több. Ennél több már csak kevesebb volna, ennél kevesebbet pedig nem adhatok.
Helyemre kerülvén
Mondom a magamét reggeli közben.
Lellének, aki épp alkot. A joghurtot kanalazza az asztalra, komótosan, megfontoltan, hogy mind az öt kiskanál egy kupacban maradjon. Elengedi a füle mellett a hegyibeszédet arról, hogy mennyivel jobb helyen volna a pocakjában az a finomság, aztán azon sem hatódik meg, mikor könyörgőre fogom, hogy ne tegye már ezt velem, csak a teámat szeretném meginni, és ha így folytatja, akkor teaivás helyett moshatok, mosogathatok, törölgethetek.
Semmi.
Épp belekezdenék a következő futamba, mikor megáll a kiskanál a levegőben, Lelle rámemeli a kékszemeit, a bal kezét lassan, jelentőségteljesen a szája elé emeli. A mozdulat közben formálni próbálja az ujjait, hogy mire a szájához érnek, már csak a mutatója maradjon nyújta az öklébe rejtett másiknégy mellett, és ezt mondja:
- Ssssss.
Majd dolgavégeztével a joghurtkupacot festékként használva kenegetni kezdi a rózsaszín masszát az asztalon.
Ja kérem, ha így. :)
Hátradőlök a széken, érzem, ahogy leereszkednek a vállaim, fogom a bögrémet, és figyelem, ahogy elmerül az alkotásban.
Lellének, aki épp alkot. A joghurtot kanalazza az asztalra, komótosan, megfontoltan, hogy mind az öt kiskanál egy kupacban maradjon. Elengedi a füle mellett a hegyibeszédet arról, hogy mennyivel jobb helyen volna a pocakjában az a finomság, aztán azon sem hatódik meg, mikor könyörgőre fogom, hogy ne tegye már ezt velem, csak a teámat szeretném meginni, és ha így folytatja, akkor teaivás helyett moshatok, mosogathatok, törölgethetek.
Semmi.
Épp belekezdenék a következő futamba, mikor megáll a kiskanál a levegőben, Lelle rámemeli a kékszemeit, a bal kezét lassan, jelentőségteljesen a szája elé emeli. A mozdulat közben formálni próbálja az ujjait, hogy mire a szájához érnek, már csak a mutatója maradjon nyújta az öklébe rejtett másiknégy mellett, és ezt mondja:
- Ssssss.
Majd dolgavégeztével a joghurtkupacot festékként használva kenegetni kezdi a rózsaszín masszát az asztalon.
Ja kérem, ha így. :)
Hátradőlök a széken, érzem, ahogy leereszkednek a vállaim, fogom a bögrémet, és figyelem, ahogy elmerül az alkotásban.
2013. április 8., hétfő
Személyi igazolvány
A nagy jó tavaszi szünet közepén Orsit olvasva rádöbbentem, hogy Hannának nincs személyije.
Bár komolyan fogalmam sincs, hogy minek egy hatévesnek ilyen holmi (mikor van születési anyakönyvi kivonata, meg lakcímkártyája is, és a többség valamelyik szülőjével érkezik az effajta helyekre), felsejlett az óvoda ajtajára kiragasztott papír, és egészen őszintén megrettentem, hogy mi lesz, ha mégiscsak kell majd az a plasztikkártya.
Végül szerda este lett, és azon kaptam magam, hogy az okmányirodák nyitvatartását böngészem, miközben azt mérlegeltem, vajon hogyan jobb. Itt helyben az utolsó pillanatban, vagy messzebb, vagyis hosszabb időt elpazarolva, egy, kettő, vagy négy gyerekkel...
Csütörtökön reggel még futottam pár kört (kiderült az is, hogy a 11. kerületben majdnem két órát kell várni), és végül mégis a mindengyerek, messzebb, de a biztos mellett voksoltam.
Dugó is volt, meg rossz helyen is parkoltam első körben, aztán a másodikban is, de akkor már a kezemben volt egy sorszám, a négygyerek meg az autóban, majd harmadik nekifutásra találtunk egy olyan parkolóhelyet, ahonnan egy belső udvaron ár vezetett az utunk. Az udvarban egy almafa tele (!!!) tavalyi almákkal, meg gerlékkel, akik épp reggeliztek a tavalyi almákból, meg nagykavicsos murvakupaccal, és ibolyával. Nem siettünk nagyon, ellenben így is másfél órát vártunk odabenn.
Nagyon nagyon büszke vagyok a gyerekekre, és végtelenül hálás a gyerekbarát okmányirodának, ahol a vizezős dolog egy szekrény takarásában bújt meg, így Lelle csak az utolsó negyed órában vette észre, ahol a játéksarokban kisasztal volt, dobozban építőkocka, csakúgy egy csúszda, mindez szőnyeggel puhán aládolgozva, és ráadásul olyan megoldással, hogy csak egy ajtónyi nyíláson lehetett ki meg bemenni (vagyis nem tudtak ezerfelé szaladni) és ahol még pelenkázó is lett volna, ha viszek magammal pelust.
Lelle valószínűleg örült volna, ha nem kellett volna egész délelőtt kakis pelenkában lennie, én meg annak örültem, hogy sikerült elterelni a figyelmét, és csak akkor akadt ki, mikor már elindultunk kifelé, és szerettem volna felöltöztetni.
Az egész ügymenet egyébként három percnél nem volt hosszabb, csak sokat kellett várni.
Hogy aztán ma, a beiratkozáskor egyáltalán ne hiányozzon senkinek ez a dokumentum, annál inkább Hanna tajkártyája, amiről viszont fogalmam sincs, hol lehet.
Tanulság nincs, a lényeg viszont, hogy Hanna ma az iskolában járt, és szeptembertől új időszámítás kezdődik a családunkban.
Néztem, néztem, ahogy a folyosón sétálgat míg vártunk, elképzeltem, hogy mennyivel lesz majd magasabb ősszel, hogyan fogadja majd a korábban kelést, a nehéz táskát, mit fogok majd csomagolni neki uzsonnára.
Hirtelen olyan nagynak tűnt, mintha egyszerre kinőtte volna az óvodát.
Aztán az jutott eszembe, hogy épp ennyi idős voltam, mint most Hanna, mikor elsőbe mentem. Neki van még majdnem fél éve. Azt hiszem nekem kell megérnem erre, ő már készen van.
Bár komolyan fogalmam sincs, hogy minek egy hatévesnek ilyen holmi (mikor van születési anyakönyvi kivonata, meg lakcímkártyája is, és a többség valamelyik szülőjével érkezik az effajta helyekre), felsejlett az óvoda ajtajára kiragasztott papír, és egészen őszintén megrettentem, hogy mi lesz, ha mégiscsak kell majd az a plasztikkártya.
Végül szerda este lett, és azon kaptam magam, hogy az okmányirodák nyitvatartását böngészem, miközben azt mérlegeltem, vajon hogyan jobb. Itt helyben az utolsó pillanatban, vagy messzebb, vagyis hosszabb időt elpazarolva, egy, kettő, vagy négy gyerekkel...
Csütörtökön reggel még futottam pár kört (kiderült az is, hogy a 11. kerületben majdnem két órát kell várni), és végül mégis a mindengyerek, messzebb, de a biztos mellett voksoltam.
Dugó is volt, meg rossz helyen is parkoltam első körben, aztán a másodikban is, de akkor már a kezemben volt egy sorszám, a négygyerek meg az autóban, majd harmadik nekifutásra találtunk egy olyan parkolóhelyet, ahonnan egy belső udvaron ár vezetett az utunk. Az udvarban egy almafa tele (!!!) tavalyi almákkal, meg gerlékkel, akik épp reggeliztek a tavalyi almákból, meg nagykavicsos murvakupaccal, és ibolyával. Nem siettünk nagyon, ellenben így is másfél órát vártunk odabenn.
Nagyon nagyon büszke vagyok a gyerekekre, és végtelenül hálás a gyerekbarát okmányirodának, ahol a vizezős dolog egy szekrény takarásában bújt meg, így Lelle csak az utolsó negyed órában vette észre, ahol a játéksarokban kisasztal volt, dobozban építőkocka, csakúgy egy csúszda, mindez szőnyeggel puhán aládolgozva, és ráadásul olyan megoldással, hogy csak egy ajtónyi nyíláson lehetett ki meg bemenni (vagyis nem tudtak ezerfelé szaladni) és ahol még pelenkázó is lett volna, ha viszek magammal pelust.
Lelle valószínűleg örült volna, ha nem kellett volna egész délelőtt kakis pelenkában lennie, én meg annak örültem, hogy sikerült elterelni a figyelmét, és csak akkor akadt ki, mikor már elindultunk kifelé, és szerettem volna felöltöztetni.
Az egész ügymenet egyébként három percnél nem volt hosszabb, csak sokat kellett várni.
Hogy aztán ma, a beiratkozáskor egyáltalán ne hiányozzon senkinek ez a dokumentum, annál inkább Hanna tajkártyája, amiről viszont fogalmam sincs, hol lehet.
Tanulság nincs, a lényeg viszont, hogy Hanna ma az iskolában járt, és szeptembertől új időszámítás kezdődik a családunkban.
Néztem, néztem, ahogy a folyosón sétálgat míg vártunk, elképzeltem, hogy mennyivel lesz majd magasabb ősszel, hogyan fogadja majd a korábban kelést, a nehéz táskát, mit fogok majd csomagolni neki uzsonnára.
Hirtelen olyan nagynak tűnt, mintha egyszerre kinőtte volna az óvodát.
Aztán az jutott eszembe, hogy épp ennyi idős voltam, mint most Hanna, mikor elsőbe mentem. Neki van még majdnem fél éve. Azt hiszem nekem kell megérnem erre, ő már készen van.
2013. április 7., vasárnap
Beszélgetünk
Lellével.
Szomszédoltak ebéd után, az autóval elé mentünk, az ölembe vettem, és ahogy szoktunk, elbeszélgettünk.
- Jó volt sétálni?
Bólogat.
- Láttál valami érdekeset?
Bólogat.
- A bácsit?
- Nem. -mondja, és elgondolkodva rám néz. Tovább faggatom.
- Valami mást?
Bólogat, még mindig nagyon koncentrál.
- Cica.
Mondja végül. :)
Életünk első igazi komoly beszélgetése volt ez kérem.
A szieszta előtti másodpercekben az ágy sötétjében még visszaidézte többször, monológ formájában :). Cica, nem, cica, ühüm. Ezerszer. :)
Menthetetlenül zakatol a szóformálás felé, pénteken csak úgy azt mondta Emma, majd Anna, azóta pedig van már Hanna is.
Ma pedig Aladár, ami Aladada. Aztán tea, és kapka, és köszi.
Szomszédoltak ebéd után, az autóval elé mentünk, az ölembe vettem, és ahogy szoktunk, elbeszélgettünk.
- Jó volt sétálni?
Bólogat.
- Láttál valami érdekeset?
Bólogat.
- A bácsit?
- Nem. -mondja, és elgondolkodva rám néz. Tovább faggatom.
- Valami mást?
Bólogat, még mindig nagyon koncentrál.
- Cica.
Mondja végül. :)
Életünk első igazi komoly beszélgetése volt ez kérem.
A szieszta előtti másodpercekben az ágy sötétjében még visszaidézte többször, monológ formájában :). Cica, nem, cica, ühüm. Ezerszer. :)
Menthetetlenül zakatol a szóformálás felé, pénteken csak úgy azt mondta Emma, majd Anna, azóta pedig van már Hanna is.
Ma pedig Aladár, ami Aladada. Aztán tea, és kapka, és köszi.
Címkék:
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők
2013. április 2., kedd
Áron névnapja
Délben jutott eszembe, mondtam is azon melegében a gyerekeknek, miközben az autóban ültünk, hogy ma van Áron neve napja.
Erre kórusban köszöntötték, és már szőtték is a terveket, hogy mit adjanak, hova menjünk. Azt már jól tudják, hogy névnapon az ünnepelt választhat, milyen programra menjünk, így egyértelmű volt, hogy ez lesz az ajándék, és ha Áron bizonytalan lett volna, a lányok hathatós segítségével azért gyorsan kitalálta, hogy játszóházba szeretne menni.
Teljesen magától pedig egy sünitortára voksolt.
Meg marcipánra. Meg tüzijátékra.
Mindegy, hogy nem születésnap, tüzijáték legyen, mert legyen.
Ebéd után gyorsan összedobtam a torta két fő összetevőjét, a piskótát meg a csokikrémet, aztán aludtunk egy hatalmasat. A játszóházba nem jutottunk el, mert bezárt volna, mire odaérünk (a nyári időszámítást nem sikerült eddig lekövetnünk), inkább megvártuk a papát, a nagy várakozás közben pedig csináltam egy kis csokimázat is a sünire (olyan meztelennek tűnt nélküle, így meg egy csokinyúllal kevesebb), és kitessékeltem a teraszra hűlni.
Vacsora után asztalra került, a zöldségmarcipánok meg a tetejére, meggyújtottuk a tüzijátékot (azt hiszem ez volt az igazi ajándék), aztán megettük a fél sünit.
Játszóházba meg elmegyünk a hétvégén. :)
Hanna szerint a legszebb fiúnév az Áron.
Mit is mondhatnék? :)
Erre kórusban köszöntötték, és már szőtték is a terveket, hogy mit adjanak, hova menjünk. Azt már jól tudják, hogy névnapon az ünnepelt választhat, milyen programra menjünk, így egyértelmű volt, hogy ez lesz az ajándék, és ha Áron bizonytalan lett volna, a lányok hathatós segítségével azért gyorsan kitalálta, hogy játszóházba szeretne menni.
Teljesen magától pedig egy sünitortára voksolt.
Meg marcipánra. Meg tüzijátékra.
Mindegy, hogy nem születésnap, tüzijáték legyen, mert legyen.
Ebéd után gyorsan összedobtam a torta két fő összetevőjét, a piskótát meg a csokikrémet, aztán aludtunk egy hatalmasat. A játszóházba nem jutottunk el, mert bezárt volna, mire odaérünk (a nyári időszámítást nem sikerült eddig lekövetnünk), inkább megvártuk a papát, a nagy várakozás közben pedig csináltam egy kis csokimázat is a sünire (olyan meztelennek tűnt nélküle, így meg egy csokinyúllal kevesebb), és kitessékeltem a teraszra hűlni.
Vacsora után asztalra került, a zöldségmarcipánok meg a tetejére, meggyújtottuk a tüzijátékot (azt hiszem ez volt az igazi ajándék), aztán megettük a fél sünit.
Játszóházba meg elmegyünk a hétvégén. :)
Hanna szerint a legszebb fiúnév az Áron.
Mit is mondhatnék? :)
2013. április 1., hétfő
Húsvét hétfőjén
Gyerekkoromban minden évben szépen felöltözve, nagy nagy izgalommal vártuk a locsolókat. Akkor még hivatalosan is falunak számított ez a város, és mint ilyen, a hagyományainkat tekintve is falusinak mondhattuk magunkat. A fiúk csapatokba verődve járták a lányos házakat, locsoltak, ittak, ettek, beszélgettek.
Gyerekként nagyon szerettem a Húsvétot. A szép ruhát, amiben reggeltől délig akár az udvaron is lehettünk (amit egyébként soha sem szabadott), a versengést, kinek hány locsólója lesz (akkoriban nem volt ritka, hogy harmincan is megöntöztek), az illatosságot, ami idővel a virágos rét illúzióját meghaladva inkább egy igénytelen illatszerbolt imidzsét sugallta, és még a kissé ittas öregeket is, akik nem hiányozhattak ilyenkor a konyhánkból, megitták nagyapám meglehetősen gyenge borát, és megkóstolták a sonkánkat is.
Kamaszkoromban lett terhes a vendéglátás, máshová húzott a szívem, és volt egy pár év, mikor a város forgatagában hömpölyögve teljesen el is maradt a piros tojás festés a locsolóvárással együtt.
Aztán visszaköltöztünk a "faluba", de már nem nagyon volt, aki az új lakásba eljött volna verset mondani. Anyukámhoz mentem át, ahova pedig inkább az idősebbek jöttek csak, egyfajta udvariasságból, vagy megszokásból, az izgalom helyett az együtt töltött idő tette szerethetővé ezeket a hétfőket.
Amikor Hanna született, elindult valami, csak néhányan ugyan, de már miattunk jöttek, és újra értelmet nyert ez a hagyomány. Vártam, hogy legyen egy kis közösség, ahová tartozva majd szép lassan jönnek a fiúk, és az én lányaim is éppolyan izgatottan várják majd őket, ahogy mi annak idején.
Malajzia törés volt ebből a szempontból, nehezen sikerült hangolódni, és nem tolongtak a sorok a házunk bejárata előtt.
Tavaly még csak kisovis volt Hanna, meg az az év amolyan útkereső év is volt nekem, és bár volt minden, leginkább befelé figyeltünk, a külvilág csak szőrmentén ért el hozzánk.
Hálás vagyok mindazért, amin végig kellett mennem, mert egy év távlatából úgy tűnik, ez a Húsvét valami mást hozott, mint az eddigiek.
Idén megérkezett az izgalom is a várakozásba.
A három kapuvári nap után, az autóban hazafelé azon tűnődtem, hova fog beférni a tojásfestés. Emlékeim szerint vagy két óra kellett eddig, hogy igazi színek legyenek, és elképzelésem sem volt, hol fogok erre lukat találni, de azt hiszem, inkább csak maradtam volna még máshol a megérkezés helyett.
Picit húztuk is az időt, és csak hét körül értünk végül haza, akkorra már a kedvem is hazaért, és jól kitaláltam, hogy a főzővízzel fogom felönteni a festéket, ami így biztosan meleg lesz, és úgy ahogy vannak, forrón mennek utána a tojások is.
És tessék... A lányokkal a 15 tojást nagyjából fél óra alatt festettük csodásra, még gyorsan összedobtam egy asztaldíszt néhány talált barkaágból, meg a régesrégi tojásokból, aztán elmentünk aludni.
A hétfő jobb volt, mint tökéletes. Nagyon régen írtam ilyet, és nagyon rég éreztem ennyire könnyűnek, vidámnak magunkat, mint aznap. Azt hiszem a három napos töltekezés, a napsütés, amiből mostanában szűkmarkú az osztogató, a gyerekek öröme mind kellettek ahhoz, hogy ez a nap ennyire emlékezetes maradjon.
Reggel ugyan sokáig aludtunk (részemről még maradtam volna kicsit tovább is), de végül mindenki elkészült mire az első hullám megérkezett. Pali és Peti locsoltak meg bennünket Danival és Áronnal kiegészülve, Áron a gyorsan betanult kétsoros versét mondta, nagyon ügyesen (egyszer megeszem úgyis...), ami úgy szólt, hogy Én még kicsi gyerek vagyok, verset mondanak a nagyok.
A kislányok egy pillanatra sem estek ki a szerepből, tündéri bájjal osztogatták a tojásokat.
Aztán a fiúk nekiindultak a falunak, mi pedig abban a hitben, hogy hamarosan megyünk a nagymamához töltöttük az időt.
Egyszercsak csörgött a telefonom, aztán hamarosan a kapucsengő is, és jöttek sorban az ismerős kisfiúk apukástól. :)
Járt nálunk BorosBalázs, és Berci Nimróddal és Simivel (Boldit kicsit hiányoltuk), aztán Feri, Márkus és Matyi is.
Majdnem elfogyott az összes tojás, a lányok pedig ragyogtak az örömtől.
Végül anyukámhoz még beugrott egy nagyon régi barátom is, aki még nem is látta a gyerekeket (ilyen gyakran találkozunk...) pedig az ősidőkben minden évben kijött hozzánk, és a hat A4es papírjáról kikereste azt a verset, amit nekem szánt. :)
Most egy verset kaptunk öten, viszont olyan jó volt egy kicsit visszacsúszni az időben, miközben a gyerekek körülöttünk zsongtak.
Délután még Marihoz is eljutottunk mind, Áron ott is elmondta a versét és kapott tojást is, mert jányok, a tojás a jocsojónak jáj, és én vagyok a jocsojóóó. :).
Apropó locsoló. Áron és Dani a dédin kívül még két ovis csoporttársnál jártak, igazi fiús délelőttöt tartottak, és ez olyan jó.
Gyerekként nagyon szerettem a Húsvétot. A szép ruhát, amiben reggeltől délig akár az udvaron is lehettünk (amit egyébként soha sem szabadott), a versengést, kinek hány locsólója lesz (akkoriban nem volt ritka, hogy harmincan is megöntöztek), az illatosságot, ami idővel a virágos rét illúzióját meghaladva inkább egy igénytelen illatszerbolt imidzsét sugallta, és még a kissé ittas öregeket is, akik nem hiányozhattak ilyenkor a konyhánkból, megitták nagyapám meglehetősen gyenge borát, és megkóstolták a sonkánkat is.
Kamaszkoromban lett terhes a vendéglátás, máshová húzott a szívem, és volt egy pár év, mikor a város forgatagában hömpölyögve teljesen el is maradt a piros tojás festés a locsolóvárással együtt.
Aztán visszaköltöztünk a "faluba", de már nem nagyon volt, aki az új lakásba eljött volna verset mondani. Anyukámhoz mentem át, ahova pedig inkább az idősebbek jöttek csak, egyfajta udvariasságból, vagy megszokásból, az izgalom helyett az együtt töltött idő tette szerethetővé ezeket a hétfőket.
Amikor Hanna született, elindult valami, csak néhányan ugyan, de már miattunk jöttek, és újra értelmet nyert ez a hagyomány. Vártam, hogy legyen egy kis közösség, ahová tartozva majd szép lassan jönnek a fiúk, és az én lányaim is éppolyan izgatottan várják majd őket, ahogy mi annak idején.
Malajzia törés volt ebből a szempontból, nehezen sikerült hangolódni, és nem tolongtak a sorok a házunk bejárata előtt.
Tavaly még csak kisovis volt Hanna, meg az az év amolyan útkereső év is volt nekem, és bár volt minden, leginkább befelé figyeltünk, a külvilág csak szőrmentén ért el hozzánk.
Hálás vagyok mindazért, amin végig kellett mennem, mert egy év távlatából úgy tűnik, ez a Húsvét valami mást hozott, mint az eddigiek.
Idén megérkezett az izgalom is a várakozásba.
A három kapuvári nap után, az autóban hazafelé azon tűnődtem, hova fog beférni a tojásfestés. Emlékeim szerint vagy két óra kellett eddig, hogy igazi színek legyenek, és elképzelésem sem volt, hol fogok erre lukat találni, de azt hiszem, inkább csak maradtam volna még máshol a megérkezés helyett.
Picit húztuk is az időt, és csak hét körül értünk végül haza, akkorra már a kedvem is hazaért, és jól kitaláltam, hogy a főzővízzel fogom felönteni a festéket, ami így biztosan meleg lesz, és úgy ahogy vannak, forrón mennek utána a tojások is.
És tessék... A lányokkal a 15 tojást nagyjából fél óra alatt festettük csodásra, még gyorsan összedobtam egy asztaldíszt néhány talált barkaágból, meg a régesrégi tojásokból, aztán elmentünk aludni.
A hétfő jobb volt, mint tökéletes. Nagyon régen írtam ilyet, és nagyon rég éreztem ennyire könnyűnek, vidámnak magunkat, mint aznap. Azt hiszem a három napos töltekezés, a napsütés, amiből mostanában szűkmarkú az osztogató, a gyerekek öröme mind kellettek ahhoz, hogy ez a nap ennyire emlékezetes maradjon.
Reggel ugyan sokáig aludtunk (részemről még maradtam volna kicsit tovább is), de végül mindenki elkészült mire az első hullám megérkezett. Pali és Peti locsoltak meg bennünket Danival és Áronnal kiegészülve, Áron a gyorsan betanult kétsoros versét mondta, nagyon ügyesen (egyszer megeszem úgyis...), ami úgy szólt, hogy Én még kicsi gyerek vagyok, verset mondanak a nagyok.
A kislányok egy pillanatra sem estek ki a szerepből, tündéri bájjal osztogatták a tojásokat.
Aztán a fiúk nekiindultak a falunak, mi pedig abban a hitben, hogy hamarosan megyünk a nagymamához töltöttük az időt.
Egyszercsak csörgött a telefonom, aztán hamarosan a kapucsengő is, és jöttek sorban az ismerős kisfiúk apukástól. :)
Járt nálunk BorosBalázs, és Berci Nimróddal és Simivel (Boldit kicsit hiányoltuk), aztán Feri, Márkus és Matyi is.
Majdnem elfogyott az összes tojás, a lányok pedig ragyogtak az örömtől.
Végül anyukámhoz még beugrott egy nagyon régi barátom is, aki még nem is látta a gyerekeket (ilyen gyakran találkozunk...) pedig az ősidőkben minden évben kijött hozzánk, és a hat A4es papírjáról kikereste azt a verset, amit nekem szánt. :)
Most egy verset kaptunk öten, viszont olyan jó volt egy kicsit visszacsúszni az időben, miközben a gyerekek körülöttünk zsongtak.
Délután még Marihoz is eljutottunk mind, Áron ott is elmondta a versét és kapott tojást is, mert jányok, a tojás a jocsojónak jáj, és én vagyok a jocsojóóó. :).
Apropó locsoló. Áron és Dani a dédin kívül még két ovis csoporttársnál jártak, igazi fiús délelőttöt tartottak, és ez olyan jó.
2013. március 31., vasárnap
2013. március 29., péntek
Készülődünk
Erre a maradék három napra megérkezett az ablakba a nyúlváró díszítés, mégha nem is maradéktalan egészben, és talán a lelkünkbe is a Húsvét, mégha egyelőre csak csírájában is.
Lelassulásról szó sincs persze, ennek oka a lázas készülődés.
Délután elutazunk, három napig csak lábat fogunk lógatni, és egymásra figyelünk majd.
Addig főzök háromfélét, és pakolok mindenkinek mindent, hogy ott már semmi tennivalónk ne maradjon.
Dani ma még dolgozik, mire hazaér útra készen szeretném várni. A gyerekek rettentő izgatottak, keveredik a tavaszi szünet öröme az utazáséval, és persze a nyúl körül is forognak a gondolataik.
Áron ma reggel elsírta magát, hogy miért nem megyünk most azonnal. A lányok lerajzolták amit elképzelnek, leginkább egy hatalmas medencét. Merthogy Kapuvárra megyünk, egy termálvíz mellé.
Én pörgök, közben peregnek a Húsvét képei a fejemben, és valahogy idén olyan régóta először megint értem, miről szól ez a gyönyörű, fájdalmas ünnep.
A nyúl szabásmintáját olyan sokan kérték már, és bár nem én vagyok a legjobb forrás, nálam sokkal profibb tildások és kreatívok vannak ebben a blogvilágban (köszönet érte...), Dóri jóvoltából íme egy egész kötet, amiben a liba is megtalálható, meg a nyúl is, és még sokminden egyéb is.
A papírnyuszik forrása pedig itt.
Lelassulásról szó sincs persze, ennek oka a lázas készülődés.
Délután elutazunk, három napig csak lábat fogunk lógatni, és egymásra figyelünk majd.
Addig főzök háromfélét, és pakolok mindenkinek mindent, hogy ott már semmi tennivalónk ne maradjon.
Dani ma még dolgozik, mire hazaér útra készen szeretném várni. A gyerekek rettentő izgatottak, keveredik a tavaszi szünet öröme az utazáséval, és persze a nyúl körül is forognak a gondolataik.
Áron ma reggel elsírta magát, hogy miért nem megyünk most azonnal. A lányok lerajzolták amit elképzelnek, leginkább egy hatalmas medencét. Merthogy Kapuvárra megyünk, egy termálvíz mellé.
Én pörgök, közben peregnek a Húsvét képei a fejemben, és valahogy idén olyan régóta először megint értem, miről szól ez a gyönyörű, fájdalmas ünnep.
A nyúl szabásmintáját olyan sokan kérték már, és bár nem én vagyok a legjobb forrás, nálam sokkal profibb tildások és kreatívok vannak ebben a blogvilágban (köszönet érte...), Dóri jóvoltából íme egy egész kötet, amiben a liba is megtalálható, meg a nyúl is, és még sokminden egyéb is.
A papírnyuszik forrása pedig itt.
Címkék:
Gyerekek,
Húsvét 2013,
Kinga,
Kirándulós,
Tilda nyúl szabásminta
Hamár helyzetjelentek...
Megsült a mákos guba, kész van hozzá a vanília öntet, kisült két tepsi kakaós csiga is és megfőztem egy kondér tárkonyos csirkeragu levest is. Ja és közben ki is teregettem. Nem a tegnapit, a mait.
Tizenegykor kezdtem, mert addigra aludt el mindenki.
Fél háromkor, mikor épp az utolsó "kóstolásnál" tartottam Lelle felébredt és lefelé mutogatott.
Orrot szívtunk, felmenni nem akart.
Eddig.
Most viszont mehetünk.
Lassan kelhetek is. :) Nem lesz annyira vicces ez reggel, már látom, de legalább kész amit ma meg kellett csinálnom.
Jóéjt.
Tizenegykor kezdtem, mert addigra aludt el mindenki.
Fél háromkor, mikor épp az utolsó "kóstolásnál" tartottam Lelle felébredt és lefelé mutogatott.
Orrot szívtunk, felmenni nem akart.
Eddig.
Most viszont mehetünk.
Lassan kelhetek is. :) Nem lesz annyira vicces ez reggel, már látom, de legalább kész amit ma meg kellett csinálnom.
Jóéjt.
2013. március 28., csütörtök
A Malomban
Szentendrén van egy Malom.
Múzeum egyébként, és egy roppant izgalmas lépcsőn (is) meg lehet közelíteni, ha nem a kijárt, macskaköves utat választja az ember. No meg ha vannak bennfentes ismerősei, akik társulni ugyan nem akarnak kora reggel egy efféle kiránduláshoz, viszont nagyszerű ötletet adnak a parkoláshoz, majd a zegzugos, háztetőnézegetős útvonalat is megtervezik onlájn.
Szombat este tanácstalankodtunk egy sort a másnapi hovamenetellel kapcsolatban. Ami egyébként rekord, tekintve, hogy a közelmúltban nem emlékszem olyanra, hogy előre kiterveltük volna a következő nap táncrendjét, vagy ha igen, akkor abban másoknak volt oroszlánrésze.
Izgalmas is volt kutakodni, a lehetőségek tömkelege sejlett fel hirtelen, ahogy a keresőbe beírtuk, gyerekprogram.
Aztán gyorsan szűkre szabódott a végtelen, és maradt egy, izgalmasnak ígérkező.
Kicsit korán, kicsit messze, de mindenképpen kipróbálandó.
Meglehetősen büszke vagyok a gyerekekre, akik minden ellenkezés nélkül segítettek az elindulásban, pedig nem is keltettük őket nagyon korán, viszont reggelit is csak az autóban kaptak. Alig háromnegyed óra alatt készült el mindenki, és ebben benne van az ébredezés is.
Tíz óra előtt pár perccel parkoltunk le a Szamárhegy tetején, hogy szájtátva csodáljuk a szentendrei háztetőket, a zegzugos lépcsőn lefelé csorogva. A gyerekek alig tudtak betelni a látvánnyal, az izgalommal, ahogy kanyarogtunk lefelé.
A Malomban mi voltunk a második család, aztán sorra érkeztek a többiek is, és kétségtelenül a nap várt meglepetése volt találkozni Borival, és a családjával. Annyira úgy éreztem, hogy ha valamikor, valahol össze kell futnunk, akkor az ez az alkalom lesz, és lőn.
Nagyon jó volt látni őket élőben, az egyik legkedvesebb kép a napból, amin a hét gyerek mitsemsejtve ül egymás mellett a mesére várva.
Az esemény pedig a MalomMeseMatiné fantázianevű két órás gyerekprogram volt, aminek az első felében a kiállítóteremben mesét hallgattak a gyerekek, majd egy interaktív, mini tárlatvezetésen vettek részt.
Személy szerint hálás vagyok ennek a kezdeményezésnek, mert igazi kiállításra ezt a mi négyünket még nehézkesen tudnánk csak elvinni, holott fontosnak érzem, hogy ismerkedjenek a művészetekkel, és ez az alkalom roppant jól kitalálva kedvet is csinált nekik a következő hasonlóhoz.
Pont annyit beszéltek, beszélgettek, ami még befogadható volt mindegyiküknek, bár Lelle nyilván sokkal jobban élvezte a bújócskázást a lábak között, azért az atmoszférából neki is jutott.
A program második fele az alkotásról szólt. Ceruzával, festékkel, zsirkrétákkal rajzolhattak, festhettek a gyerekek, az elkészült műveket aranypapírral be is keretezhették, majd a terem közepén felállított mobil múzeum-makettben egy rögtönzött kiállítás keretében be is mutathatták.
Szenzációs volt, ahogy az alkotásokból kiállítás kerekedett, és ahogy születtek sorra a remekművek, cserélődtek is a makettben, a leszedett darabokat pedig megkapták a büszke alkotók.
Természetesen mi is hazahoztuk mindet.
Íme az alkotók és alkotásaik. Lelle előkéje az előzőleg elfogyasztott narancs okán lóg a nyakában, nem a fotogénségének fokozása volt a cél. :)
Áron festményének címe Szentendrei vihar, Mikolt egy szivárvány szoknyás tündért festett (természetesen), Hanna pedig profán módon az óvoda kertjét rajzolta meg.
Lelle végre elmélyedhetett a vízfesték csodájában, nekem pedig minden perc ajándék volt, leginkább a felelősség alól való felszabadulás miatt.
Erre csak hazafelé jöttem rá, mikor végigpörgött a délelőtt bennem, és rádöbbentem, hogy semmi pakolnivalóm nem volt a nagy alkotómunka végeztével.
A fényképezőgép ezúttal otthon maradt, a képek telefonnal készültek, de a szívemnek így is kedves mind. :)
Sajnos a Malom honlapja nem elérhető, egy FB cím van, amin a következő szessönről tájékozódni lehet.
Múzeum egyébként, és egy roppant izgalmas lépcsőn (is) meg lehet közelíteni, ha nem a kijárt, macskaköves utat választja az ember. No meg ha vannak bennfentes ismerősei, akik társulni ugyan nem akarnak kora reggel egy efféle kiránduláshoz, viszont nagyszerű ötletet adnak a parkoláshoz, majd a zegzugos, háztetőnézegetős útvonalat is megtervezik onlájn.
Szombat este tanácstalankodtunk egy sort a másnapi hovamenetellel kapcsolatban. Ami egyébként rekord, tekintve, hogy a közelmúltban nem emlékszem olyanra, hogy előre kiterveltük volna a következő nap táncrendjét, vagy ha igen, akkor abban másoknak volt oroszlánrésze.
Izgalmas is volt kutakodni, a lehetőségek tömkelege sejlett fel hirtelen, ahogy a keresőbe beírtuk, gyerekprogram.
Aztán gyorsan szűkre szabódott a végtelen, és maradt egy, izgalmasnak ígérkező.
Kicsit korán, kicsit messze, de mindenképpen kipróbálandó.
Meglehetősen büszke vagyok a gyerekekre, akik minden ellenkezés nélkül segítettek az elindulásban, pedig nem is keltettük őket nagyon korán, viszont reggelit is csak az autóban kaptak. Alig háromnegyed óra alatt készült el mindenki, és ebben benne van az ébredezés is.
Tíz óra előtt pár perccel parkoltunk le a Szamárhegy tetején, hogy szájtátva csodáljuk a szentendrei háztetőket, a zegzugos lépcsőn lefelé csorogva. A gyerekek alig tudtak betelni a látvánnyal, az izgalommal, ahogy kanyarogtunk lefelé.
A Malomban mi voltunk a második család, aztán sorra érkeztek a többiek is, és kétségtelenül a nap várt meglepetése volt találkozni Borival, és a családjával. Annyira úgy éreztem, hogy ha valamikor, valahol össze kell futnunk, akkor az ez az alkalom lesz, és lőn.
Nagyon jó volt látni őket élőben, az egyik legkedvesebb kép a napból, amin a hét gyerek mitsemsejtve ül egymás mellett a mesére várva.
Az esemény pedig a MalomMeseMatiné fantázianevű két órás gyerekprogram volt, aminek az első felében a kiállítóteremben mesét hallgattak a gyerekek, majd egy interaktív, mini tárlatvezetésen vettek részt.
Személy szerint hálás vagyok ennek a kezdeményezésnek, mert igazi kiállításra ezt a mi négyünket még nehézkesen tudnánk csak elvinni, holott fontosnak érzem, hogy ismerkedjenek a művészetekkel, és ez az alkalom roppant jól kitalálva kedvet is csinált nekik a következő hasonlóhoz.
Pont annyit beszéltek, beszélgettek, ami még befogadható volt mindegyiküknek, bár Lelle nyilván sokkal jobban élvezte a bújócskázást a lábak között, azért az atmoszférából neki is jutott.
A program második fele az alkotásról szólt. Ceruzával, festékkel, zsirkrétákkal rajzolhattak, festhettek a gyerekek, az elkészült műveket aranypapírral be is keretezhették, majd a terem közepén felállított mobil múzeum-makettben egy rögtönzött kiállítás keretében be is mutathatták.
Szenzációs volt, ahogy az alkotásokból kiállítás kerekedett, és ahogy születtek sorra a remekművek, cserélődtek is a makettben, a leszedett darabokat pedig megkapták a büszke alkotók.
Természetesen mi is hazahoztuk mindet.
Íme az alkotók és alkotásaik. Lelle előkéje az előzőleg elfogyasztott narancs okán lóg a nyakában, nem a fotogénségének fokozása volt a cél. :)
Áron festményének címe Szentendrei vihar, Mikolt egy szivárvány szoknyás tündért festett (természetesen), Hanna pedig profán módon az óvoda kertjét rajzolta meg.
Lelle végre elmélyedhetett a vízfesték csodájában, nekem pedig minden perc ajándék volt, leginkább a felelősség alól való felszabadulás miatt.
Erre csak hazafelé jöttem rá, mikor végigpörgött a délelőtt bennem, és rádöbbentem, hogy semmi pakolnivalóm nem volt a nagy alkotómunka végeztével.
A fényképezőgép ezúttal otthon maradt, a képek telefonnal készültek, de a szívemnek így is kedves mind. :)
Sajnos a Malom honlapja nem elérhető, egy FB cím van, amin a következő szessönről tájékozódni lehet.
Címkék:
Áron alkot,
Gyerekprogram,
Hanna alkot,
Lelle alkot,
Mikolt alkot,
Négygyerek,
Szentendre
2013. március 27., szerda
Fő a biztonság
Vagy a divat?...
Mimi művésznő nem bízta a véletlenre az outfittjét ma este sem.
A kellékek mindenesetre változatlanok, ami megnyugtató. Neki mindenképp. Sőt a haja is be van fonva, bár a képet elnézve a kibontott verziót is támogatnám. :))))
Mimi művésznő nem bízta a véletlenre az outfittjét ma este sem.
A kellékek mindenesetre változatlanok, ami megnyugtató. Neki mindenképp. Sőt a haja is be van fonva, bár a képet elnézve a kibontott verziót is támogatnám. :))))
Hivatalosan tavaszi szünet
Valójában téli.
Elég sok kimondatlan, illetve befejezetlen mondat kavarog bennem ezzel kapcsolatban.
Leginkább az, hogy miért is csodálkozunk ezen?
Hát nem megmondták már rég, hogy ez lesz a vége a sok dezodorálásnak, nejlonzacskónak, miegymásnak?
Addig nem hisszük, míg a bőrünkön nem tapasztaljuk?
Vagy könnyebb kényelmesnek lenni, az árral szemben pedig kicsinek, kevésnek érezzük magunkat?
Nem szívesen mondogatom a gyerekeknek hogy Benedek a hibás, ha március végén nincs meleg, és a medvére sem tudok ferde szemmel nézni, ha visszabújt ugyan, de attól még ittmaradt a tél.
Bár extrém hideg nem volt, csak rengeteg csapadék, és vannak bizakodó tudósok, akik szerint nem jött még el a jégkorszak.
Mindenesetre számomra ijesztő a klímaváltozás egyre gyorsuló mértéke, ahogy az is, mennyire nem veszünk tudomást arról, mi mindent tehetünk kicsiben. Örök dilemma ez persze, mennyit ér, ha egyesével tesszük a keveset, aztán meg mindenki éljen a lelkiismeretével ahogyan kedve tartja.
Pedig két választásunk van.
Vagy teszünk, vagy nem teszünk.
Én pillanatnyilag a négy évszak híve vagyok ehelyütt, és hiszem, hogy a nem tudás nem mentesít. Információval tele a háló, mindenki válogasson kedvére. HR helyén az erkölcstant becserélném ennél égetőbb és használhatóbb tudás szórására... Vagy a környezetismeret erről szól?
Ma az oviban nyúlosztás volt. A lányok lelkesen szaladtak az ablakpárkányon sorakozó papírkosarakhoz, Áron pedig tágra nyílt szemmel sóhajtozott. Mikor Csilla megjelent az ajtóban, hangot is adott a sóhajnak:
- Csijja, én is szejetnék egy kajácsonyi nyuszit.
Kapott (földöntúli boldogság), aztán hazacsúszkáltunk.
Azóta is szállingózik. Szép, szép, de csillag nincs a homlokán.
Elég sok kimondatlan, illetve befejezetlen mondat kavarog bennem ezzel kapcsolatban.
Leginkább az, hogy miért is csodálkozunk ezen?
Hát nem megmondták már rég, hogy ez lesz a vége a sok dezodorálásnak, nejlonzacskónak, miegymásnak?
Addig nem hisszük, míg a bőrünkön nem tapasztaljuk?
Vagy könnyebb kényelmesnek lenni, az árral szemben pedig kicsinek, kevésnek érezzük magunkat?
Nem szívesen mondogatom a gyerekeknek hogy Benedek a hibás, ha március végén nincs meleg, és a medvére sem tudok ferde szemmel nézni, ha visszabújt ugyan, de attól még ittmaradt a tél.
Bár extrém hideg nem volt, csak rengeteg csapadék, és vannak bizakodó tudósok, akik szerint nem jött még el a jégkorszak.
Mindenesetre számomra ijesztő a klímaváltozás egyre gyorsuló mértéke, ahogy az is, mennyire nem veszünk tudomást arról, mi mindent tehetünk kicsiben. Örök dilemma ez persze, mennyit ér, ha egyesével tesszük a keveset, aztán meg mindenki éljen a lelkiismeretével ahogyan kedve tartja.
Pedig két választásunk van.
Vagy teszünk, vagy nem teszünk.
Én pillanatnyilag a négy évszak híve vagyok ehelyütt, és hiszem, hogy a nem tudás nem mentesít. Információval tele a háló, mindenki válogasson kedvére. HR helyén az erkölcstant becserélném ennél égetőbb és használhatóbb tudás szórására... Vagy a környezetismeret erről szól?
Ma az oviban nyúlosztás volt. A lányok lelkesen szaladtak az ablakpárkányon sorakozó papírkosarakhoz, Áron pedig tágra nyílt szemmel sóhajtozott. Mikor Csilla megjelent az ajtóban, hangot is adott a sóhajnak:
- Csijja, én is szejetnék egy kajácsonyi nyuszit.
Kapott (földöntúli boldogság), aztán hazacsúszkáltunk.
Azóta is szállingózik. Szép, szép, de csillag nincs a homlokán.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Gondolatok,
Kinga,
Tél,
ZöldFöld
2013. március 26., kedd
Húsvéti nyúl szánkón jár
A tavasz számlájára kétségtelenül fel kell vésni, hogy a lapátolás ezúttal világosban megejthető volt elejétől a végéig, és közben még belefért a megmaradt remény is, ami az utca végén a harmadik piros lámpa után szertefoszlani látszott, ugyanis mi tényleg hitünk teljes birtokában útnak indultunk, hogy az állatkerti játszóházas kuponunkat lejárat előtt beváltsuk némi kacagásra, végül pici sírás és szentségelés kíséretében visszafordultunk... na ezután volt lapátragadás, aztán pedig hosszas papára várakozás.
És akkor a gyerekek azon tanakodtak, hogy hogyan is fog érkezni az a Nyúl.
Hanna mélységes sajnálatának adott hangot, miszerint még az is lehet, hogy megfagy szegény, és elmegy a kedve az egésztől. De Áron megnyugtatta. Jön, mert jönnie kell.
Mikolt pedig nagy tudományossággal magasba emelte mutatóujját, és leszögezte:
- Semmi vész, majd kölcsönkéri a Mikulástól a szánját.
Lelle tökéletes ühümmel nyugtázta az okosságot. Új szó, megjegyzem, vagyis fel.
Hó nélkül is öröm lett volna hallani. :)
Címkék:
Hanna,
Hó,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Mikolt beszél,
Tél
2013. március 19., kedd
Majdnemtavasz
Dani hazaért.
Azóta volt nálunk vendégség, egész napos ám, és mikor meguntuk, hogy itt legyünk, átmentünk a vendégekhez vendégeskedni. Szeretem az ilyen napokat.
Egyébként pedig változatosan telnek a napok, hol tél van, hol tavasz.
A kedvem sem egyforma, télen kicsit magambafordulósabb, mint tavasszal.
Mindenesetre a síelés mégtöbb munkát hozott a hétre, a kipihent Danit majdnem annyit látjuk, mintha síelni volna. Vagyis én egy kicsit többet, mert éjjelre azért mindig hazaér.
A héten kétszer viszem én a lányokat az oviba, ez is ritka. A hajuk legalább rendezettebb egy kicsivel a szokásosnál.
Mondjuk egy kis szabadságra igencsak szükségem lenne már, bármilyen komolyan és hatékonyan mondogatom, hogy meg tudom csinálni.
És tényleg. Bármit.
Viszont vagy két hete mindenkinek panaszkodom, pedig ez is ritka.
Ma meg azt gondoltam, hogy világgá megyek, aztán végül nem mentem, Áron meg meghallotta, és azt mondta, hogy:
- Mama, nagyon szeretlek, és ha világgá mész, nagyon fogsz nekem hiányozni.
:) Hát lehet így?
A Húsvétot mindenesetre várjuk már. Meg az óraátállítást. És a meleget. Kedves Benedek...
Addig pedig ilyesmikkel múlatom az időt.
Azóta volt nálunk vendégség, egész napos ám, és mikor meguntuk, hogy itt legyünk, átmentünk a vendégekhez vendégeskedni. Szeretem az ilyen napokat.
Egyébként pedig változatosan telnek a napok, hol tél van, hol tavasz.
A kedvem sem egyforma, télen kicsit magambafordulósabb, mint tavasszal.
Mindenesetre a síelés mégtöbb munkát hozott a hétre, a kipihent Danit majdnem annyit látjuk, mintha síelni volna. Vagyis én egy kicsit többet, mert éjjelre azért mindig hazaér.
A héten kétszer viszem én a lányokat az oviba, ez is ritka. A hajuk legalább rendezettebb egy kicsivel a szokásosnál.
Mondjuk egy kis szabadságra igencsak szükségem lenne már, bármilyen komolyan és hatékonyan mondogatom, hogy meg tudom csinálni.
És tényleg. Bármit.
Viszont vagy két hete mindenkinek panaszkodom, pedig ez is ritka.
Ma meg azt gondoltam, hogy világgá megyek, aztán végül nem mentem, Áron meg meghallotta, és azt mondta, hogy:
- Mama, nagyon szeretlek, és ha világgá mész, nagyon fogsz nekem hiányozni.
:) Hát lehet így?
A Húsvétot mindenesetre várjuk már. Meg az óraátállítást. És a meleget. Kedves Benedek...
Addig pedig ilyesmikkel múlatom az időt.
2013. március 16., szombat
Esik a hó 2.
Nincs tévénk, nem szól a rádió, az egyetlen ablak a világra az fb.
Eszembe sem jutott felszólalni holmi beígért havazás miatt a síelés elhalasztásával kapcsolatban.
Esik a hó. És tombol a szél is. Tegnap még elképzelhetetlen volt, hogy ma igazi, embertpróbáló télre ébredek.
Itt, ahol sosincs árvíz, és ahol télen is ismeretlen az elzártság, most az a hír, hogy nem lehet átmenni a szomszéd faluba, és kinyitott a nagytesco, hogy legyen hova menekülni az ítéletidő elől.
Ma havat lapátoltam, mitsemsejtve a kerítésen kívüli világ dolgairól, csak az volt szokatlan, hogy a kertben helyenként fél méteres kupacokat hordott össze a szél.
Egy ilyen télre emlékszem, akkor a szomszédok összefogtak, úgy tisztult az utca, s lett nekünk akkora sánc, mint soha előtte meg utána.
Reggel óta folyamatosan ömlik az emberség az fbn. Egész nap karácsonyi hálát érzek, és azokra gondolok, akik segítenek. Ez az igazi ünnep.
Dani Sopronban, barátoknál éjszakázik, holnap talán kiderül, mikor jön tovább. A kemencében pattog a tűz, sütemény is sült, festettünk a gyerekekkel, és ha már mást nem tehettünk, legalábbis gondoltunk azokra, akiknek nem jutott meleg.
Hálás vagyok.
Szép nekem ez a nap, a tragédiájával együtt.
Eszembe sem jutott felszólalni holmi beígért havazás miatt a síelés elhalasztásával kapcsolatban.
Esik a hó. És tombol a szél is. Tegnap még elképzelhetetlen volt, hogy ma igazi, embertpróbáló télre ébredek.
Itt, ahol sosincs árvíz, és ahol télen is ismeretlen az elzártság, most az a hír, hogy nem lehet átmenni a szomszéd faluba, és kinyitott a nagytesco, hogy legyen hova menekülni az ítéletidő elől.
Ma havat lapátoltam, mitsemsejtve a kerítésen kívüli világ dolgairól, csak az volt szokatlan, hogy a kertben helyenként fél méteres kupacokat hordott össze a szél.
Egy ilyen télre emlékszem, akkor a szomszédok összefogtak, úgy tisztult az utca, s lett nekünk akkora sánc, mint soha előtte meg utána.
Reggel óta folyamatosan ömlik az emberség az fbn. Egész nap karácsonyi hálát érzek, és azokra gondolok, akik segítenek. Ez az igazi ünnep.
Dani Sopronban, barátoknál éjszakázik, holnap talán kiderül, mikor jön tovább. A kemencében pattog a tűz, sütemény is sült, festettünk a gyerekekkel, és ha már mást nem tehettünk, legalábbis gondoltunk azokra, akiknek nem jutott meleg.
Hálás vagyok.
Szép nekem ez a nap, a tragédiájával együtt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






































































