Tegnap délelőtt hét lakást/házat szemrevételeztünk Josephyvel, aki egykor érkezett egy hétüléses autóval. Az eredeti tervvel szemben, ami úgy nézett volna ki, hogy a lányok délutáni sziesztáznak anyukámmal, mi pedig Áronnal hármasban indulunk útnak, a déli ébredés miatt megdőlt. Kicsit féltem, milyen lesz ez a délután az egész kompániával, de a félelmem tulajdonképpen alaptalannak bizonyult. Az összes gyerekünk példásan viselkedett, és nem elhanyagolható módon az ő szemükkel is tudtuk nézni a lakásokat.
Kuala Lumpur nem egy ősi, organikus város. A belvárosi rész a leginkább emlékeztet arra, hogy ázsiában vagyunk, itt van a kínai negyed, a maga bazárhangulatával, a "látványkonyháival", ahol azért kisgyerekkel már nem ennék...
Itt található a Petronas ikertorony is, körülötte a hightech parkokkal, sokemeletes felhőkarcolókkal, csillogó bevásárlóközpontokkal, amikben egytől egyig minden luxusmárka képviselteti magát.
Ebben a belső részben 1,3 millióan élnek, míg az összlakosság 7,2 millió fő. Vagyis a külső kerületekben, amelyek sokkal inkább szigetekre hasonlítanak, amelyeket nagyforgalmú highwayek szelnek keresztül-kasul, lakik a többség.
Bár van itt magas vasút, meg gyorsvasút, és néhány buszjárat is, az itt élők többsége autóval közlekedik. A klíma okán nem sok gyalogost látni az utcákon, a járdák többsége pedig nem is alkalmas (ha egyáltalán van) sétálgatásra.
Ezekben a külső részekben a leggyakoribb az ún. condo, vagyis lakópark, vagy a gated community, vagy sorompóval körbehatárolt lakónegyed. A biztonság (ami egyébként teljesen rendben van) itt elsődleges, szigorú őrök vigyázzák a sorompók mögött élők nyugalmát. A condók sokszor sokemeletes épületből (a tegnapi nap legmagasabbika 28 szintes volt), vagy épületekből és a hozzájuk tartozó kültéri egységekből, mint kert, medence, teniszpálya áll, és gyakori, hogy az épület aljában konditerem, mosoda, kis közért, sőt néhol bölcsőde is található. A kertes házak elég ritkák, ha vannak is, a kert nem nagy, hiszen elég korlátozottan használják errefelé a külső tereket. Délidőben szinte kihaltak ezek a közös terek is, és bár meggyőződésem, hogy mi kicsit másként élünk odahaza is, mint a többség, vagyis a mieink az extrém időjárás ellenére is kikívánkoznak, megértem, hogy nem lesz itt többhektárnyi területünk, amin füvet nyírunk majd... :)
Nos mindezek ismeretében indultunk útnak, ami felért egy kisebb városlátogatással is, nekem pedig óriási élmény volt sokféle, amúgy minőségében nyilván a lehetőségekhez képest minél inkább ránkszabott életteret látni. Út közben Josephy egy csomót mesélt, jó dolog helyieket is ismerni. Érdekes pl. hogy J., aki kínai, a malájokat egyszerűen csal "locals"oknak, vagy helyieknek hívja, pedig ő is már második generációs maláj állampolgár, ennek ellenére pl. saját üzlete nem lehet, csak úgy, ha betársul egy maláj maláj mellé. Ebből a szempontból J. és mi gyakorlatilag egyformán idegeneknek számítunk... Az "egységben az erő" jelmondat ebből az aspektusból nézve kicsit nehezen értelmezhető. :)
Node visszatérve a fészekrakásra.
Eredetileg négyszobás dolgot kerestünk, a gyerekeink számára, és az esetlegesen várható vendégfogadásra is felkészülve. Van viszont egy összeghatár, amin belül mozoghatunk. A kettő sokszor nem kompatibilis, illetve a minőség a négyzetméter számmal egyenes arányban nő, vagyis ha jót szeretnék, akkor az hat vagy hét szoba, és nekünk megfizethetetlen. Így is elég mellbevágóak az árak, nyilván a külsőbb részeken kicsit mérsékeltebbek, de a központhoz közel az átlag egy ilyen méretű lakás bérlésére nagyjából 6-8ezer ringit körül mozog, amit 70el kell szorozni...
Így aztán jön a kompromisszum, hogy kicsit kisebbet, de mégis elfogadható minőségben, és ha van rá mód, akkor olyan helyen, ahol még rövidtávú egy-két szobás apartman bérlésére is van lehetőség. Vagy ekkorát, kijjebb. És persze olyat, ahol nemcsak mi, hanem a gyerekek is jól érzik majd magukat, bár egyelőre az életünk itt épphogy alakulóban van, reményteli, de beálltnak egyáltalán nem nevezném.
A hét helyből kettőt elvetettünk. Mindkettő ugyanazon a condon belül volt, egyikben sem volt kád, a közös téren nem volt medence, és ez gyakorlatilag a helyiek fennségterülete volt. (emiatt a medencehiány, ők ugyanis nem fürdőznek...) Viszont az egyetlen olyan hely volt ez, ahol a játszó mellett füves téren szaladgáltak a gyerekek, Áronnak is ragyogott az arca a füvet csiszatolva...
Három másik lakást néztünk meg közel egymáshoz a Mont Kiara nevű részen, ezek közül kettő ugyanabban a 28 szintes épületben, amiből az egyik tetején egy medence is található. Amikor felmentünk megnézni, a lélegzetem is elállt, elég extrém megoldás, ilyen magasban egy olyan feszített vízű medence, aminek a széle nagyjából az épület szélével van egy síkban. Fantasztikus a kilátás, de a gyerekeimet biztosan nem engedném belemenni... pedig félős az nem vagyok.
A lakások egyébként tényleg nagyon jó elosztásúak, itt jellemző, hogy minden szobához jár fürdőszoba, és ami nekem különösen tetszik, hogy a nappaliból, ami általában kővel burkolt, le van választva egy kisebb tér, ez már parkettás, amit tanuló, vagy dolgozó, vagy játszórésznek hívnak. Zseniális.
Ami miatt ezek közül egyik sem az igazi, az a külső közös rész. Nem gyerekbarát, felnőttként szuper, de kicsikkel semmilyen. Sajnos. Illetve ebbe az országba érve újra földrengésparám lett, nem is gondoltam volna... konkrétan félek a 24. emelettől...
A Tiffanitól egy tömbnyire, a Kiara Villeben láttunk egy nagyon jó külső terű lakást, annak a belseje volt az, ami miatt elvetettük. A harmadikon, elég sötét, leárnyékolva a környező háztömböktől, nem volt túl beleszeretős. Viszont ahogy kiértünk az udvarra, a gyerekek élni kezdtek, Hanna vizezett is, többeket láttunk bringázni... Ráadásul ez az a környék, ahol sétatávolságra van egy kisebb egyszintes központ boltokkal, kávézókkal... Így itt keresünk még háromszobás lakást, kicsit feljebb... és akkor megint jön a magasságpara.
Volt még egy ház, egy zsákutca végén, a gyerekek mintha hazaérkeztek volna, leültek az utca közepén és levelekkel játszottak egy fél órát. Itt viszont nincs semmiféle közösségi tér, egy medence kivételével, ami kb. 15 háznyira van, elképzeltem magunkat, ahogy csomagokkal megpakolva lecuccolok a 32 fokban a hárommal, majd délben hegynek fel. Pedig a ház maga nem volt rossz. :)
És akkor a féltve szeretett kedvenc... Otthon ezt a környéket találtam az interneten böngészve, és bár akkor házat szerettem volna, ez most elérhetetlen. Viszont a condo része négyszintes, van benne kinti és benti játszó, jógaterem, konditerem, gyerek és felnőttmedence, a lakás szép, mondjuk épp háromszobás... és azt hiszem mind beleszerettünk. Kicsit hátkihúzós a minősége miatt, viszont rengeteg a lehetőség benne. A környéken ezen az épületen kívül (ahol összesen 40 lakás található) vannak még kertes házak, és néhány nagyobb ingatlan, de az egész buja zöld növényzettel és természetesen sorompóval zárt, innen bárhová csak autóval lehet eljutni. Vagyis egy egyszerű jégkrémezéshez is kocsiba kell szállni. Sétálni persze lehet, meg a házak között rengeteg a tér bringázni, motorozni, kicsit kíváncsi vagyok, hogy mi a hárommal mennyire lógunk ki az itt élők közül, akik 60 százalékban külföldiek.
Itt tarunk most, a jövő héten Dani már dolgozik, de még azért lenne mit nézni, én pedig minden órában elképzelem magunkat egyik másik helyen... Nehéz a döntés, pedig jó lenne mihamarabb meghozni. A legjobb egy kirakós játék volna, az eddig látottakból kellene egy mixet készíteni, kis füves kerttel, a közelben kisbolttal, amúgy pedig az utoljára említett Federal Hill minőségben, és nyugalmában.
2010. november 6., szombat
2010. november 5., péntek
A gyerekekről
Az elmúlt napok szükségszerűen ügyintézéssel és túléléssel teltek. Egyik óráról a másikra igyekeztünk kitalálni, mit honnan szerezzünk be, mit együnk, merre induljunk, mivel tegyünk jót a gyerekeknek is, meg a hétköznapok beállításának is.
Természetesen a legnehezebb falat azóta is az átállás.
Ma volt az első olyan este, hogy mind a három fél 11kor már aludt. Áron a legjobb ebből a szempontból, ő csak nap közben sírósabb, mint szokott, szerintem zavarja a klíma, és nem szereti az itteni kosztot. Pedig a babakajája elfogyott, a rizspehely még kitart egy darabig, de nagyon gyorsan rá kell jöjjek arra, hogy mivel tudom pótolni azt, ami otthon természetes volt.
Mikolt a megérkezésünk óta hajnali három körül alszik el, ma pedig ebben a percben érkezett azzal, hogy éhes. Hanna egyel jobban vette az akadályt, ő tegnap a tűzijátékok zajától való félelmében nem aludt el, ma csak egyszer jött ki enni, úgy fél egy körül, de hamar visszaaludt.
Fáradtak, de befogadóak és elfogadóak. A mai nap maratonisága sem hozta ki őket teljesen a béketűrésből, az esti program ennek fényében jól sikerült. Hozzáteszem, azért Hanna részéről több a nyafogás, Mimiénél pedig az akarat lett nagyobb... Jó, hogy a mami itt van, nélküle biztosan több lenne mindenből...
Hiányzik azért az állandóság, Hannának pedig szavakban is mérhetően a saját világa. Minden nap emlegeti az óvodát, és ma először ragyogó arccal mondott egy szerinte angol szót: boti... vagyis bottle. A lényeg, hogy egy csoporttárs nevére emlékeztette...
Reggelente megkérdezi, milyen nap van és megyünk-e már oviba. Remélem, hogy hamarosan igen.
A templomi este elég érdekes élmény volt abból a szempontból is, hogy bár volt sok indiai gyerek, a fehérek társaságát kereste mindkettő...
A legnagyobb dolog még mindig az, hogy nyár van, és lehet fagyizni, no meg medencézni. Élvezik is a vizet, minden percet a medencében töltenének.
Egyébként pedig ha itt vagyunk a szálláson, akkor játszanak, ki-ki megfelelő helyen... A szobák állapota miatt előre is elnézést... :) Nagyjából így...

Természetesen a legnehezebb falat azóta is az átállás.
Ma volt az első olyan este, hogy mind a három fél 11kor már aludt. Áron a legjobb ebből a szempontból, ő csak nap közben sírósabb, mint szokott, szerintem zavarja a klíma, és nem szereti az itteni kosztot. Pedig a babakajája elfogyott, a rizspehely még kitart egy darabig, de nagyon gyorsan rá kell jöjjek arra, hogy mivel tudom pótolni azt, ami otthon természetes volt.
Mikolt a megérkezésünk óta hajnali három körül alszik el, ma pedig ebben a percben érkezett azzal, hogy éhes. Hanna egyel jobban vette az akadályt, ő tegnap a tűzijátékok zajától való félelmében nem aludt el, ma csak egyszer jött ki enni, úgy fél egy körül, de hamar visszaaludt.
Fáradtak, de befogadóak és elfogadóak. A mai nap maratonisága sem hozta ki őket teljesen a béketűrésből, az esti program ennek fényében jól sikerült. Hozzáteszem, azért Hanna részéről több a nyafogás, Mimiénél pedig az akarat lett nagyobb... Jó, hogy a mami itt van, nélküle biztosan több lenne mindenből...
Hiányzik azért az állandóság, Hannának pedig szavakban is mérhetően a saját világa. Minden nap emlegeti az óvodát, és ma először ragyogó arccal mondott egy szerinte angol szót: boti... vagyis bottle. A lényeg, hogy egy csoporttárs nevére emlékeztette...
Reggelente megkérdezi, milyen nap van és megyünk-e már oviba. Remélem, hogy hamarosan igen.
A templomi este elég érdekes élmény volt abból a szempontból is, hogy bár volt sok indiai gyerek, a fehérek társaságát kereste mindkettő...
A legnagyobb dolog még mindig az, hogy nyár van, és lehet fagyizni, no meg medencézni. Élvezik is a vizet, minden percet a medencében töltenének.
Egyébként pedig ha itt vagyunk a szálláson, akkor játszanak, ki-ki megfelelő helyen... A szobák állapota miatt előre is elnézést... :) Nagyjából így...
Deepavali
Avagy a fény ünnepe.
Malajziában több etnikum él egymás mellett, malájok, kínaiak és indiaiak adják a többséget. Mindnek megvannak az ünnepei, a főbbek 18 napot tesznek ki egy évben. Az igazságosság jegyében, és nyilván mert vallási okokra hivatkozva amúgy állandó fluktuáció volna a munkanapokban, mindenki szabadnappal ünnepelheti a legfontosabbakat, így szám szerint 18 munkaszüneti nap van egy évben.
Ha hétvégére esik az ünnep, akkor a hétfőt adják ki szabadnak. Hogy akkor mikor dolgoznak? Dani pl. kéthetente szombat délelőttönként is.
Ma az indiai populáció egyik legjelentősebb ünnepe volt soron, az öt napos Diwali harmadik napja. A hagyomány szerint ezen a napon az emberek új ruhát viselnek, és természetesen templomban is ünnepelnek. A rövid leírás szerint ez az a nap, amikor a leghosszabb az éjszaka, és ezen a napon győzedelmeskedik a világosság a sötét gonosz felett. (Krisztus születését is szokták ekkorra datálni) Kis lámpásokat állítanak fel a lakásokban, amelyek egész éjjel égnek.
Tegnap éjjel a városban mindenhol tűzijátékkal köszöntötték az éjfelet, a 23. emeletről pazar látványt nyújtott a sok kisebb nagyobb fényár. Hanna nem is nagyon tudott aludni, félt a zajtól... nem csodálom. Amikor megmutattuk neki, mi ez a hangzavar, tátott szájjal figyelte a mindenhonnan felbukkanó fényeket.
Vártuk a mai napot, szerettünk volna újra eljutni abba a hindu templomba, ami hat éve annyira nagy hatással volt ránk. A közeg, amit éreztünk, ahogyan feltöltött energiával, a színek, az illatok, mind varázslatosak voltak. Meg akartuk mindezt mutatni a lányoknak és anyukámnak is, ez az alkalom pedig kitűnő volt erre a látogatásra.
Ma egyébként a túlélésre játszottunk, minthogy a kislányok hajnali háromkor aludtak el, azt gondoltuk, ha ma ébren tudjuk tartani őket nappal, akkor este sikerül majd rendes időben ágyba kerülniük. Emiatt estére már megfelelően nyűgösek is voltak, ám amikor beléptünk a templomba, ahol nem volt túl sok ember, viszont akik voltak, azok mind ültek, vagy ácsorogtak, zene szólt és néhol egy egy szertartást végeztek, a gyerekeink lehiggadtak, lelassultak, előbb csak ücsörögtek, aztán sétálgattak, itták magukba a látvány.
A sok száris nő, festett homlok, a félmeztelen papok mind újdonság voltak nekik, mi pedig ugyanazt éreztük, mint először. Nagyszerű.

Sajnálom, hogy nem értjük ezt a vallást, nem tudjuk pontosan, hogy mi történik, ennek ellenére ma is ugyanolyan befogadóak voltak, mint anno. A gyerekeknek almát adtak, többen megsimogatták őket (itt a fehér gyerek szerencsét hoz...), és végül enni is kaptunk. Hatalmas fazekakban álltak a rizsfélék, ezekből kaptunk egy jóadag kóstolót. Áron végre jóllakott az édes rizzsel, sajnos egyelőre még nem találtam meg neki az otthoni ízek alternatíváját, és bárhogy igyekeztem, az volt az érzésem, éhes maradt... Jó volt látni, hogy miközben Mimi egy négygyerekes francia expat család egyik fiúgyerekével kokettál, Áron degeszre tömi a kis pocakot.
Végül a hozzánk legközelebb lévő Vishnu szentélyben volt egy szertartás, amin a kislányaink az első sorban tolongva vettek részt. Kaptak egy egy pöttyöt a homlokukra és egy egy banánt is.
Élményekkel telve jöttünk el, azóta is azon gondolkodom, milyen hihetetlen ez, ahogy a történelem megismétli magát, immár kiegészülve, családként...
Malajziában több etnikum él egymás mellett, malájok, kínaiak és indiaiak adják a többséget. Mindnek megvannak az ünnepei, a főbbek 18 napot tesznek ki egy évben. Az igazságosság jegyében, és nyilván mert vallási okokra hivatkozva amúgy állandó fluktuáció volna a munkanapokban, mindenki szabadnappal ünnepelheti a legfontosabbakat, így szám szerint 18 munkaszüneti nap van egy évben.
Ha hétvégére esik az ünnep, akkor a hétfőt adják ki szabadnak. Hogy akkor mikor dolgoznak? Dani pl. kéthetente szombat délelőttönként is.
Ma az indiai populáció egyik legjelentősebb ünnepe volt soron, az öt napos Diwali harmadik napja. A hagyomány szerint ezen a napon az emberek új ruhát viselnek, és természetesen templomban is ünnepelnek. A rövid leírás szerint ez az a nap, amikor a leghosszabb az éjszaka, és ezen a napon győzedelmeskedik a világosság a sötét gonosz felett. (Krisztus születését is szokták ekkorra datálni) Kis lámpásokat állítanak fel a lakásokban, amelyek egész éjjel égnek.
Tegnap éjjel a városban mindenhol tűzijátékkal köszöntötték az éjfelet, a 23. emeletről pazar látványt nyújtott a sok kisebb nagyobb fényár. Hanna nem is nagyon tudott aludni, félt a zajtól... nem csodálom. Amikor megmutattuk neki, mi ez a hangzavar, tátott szájjal figyelte a mindenhonnan felbukkanó fényeket.
Vártuk a mai napot, szerettünk volna újra eljutni abba a hindu templomba, ami hat éve annyira nagy hatással volt ránk. A közeg, amit éreztünk, ahogyan feltöltött energiával, a színek, az illatok, mind varázslatosak voltak. Meg akartuk mindezt mutatni a lányoknak és anyukámnak is, ez az alkalom pedig kitűnő volt erre a látogatásra.
Ma egyébként a túlélésre játszottunk, minthogy a kislányok hajnali háromkor aludtak el, azt gondoltuk, ha ma ébren tudjuk tartani őket nappal, akkor este sikerül majd rendes időben ágyba kerülniük. Emiatt estére már megfelelően nyűgösek is voltak, ám amikor beléptünk a templomba, ahol nem volt túl sok ember, viszont akik voltak, azok mind ültek, vagy ácsorogtak, zene szólt és néhol egy egy szertartást végeztek, a gyerekeink lehiggadtak, lelassultak, előbb csak ücsörögtek, aztán sétálgattak, itták magukba a látvány.
A sok száris nő, festett homlok, a félmeztelen papok mind újdonság voltak nekik, mi pedig ugyanazt éreztük, mint először. Nagyszerű.

Sajnálom, hogy nem értjük ezt a vallást, nem tudjuk pontosan, hogy mi történik, ennek ellenére ma is ugyanolyan befogadóak voltak, mint anno. A gyerekeknek almát adtak, többen megsimogatták őket (itt a fehér gyerek szerencsét hoz...), és végül enni is kaptunk. Hatalmas fazekakban álltak a rizsfélék, ezekből kaptunk egy jóadag kóstolót. Áron végre jóllakott az édes rizzsel, sajnos egyelőre még nem találtam meg neki az otthoni ízek alternatíváját, és bárhogy igyekeztem, az volt az érzésem, éhes maradt... Jó volt látni, hogy miközben Mimi egy négygyerekes francia expat család egyik fiúgyerekével kokettál, Áron degeszre tömi a kis pocakot.Végül a hozzánk legközelebb lévő Vishnu szentélyben volt egy szertartás, amin a kislányaink az első sorban tolongva vettek részt. Kaptak egy egy pöttyöt a homlokukra és egy egy banánt is.
Élményekkel telve jöttünk el, azóta is azon gondolkodom, milyen hihetetlen ez, ahogy a történelem megismétli magát, immár kiegészülve, családként...
2010. november 4., csütörtök
Ázsia illata
Folyton eszembe jut valami...
Az imént voltam kint, a mosást megnézni.
Kis adalék.
Itt a mosógép a lakáson kívül egy fedett teraszon áll, érthető is ez, ha olyan meleg az idő, mint errefelé. Egyébként házakban szokás száraz és nedves konyhát is üzemeltetni, utóbbi szintén kinti helység.
Amint kimentem, megcsapott Ázsia illata. :)
Az a semmihez sem hasonlítható, kicsit édeskés illat, ami egész délkelet-Ázsiára olyan nagyon jellemző. Helyenként változik az intenzitása, de az alap mindenhol ugyanolyan. Talán a füstölő és az ételek, fűszerek édeskés illata ez, de mindenesetre erre nem emlékeztem... Csak arra, hogy mennyire hiányzott idővel Magyarország illata.
Az imént voltam kint, a mosást megnézni.
Kis adalék.
Itt a mosógép a lakáson kívül egy fedett teraszon áll, érthető is ez, ha olyan meleg az idő, mint errefelé. Egyébként házakban szokás száraz és nedves konyhát is üzemeltetni, utóbbi szintén kinti helység.
Amint kimentem, megcsapott Ázsia illata. :)
Az a semmihez sem hasonlítható, kicsit édeskés illat, ami egész délkelet-Ázsiára olyan nagyon jellemző. Helyenként változik az intenzitása, de az alap mindenhol ugyanolyan. Talán a füstölő és az ételek, fűszerek édeskés illata ez, de mindenesetre erre nem emlékeztem... Csak arra, hogy mennyire hiányzott idővel Magyarország illata.
Most, hogy egy kicsit aludtunk...
Biztos voltam benne, hogy ha egy keveset alszunk, minden sokkal jobb lesz.
Már az is nagyon fura volt, ahogy költöztünk, nem ehhez szoktam... Általában családi összefogással szoktuk megoldani ezeket a feladatokat, de az, hogy négyen jönnek egyenpólóban és rámolnak, mintha tényleg ez lenne a dolguk...
Aztán a kisbusz a repülőtéren... :) Többnyire lonely planettel a kezünkben szoktuk keresni a csatlakozást, így aztán mosolyt csalt az arcunkra, hogy táblával vártak bennünket, majd bepakolták a bőröndjeinket és irány a szállás.
Ami miatt ebbe belekezdtem, az a mai délelőtt.
A költöztetéshez ugyanis járt egy olyan szolgáltatás is, amelyben személyre szabottan kaptunk x órát, és egy férfi segített nekünk állandó lakást keresni, illetve azokkal az infokkal látott el, amit amúgy heteken keresztül csipeget fel az új lakó a szomszédoktól.
Nos a mi Robertünk délelőtt 11re érkezett, az ajtóban levette a cipőjét (csakúgy mint mindenki más, aki eddig jött hozzánk) és elővett egy táskányi anyagot, köztük két vaskos kötetet minden hasznos tudnivalóval. Azért ez tényleg nagyszerű.
Ma délelőtt főképpen a lakásra koncentráltunk. Hogy nekünk könnyebb legyen, Josephy is házhoz jött, ő egy kínai maláj és ő foglalkozik az ingatlanokkal.
Előbb körvonalaztuk, hogy mik a szempontok, majd igyekeztünk megtalálni a környéket. Nehéz ez így, hogy látatlanban folyik a válogatás, de bízom a fiúk tudásában, és bár meggyőződésük, hogy hosszú távon nem fogjuk kihasználni a kertes ház nyújtotta előnyöket, én mégis azt gondolom, hogy némi intimitásra azért vágynék... Lehet, hogy ehhez képest sokkal több pozitív oldala van egy Condonak, vagyis egy lakóparknak, ahol sokakkal lehet spontán találkozni, hiszen vannak közös terek, illetve helyben van a mosoda, óvoda, medence is, holnap mindenképpen megnézünk néhányat a felmerült lehetőségek közül.
Mire Roberték elmentek, megérkezett egy ún. légfrissítő berendezés is. Ez nagyjából olyan, mint egy párásító, csak illatot fúj. Szellőztetni semmi értelme, meleg is van, meg nem túl jó a kinti levegő. Így viszont legalább nem az áporodott, állott szag terjeng az apartmanban.
Ma már sétáltunk is, út közben találkoztunk egy elgázolt kígyóval is... A közeli bevásárló egységben ebédeltünk, a lányok egyelőre sem a thai sem az indiai konyháért nem rajong, ellenben tátott szájjal nézték, ahogy a szomszéd asztalnál az öt gyerek kézzel ette a rizst. :)
Az első benyomásokhoz szervesen hozzátartozik, hogy a szembe jövők ránkmosolyognak. Kivétel nélkül. És ez nagyon jó érzés. Idegennek lenni, úgy, hogy közben azért van pozitív visszacsatolás már nem is olyan nagyon nehéz. Jutka nagymamának tegnap este az volt a konklúziója, hogy ez valójában egyáltalán nem Ázsia, sokkal inkább emlékezteti nyugat Európára.
Nos ma azért kaptunk egy egy kis ízelítőt a pottyantós nyilvános illemhelyekről, bár a mama ezt nem is látta, én vittem Hannát pisilni.
Ő pislogott, nekem pedig tolultak az emlékek... :)
És hamár ez egy amolyan napi bejegyzésféle is lett, muszáj megemlítenem, hogy azért az roppant nagyszerű dolog, hogy a gyerekek bármikor medencézhetnek, nincs öltöztetés, ezzel együtt pedig nem a nap tűz, hanem kellemes szél fújdogál... Mondjuk nem délben. :)
Vannak persze kisebb fennakadások a rendszerben, de igyekszünk szép lassan elsimítani mindent.
Jó volna megtalálni a közeget, nem annyira gondolom, hogy minden nap különféle plázákban szeretnék sétálgatni a gyerekekkel.
Ezért aztán holnap az ikertornyokhoz szeretnék menni a nagy játszóra (a házban nincs sajnos...), aztán délután nekiindulunk a lakáskeresésnek.
Már az is nagyon fura volt, ahogy költöztünk, nem ehhez szoktam... Általában családi összefogással szoktuk megoldani ezeket a feladatokat, de az, hogy négyen jönnek egyenpólóban és rámolnak, mintha tényleg ez lenne a dolguk...
Aztán a kisbusz a repülőtéren... :) Többnyire lonely planettel a kezünkben szoktuk keresni a csatlakozást, így aztán mosolyt csalt az arcunkra, hogy táblával vártak bennünket, majd bepakolták a bőröndjeinket és irány a szállás.
Ami miatt ebbe belekezdtem, az a mai délelőtt.
A költöztetéshez ugyanis járt egy olyan szolgáltatás is, amelyben személyre szabottan kaptunk x órát, és egy férfi segített nekünk állandó lakást keresni, illetve azokkal az infokkal látott el, amit amúgy heteken keresztül csipeget fel az új lakó a szomszédoktól.
Nos a mi Robertünk délelőtt 11re érkezett, az ajtóban levette a cipőjét (csakúgy mint mindenki más, aki eddig jött hozzánk) és elővett egy táskányi anyagot, köztük két vaskos kötetet minden hasznos tudnivalóval. Azért ez tényleg nagyszerű.
Ma délelőtt főképpen a lakásra koncentráltunk. Hogy nekünk könnyebb legyen, Josephy is házhoz jött, ő egy kínai maláj és ő foglalkozik az ingatlanokkal.
Előbb körvonalaztuk, hogy mik a szempontok, majd igyekeztünk megtalálni a környéket. Nehéz ez így, hogy látatlanban folyik a válogatás, de bízom a fiúk tudásában, és bár meggyőződésük, hogy hosszú távon nem fogjuk kihasználni a kertes ház nyújtotta előnyöket, én mégis azt gondolom, hogy némi intimitásra azért vágynék... Lehet, hogy ehhez képest sokkal több pozitív oldala van egy Condonak, vagyis egy lakóparknak, ahol sokakkal lehet spontán találkozni, hiszen vannak közös terek, illetve helyben van a mosoda, óvoda, medence is, holnap mindenképpen megnézünk néhányat a felmerült lehetőségek közül.
Mire Roberték elmentek, megérkezett egy ún. légfrissítő berendezés is. Ez nagyjából olyan, mint egy párásító, csak illatot fúj. Szellőztetni semmi értelme, meleg is van, meg nem túl jó a kinti levegő. Így viszont legalább nem az áporodott, állott szag terjeng az apartmanban.
Ma már sétáltunk is, út közben találkoztunk egy elgázolt kígyóval is... A közeli bevásárló egységben ebédeltünk, a lányok egyelőre sem a thai sem az indiai konyháért nem rajong, ellenben tátott szájjal nézték, ahogy a szomszéd asztalnál az öt gyerek kézzel ette a rizst. :)
Az első benyomásokhoz szervesen hozzátartozik, hogy a szembe jövők ránkmosolyognak. Kivétel nélkül. És ez nagyon jó érzés. Idegennek lenni, úgy, hogy közben azért van pozitív visszacsatolás már nem is olyan nagyon nehéz. Jutka nagymamának tegnap este az volt a konklúziója, hogy ez valójában egyáltalán nem Ázsia, sokkal inkább emlékezteti nyugat Európára.
Nos ma azért kaptunk egy egy kis ízelítőt a pottyantós nyilvános illemhelyekről, bár a mama ezt nem is látta, én vittem Hannát pisilni.
Ő pislogott, nekem pedig tolultak az emlékek... :)
És hamár ez egy amolyan napi bejegyzésféle is lett, muszáj megemlítenem, hogy azért az roppant nagyszerű dolog, hogy a gyerekek bármikor medencézhetnek, nincs öltöztetés, ezzel együtt pedig nem a nap tűz, hanem kellemes szél fújdogál... Mondjuk nem délben. :)
Vannak persze kisebb fennakadások a rendszerben, de igyekszünk szép lassan elsimítani mindent.
Jó volna megtalálni a közeget, nem annyira gondolom, hogy minden nap különféle plázákban szeretnék sétálgatni a gyerekekkel.
Ezért aztán holnap az ikertornyokhoz szeretnék menni a nagy játszóra (a házban nincs sajnos...), aztán délután nekiindulunk a lakáskeresésnek.
Ferihegy
Szinte egy időben olvastam ezt az indexes cikket és Blanka blogjának bejegyzését.
Mindkettő megihletett... :)
Az indexes cikk kapcsán...
Otthon is, és Amszterdamban is kaptunk a jegyeinkre matricát, hogy hamarabb bejussunk a kapukon. Hárommal nagy segítség volt, hogy nem kellett harminc-negyven perc sorbanállás után átesnünk azon a macerán, ami Magyarországon volt a legdurvább. Valóban még a melltartóm alá is benyúltak, a gyerekeket is rendesen megmotozták, mindenhol végigtapogattak.
Értem én, hogy eddig nem volt biztonságos Ferihegy, a mostani eljárást viszont a magam részéről némileg túlzónak tartom.
Magasabb talpú cipőt is levetetik a legkonszolidáltabb üzletemberekről, és elég szemérmetlenül motozzák végig a sorbanállókat.
Van benne bizodalmam, hogy valamelyest csökken majd az eu megítélése hazánkról... de azért nem ártana némi tapintat.
Blanka bejegyzése pedig olyan jólesett. :)
Leginkább a Hannáról készült kép miatt, ahogy húzza a huzogatós bőröndjét. Gyakorlatilag az összes repülőtéren, bármeddig képes volt ezt a játékokkal és könyvekkel teli hatalmas dolgot maga után vonszolni, még akkor is, amikor már alig látott a fáradtságtól.
Jó volt látni a "könnyes" búcsút is, leginkább a felidézett ölelések miatt. :)
Úgyhogy most gyorsan fel is hívom a Dédit.
Mindkettő megihletett... :)
Az indexes cikk kapcsán...
Otthon is, és Amszterdamban is kaptunk a jegyeinkre matricát, hogy hamarabb bejussunk a kapukon. Hárommal nagy segítség volt, hogy nem kellett harminc-negyven perc sorbanállás után átesnünk azon a macerán, ami Magyarországon volt a legdurvább. Valóban még a melltartóm alá is benyúltak, a gyerekeket is rendesen megmotozták, mindenhol végigtapogattak.
Értem én, hogy eddig nem volt biztonságos Ferihegy, a mostani eljárást viszont a magam részéről némileg túlzónak tartom.
Magasabb talpú cipőt is levetetik a legkonszolidáltabb üzletemberekről, és elég szemérmetlenül motozzák végig a sorbanállókat.
Van benne bizodalmam, hogy valamelyest csökken majd az eu megítélése hazánkról... de azért nem ártana némi tapintat.
Blanka bejegyzése pedig olyan jólesett. :)
Leginkább a Hannáról készült kép miatt, ahogy húzza a huzogatós bőröndjét. Gyakorlatilag az összes repülőtéren, bármeddig képes volt ezt a játékokkal és könyvekkel teli hatalmas dolgot maga után vonszolni, még akkor is, amikor már alig látott a fáradtságtól.
Jó volt látni a "könnyes" búcsút is, leginkább a felidézett ölelések miatt. :)
Úgyhogy most gyorsan fel is hívom a Dédit.
Reggeli körkép
Mimi hajnali fél négykor beadta a derekát.
Negyed 11 van, és a gyerekek még mindig alszanak, Hanna és Áron nagyjából éjfél óta...
Odakinn kellemes meleg szellő, és bár nem süt a nap, most annyira nem is hiányzik...
Íme a kilátás a 23.emelet teraszáról. Nagyjából a Campona környékére pozicionálnám.


c A kép kb. közepén a színes alacsony házak a pezsgő kis India nevő városrész. Élőben gyönyörű, otthonos, kellemes közeg. Pénteken ünneplés lesz, nagyon kíváncsian várjuk. :)
Negyed 11 van, és a gyerekek még mindig alszanak, Hanna és Áron nagyjából éjfél óta...
Odakinn kellemes meleg szellő, és bár nem süt a nap, most annyira nem is hiányzik...
Íme a kilátás a 23.emelet teraszáról. Nagyjából a Campona környékére pozicionálnám.


c A kép kb. közepén a színes alacsony házak a pezsgő kis India nevő városrész. Élőben gyönyörű, otthonos, kellemes közeg. Pénteken ünneplés lesz, nagyon kíváncsian várjuk. :)
2010. november 3., szerda
Az utolsó és az első napokról
Szombaton megültük Hanna születésnapját, nagycsaládi körben.
Mindenki velünk ünnepelt, azzal a nem titkolt fájdalommal a szívében, hogy hosszú ideig ez az utolsó ilyen esemény... Ahogy az lenni szokott, nagyszerű délután volt, néztem magunkat kívülről, és jó volt látni ezt a köteléket, hogy bárkire számíthatok, mindenki szeretettel vesz körül, és egymással is nagyon jól van mindenki. Igazi család lettünk, Dani oldala és az én oldalam egyaránt megszokta, megszerette egymást.
Vasárnap eszméltem, hogy a ház épp olyan, mint egy vagy két vagy három nappal ezelőtt, és bár szép, hogy egy költöztető mindent összepakol, a szelektálás mégiscsak az én feladatom, és amire nincs szükségünk Malajziában, azt nem kellene elcipelnünk magunkkal.
Így nekiláttam, hogy 5 kupacba szedjem a mindenünket, és délben még sehol sem tartottam. Délután hivatalosak voltunk Mariékhoz egy azon az oldalon megünnepelendő születésnapozásra. Hatra már volt remény, hogy legalább a ruháinkat sikerül reggelre kiválogatnom.
Picit még én is átnéztem no meg pihentem, aztán a Mamával közösen, mire a lányokkal Dani hazaért nagyjából végeztünk.
A ház egy bombarobbantás utáni állapotot mutatott ekkor.
Hétfőn reggel négy szimpatikus úriember vonult fel, dobozokkal, papírokkal, buborékos fóliával, és minden helységben egyszerre kezdtek neki a csomagolásnak. Igyekeztem a leggyorsabb tempóban befejezni, ami még maradt, hogy aztán mindegyiknek mondani tudjam, mi az, ami jön, és mi marad. Csak reménykedtem, hogy ami marad, az tényleg nem kell, ami pedig megy, arra valóban szükségünk is lesz.
A lányok eközben Mariékkal, Áron pedig anyukámmal volt.
Hétre minden dobozokban várta mára sorsát. 141 darab volt a vége...
Bőröndökkel megpakolva érkeztünk Vikiékhez, ahol az utolsó esténket töltöttünk. Nem győzök elég hálás lenni Nekik, hogy befogadtak, egyszerűen fantasztikus volt. Danival egy idő után már nem is tudtunk semmit sem mondani, hogy is lehetett volna arra, hogy kaptunk egy kisházat saját kulccsal, vacsorát, aztán kedd délelőtt a gyerekek még egy utolsót csiribiriztek közösen, és utána még volt egy utolsó utáni búcsúparti is. Ebéd végeztével pedig ők vittek ki mindannyiunkat egy kisbusszal a repülőtérre, ahol majdnem az egész család elbúcsúzott tőlünk.
A repülőút várakozáson felüli gördülékenységgel haladt, a gyerekek a maguk idejében aludtak, ettek, pörögtek, de mindezt annyira szépen, és édesen, hogy rajtunk kívül a személyzet is mondogatta, micsoda ügyes gyerekeink vannak.
A hosszabb úton (Amszterdamból Kuala Lumpurba (11óra)) mind aludtak, a lányok hat-hét órát egyhuzamban a lábunk elé megágyazott kuckójukban, Áron pedig három szopiszünettel egy falra szerelhető kis mózesben.
Itteni idő szerint délután négy körül szálltunk le, egy kisbusszal és benne gyerekülésekkel vártak.
Érdekes újra itt lenni hat év elteltével.
A szállást leszámítva, ami a kecsegtető képekkel szemben egy igazi leharcolt, állottszagú lakás, a város egyik amúgy központinak nevezhető részén, viszont elzárva minden babakocsival könnyen megközelíthető lehetőségtől pozitív az első élmény.
Az emberek hihetetlenül kedvesek, mosolygósak, sokszínűek, a klíma kellemes, ellenben attól a félelmemtől, hogy izzadva, és fújtatva töltjük majd az elkövetkező három évet... A közlekedés amolyan mediterrán stílusú, de míg nem nekem kell megküzdenem ezzel, addig ez sem félelmetes... :) bár nagyon jó volna mihamarabb a saját urunknak lenni. Mindenhol zöld minden, kavarodik a rengeteg kultúra és embertípus, ma este láttam már európai párt is pocakos kismamával, teljesen fekete csadoros amúgy modern lányt a párjával, kínai viháncoló fiatalokat, indiai családot... no meg persze magunkat.
Egyelőre tényleg olyan ez, mint egy nyaralás, sokszor azon kapom magam, hogy vajon milyen lesz ugyanez a közeg nekem egy év múlva... Fogalmam sincs, és felfoghatatlan.
Küzdünk az átállással, Mikolt még mindig nem alszik, viszont nagyon nagy segítség a mamám, aki leküzdve sok sok démont, most itt van velünk.
Fogalmam sincs, hogy három gyerekkel ezt visszafelé mondjuk egyedül hogyan csinálnám.
Este Áron altatva azért volt nem kevés nosztalgiám, a légkondi zaja keveredett az utca nem elhanyagolható forgalmának hangjaival, éreztem az áporodott levegőt, és a házunkat szerettem volna. Ahol nyilván jó hideg van, viszont csend is. Vágyom újra valamiféle rendre, és egyelőre még nem tudom, hogy hogyan kezdjek neki annak a nagy falatnak, amit az jelent, hogy tartalommal töltsem meg a gyerekek hétköznapjait.
Hiányoznak a kapaszkodóim, a helyismeret hiánya, kicsit riasztó a gondolat, hogy Dani hétfőtől már dolgozni fog... Addig olyan jó volna megtalálni legalább azt a környéket, amit el tudok képzelni új otthonunknak. Ez a mostani biztosan nem az. De legalább nem fáj majd a szívünk ezért a szállásért. :)
Mindenki velünk ünnepelt, azzal a nem titkolt fájdalommal a szívében, hogy hosszú ideig ez az utolsó ilyen esemény... Ahogy az lenni szokott, nagyszerű délután volt, néztem magunkat kívülről, és jó volt látni ezt a köteléket, hogy bárkire számíthatok, mindenki szeretettel vesz körül, és egymással is nagyon jól van mindenki. Igazi család lettünk, Dani oldala és az én oldalam egyaránt megszokta, megszerette egymást.
Vasárnap eszméltem, hogy a ház épp olyan, mint egy vagy két vagy három nappal ezelőtt, és bár szép, hogy egy költöztető mindent összepakol, a szelektálás mégiscsak az én feladatom, és amire nincs szükségünk Malajziában, azt nem kellene elcipelnünk magunkkal.
Így nekiláttam, hogy 5 kupacba szedjem a mindenünket, és délben még sehol sem tartottam. Délután hivatalosak voltunk Mariékhoz egy azon az oldalon megünnepelendő születésnapozásra. Hatra már volt remény, hogy legalább a ruháinkat sikerül reggelre kiválogatnom.
Picit még én is átnéztem no meg pihentem, aztán a Mamával közösen, mire a lányokkal Dani hazaért nagyjából végeztünk.
A ház egy bombarobbantás utáni állapotot mutatott ekkor.
Hétfőn reggel négy szimpatikus úriember vonult fel, dobozokkal, papírokkal, buborékos fóliával, és minden helységben egyszerre kezdtek neki a csomagolásnak. Igyekeztem a leggyorsabb tempóban befejezni, ami még maradt, hogy aztán mindegyiknek mondani tudjam, mi az, ami jön, és mi marad. Csak reménykedtem, hogy ami marad, az tényleg nem kell, ami pedig megy, arra valóban szükségünk is lesz.
A lányok eközben Mariékkal, Áron pedig anyukámmal volt.
Hétre minden dobozokban várta mára sorsát. 141 darab volt a vége...
Bőröndökkel megpakolva érkeztünk Vikiékhez, ahol az utolsó esténket töltöttünk. Nem győzök elég hálás lenni Nekik, hogy befogadtak, egyszerűen fantasztikus volt. Danival egy idő után már nem is tudtunk semmit sem mondani, hogy is lehetett volna arra, hogy kaptunk egy kisházat saját kulccsal, vacsorát, aztán kedd délelőtt a gyerekek még egy utolsót csiribiriztek közösen, és utána még volt egy utolsó utáni búcsúparti is. Ebéd végeztével pedig ők vittek ki mindannyiunkat egy kisbusszal a repülőtérre, ahol majdnem az egész család elbúcsúzott tőlünk.A repülőút várakozáson felüli gördülékenységgel haladt, a gyerekek a maguk idejében aludtak, ettek, pörögtek, de mindezt annyira szépen, és édesen, hogy rajtunk kívül a személyzet is mondogatta, micsoda ügyes gyerekeink vannak.
A hosszabb úton (Amszterdamból Kuala Lumpurba (11óra)) mind aludtak, a lányok hat-hét órát egyhuzamban a lábunk elé megágyazott kuckójukban, Áron pedig három szopiszünettel egy falra szerelhető kis mózesben.
Itteni idő szerint délután négy körül szálltunk le, egy kisbusszal és benne gyerekülésekkel vártak.Érdekes újra itt lenni hat év elteltével.
A szállást leszámítva, ami a kecsegtető képekkel szemben egy igazi leharcolt, állottszagú lakás, a város egyik amúgy központinak nevezhető részén, viszont elzárva minden babakocsival könnyen megközelíthető lehetőségtől pozitív az első élmény.
Az emberek hihetetlenül kedvesek, mosolygósak, sokszínűek, a klíma kellemes, ellenben attól a félelmemtől, hogy izzadva, és fújtatva töltjük majd az elkövetkező három évet... A közlekedés amolyan mediterrán stílusú, de míg nem nekem kell megküzdenem ezzel, addig ez sem félelmetes... :) bár nagyon jó volna mihamarabb a saját urunknak lenni. Mindenhol zöld minden, kavarodik a rengeteg kultúra és embertípus, ma este láttam már európai párt is pocakos kismamával, teljesen fekete csadoros amúgy modern lányt a párjával, kínai viháncoló fiatalokat, indiai családot... no meg persze magunkat.
Egyelőre tényleg olyan ez, mint egy nyaralás, sokszor azon kapom magam, hogy vajon milyen lesz ugyanez a közeg nekem egy év múlva... Fogalmam sincs, és felfoghatatlan.
Küzdünk az átállással, Mikolt még mindig nem alszik, viszont nagyon nagy segítség a mamám, aki leküzdve sok sok démont, most itt van velünk.
Fogalmam sincs, hogy három gyerekkel ezt visszafelé mondjuk egyedül hogyan csinálnám.
Este Áron altatva azért volt nem kevés nosztalgiám, a légkondi zaja keveredett az utca nem elhanyagolható forgalmának hangjaival, éreztem az áporodott levegőt, és a házunkat szerettem volna. Ahol nyilván jó hideg van, viszont csend is. Vágyom újra valamiféle rendre, és egyelőre még nem tudom, hogy hogyan kezdjek neki annak a nagy falatnak, amit az jelent, hogy tartalommal töltsem meg a gyerekek hétköznapjait.
Hiányoznak a kapaszkodóim, a helyismeret hiánya, kicsit riasztó a gondolat, hogy Dani hétfőtől már dolgozni fog... Addig olyan jó volna megtalálni legalább azt a környéket, amit el tudok képzelni új otthonunknak. Ez a mostani biztosan nem az. De legalább nem fáj majd a szívünk ezért a szállásért. :)
Dani ír
Hát megérkeztünk! Hosszú volt az út, de végülis jól sikerült. Mindkét járaton tökéletes helyünk volt, a 11 órás úton előttünk nem voltak székek, hanem a vészfolyosó, így lényegesen nagyobb hely volt a lábunknál. Kaptunk falraszerelhető kiságyat Áronnak, ő abban aludt, a lányok pedig a lábunknál, finoman megágyazott repülőgép padlószőnyegen. Aludtak 7-8 órát. Így mi is tudtunk pihenni, aludni. A reptéren a megbeszéltek szerint vártak minket és gyereküléssel felszerelt kisbusszal vittek a szállásra.
Az első otthonunk kicsit alulmúlta a várakozásokat, mivel a képek és a neve alapján nagyon jó minőségre számítottunk, amihez képest a képeknek nagyjából megfelelő, de azért leharcolt lakásunk van. Kb. 8 éve lehetett olyan, mint a képeken, azóta kicsit állott a levegő, lejár a törülközőtartó a falról... Ezek mellett egyelőre az elhelyezkedése is problémás, mivel tényleg minden fontos dolog elég közel van autóval, de gyalog szinte a kapun kilépve sem nagyon van hova menni, mert járdák nélküli utak, és semmi érdemleges nincs a környéken. Egyáltalán nincs közel a pezsgő város, így Kingáéknak egyelőre kicsit még ijesztő, hogy mit fognak itt csinálni 1 hónapig, míg én dolgozom. A taxi viszont olcsó (36 percet bumliztunk este be a Petronas Towers-hez 1200 Ft-ért). Úgyhogy taxival persze el tudnak menni bárhova, csak az nem ugyanaz, mint elsétálni a környéken a boltba... Na még azt sem tudom, hogy egyáltalán gyalog elérhető távolságban van-e bolt.
Az estét a Petronas Towers lábában lévő KLCC Suria bevásárlóközpontban töltöttük, kicsit szívtuk a rendezett, védett környezetet, ettünk olasz, kantoni kínai és thai wok-os vacsorát (1 főétel kb. 500 Ft), utána ettünk egy fagyit a McDonaldsban. Szóval belecsobbantunk a kulturális sokszínűségbe, néztük a csadoros-farmeres-öltönyös-kínai-maláj-indiai-európai vegyes tömeget. Jól esett, kicsit feltöltődtünk. Utána még vásároltunk az ottani szupermarketben, aztán hazataxiztunk (a késői órára és az európai családra tekintettel alku után fixárasan 1800 Ft-ért vittek minket, dugó nélkül kb. 15 perc alatt).
Hazaértünk, kialakítottuk az elalvóskuckókat, és otthoni idő szerint délután 5-kor (itteni idő szerint éjfélkor) elvittük fürdetni a gyerekeket. Áron egy nehezebb elaltatás után kb. háromnegyed 1-kor elaludt. Hanna szintúgy. Most itteni idő szerint fél kettő van, és Mikolt most éppen Jutka nagymamával lelkesen számolgatja a madarakat a mesekönyvben... Nem csoda, neki jó kis biológiai órája van, tudja, mikor kell aludni. Otthon olyankor szó nélkül aludt is mindig. Most meg azt a hibát is elkövettük, hogy hazafelé a taxiban elaludt, és kb. 20 percig nem ébresztettük fel, észre sem vettük az esti készülődésben, hogy ő a babakocsiban maradt békésen szunyókálva. Szóval neki megvolt a délutáni kis alvása... Nem tudom, hogy mikor fogjuk tudni letenni, de remélem, hogy nem 5-kor (otthoni este 10...). Szóval ez még kicsit kalandos lesz. De legalább Hanna, Kinga, Áron jó úton halad az átszokásban. Remélem azért találkozunk majd a napokban.
Az első otthonunk kicsit alulmúlta a várakozásokat, mivel a képek és a neve alapján nagyon jó minőségre számítottunk, amihez képest a képeknek nagyjából megfelelő, de azért leharcolt lakásunk van. Kb. 8 éve lehetett olyan, mint a képeken, azóta kicsit állott a levegő, lejár a törülközőtartó a falról... Ezek mellett egyelőre az elhelyezkedése is problémás, mivel tényleg minden fontos dolog elég közel van autóval, de gyalog szinte a kapun kilépve sem nagyon van hova menni, mert járdák nélküli utak, és semmi érdemleges nincs a környéken. Egyáltalán nincs közel a pezsgő város, így Kingáéknak egyelőre kicsit még ijesztő, hogy mit fognak itt csinálni 1 hónapig, míg én dolgozom. A taxi viszont olcsó (36 percet bumliztunk este be a Petronas Towers-hez 1200 Ft-ért). Úgyhogy taxival persze el tudnak menni bárhova, csak az nem ugyanaz, mint elsétálni a környéken a boltba... Na még azt sem tudom, hogy egyáltalán gyalog elérhető távolságban van-e bolt.
Az estét a Petronas Towers lábában lévő KLCC Suria bevásárlóközpontban töltöttük, kicsit szívtuk a rendezett, védett környezetet, ettünk olasz, kantoni kínai és thai wok-os vacsorát (1 főétel kb. 500 Ft), utána ettünk egy fagyit a McDonaldsban. Szóval belecsobbantunk a kulturális sokszínűségbe, néztük a csadoros-farmeres-öltönyös-kínai-maláj-indiai-európai vegyes tömeget. Jól esett, kicsit feltöltődtünk. Utána még vásároltunk az ottani szupermarketben, aztán hazataxiztunk (a késői órára és az európai családra tekintettel alku után fixárasan 1800 Ft-ért vittek minket, dugó nélkül kb. 15 perc alatt).
Hazaértünk, kialakítottuk az elalvóskuckókat, és otthoni idő szerint délután 5-kor (itteni idő szerint éjfélkor) elvittük fürdetni a gyerekeket. Áron egy nehezebb elaltatás után kb. háromnegyed 1-kor elaludt. Hanna szintúgy. Most itteni idő szerint fél kettő van, és Mikolt most éppen Jutka nagymamával lelkesen számolgatja a madarakat a mesekönyvben... Nem csoda, neki jó kis biológiai órája van, tudja, mikor kell aludni. Otthon olyankor szó nélkül aludt is mindig. Most meg azt a hibát is elkövettük, hogy hazafelé a taxiban elaludt, és kb. 20 percig nem ébresztettük fel, észre sem vettük az esti készülődésben, hogy ő a babakocsiban maradt békésen szunyókálva. Szóval neki megvolt a délutáni kis alvása... Nem tudom, hogy mikor fogjuk tudni letenni, de remélem, hogy nem 5-kor (otthoni este 10...). Szóval ez még kicsit kalandos lesz. De legalább Hanna, Kinga, Áron jó úton halad az átszokásban. Remélem azért találkozunk majd a napokban.
Az első bejelentkezés
Adós maradtam Hanna családi születésnapi ünneplésének rögzítésével, mentségemre legyen mondva, elég sűrűek voltak az utolsó otthon töltött hét napjai, és a fényképeket sem sikerült feltöltenem a saját gépemre...
Holnap pótlom, mert nagyon jó volt, és amúgy is ide kell kerülnie. (majd visszadátumozom később...)
Azóta pedig már Kuala Lumpurban ülök, az ideiglenes szállásunk nappalijában, tele mindenféle gondolattal, érzéssel, történéssel, és azt sem tudom, hogyan kezdjek neki a mesének... Fáradt is vagyok, ami nyilván torzítja az események objektivitásának megfelelő szintjét, és mint mindig, az új, a változás nem könnyű. Megfogadtam, hogy pozitív leszek, és most nem tudom, hogyan lehetne mégis mindent belesűríteni egy bejegyzésbe...
Dani is írt, ami elég ritka mifelénk, én pedig örömmel osztom meg, hiszen mostantól ez a blog talán picit az ő nézőpontját is hivatott majd prezentálni, meglátjuk, milyen gyakorisággal.
Panka, az jár a fejemben, hogy legutóbb azt mondtad, ez már nem az a blog lesz, mint régen, kicsit utinapló, kicsit élménybeszámoló, és kicsit távoli... Szeretném tudni, hogy attól még, hogy nem lehet 0630at tárcsázva a nap bármely szakában elérni minket, még ugyanazok maradunk, a változások pedig nem távolítanak, sőt. Most van csak igazán szükségem arra, hogy tudhassam, nem vagyok egyedül, itt is ugyanazokkal a kérdőjelekkel kell szembenéznem, mint Magyarországon...
Nos akkor talán kezdődjön a lényeg... egy új poszttal.
... köszönöm, hogy ennyien gondoltatok ránk, sokat jelent ez most. :)
Holnap pótlom, mert nagyon jó volt, és amúgy is ide kell kerülnie. (majd visszadátumozom később...)
Azóta pedig már Kuala Lumpurban ülök, az ideiglenes szállásunk nappalijában, tele mindenféle gondolattal, érzéssel, történéssel, és azt sem tudom, hogyan kezdjek neki a mesének... Fáradt is vagyok, ami nyilván torzítja az események objektivitásának megfelelő szintjét, és mint mindig, az új, a változás nem könnyű. Megfogadtam, hogy pozitív leszek, és most nem tudom, hogyan lehetne mégis mindent belesűríteni egy bejegyzésbe...
Dani is írt, ami elég ritka mifelénk, én pedig örömmel osztom meg, hiszen mostantól ez a blog talán picit az ő nézőpontját is hivatott majd prezentálni, meglátjuk, milyen gyakorisággal.
Panka, az jár a fejemben, hogy legutóbb azt mondtad, ez már nem az a blog lesz, mint régen, kicsit utinapló, kicsit élménybeszámoló, és kicsit távoli... Szeretném tudni, hogy attól még, hogy nem lehet 0630at tárcsázva a nap bármely szakában elérni minket, még ugyanazok maradunk, a változások pedig nem távolítanak, sőt. Most van csak igazán szükségem arra, hogy tudhassam, nem vagyok egyedül, itt is ugyanazokkal a kérdőjelekkel kell szembenéznem, mint Magyarországon...
Nos akkor talán kezdődjön a lényeg... egy új poszttal.
... köszönöm, hogy ennyien gondoltatok ránk, sokat jelent ez most. :)
2010. október 31., vasárnap
Volt már
könnyebb napom is...
Holnap jönnek a költöztetők, nekem ma "csak" annyi dolgom volt, hogy szelektáljak 5 kupacba...
Vagyis gyakorlatilag én pakoltam, mert így a biztos.
A gyerekek remélem még megismernek, szeretnék egy kicsit csak velük lenni, rohanás, agyalás, kapkodás, botladozás nélkül.
Elég élesen emlékszem arra a kijelentésemre, ami úgy másfél évvel ezelőtt hagyta el a számat, miszerint ebből a házból csak a temetőbe... Már arra is emlékszem, miért mondtam. Sebaj, lesz hat hetünk "kiheverni" ezt a pár napot, aztán kezdhetem elölről a pakolást, csak a másik irányba :)
Holnaptól kicsit hon- és hajléktalanná válunk.
Gondoljatok ránk, ha nem jelentkezünk, akkor is...
Holnap jönnek a költöztetők, nekem ma "csak" annyi dolgom volt, hogy szelektáljak 5 kupacba...
Vagyis gyakorlatilag én pakoltam, mert így a biztos.
A gyerekek remélem még megismernek, szeretnék egy kicsit csak velük lenni, rohanás, agyalás, kapkodás, botladozás nélkül.
Elég élesen emlékszem arra a kijelentésemre, ami úgy másfél évvel ezelőtt hagyta el a számat, miszerint ebből a házból csak a temetőbe... Már arra is emlékszem, miért mondtam. Sebaj, lesz hat hetünk "kiheverni" ezt a pár napot, aztán kezdhetem elölről a pakolást, csak a másik irányba :)
Holnaptól kicsit hon- és hajléktalanná válunk.
Gondoljatok ránk, ha nem jelentkezünk, akkor is...
2010. október 28., csütörtök
Erre kéne gombot varrnom...
Nehéz néha, hogy olyan bőrbe bújtam, aminek az egyik fele maradna, mert az állandóság, a melegség, az egyenletesség az eleme, a másik meg folyton csavarog...
Elköszöntünk...
Dani ment érte, én épp, hogy odaértem, mire a gyerekek a lefekvéshez készülődtek.
Hanna állt bent a csoportban, Kamillát ölelgette, meg Julcsit, nevetett, és látszott rajta, hogy az ovi lett a második legfontosabb hely az életében.
Megértette, hogy megyünk, elköszönt mindentől, megsimogatta a jelét, kiszaladt az udvarra, és megmutatta, hogyan szokott játszani.
Azt a kis könyvet szorongattam, amibe mindenkitől bekerült egy vagy két rajz. Csodálatos ajándék.
Elsírtam magam, és nem tudtam összeszedetten válaszolni a vezetőóvónő kérdéseire sem, pedig egészen kedves és máz nélküli volt a búcsú.
Hanna az irodában is elköszönt mindenkitől, majd amikor beszálltunk az autóba, megkérdezte Danit, miért hozta el a benti cipőjét...
Hogy Malajziában is legyen benti cipőd, mondta Dani, én meg újra küszködni kezdtem a könnyeimmel.
Elkezdődött...
Hanna állt bent a csoportban, Kamillát ölelgette, meg Julcsit, nevetett, és látszott rajta, hogy az ovi lett a második legfontosabb hely az életében.
Megértette, hogy megyünk, elköszönt mindentől, megsimogatta a jelét, kiszaladt az udvarra, és megmutatta, hogyan szokott játszani.
Azt a kis könyvet szorongattam, amibe mindenkitől bekerült egy vagy két rajz. Csodálatos ajándék.
Elsírtam magam, és nem tudtam összeszedetten válaszolni a vezetőóvónő kérdéseire sem, pedig egészen kedves és máz nélküli volt a búcsú.
Hanna az irodában is elköszönt mindenkitől, majd amikor beszálltunk az autóba, megkérdezte Danit, miért hozta el a benti cipőjét...
Hogy Malajziában is legyen benti cipőd, mondta Dani, én meg újra küszködni kezdtem a könnyeimmel.
Elkezdődött...
2010. október 27., szerda
Ünneplés az óvodában
Mióta Hanna óvodába jár, a Micimackó lett a kedvenc dala.
Mert a születésnaposok mindig ezt kérik. :)
Megtanultuk mi is, és persze ha kérdeztem Hannát, ő mit fog kívánni a sajátján, azonnal rávágta, hogy a Micimackót.
Mióta tudom, hogy elmegyünk, két kívánságom volt. Az egyik, hogy Hanna az óvodában meg tudja ünnepelni a születésnapját, a másik, hogy Dani itthon legyen ezen a héten.
Az első Hanna miatt, a második a családunk miatt...
Ma reggel Dani egy Micimackóval díszített tortát vitt be az oviba, délben pedig hatalmas sprint után végül beértem én is, a fényképezőgép is, a gyerekek már épp énekelték a Dalt :).
Lerugdostam a cipőmet, és igyekeztem lelassulni hozzájuk... és megörökíteni az utolsó napok egyik legfontosabbikát.
Egészen elérzékenyültem, annyira édesek voltak, egytől egyig.
Volt gyertyafújás, tűzijáték, és még ajándék is, hiszen Hanna mindenkitől kapott egy egy rajzot.
Tegnap mondtam Csillának, hogy hoznék egy emlékkönyvet, hogy rajzoljanak a gyerekek Hannának bele, mire Csilla azzal küldött haza, hogy már majdnem mindenki rajzol... :)
Ilyen családom van...
A kis rajzok bekerülnek egy könyvbe, és szombaton megkapja az ünnepelt.
Mindet láttam... egészen varázslatosak...



Mert a születésnaposok mindig ezt kérik. :)
Megtanultuk mi is, és persze ha kérdeztem Hannát, ő mit fog kívánni a sajátján, azonnal rávágta, hogy a Micimackót.
Mióta tudom, hogy elmegyünk, két kívánságom volt. Az egyik, hogy Hanna az óvodában meg tudja ünnepelni a születésnapját, a másik, hogy Dani itthon legyen ezen a héten.
Az első Hanna miatt, a második a családunk miatt...
Ma reggel Dani egy Micimackóval díszített tortát vitt be az oviba, délben pedig hatalmas sprint után végül beértem én is, a fényképezőgép is, a gyerekek már épp énekelték a Dalt :).
Lerugdostam a cipőmet, és igyekeztem lelassulni hozzájuk... és megörökíteni az utolsó napok egyik legfontosabbikát.
Egészen elérzékenyültem, annyira édesek voltak, egytől egyig.
Volt gyertyafújás, tűzijáték, és még ajándék is, hiszen Hanna mindenkitől kapott egy egy rajzot.
Tegnap mondtam Csillának, hogy hoznék egy emlékkönyvet, hogy rajzoljanak a gyerekek Hannának bele, mire Csilla azzal küldött haza, hogy már majdnem mindenki rajzol... :)
Ilyen családom van...
A kis rajzok bekerülnek egy könyvbe, és szombaton megkapja az ünnepelt.
Mindet láttam... egészen varázslatosak...



Négy éve
Négy évvel ezelőtt már javában a kórházban voltunk.
Vártam, és vártam és vártam és vártam.
Hajnaltól félálomban azt álmodtam, hogy szülök...
Nagyon lassan haladtunk, lépésről lépésre, nyolcpercenként történt valami, és egészen hihetetlen volt, hogy egyszer majd a kezemben tarthatom azt a kis gyűröttarcú, pislogó, nyugodt, bölcs kis csomagot, akitől az egész életem végleg felfordult.
Nehéz első év volt, nagyszerű második követte.
A harmadik nagycsaláddal ajándékozott meg mindannyiunkat.
A negyedik pedig egy gyönyörű, okos, kedves kis csodával.
Hanna mindig az első lesz. A viszonyítási pont, a legélőbb tükör, minden bénázásom és a legapróbb sikereim záloga. Mindig tudtam, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok, és sosem gondoltam volna, hogy mivel is jár mindez.
Hanna nagylány lett.
Elhagyta a babapocakot, túl van az első hajvágáson, fülbevalót hord, pelenkát pedig már nem.
Megnyúlt, az arca is, a combja is, szereti a rózsaszínt, a királylányokat, a csillogó dolgokat.
Szereti a könyveket, ezernyi dalt ismer, és gyönyörűen beszél.
Ügyes, mint amilyen kiskorában is volt, semmi nem akadály számára. Csodálattal figyelem, ahogy lovagol, ahogy falra mászik, ahogy a vízben mozog.
Rajzol, felismerhetőt, krétázik, gyurmázik.
A legkedvesebb játéka még mindig a babázás, olyan bensőségesen gondozza őket, legyen az Bori, vagy Lili, vagy egyszerűen csak Nagybaba, hogy néha csak ülök, és szívom magamba a melegségét.
Egyszer, még a pocakomban volt, azt álmodtam, hogy két kislány és egy kisfiú van velem, és én megkérdeztem a legnagyobbat, hogy hívják...
Hanna... hát nem tudod?
Pont ilyen lett. Mint álmomban. Mert az álmok tényleg valóra váltak.
Édes Hanna!
Isten éltessen sokáig.




Vártam, és vártam és vártam és vártam.
Hajnaltól félálomban azt álmodtam, hogy szülök...
Nagyon lassan haladtunk, lépésről lépésre, nyolcpercenként történt valami, és egészen hihetetlen volt, hogy egyszer majd a kezemben tarthatom azt a kis gyűröttarcú, pislogó, nyugodt, bölcs kis csomagot, akitől az egész életem végleg felfordult.
Nehéz első év volt, nagyszerű második követte.
A harmadik nagycsaláddal ajándékozott meg mindannyiunkat.
A negyedik pedig egy gyönyörű, okos, kedves kis csodával.
Hanna mindig az első lesz. A viszonyítási pont, a legélőbb tükör, minden bénázásom és a legapróbb sikereim záloga. Mindig tudtam, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok, és sosem gondoltam volna, hogy mivel is jár mindez.
Hanna nagylány lett.
Elhagyta a babapocakot, túl van az első hajvágáson, fülbevalót hord, pelenkát pedig már nem.
Megnyúlt, az arca is, a combja is, szereti a rózsaszínt, a királylányokat, a csillogó dolgokat.
Szereti a könyveket, ezernyi dalt ismer, és gyönyörűen beszél.
Ügyes, mint amilyen kiskorában is volt, semmi nem akadály számára. Csodálattal figyelem, ahogy lovagol, ahogy falra mászik, ahogy a vízben mozog.
Rajzol, felismerhetőt, krétázik, gyurmázik.
A legkedvesebb játéka még mindig a babázás, olyan bensőségesen gondozza őket, legyen az Bori, vagy Lili, vagy egyszerűen csak Nagybaba, hogy néha csak ülök, és szívom magamba a melegségét.
Egyszer, még a pocakomban volt, azt álmodtam, hogy két kislány és egy kisfiú van velem, és én megkérdeztem a legnagyobbat, hogy hívják...
Hanna... hát nem tudod?
Pont ilyen lett. Mint álmomban. Mert az álmok tényleg valóra váltak.
Édes Hanna!
Isten éltessen sokáig.
2010. október 25., hétfő
Búcsúbuli a javából
No ne tessék egy amolyan ereszd el a hajamat, hajnalig tartó dorbézolásra gondolni, mert bár az sem lenne ellenemre, a realitások talaján maradva mégiscsak három gyerekünk van. Velük pedig még jókora kihívás volna egy igazi lazulós, tequliázós éjszaka... Talán már nem is bírnám ;)
Viszont...
Vasárnap reggel óta készülök e bejegyzésre, a vajúdás hosszúra nyúlásának az oka pedig az, hogy olyan erős érzelmeket élek meg azóta, mint egy kamaszlány, mikor először érzi a szerelmet...
Őszinte vagyok, ez talán átsüt a posztokon.
Most is az leszek, de olyan nagy az igyekezet bennem, hogy a hatalmas őszinteség okán ne ömlengjek, ne csapongjak, vagy ne csillámporozzam túl ezt az estét, hogy már vagy a századik piszkozat kerül a kukába. Egyszerűen nem megy... Mert ez az este a maga egyszerű bájában végül olyan elképesztően jól sikerült, hogy nagyon nehezemre esik nem ömlengeni, vagy szuperlatívuszokban zengedezni róla.
Azért megpróbálom.
Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztuk, egyszerre hívunk meg mindenkit, aki a jelenben, vagy a múltban annyira fontos, hogy nem hagyhatjuk ki, hogy meg ne ölelgessük egy utolsó alkalommal. Hamar egyértelművé vált, hogy ez jóval nagyobb szám, mint amennyi a házba befér, így nekiláttunk helyet keresni. Hasonlót az otthonunkhoz, mégis elég nagyot ahhoz, hogy kényelmesen legyünk.
És innentől minden úgy sikerült, mintha valaki a tenyerén hordott volna minket. Egyszer Balczó Bandi bácsi az udvarunkban összefutott Zoltán atyával. Kezet ráztak, Bandi bácsi pedig azt mondta: Zoltán atya, imádkozzon, mert ha ketten akarunk valamit, akkor az úgy lesz. Valahogy így volt ez nálunk is. Egyet akartunk Danival, nem is pontosítottuk, és lett. Magától. Ajándékba.
Ahogy a gondolat megfogant, már meg is született.
A hely, amit az öcsém ajánlott tárt karokkal fogadott. Nem mellesleg tökéletesnek bizonyult.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy mit fogunk kezdeni 100 emberrel hat órán keresztül egy zárt térben, ráadásul majdnem fele arányban hat éven aluli...
Az utolsó napokban percről percre történtek olyan találkozások, beszélgetések, elköteleződések, amik egyértelművé tették, hogy minden, amit elképzeltem, megvalósulhat.
Bár sokkal több vendégre számítottunk, végül épp így volt teljes, ahogy volt.
Sajnálom, hogy akik nem voltak, azokat nem tudtuk megajándékozni, és mégis úgy érzem, kerek volt... nagyon is.
És akkor itt jön a béna próbálkozás, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik a jelenlétükkel, a segítségükkel, a szeretetükkel, a ragyogásukkal megismételhetetlenné tették nekünk ezt az estét. A legőszintébben így gondolom... bár leírva szirupos, és télleg béna...
Köszönöm az Öcsémnek, hogy megtalálta nekünk a Pastramit.
Köszönöm a Pastrami egész csapatának, elsősorban Böbének, hogy az első perctől kezdve úgy egyengette az utunkat, mintha a saját búcsúbulija volna.
Köszönöm, hogy mindenki írt az emlékkönyvünkbe, hajnali kettőkor még nyolcadszor is végigolvastam mindet.
És csak festett és festett és festett... Sok arcfestést láttam már, de ez valami egészen különleges volt.
Orsika!!! Nagyon nagyon köszönöm!!!
Köszönöm Gryllus Vilmosnak, hogy megérezte, hogy ő valódi családtag minálunk. Hogy nélküle a jelenünk nem értelmezhető. Hogy sosem szokott, és most mégis megtette. A kérésemért, Mikolt miatt, a picit talán közös tő miatt. Muzsikált nekünk, énekeltette Hannát, aki saját költésű dallal ajándékozta meg Vilmos Bátyánkat.
Remélem, hogy az intimitás hiányában is átsejlett, hogy mennyit kaptunk Tőled, és remélem, hogy egy picit mi is adtunk... Szívből köszönöm!!!
A gyerekek az este alatt számtalanszor játszották újra a találkozást, hol egyedül, hogy csoportosan mentek fel a színpadra és énekeltek hosszan, hosszan.
Hát így... azt hiszem sikerült megadni a módját.
Lesz mire emlékezni.
Címkék:
Áron,
Búcsúbuli2010,
Hanna,
Kinga,
Kinga és Dani,
Malajzia,
Mikolt
2010. október 24., vasárnap
Elérkezett a búcsúzások ideje
Ha valami igazán jó abban, ahogyan most élünk, az az, hogy folyamatosan erősödni, tisztulni, szilárdulni érzem a kapcsolatainkat.
A barátainkkal, az ismerőseinkkel.
Nyilván attól, hogy véglegessé válik a költözésünk, mindenkiben megmozdul valami, és vagy ránklegyint, vagy intenzívebben, őszintébben jelen van.
Hat évvel ezelőtt épp ez volt a tanulság. Ami nem volt fontos elmúlt, ami pedig igen, az még fontosabbá vált.
Kapcsolatot tartani, ápolni nagyon nehéz 10ezer kilométer távolságból. Viszont cserébe hosszútávú, tartalmas, izgalmas barátságok köttettek, hála a virtuális térnek.
Most is hasonló cipőben járunk. :)
Nem szeretek búcsúzkodni. Szeretek viszont megállni, magamba szívni a pillanat minden adományát, ünnepelni, megadni a módját egy egy alkalomnak. Kapok is érte eleget, amikor nem alszom a szülinapok előtt, vagy a karácsonyi készülődésben túlságosan befelé fordulok... :) Pedig fontos, hogy felkészítsem a szívemet, a körülöttünk lévőket, no meg mondjuk a lakást. Dani folyton azt kérdezi, hogy ez kinek is fontos. Hát persze, hogy elsősorban nekem, közben meg azt is hiszem, hogy azzal, ahogy ezt teszem, adok is.
Mit érne az egész, ha nem örülnének neki a gyerekek, ha nem volna ettől a sok készülődéstől varázslatos az ünnep, ha nem tudnék adni a körülöttünk lévőknek? Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne legyen sok, hogy ne a fáradtság maradjon a végére, és mégis minden úgy alakuljon, ahogyan a legjobb, legszebb.
Pár napunk maradt itthon arra, hogy mindenkitől elköszönjünk, hogy magunkba szívjuk az ősz ezer színét, a csípős hideget, megegyük a magunk lángosát és túró rudiját, elkészítsük a karácsonyi ajándékokat, összecsomagoljunk, és még sorolhatnám. Nyilván nem elég az idő, bármennyi is legyen belőle, hiszen ez az otthon, itt vagyunk leginkább önmagunk.
Nem lehet bespejzolni semmiből. Legalábbis nem eléggé.
De amit lehet, megtettünk.
Remélem, hogy hiányérzet nélkül kelünk majd útra és visszafelé pedig hozunk legalább annyit, mint amennyit most "elviszünk".
Szeretnék mosolyogva útnak indulni, és örömmel várni az első leveleket, üzeneteket, aztán a nyarat, amikor eljövünk, hogy kapjunk egy kis magyart és adjunk egy kis malájt.
Lassan eljön az idő, és már most tudom, hogy majd a repülőn fogom először komolyan azt gondolni, valami új kezdődik... Kötődöm, nem vitás, és ezzel párhuzamosan nyílt szívvel várom mindazt, ami jön.
Baik jalan. Jó utat...
A barátainkkal, az ismerőseinkkel.
Nyilván attól, hogy véglegessé válik a költözésünk, mindenkiben megmozdul valami, és vagy ránklegyint, vagy intenzívebben, őszintébben jelen van.
Hat évvel ezelőtt épp ez volt a tanulság. Ami nem volt fontos elmúlt, ami pedig igen, az még fontosabbá vált.
Kapcsolatot tartani, ápolni nagyon nehéz 10ezer kilométer távolságból. Viszont cserébe hosszútávú, tartalmas, izgalmas barátságok köttettek, hála a virtuális térnek.
Most is hasonló cipőben járunk. :)
Nem szeretek búcsúzkodni. Szeretek viszont megállni, magamba szívni a pillanat minden adományát, ünnepelni, megadni a módját egy egy alkalomnak. Kapok is érte eleget, amikor nem alszom a szülinapok előtt, vagy a karácsonyi készülődésben túlságosan befelé fordulok... :) Pedig fontos, hogy felkészítsem a szívemet, a körülöttünk lévőket, no meg mondjuk a lakást. Dani folyton azt kérdezi, hogy ez kinek is fontos. Hát persze, hogy elsősorban nekem, közben meg azt is hiszem, hogy azzal, ahogy ezt teszem, adok is.
Mit érne az egész, ha nem örülnének neki a gyerekek, ha nem volna ettől a sok készülődéstől varázslatos az ünnep, ha nem tudnék adni a körülöttünk lévőknek? Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne legyen sok, hogy ne a fáradtság maradjon a végére, és mégis minden úgy alakuljon, ahogyan a legjobb, legszebb.
Pár napunk maradt itthon arra, hogy mindenkitől elköszönjünk, hogy magunkba szívjuk az ősz ezer színét, a csípős hideget, megegyük a magunk lángosát és túró rudiját, elkészítsük a karácsonyi ajándékokat, összecsomagoljunk, és még sorolhatnám. Nyilván nem elég az idő, bármennyi is legyen belőle, hiszen ez az otthon, itt vagyunk leginkább önmagunk.
Nem lehet bespejzolni semmiből. Legalábbis nem eléggé.
De amit lehet, megtettünk.
Remélem, hogy hiányérzet nélkül kelünk majd útra és visszafelé pedig hozunk legalább annyit, mint amennyit most "elviszünk".
Szeretnék mosolyogva útnak indulni, és örömmel várni az első leveleket, üzeneteket, aztán a nyarat, amikor eljövünk, hogy kapjunk egy kis magyart és adjunk egy kis malájt.
Lassan eljön az idő, és már most tudom, hogy majd a repülőn fogom először komolyan azt gondolni, valami új kezdődik... Kötődöm, nem vitás, és ezzel párhuzamosan nyílt szívvel várom mindazt, ami jön.
Baik jalan. Jó utat...
2010. október 21., csütörtök
Ahol ikea van, ott minden van...
Ahányszor szóba kerül, hogy hol fogunk élni, az első kérdések között szerepel, hogy mihez hasonlítható Malajzia... nomeg főképpen Kuala Lumpur, ahová megyünk.
Édesanyámat izgatta leginkább a kérdés mostanában, hiszen ő is elkísér bennünket egy pár hétre, esetleg hónapra, hogy velünk legyen, míg megtaláljuk a helyünket...
Sokat meséltem neki a hat évvel ezelőtti benyomásainkról, az emberekről, akikkel ott találkoztunk, az ételek sokféleségéről, a piac színes és jórészt ismeretlen kínálatáról, a hindu templomok ezerarcáról.
Aztán valahogy eljutottunk oda, hogy vajon mennyiben más mint Magyarország... és akkor eszembe jutott, hogy van ikea. :)
Hanna hallgatta, ahogy magyaráztam, hogy milyen érdekes a maláj népviseletben közlekedő férfiak látványa, keveredve a húzott szemű, kendős muszlim asszonyokéval, hogy milyen sok vallás megfér ott egymással, legyen szó kínaiakról, indiaiakról, vagy európaiakról. Hogy mennyire szerettük a rambutánt, és milyen büdös volt a duriam... mindezek valószínűleg nem voltak túl informatívak, de mikor végre elérkeztünk az ikea szóig, felcsillant a szeme...
- Mama és majd bemehetek a golyókhoz?
Kérdezte...
No igen, azt hiszem helyben vagyunk...
Nem csak a kiskendő (aminek két hete lába kélt...) hanem az ikea is fontos összetevője a létnek.
Íme a maláj ikea honlapja... természetesen angol nyelven ;)
Édesanyámat izgatta leginkább a kérdés mostanában, hiszen ő is elkísér bennünket egy pár hétre, esetleg hónapra, hogy velünk legyen, míg megtaláljuk a helyünket...
Sokat meséltem neki a hat évvel ezelőtti benyomásainkról, az emberekről, akikkel ott találkoztunk, az ételek sokféleségéről, a piac színes és jórészt ismeretlen kínálatáról, a hindu templomok ezerarcáról.
Aztán valahogy eljutottunk oda, hogy vajon mennyiben más mint Magyarország... és akkor eszembe jutott, hogy van ikea. :)
Hanna hallgatta, ahogy magyaráztam, hogy milyen érdekes a maláj népviseletben közlekedő férfiak látványa, keveredve a húzott szemű, kendős muszlim asszonyokéval, hogy milyen sok vallás megfér ott egymással, legyen szó kínaiakról, indiaiakról, vagy európaiakról. Hogy mennyire szerettük a rambutánt, és milyen büdös volt a duriam... mindezek valószínűleg nem voltak túl informatívak, de mikor végre elérkeztünk az ikea szóig, felcsillant a szeme...
- Mama és majd bemehetek a golyókhoz?
Kérdezte...
No igen, azt hiszem helyben vagyunk...
Nem csak a kiskendő (aminek két hete lába kélt...) hanem az ikea is fontos összetevője a létnek.
Íme a maláj ikea honlapja... természetesen angol nyelven ;)
2010. október 19., kedd
A legkisebb is elmúlt már 10 hónapos
Gyorsan egy kép, és ígérem, meg is írom, mit főzött...Úgy szeretnék eljutni idáig, nyomot hagyva erről a különleges, gyönyörűséges időszakról.
Ájjjiiii :):)
Egyszóval mondjuk szerelem... még mindig :)
9700 gramm és 76cm. Foga nincs, pedig az ínyén már vagy másfél hónapja ott a jel. A kidudorodás, amiből akár holnap fogacska lehetne... de nincs. :) Udvariasan megvárja a nővéreit...
A haja nőddögél, egyáltalán nem kopasz, a látszat csal, pihepuha, tejfölszőke, és rengeteg apró haja van. Csak levágattuk... (10.28-án másodszor is :))
Erős, akaratban is, fizikailag is, bár amikor a fürdőkádban nézegetem, inkább egy egyévest látok, mint egy tömör 10 hónapost.
A kedvenc időtöltése a pakolás. Rezzenéstelen arccal szedegeti le a könyveket a polcról, vagy mondjuk inkább, söpri, és nem érti, miért sziszegek fel egy egy kedves darabnál. Nem akarok elpakolni előle, egyre többször megérti, hogy nem. És még nem huncutkodik ezzel...
A mozgással haladunk, a héten Kornél rendesen megmozgatta, be is indultak a támaszok. Ezzel egyidőben pedig a beszélőkéje is. Mondogatja, hogy mama, papa, hamm. :) Nagy öröm ez, főleg azzal a tudattal, hogy nem látjuk Kornélt most egy ideig..
Visszakerült a kiságy, az esti elalvás után be is teszem, valamikor hajnalban pedig újra költözik mellém. Jó ez így, mert neki mindegy, nekem pedig van egy pár órám szabadon forgolódni. :)
Továbbra is jó evő, jólalvó, mosolygós, kiegyensúlyozott, édes kisbogár. Kerekfejű, kékszemű. És persze imádjuk...
Szofi és Vazul
Néhány hete Feri lelkesen viszi a lányokat valamelyik hétvégi délelőtt Csobánkára, lovagolni.Hanna minden alkalommal lelkesen készül, és nagy örömmel mesél az ottani élményeiről, a póniról, akit Szofinak hívnak, és akinek a hátán először ügetett.
Mikolt is lelkesen emlegeti Szofit, bár ő az a lassan melegedő fajta, sosem gondoltam volna, hogy egyszer neki is megjön a kedves és lóra pattan.
Pedig így lett... Ibolykánál szóba sem kerül Mimi lovagoltatása, Borzsi nem is póni, Mikolt pedig azt hiszem leginkább a termettől tart.
Volt persze motiváció, amivel Szofi kivételezett helyzetbe került, ugyanis Feri az egyik alkalommal egy szál virslivel kínálta meg a mi kis oroszlánunkat, akik kapva kapott az alkalmon. Igenám, de az ára az volt, hogy üljön fel Szofira. Nekem sosem jutott volna eszembe hogy ilyen csellel vegyem rá Mimit bármire, de tény, hogy a félelmének leküzdésében, és a magabiztossága kialakításában nagy lökést adott az az első szál virsli. Pláne, hogy mindenki a csodájára járt, hogy milyen édes ez a gyerek... Naná. Fapofa, eszegeti a virblit, közben Szofi lassan, gyengéden ringatja.
Ezen a hétvégén, hála a jóidőnek, még egyszer elmentek a lányok Ferivel, de ezúttal én is velük tartottam. Vittem a fényképezőgépet is, hogy megörökítsük kis Mikolt 2 éves lovastudományát.
Szofin aznap egy kislány gyakorolt, így Hannának egy igazi nagy ló jutott, Vazul. Mikolt, mikor meglátta, elszaladt... Mi tagadás, nekem is lettek volna fenntartásaim, Hannának viszont a szempillája sem rebbent, beszaladt egy kobakért, majd indult is.
És míg egyik ámulatból a másikba estem, Mikolt már meg is kapta a megelőlegezett jutalmat, és mikor Szofi Mimikész állapotba került, felült, és ment. Mit ment... Gyakorlatokat csinált. Nyújtotta magasra a csöpp kis kezét, megfeledkezve a virsliről, amit Feri közben elkért tőle. Ragyogott az arca, simogatta Szofit, és negyed órán át kitartóan, ügyesen végigcsinált mindent, amit Barbi kért tőle.

Fantasztikus élmény volt nekem is, látni, ahogy a két kislányom otthonosan mozog a lovak között, az istállóban, a helyiek között. Nagyon örülök, és végtelenül hálás vagyok Ferinek, hogy "elkérte" és ilyen jó helyre hordta a lányokat.(És nem tudom szó nélkül hagyni, hogy ez mennyire fog hiányozni... ez is)
Címkék:
Hanna,
Hanna lovagol,
Mikolt,
Mikolt lovagol
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)













