2014. május 14., szerda

Borzsi

Szóval az úgy történt, hogy évről évre téma volt itthon, hogy való-e nekünk kutya, vagy nem való. Hogy szeretnénk-e, hogy legyen, az fel sem merült, bár mélyen magamba nézve azt hiszem, felnőtt életem ezen szakaszában képes lettem volna elég sokáig háziállat nélkül élni.

Gyerekkoromban volt kutyánk, egészen kamaszkoromig (az utolsó egy hatalmas bernáthegyi volt, akit akkoriban nehezen viseltem, de valószínűleg abban a korszakomban egy halat is nehezen viseltem volna), Dani is kutyákkal nőtt, de abban biztosak voltunk, hogy míg legalább Hanna nem lesz akkora, hogy értékeljen egy állatot, addig nem vágunk bele. (ismét mélyen magamba tekintve Hanna nagyjából egy éves kora óta minden állatot messzemenőkig értékel, sőt...)

Aztán Hanna elég nagy lett, és még mindig volt itthon picike, aki miatt a kérdés kérdés maradt.
Egy ideig elég volt az adottság, pl. hogy jár ide két macska a szomszédból.
Kedves dolog, hogy a fekete a nappalink párkányán sétál végig minden reggel, Lelle ámulva nézi a rituálét, én meg általában arra gondolok, hogy ez így pont jó, simogatni a saját gazdájának sem hagyja magát, ebben a formában (kivéve a homokozó tisztítását) mi csak nyerünk a jelenlétével.
Aztán van itt nyest is (a minap szemezett velem éjjel egykor, de én voltam a kitartóbb), nappal meg csigák, meg sáska, pillangók, és szárnyas hangyák... ahogy az egy vidéki házban, közel a városhoz mondjuk megszokott.

Az eltűnődéseket időről időre konkrétumokban bővelkedő beszélgetés követte, és egyre határozottabb vágy, és persze Hanna nyomdokain a többiek is hangot adtak az igénynek, legyen nekünk végre valami sajátunk. Látva Hanna viszonyát az állatokhoz, azt gondoltam, hogy a gyerekek ebben a kertben kutya nélkül valami olyasmit nem kapnának meg, ami esszenciális, még akkor is, ha egyelőre fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mi is ez.
A tél egyébként mindig visszavetette a lelkesedésemet, hogy aztán a tavasz újra meg újra meghozza.

Mígnem április elején Dani elutazott két napra, velem meg szembejött egy felajánlás. A heves szívdobogás lehet hogy túlzás, de meglehetősen lelkes lettem egy kis kupac gombóctól, és még aznap kiderítettem az elérhetőségüket, és másnapra megbeszéltem egy találkozót.
Danit némileg váratlanul érte a felvetésem, hogy hozzunk haza egyet a kiskutyák közül, bár mind időpont, mint fajta szempontjából ideális volt a dolog, de annyit beengedett a nagy lendületemből, hogy nézzük meg az akkor mégcsak másfél hetes apróságokat, aztán meglátjuk.

Íme az eredmény.








Borzsi szombat délután óta velünk lakik, a gyerekek öröme pedig határtalan.

2014. április 22., kedd

Húsvét, bárányokkal

Negyed egy.
Hanna ül a kádban, szódabikarbónás vízzel locsolgatja magát.
Csík a szeme.

Két héttel ezelőtt, amikor vasárnap reggel Mikoltot öltöztettem, pár piros pötty volt a mellkasán. Aztán estére több, és másnap reggelre még több.
Az első gondolatom az volt, jó, hogy ő az első, mert talán nála lesz a legenyhébb lefolyású ez a vacakság... hamár ő az egyetlen a négy közül, aki egy egyszerű szúnyogcsípést is úgy tud elvakarni, hogy tavasztól őszig friss a seb a helyén.
Szavam sem lehet, némi homeos segítséggel és szódabikarbónás lubickolással egy hét alatt túl volt az egészen. Igazi úri kisasszony módjára csak simogatta, miután lelkére beszéltem, hogy megmarad a hegg nyoma, ha elkapargatja.
A szódabikarbónáról egyébként meg ahány cikk, annyi vélemény, nálunk viszont az egyik leghasznosabb holmi volt az első két éjszaka.

Vártam a tizennegyedik napot, milyen lesz a folytatás.
Egy nappal előbb, a tizenharmadikon Áron pöttyökkel ébredt.
Papírforma szerint sokkal több volt rajta, mint Mimin volt, viszont a jókedvére, meg a szépidőre való tekintettel bringáztunk egyet Tatán. Szívből ajánlom a Cseke tavat, csodás, csendes, zegzugos. Mobilos képek... és még a tárgytól is eltértem, de ezért szerintem nem kár.












Visszakanyarodva... Itthon, a délutáni alvás előtt még végigböngésztem a maradék kettőt, nemhiába.
Hannán is, Lellén is piros pöttyök voltak.

A Húsvét vasárnapja, és a hétfő is a pöttyök, viszketés, vigasztalgatás jegyében telt.
Mindegyik gyerek a legesszenciálisabbat hozta az adottból. Mikolt az intenzív, de belátható mennyiségű hőbörgés után nem foglalkozott a dologgal, Hanna messzemenőkig kiborult, és eltéríthetetlenül csak a kellemetlenre fókuszált, Áron sokszor, rövidebb időkre vesztette el a türelmét, Lelle pedig leverten, hol bújva, hol sikítozva adta a tudtunkra, hogy valami nincs rendben vele.

Most nagyjából túl a nehezén, Áron teste csupa himlő, a legelképzelhetetlenebb helyeken is találtam rajta foltot, az egyik ilyen a szeme fehérje volt. Nem vakarózik, csak kér, kenjük be. Hannán sokkal kevesebb a pötty, de ő az, aki a legrosszabbul tűri. Mindkettejüknek vannak már leszáradóban lévő sebeik, viszont újabbak már nincsenek.

Lelle kérdőjel.
Ma sikerült végre elérnem a homeosunkat, aki mindenféle alternatív dologra nemet mondott (szerinte szárazon kell hagyni a bőrt, mert a víz gátolja a betegség teljes kialakulását, ami viszont kedvezhet a szövődményeknek is), viszont adott bogyót (Mikoltnál is ezt a szert használtuk, antimonium C15) a két nagyobbnak, Lellén pedig gondolkodott egy ideig.
Lelle kicsit korán kapta meg a betegséget, és bár határozottan pöttyös, nem hozza a klasszikus lefolyást. Mellesleg zöld váladék jön a szeméből, és rettenetesen berekedt, néha köhög is, jó hurutosan.
Nála most az a cél, hogy beinduljon a folyamat, hamár elindult.

Nem oltattam be őket, nem gondoltam, és most sem gondolom, hogy kellett volna.
Szívesen magamra vállalnám az összes viszketést persze, de abban is biztos vagyok, hogy még három nap, és elmúlik.
Ahogy minden alkalommal amikor betegek, most is az a fárasztó, hogy koncentrálok, éjjel is, meg nappal is. Viszont vannak kifejezetten kedves, meghitt pillanatok ebben a lassan három hétben, ami meg irónikus is, meg megható is. Ahogy Mimivel beszélgetünk a hajnali csendben, vagy ahogy Lelle felül az éjszaka közepén, és névsort olvas, majd visszadől.

No meg a Húsvét.
A csokikereséssel, a közös játékkal, meg az utolsó pillanatban márványosra színesedett tojásokkal, és Áron örömével, ahogy meglocsolta a lányokat.
Szép ez.
Nekem kellene sokkal türelmesebbnek lennem, és tökéletes volna.
Ja... és a szépruha szokás, a játék ilyenkor nem, de mert előreláthatóan két héttel meghosszabbodott a tavaszi szünet kettőnek, feltúrtam a dobozt, amiben év közben gyűlnek a majdjólesz ajándékok, és mindent elővettem, amit találtam.












2014. április 14., hétfő

Tavasz

Abban, hogy nem írok sokáig, az a legrosszabb, hogy nagyon nehéz újra felvenni a ritmust.
Jó lenne legalább a gyerekekről megírni a gondolataimat... Naja. Mostanában arra a kérdésre sem tudok válaszolni, hogy hogy vagyok.
Komolyan...
Amíg cseppek voltak, sokkal könnyebben ment mögéjük bújni, ha bajom volt, akkor kibukott ide belőle a java. Most, hogy nőnek, és a saját utamat járom, úgy érzem, kevesebb a megosztható, talán a megosztani való gondolat is.
És persze egyáltalán nem erről akartam írni :). Hanem arról, hogy kimaradt a komplett március, ami úgy száguldott el, hogy még azt sem vettem észre, hogy közben tavasz lett.
Lehet, hogy mégsem ma kellene írnom.
Mindenesetre a késztetés ismét bennem van, a hullámzásom meg intenzív.
Miről olvasnátok?



2014. március 20., csütörtök

Formát öltött az új gyerek.

Útján a honlap.
Szeretettel, szívvel, lélekkel.


2014. március 10., hétfő

2014. március 5., szerda

A testvérség egyik lényeges aspektusa

Az egymásnak nyújtott önzetlen segítség...

Hanna ma délben felvonult a szobájába leckét írni. Egy ideje, mondjuk mióta megtanulta ellenőrizni magát, csak néha nézem át, mit csinált. Az okok egyszerűek: ha én ellenőrzöm, még akkor is, ha csak annyit mondok neki, hogy van benne hiba, nem arra ösztönzöm, ami a cél volna, vagyis, hogy megtanulja, hogy önállóan kell felfedeznie a hibáit, illetve ha együtt kijavítjuk, akkor azok a csillagok, amiket végül kap, nem azt tükrözik, ami az ő saját teljesítménye, hanem azt, ami a kettőnké.

Szóval egy ideje nem ellenőrzöm (szerintem lesz olyan gyerekem, akinél ez másképp lesz), ő meg pont olyan lelkes, mint eddig bármikor.

Visszakanyarodva. Általában a konyhában ír, olvas, készül, ma valamiért fel akart menni az emeletre. A többiek ebédeltek, aztán játszottak, Mikolt pedig a maga bevett módján leült az asztalhoz egy papírral és rajzolgatott, színezett.
Gondoltam én.
Aztán hallom, hogy a papírról olvasgat: Máté, Fülöp, Júdás.
Még mindig nem tűnt fel semmi szokatlan, Mimi végülis tud már olvasni... Aztán egyszercsak hozza a papírt rém büszkén:
- Mama, ezt teljesen egyedül el tudom olvasni.
- Hát mert már ilyen nagyon ügyes vagy. - mondom neki magam is büszkén, és végre leesik...:
- Te Mikolt! Ez milyen papír?
- Hanna hittan leckéje...

Mikoltnak a szeme sem egyforma, gondoltam felmegyek, megkérdem az igazmondómat:
- Te Hanna, Mikolt csinálja a leckédet?
Fel sem néz, az írás füzetbe kerekíti a betűket.:
- Igen. Ma nagyon sokat kaptunk.

Álltam egy darabig, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy bárcsak nekem lett volna egy kishúgom. :)

2014. február 19., szerda

Kis magyar nyelv/tan

Lelle.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?

Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.

Én meg csak mosolygok naphosszat.

2014. február 18., kedd

A szellem, a pillangó, meg a menyasszony

A múlt héten volt a farsang, az oviban is, az iskolában is.
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...

Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)





2014. február 12., szerda

Új gyerek

Még december elején ködösítettem arról, hogy ismét valami újba fogtam.
Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.

16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.

Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.

A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)

És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.

És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)

A történet Mikolt alig nyolc hónapos korában kezdődött, amikor eljutottam Biatorbágyra, az ottani Korai Fejlesztőbe, és hetente beszélgettem Kornéllal, miközben ő Mimivel foglalkozott. Mikoltot Áron váltotta, nem passzióból, hanem mert (a terveimmel ellentétben) neki is szüksége volt korai fejlesztésre. Már akkor láttam, hogy Kornél valami olyat tud, amit senki más, a fejében lévő rendszert megismerve pedig menthetetlenül beavatottá váltam. A mellette töltött heti egy-másfél óra másfél éven keresztül adott egy alapszemléletet, már nem voltam képes úgy ránézni egy kisgyerekre, hogy ne figyeljem azokat a jeleket, amiket Kornél tanított, leszámítva, hogy ezt nem oktatási szándékkal tette. :)

Áron még nem járt önállóan, amikor kiköltöztünk Malajziába, Kornéllal a kapcsolat pedig eleinte hézagos volt, aztán megszakadt. Csak miután hazajöttünk vettük fel újra a fonalat, első körben azért, hogy kimondja, Lellének semmi szüksége rá. :) Így szülői minőségem a fejlesztőben meg is szűnt, helyette viszont beszélgetni kezdtünk szakmai dolgokról.
Ezeknek a beszélgetéseknek az egyik visszatérő aspektusa az volt, hogy segítsek megírni mindazt, ami a fejében van. 
Előbb hezitálva, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel engedtem a kérésnek, ugyanis pont úgy, ahogy anno a pszichológiával kapcsolatban, most is azt éreztem, hogy minél többet kérdezek, annál jobban érdekel az amit Kornél csinál.

Július óta tanulok Kornéltól, ami számomra a leghitelesebb forrás, és szeptember óta dolgozunk közös projekteken is, ahol előbb csak megfigyelő voltam, aztán segítő, mostanra pedig a mélyvízbe dobva nekem is van gyerekecske a kezemben.
Mégpedig nem is akárki, hanem Panka Dalmája. 
Ez egy gyönyörű történet már most, hosszú út vezetett minket végül egymáshoz, sok vitával tarkítva az előzményeket, de mindez már a múlté.
Dalma, aki egy hónapja még csak féloldalasan kúszott, mára egy magától felülni tudó, önállóan, darabosat evő, mászó kisasszony lett. Négyszer volt a kezemben, Panka pedig rengeteget foglalkozik vele, de mindaz, amit Dalma ma tud, Kornél módszerének köszönhető.

Az elköteleződésem töretlen, a mai nappal pedig fejest ugrottam egy olyan jövőbe, amiben ismét vizsgaidőszakok lesznek, és rengeteg munka, tanulás, lemondás, de tudom, hogy miért akarom, miért csinálom. Mindenre, amit valaha tanultam, és ami valóban én vagyok szükségem van ahhoz, hogy ezt csinálni tudjam, és azt hiszem ez az, amire vágytam, amit kerestem. Mindezt úgy, hogy adott a módszer, és van egy mester is hozzá. 
Még nem tudom mivel érdemeltem ki ezt, de mindenesetre szeretném jól csinálni. 
Amellett, hogy még vagy tizenöt évig a saját gyerekeim mellett a helyem elsősorban. 
Lelle például már most tökéletes utánpótlás, Dalma egyik minimotivátora egyben, és az erőnlétemért is felelős (a hátamra mászva drukkol, míg Dalmival foglalkozom. :)

Elvéve a komolyságot, íme Lelle, a szakavatott.


2014. január 25., szombat

Az első bizonyítvány

A héten többször eszembe jutott, hogy ma lesz a napja annak, hogy Hanna tájékoztatójába bekerül az első hivatalos pecsét, és megérkezik a visszajelzés arról, hogy Dóri néni hogyan látja őt fél évnyi közös munka után.
Valamikor januárban volt egy hosszabb beszélgetésünk Danival arról, hogy milyen is az iskola, nem ez, hanem úgy általában, és mi volna az ideális.
Akkor arra jutottunk, hogy a cél, hogy a gyerekekből egészséges és boldog emberek váljanak.
Ebből az következik, hogy a féléves bizonyítvány megírásával Dóri néni idejét pazarolni vétek. Bármi is van benne, öröm látni, ahogy Hanna szívesen megy, szívesen tanul, szívesen készül.
Hogy Dóri néni azt erősíti, ami jó.
Még úgy is, hogy a tájékoztatóban egyébként is komoly százalékokban mérik az írás, olvasás, számolás készséget. (Soha nem téma itthon, hogy ezek a számok mit jelentenek.)

Visszatérve a bizonyítványra.
Hanna délben enyhe izgalommal mesélte, hogy megkapták. Aztán könyvtárba mentünk, ami sokkal lelkesítőbb volt, végül pedig a sűrű programpontok miatt el is maradt a szemrevételezése.
Alvás után jutottam hozzá, kérdeztem Hannát, hogy olvassuk-e együtt, de ő inkább a kisbabák születéséről szóló könyv lapozgatását választotta.
A bizonyítvány tartalmára részletesen nem térnék ki, a legfontosabb számomra az, hogy Dóri néni épp úgy látja Hannát, ahogyan én. Vagyis ugyanonnan indulhatunk a Hanna témában, ha van bármi, amiről beszélnünk kell majd. És ez nagyon megnyugtató.
Tudom, hogy miben jó, és mi az, ami kevésbé megy neki, nem akarom jobbnak, ügyesebbnek gondolni, mint amennyire ügyes és okos.
Csodás ahogyan ír, akkor is, ha azt lassan teszi. Tudom, hogy a ceruzafogása sokat finomodott, de messze nem tökéletes, erre még jobban oda kell majd figyelnem, hogy ne csak szép legyen amit csinál, hanem megfelelő tempójú is.
Szépen olvas, bár ez is teljesen mindegy, mert szeret olvasni. Magától veszi elő a könyveket, és olvasgatja hangosan, és ez olyan fajta öröm, mint látni az első lépéseket...

A nyáron megcsinált teszten a soralkotás-szabályfelismerésben volt a leggyengébb, és ez a mostani szöveges értékelésben is megjelent.
Mindenféle összeesküvés elméletet igyekszem félretenni, de azt gondolom, hogy ez valami olyasmi, amit egészen pici korára lehetne visszavezetni. A mostani tünet egyfelől a fent említett, másfelől a gyakran kalandozó figyelem, és a kényszeresség bizonyos cselekvések egymásra épülésében.
Keresem a megoldást, mert azt szeretném, hogy mindazok a készségek, amikre alapként szüksége van, bevésődjenek.
Nem azért, mert jobbnak kellene lennie mint amilyen, hanem azért, mert a szárnyaláshoz, ahhoz, hogy boldog és egészséges felnőtt lehessen, el kell tologatnunk előle minden olyan akadályt, amit csak tudunk.

Este, amikor elköszöntem tőle, megkérdezte, hogy mi is van abban a bizonyítványban.
Hát az, hogy együttműködő. :) Azzal engedett el, hogy holnap olvassuk végig az egészet.

2014. január 17., péntek

Csak szólok...

Alább új bejegyzések is vannak. Az albumban pedig a szeptemberi képek :).

Mert megjegyeztem...

Olyan megdöbbentő volt, hogy nem kellett papír se hozzá :D

A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.

Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.

2014. január 13., hétfő

Olyan, mint egy rendes gyerek

Lelle.
Ahogy kitették a nagyok a lábukat (Áron maradt, ő a Mikulás óta be nem szeretné tenni), Lellike megcsillogtatta gyermeki énjének legmélyebb bugyrait.
Lehet, hogy csak nekem kezdődött kissé döcögősen az év, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy ha Lelle

- annak ellenére, hogy már egy ideje nem ülök neki háttal, és aznap sem tettem, viszont építettem egy nagy várat fakockákból, amit háton fekve, egy cumi és egy paplan társaságában két lábbal rugdos szét.
- Áron könyörgőre fogja, amire csak a szeme villan, és közelebb csúszik a várhoz, hogy a még ép részeket is elérje.
- a délelőtt folyamán egy tubusos ragasztó felét az asztalra keni, és mosolyogva figyeli, mit reagálok
- semmit nem vesz a szájába, amitől kicsit is jóllakhatna, ellenben a reggelt azzal indítja, hogy "gumicukor", amit amúgy nem is szeret(ne), de Áron előtte járt a jó példával...
- és hamár a reggel, amint a szeme kipattan, ellentmondást nem tűrve parancsol rám: Mama, menjünk le. A nem tűrés torokszaggató üvöltéssel behelyettesíthető. Az én szemem épp nem pattan ki ilyenkor.
- az ebédet szintén visszautasítva egy joghurtot kér (este óta ez az első dolog, amit megenne...), majd akkurátusan csurgatja az asztalra, hogy a kanállal rajzoljon mintát belőle (már volt ilyen igen).
- Hanna ceruzáit módszeresen a földre hajigálja, közben néz.
- egy csillogó filccel kidekorálja az arcát pár másodperc alatt, de ha nem az arcát, akkor a falat, vagy az asztalt, és az sem zavarja, ha a közelben vagyok, csak gyorsabban dolgozik.
- mindenre és bármire a nem az első és az utolsó szava, és ha megsértődik azon, hogy nemet mondok, akkor elcsukló hangon rámripakodik, hogy buta vagy Mama.

akkor itt az ideje belátnom, hogy kétésfél évesen ilyen a világ vele. Akkor is, ha Mikolton edződve a mai napig érhetnek meglepetések.
A szeme sem áll jól.


És aztán délben, amikor elindulunk az oviba, azt mondja:
- Hazahozzuk a lányokat, megpuszilgatom az Áront, és megyek aludni.
Meg hogy.
- Mama, a babám fennmaradt, menj érte gyorsan gyorsan, mert nagyon sír.
És a délutáni alvás alatt a pólója alól csak a baba feje kandikál ki, mert ő épp a pocakjában kiszüli.
Meg az autóban:
- Papa, pisilek.
- Van rajtad pelus?
- Vaaaan. Nem esik ki a pelusomról a pisi.
És énekel, és bármit, amit a hátára tud venni, azt fel is veszi, és nagykomolyan jönmegy vele, és egyedül felveszi a bakancsát, a sapkáját és a kabátját is.

És végül este, mikor a hatodik kör holamásikcumim, hasambakönyökölős neteddígyakezedmertnemlátok (sorozatot nézünk Danival, hogy nekünk is jó legyen) után végre elalszik, szóval olyankor hosszú percekig csak nézem, hogy milyen gyönyörű, és szórakoztató, és okos.
A legkisebb ciklon. Vagy tornádó. Vagy cunami.

2014. január 4., szombat

Mikolt és a betűk

Mióta Hanna iskolás, Mimi minden nap mellé ül, ha leckét ír. Figyeli, és a maga, sokszor elég bosszantó módján próbálja másolni a "nagyot". Hangosan ismétli a betűket, és rendszerint elővesz egy papírt, hogy a számokat gyakorolja, amihez a ceruzákat Hanna tolltartójából igyekszik nem túl udvarias stílusban megszerezni.
Egy darabig hagyom őket, de Hanna érdekében a vége ezeknek az ütközéseknek rendszerint az, hogy leválasztom Mimit Hannáról.
Hanna mára már olvas, sokszor a többieknek is, a kicsik pedig örömmel hallgatják (bár Áron a minap megjegyezte, hogy nem baj, ha Hanna mesél, csak ne olyan lassan... :)).
Kicsi szivacs Mikolt pedig úgy tűnik, abból a számomra elhanyagolható mennyiségű betűkkel töltött percből kihozta a legtöbbet.

Ma este a konyhában ültünk a földön, elővette a mágneses betűsdobozt, és rakosgatni kezdte. Eleinte játékból, aztán mondta hozzá, melyik micsoda. Keveset tévesztett, engem pedig kíváncsivá tett, vajon mennyit ismer.
Kérdezgettem, ő pedig kiválasztotta a megfelelőket. Néhányat nem tudott csak.
Egymás mellé rakosgattuk az én nevem betűit (a mosogatón épp ezek a betűk voltak). Megmutattam neki, hogyan lehet egybe olvasni, elsőre nem értette, aztán elmosolyodott.
A Papa betűit már ő kezdte el kirakni, elsőre a P-t kereste, de zavarba jött, hiszen a Papa mégsem Dani.
Megmutattam neki a D betűt, és onnantól kezdve összeállt a fejecskében a rendszer.
D-A-N-I, mondta, kereste, és rakta.
Volt egy kis dolgom, elfordultam, és mire visszanéztem, már ott állt, Tite.
Annát előbb egy N-nel rakta ki, ezt ez egyet javítottam szóban, de mert nem volt már több N a dobozban, kerestem egy hasonlót.
- Ez egy Z betű Mama!
Aztán huncut mosollyal elforgatta, és beillesztette a helyére.


Meglehetősen közhelyes, de Mikolt az én fejemben még mindig egy kisbaba... Őrület.

2013. december 15., vasárnap

Áron csillag

Egy egész év kellett (majdnem) ahhoz, hogy az évei száma akkorára növekedjen, mint önmaga.
Áron minden tekintetben messze kiérdemelte a négy gyertyás tortát.
Jó, mondjuk eltekintek attól, hogy a mai napig pelusban alszik (mellettünk), és ha éppen úgy alakul, akkor simán ráver hisztiben akármelyik lánytestvérére. Pedig van vetélytárs. Néhány.

Emeletes tortát kért, pókemberes marcipánnal. A lecke feladva. A tortaformát sem találom, a pókemberről nem is beszélve. És távirányítós villám mekvint, mert Aladárnak is van. Sima ugyan, de a távirányítós mégiscsak nagyfiúsabb.

Még emlékszem, amikor Dani némi aggállyal nézte, ahogy balettruhát húz, és pörög a testvérei között. Fiú ő, igazi csillogószemű lovag, akitől minimum egyszer egy nap elhangzik, hogy szeretlek Mama.
A kardok, hősök, autók bűvöltében él, miközben a legjobb játszótársak a testvérei, természetesen lányos felhangokkal. Azt hiszem, már most jobban ért hozzánk, mint néhány felnőtt férfi.
Engem legalábbis elbűvöl. Ez tény.

2013. december 13., péntek

Margó

Nos nem a legjobb időzítés ez a mai nap sem az íráshoz.
Rettenetesen fáradt vagyok ugyanis. Meg érzékeny. És szétesett.

Nézegetem Áron képeit, a babakorából, és azon kapom magam, hogy hiányzik.
Úgy, hogy közben türelmetlen vagyok a mostani korukban, a jelenben, és semmi elcsendesedés, lassítás, rákészülés nincs most bennem.
A születésnapja is közel, a karácsony is, és tudom, úgy volna jó, ha ropogna a tűz a kemencében, és játszanánk, meg beszélgetnénk vég nélkül, esetleg sülne a mézeskalács, meg szólna valami alkalomhoz illő zene.
Nulla az esélye annak, hogy idén ez a Szenteste előtt megvalósuljon.
Már nem tudom miben bízom, igyekszem nem kiabálni, nem számonkérni, nem a gyerekekre terhelni a rohanásom összes velejáróját, és mosolyogni, kérdezni, odafigyelni.
Tükröt tart mind.
Meg kell tanulnom nemet mondani. Másoknak.
Védeni a határainkat, nem belefulladni abba, hogy adni szeretnék.
Ők a legfontosabbak, semmi sem mehet az ő rovásukra. Legfőképpen én nem.
Ha képes vagyok igazán kinyílni feléjük, megérint a karácsony misztériuma, a várakozás öröme.
Ők tudják.
Nekem csak az lenne a dolgom, hogy elfogadjam.
Hát így.

2013. december 5., csütörtök

Mikulás

A Mikulás csak a tiszta cipőket szereti, legyen az gumicsimma, vagy bakancs. És a kemencén keresztül jön be, de rendes nagyon, mert kifelé feltakarítja a hamut.
És azok, akikkel az utcán találkozunk, nem igazi Mikulások, csak az igazi segítői, mert másképp az igazinak annyi dolga volna, hogy nem jutna el minden gyerekhez.

Idén már rutinból mosták a gumicsizmát, keresték a mi cipőinket, és tették a teraszajtó elé a kisszékeket.
Sőt, a táblát is. A kép a szívem csücske, négyfélearcostul, lyukaspizsistül.


Egyébiránt pedig, Mikolt olyan nótákat hoz az oviból, amiket még soha eddig nem hallottam. Nóra néni nagy kincs, Mikolt pedig kb olyan, mint egy végtelenre állított cd. Egész nap énekel, lassan megszámolom, de nagyjából tíz-tizenkét dal van a repertoárjában. És mind Mikulásos, meg karácsonyi. Odavagyok az altjáért. :)

December

Az idén is maradt a minimálprojekt adventi vödör.
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.


Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...



Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.


De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.

Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.


Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.

No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.

Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.

Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.

2013. november 26., kedd

Elakadt

Hét év óta először nem írok.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.

Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.

Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.

Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.

Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.

2013. október 31., csütörtök

Hanna olvas, Lelle beszél

A múlt héten négy betűs szavakkal indult. Azóta Hannának betűéhsége van, mindenre kíváncsi.
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...

Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?

Addikt


Megünnepeltük.
A krónika később, most Áronról.
A múlt héten megtanulta pergetni az r betűt. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog menni, de két perc alatt érzett rá. Azóta a szavak elején, ha figyel, berreg.
Hogy honnan tudja a répa, retek, mogyorót, nem tudom, de ezt gyakorolja lelkesen, így:
- Brrrrépa, brrrretek, brrrrmogyojó. :)

Tegnap este a fürdés után törölgettem, a legigézőbb arcát kapta magára, és körbeduruzsolt:
- Mama, simogathatom a karod felső részét?
Csak hogy teljesen egyértelmű legyen...
:)