2010. január 27., szerda

Csak az a láz, az múlna

A hajnali majd' 40 fokos láz után Hanna 11 körül vidáman, 37 fokos hőemelkedéssel ébredt. Mikolt hatalmas alvás után lekérte magát a nappaliba. Felöltöztettem, és nagyon örültem neki, hogy végre látom nevetni, grimaszolni, dumálni, sőt még a lábára is ráállt. Délelőtt Pali újra elmesélte az összes mesét, amit tegnap Peti. Közben almát ettek, meg kölesgolyót, ittak is, egyszóval úgy telt a nap eleje, mintha nem is volna semmi nyavajaság, kivéve, hogy figyeltem őket, melyik hogyan reagál az innivalóra.



Mikolt angolos "busz"-a:



Minimális ebéd után lefektettem a lányokat, Áron a nappaliban aludt. Hanna egy óra múlva újra magas (39.8) lázzal ébredt.
Dani reggel beszélt a doktornénivel, aki délután kijött hozzánk. Hannának tüszős mandulagyulladása van, tüdeje tiszta. Áront is megvizsgálta, őt rendben találta, hurrá. Mikolt még aludt, kicsit váratlanul érte az inzultus. Az ő torka rendben, és alakul a hasmenése is. Vagyis a két gyereknek nem ugyanaz a baja, reméljük nem adják át egymásnak.
Egyelőre a nurophen mellé homeopátiát adok, meglátjuk holnap hogy lesznek.

2010. január 26., kedd

Áron csecsemő lett

Búcsút intettünk legkisebbünk újszülött korának. A betegeskedések aggodalmában picit megállítva a gondolataimat, elidőztem Áron első hat hetének felidézésében, és olyan nagyon jó...
Jó, hogy van egy ilyen apró csomagunk. (már nem is olyan apró...)
Jó, hogy megint szoptatok.
Jó beszívni az édes babaillatot. Még a teli pelus illatát is szeretem. :)
Jó nézni, ahogy alszik, ahogy keresi a tejforrást, ahogy figyel.

És bár még mindig nosztalgiával gondolok az első hat hétre :):) és még mindig szomorkodom azon, hogy ekkorka már soha sem lesz, szeretem nézni ahogy egyre erősebb, egyre fiúsabb, egyre jobban nyit kifelé.

Itthoni mérés eredménye: 4850 gramm és 59 cm.
A napokban "megszólalt", volt egy kis eőzés, amin kellőképpen meglepődött.
Kacag, még csak kevés hanggal, de nagyon édes. :)
Egyre hosszabbak a szempillái, amikor alszik, teljesen olyan, mint egy kis porcelánbaba.
Hirtelen átnőttük az 56os szetteket, 60as kisbodyt hord, és 62es ruhákat, mondjuk ezek még egy kicsit lógnak rajta. De ahogy nézem, már nem sokáig.
A szeme egyre határozottabban kékül, bár ez még ugye semmit nem jelent.
Szopizás közben fogja a ruhámat. :)
Sírás előtt legörbül a szája. :)

Gyors helyzetjelentés

Éjjel Hanna belázasodott... nem hányt, hasmenése sincs. Várok...
Áron reggel szörcsögött, nem érzem melegnek, iszonyúan drukkolok, hogy ő megússza...
Mikolt éjjel többször ébredt sírva, innivalóért könyörögve. Szívszorító. Valamelyik ivás után hányt újra, de reggel a két kiskanálnyi már bent maradt. Lázas ő is, de alszik. Most ivott legutóbb, az bennmaradt. Remélem a nappal jobbulást hoz.
Dani dolgozik.
Peti mesél Hannának.
Én kóválygok.

Köszönjük hogy gondoltok ránk... Eszter, ezt próbálom, hűűű, remélem azóta nálatok teljes egészségesség!

14.02 Mikolt eddig kétszer ébredt, sírós innikérés és minimális folyadékfogyasztás után visszaaludt. Nem érzem melegnek.
Hanna az idő közben hazaérkezett fülhőmérő tanusága szerint 38 fokos hőemelkedéssel játszik. Kis szörcsögés és jókedv jellemzi.

Este: Mikolt hat körül lejött egy kis társasági életet élni. Enyhe hőemelkedésen kívül már csak hasmenése volt, gyenge, viszont minden folyadék benne maradt.

Hanna estére 39 fokos lázzal zárta a napot, étvágya változatlan és azon kívül, hogy megült egyhelyben a kanapén és mesélni kellett neki, nem vágyott másra. Őt itattam, ami miatt Mikolt reklamált.

Mikolt este kilenckor egy rövid csutakolás után elaludt. Hanna a miágyunkba kérte magát.
Hajnalban majdnem 40 fokos lázzal ébredt, kapott egy nurophent itattam, visszaaludt. Mikolt reggel a cumiját kérte, és ő is visszafeküdt.
Reggelre Mikolt 37.2, Hanna 37.6.

Áron rendben, még mindig nagyon drukkolok, hogy maradjon is.

2010. január 25., hétfő

Mi a jó abban...?

... ha Mikolt előbb olyan hasmenést produkál, hogy még a pólóját is cserélni kell, majd egy kiadós alvásból ébredve összehányja az ágyát, iszik, megnyugodni látszik, majd az ölemben ülve öklendezni kezd, és míg kiérünk a mosdóig, az egész lakást végighányja?

Hiába itatom, minden kijön belőle, negyed óra alatt már harmadszor cserélek rajta ruhát (harisnya, body, póló), és közben egyfolytában azt hajtogatja: "enne, enne" vagyis inni... Áron ébredésével az eddigi kontroll kezd kicsúszni a kezemből. Áron kiabál, éhes, Mikolt is kiabál, szomjas, és mindkettőjükhöz én vagyok kulcs... Mikolt az ölemben ül, közben Áron szopizik. Igyekszem valamiféle forgatókönyvet kitalálni a szopi végeztével... Aztán leteszem Áront, nézelődik, hánytatom Mimit, sokadszorra, sír... majd amikor mindent elrendezni vélek, és le akarok végre indulni az emeletről, eszembe jut megnézni Áron pelusát, nyakig kakis... Rajtam már ruha is alig van, Mikolt újfent telibe talált.

A fürdőszobai pelenkázón sikerül úrrá lenni Áron nyakig*os formáján, csupaszra vetkőztetve mosom, közben Mikolt a földön a párnán piheg. Újabb ruhacsere neki, Hanna közben maximális segítőkészséget tanusítva próbálja bekapcsolgatni Áron bodyját. Periférián látom csak, ahogy a tákolmány ideiglenes pelenkázószekrényünk a tetején Áronnal dőlni kezd, a fiókok kinyílnak, vetődöm. Áront is, Hannát is és csodával határos módon a szekrényt is sikerül megmenteni, de már nem vagyok nyugis, mosolygós hangulatban. Próbálom hazaterelni a ház urát, tárgyal nyilván, mert nem válaszol. Anyukámat hívom, ő ígéri átjön... kitartás babákok.

Dani hat után végre felveszi a telefonját, Hanna beszél vele, miközben én romeltakarítok, tolmácsolja, a papa lassan hazaér. És lőn... Ő is próbálja itatni Mikoltot, ugyanazzal az eredménnyel. Idő közben megérkezik a mamám is, ő legalább tud figyelni Hannára. Áron a kezemben, Mikolt Daniéban, néha csere.

Délután öt az első hányás, nyolckor felhívjuk a doktornénit, aki dedalonettát és folyamatos itatást javasol, majd kórházat, ha kilencig nem hagy alább a tendencia. Remegek. A fáradtságtól, az aggódástól, a jövőtől, ami a szemem előtt lebeg, és nagyon szorítok a kicsinek, hogy győzzön... Egyelőre nem úgy tűnik, hogy Mikolt az erősebb.
Dani indulna is, maradna is, Áron a mamám kezében reklamálja a szopiját, Mikolt az ölemben ülve felváltva iszik-hány, piheg. Már fel sem öltözöm, ruha sincs már tiszta és feleslegesnek is érzem. Hanna közben megfürdik a zuhanyzóban, ahova bevackolom magunkat, itt van a legmelegebb. Mikolt pilled, ijesztő...

Pali és Mari mennek el a gyógyszerért, vényköteles. Az orvos ezt miért nem tudja? Hoznak azért pro gastrolt meg stodi akármit. Tízre érnek hozzánk, Mimi nem hagyja abban a hányást.
Hannát felkészítem, (magamat lélekben...) Áront és Mikoltot felöltöztetjük és indulás. Budai gyerekkórház, orvosi ügyelet.

Na itt jön a jó rész... Végtelenül kedves, segítőkész orvos, éééés megnyugtat. Szó sincs még kiszáradásról, és nem szabad itatni hányó gyereket!!! Két órát minimum várni kell, mert feleslegesen kínozzuk, kijön úgyis a folyadék... hiába kántálja az én kis beszélő babám: enne...
Vizsgál, ír, magyaráz. Vírus. Hazaenged. Ez a legeslegjobb az egészben. Azon kívül, hogy a többiek eddig állják az ostromot. Ha rosszabbra fordulna a dolog, akkor a hasmenés miatt csak a Lászlóban fogadnának, a Budaiban megszűnt a kórház rész... Örülök, hogy nem a Jánosba mentünk... És teljesen jó irány a progastrol meg a stodicucc, legalább nem eztán kell gyógyszertáraznunk.

Éjfélre itthon vagyunk, csatatér, de kit érdekel. Mikolt egy rövidebb harc után, amit az innivalóért küzdött, elalszik. Aggódom, de már nem jelentős.
Hanna a mi ágyunkban Áronnal, valami hihetetlen harmónia van köztük. Áron nyekereg, Hanna simogat, Áron csendben marad. Lassan mindenki elcsitul. Várom az éjszakát. Meg a holnapot.

Dani orvost váltana: miért nem mondta, hogy receptköteles, miért küldött a Jánosba, amikor ott sem fogadtak volna, miért nem kérdezte végig, mit tapasztalunk, és leginkább miért nem tudta, hogy nem szabadna itatni.

1:12 ideje lenne aludnunk nekünk felnőtteknek is ...

2010. január 24., vasárnap

Mimi és a beszélője

Mikolt elkezdett beszélni.
Meglepődtem.

A múlt héten az öltöztetés hevében fel sem tűnt, hogy lehajol a kosárhoz, amiben a sapkák, sálak, kesztyűk vannak, kiveszi belőle azt a ciklámen rendesen laza darabot, azt az egyetlent, amit szívesen vesz magára és megnevezi: Tessztye...
Csak mikor már az udvaron voltunk, akkor esett le, hogy magától mondott valamit, nem utánam, helyesen használta, és majdnem érthetően.

Aztán kint talált valamit, mutatta, elsőre nem értettem: Tijja. Hanna elhagyott egy matricát csiribiriről hazafelé, az volt a földön. Egy csillag :):)

Azóta fülelek, figyelek, de ezek a gyöngyszemek természetesen akkor teremtődnek, amikor épp másra koncentrálok.

Valamire mindig fogni kell...

A tegnapi non-stop nyűgösködést, nemalvást követően a mai nap ismét a jól ismert, még talán az újszülöttkorhoz asszociálható eszem-alszom-kicsitnézelődöm jegyében telt.
A hidegfrontra gyanakszom... mert a foga még nem jöhet ;)

Hogy mit jelent a maratoni szunya?
Áttoltuk a babakocsiban anyukámékhoz nagyjából délben, ott mózesestül betettük a nappaliba, megebédeltük, hazakocsikáztunk, itthon a lányokkal aludtunk kétésfél órát, ő pedig közben szintén a mózesben a ruháit kicsit meglazítva aludt tovább.
Majdnem öt óra van, a tejtározó szétdurranni készül, úgy hallom lassan ébredezik.

2010. január 23., szombat

És akkor szombat lett...

Mikolt újabb szemfognövesztésben szenved. Sírdogál, nem eszik, nyűgösködik.
Áron annyit volt ébren, mint egész eddigi élete során összesen. Valami zavarhatja, mert sírdogál...
Hanna rendben.

Hát akkor kezdődjön a hétvége. :)

2010. január 22., péntek

Séta, vagy hogyan nevezzelek

Hannának volt egy időszaka, olyan mászókorú lehetett, amikor a babakocsit arra használta, hogy menet közben felállt és tornázott benne benne. Nehéz volt így sétálni, egy kézzel őt fogtam, márha hagyta, a másikkal pedig toltam a kocsit. Elmúlt, olyannyira, hogy mások már régen sétálgattak, ő még mindig szívesen beült.

Amikor Mikolt született, vettünk egy dupla kocsit, nem lett volna szívem kivenni őt a tesó miatt, de magammal sem gondoltam kiszúrni, hogy cipeljem, miközben a másikat tologatom. A duplánk messzemenőkig beváltotta a hozzá fűzött elképzeléseimet, még a nyaralásra is ezt vittük.

Idővel Hanna sokkal többet motorozott, mint ücsörgött, és Mikolt is sokszor túrta ki maga mellől, ha beült. Ennek ellenére még nagypocakkal is mindig a duplával indultam el, mert tudtam, előbb utóbb elfárad, vagy csak megunja a motort és beül. Áron születése előtt nem sokkal vettem egy egyszemélyeset is, és a sok viccelődés (mennyi a háztartásunkban élőkre eső babakocsik száma) ellenére nem bizonyult rossz befektetésnek ez sem...

Merthogy Hanna, mondjuk jogosan, nem szívesen engedi át a helyét. Sem Áronnak, sem Mikoltnak. Mikolt pedig annál szívesebben ücsörög egymaga a szimplában. Így ha ketten vagyunk velük, akkor két babakocsit tologatunk... Hanna megy, aztán beül. Igyekeztem felkészíteni, hogy ez már nem sokáig lesz így, de nem sikerült.

Így aztán a séta csak nekem az (vagy inkább edzés), mert Mikolt még a kapuig sem jön a lábán ha meglátja a lehetőségét az ücsörgésnek (bár ő szívesen motorozna, amit még nem tud, vagy tolná a játékbabakocsiját, amivel igazán nem haladunk), Hanna pedig miután kitette az utcára a kis virgácsait, hamarosan megunja szedegetni őket. Áront pedig egyelőre nem akartam magamra kötni, hátha megúszhatom a cipekedést. Egyszóval, két szanatóriumi hely nem elég három jelentkezőnek.

Pedig ma merészet gondoltam, és nagycsaládos életünkben először, négyesben, gyalogosan nekivágtunk a messzeségnek (gyalog lefelé 10 perc). Buszoztunk (süllyesztett padlóssal, így még kényelmes is volt a fel-leszállás), gyógyszertárban jártunk majd a postán és már kezdtem volna nagyon büszke lenni mindannyiunkra, mikor Hanna jelzett, elég volt a motorozásból, be szeretne ülni. Ha nem, akkor vegyem fel. Hogy a büszkeség érzését megőrizzem, előkaptam a legtürelmesebb formámat, meséltem, kértem, alternatívákat javasoltam, (egy darabig ő ül bent, aztán cserélnek Mikolttal) semmi. Felvettem, kicsit megnyugodott, de ahogy letettem, kezdődött a kör elölről. Megpróbáltam, tényleg képtelenség cipelni és tolni egyszerre.

Ha Hanna behergeli magát, akkor nem lehet kizökkenteni. Végtelenül sajnálja magát, egészen elképesztő módon tud elkeseredni, Dani szerint ezt tőlem örökölte... Úgyhogy hamarosan eljutottunk a sikítva sírós verzióig, az egész buszmegálló, majd az utcán sétáló járókelők is mind minket néztek, nyilván mindenkinek lett volna szuperjó ötlete a megoldásra. És persze a miutcánkban, ahol soha senkibe nem botlunk bele, most minden ismerőssel találkoztunk. A szemben lakó Nándi, akit a mamája épp az oviból hozott hazafelé, felajánlotta az igencsak hangos Hannámnak, hogy üljön mögé a szánkóra, de Hanna hallani sem akart ilyesmiről. Hogy mennyire volt komoly a bánat, azt az jelezte, hogy néha ropiért kiabált, néha azért, hogy felvegyem.

Végül jópár elszakadt cérnával magamban, és két üvöltő dervissel (Mikolt is kiakadt azon, hogy Hanna hogy sír...) hazaértünk, én pedig levontam a tanulságokat.
Tripla babakocsit nem veszek...
Ha elindulunk, (ha egyáltalán elindulok még egyszer egyedül...) viszek magammal két napi hideg élelmet, innivalót, és valami finomságot is. (ezt amúgy mindig megteszem, ma elmaradt, nem is értem miért... de nagy hiba volt)
Először kisebb távon fogom tesztelni a tűrőképességünket.

Ebéd utánra lenyugodtak a kedélyek, mindenki megbékélt. Szerintem éhes volt szegény... Mindenesetre jó nagyot aludtunk mindannyian.

Ásítósak

Szokták kérdezni, melyik lányra hasonlít inkább Áron... Szerintem Hannára.
Mikoltról nem is találtam ásítós képet :):)

2010. január 21., csütörtök

Rólam

Kapom a visszajelzéseket. Arról, ahogyan a hárommal vagyok. Hogy ez jó. Pedig vannak hullámok, sírok is és kiabálok is, és sokszor érzem, hogy a hormonok is befolyásolnak. De valahogy tényleg több lett a humorom, könnyebben viselem a nehézségeket, és mintha a kényszereim csökkentek volna, mióta több a gyerek idehaza, mint a kéz.

Elgondolkoztam, és erre jutottam:
1. Találtam egy doboz gravidát, amit a pocakosság alatt rendesen eltettem. El is kezdtem szedni. Ettől aztán van elég vitamin a szervezetemben, és mert ez új, sokkal több a lendület bennem, (bár a teendő is)
2. Az alvással töltött órák számának csökkenésével több endorfint termelek, amitől úgy érzem, hatalmas a boldogság.
3. Ennyi gyerek mellett, ha nem teszem le az aggódást, ha nem csökkentem az elvárásaimat magammal, a családdal és a bármivel kapcsolatban, akkor megőrülök. Letettem.
4. Rengeteg segítséget kapok, fizikailag is, lelkileg is, mégha legalább ennyit vagyok egyedül is. Igyekszem gyakorolni elfogadni ezt, megengedni magamnak, hogy segítséget fogadjak el. Tanulom...
5. Újra és újra megerősödik, hogy akiknek valóban fontos vagyok, fontosak vagyunk, azok maradnak, és értenek még jobban, mint eddig, és ez jó.
6. Minden nappal többet voltam háromgyerekes édesanya, minden nappal több rutinunk van, minden nappal sokkal könnyebb türelmesebbnek, okosabbnak, viccesebbnek lennem, és ez biztonságot, erőt és önbizalmat ad. (mert azért azt bevallom szívesen, hogy ez nem egy laza sétamenet)
7. Megtanultam, hogy sosem lesz minden tökéletes körülöttem, de ha bennem efelől nyugalom van, akkor egyszerűbb elfogadni is, sőt ettől mintha sokkal nagyobb lenne a rend kívül, meg belül is, mint korábban.
8. Elmúlt a nagy pocakom (hiányzik ám...), elképzelni sem tudtam hogy ennyire jó lesz újra emberként mozogni, futni, lehajolni. És ezt nagyon élvezem. Azért ha tehetem, ledőlök és alszom...
9. Apropó alszom... időbe telt, de ügyesen rátanultam arra is, hogy akkor pihenjek, amikor a gyerekek engedik. Mára már bármikor elalszom egy perc alatt, ha mindhárom alszik.
10. Máté 6,25-34 mondjuk itt. Valamiért sokat jut eszembe ez a rész... és sokat ad.
11. Tudatosabban élem meg a szépségeket és raktározom őket, a nehezet, a megterhelőt pedig feldolgozás után törlöm.

12. Van három édes, gyönyörű gyerekem, mind egészséges, nőnek, okosodnak a szemem előtt. Mit kívánhatnék még?
13. :) Daniról jelen bejegyzésben nem emlékeztem meg, természetesen minden csak vele igaz...
14. Lásd előző poszt...

Szerelem

... nem is tagadom...
Mindegyikbe ..., mindegyikbe másképpen, mindegyikbe nagyon. Egyszerre belefeledkezősen és érezve a súlyt is.
Most kimondva Áron. Talán mert ő már a harmadik, talán mert fiú... Vagy mert.
Meg kellett érnem erre, és végre megszületett ez is: hogy nem csak a feladatot látom, amit kaptam velük, hanem egyszerűen csak őket. És örülök nekik, ezeknek a kis csodáknak...

Rend-szer-ű

Észrevétlen valamiféle napi rendszerűség van kialakulóban. Nyilván mire ezt a bejegyzést befejezem már el is múlik, és lesz helyette másmilyen, de a lényegen nem változtat... Vagyis, hogy mindenféle törekvésem híján is van egy ritmusa az életünknek. Amihez igazodni tudok, amitől sokkal könnyebbé, tervezhetőbbé válnak a napjaink.
Többnyire elővételezhető az ébredés időpontja, ehhez képest a délelőtti Áron alvás is, aztán az, hogy a lányokkal hármasban ebédelünk, és az ő lefekvésükhöz képest fél-egy óra múlva Áron is ebédel.
Hogy délután nyűgösebb, mint délelőtt, és este is alszik egy keveset, és hogy fürdés után még kell egy jó hosszú idő, mire újra elalszik.
Kezdem megismerni hogy mit, hogyan szeret, legalábbis ebben az illúzióban ringatom magam. :)
Mert közben meg annyi minden változik.
Például kishörcsög lett a cérnakirályfinkból, és nekilátott szempillát növeszteni.

2010. január 20., szerda

Egyfolytában

Hanna reggeltől estig megállás nélkül mondja. Hol mesél, hol énekel, hol mondókázik, hol csak a beszéd kedvéért beszél, és van olyan, amikor közölni is szeretne valamit, bár ez utóbbi esetekben gyakran a jól bevált artikulátlan ümmögést preferálja.

Sokszor csodálkozom rá arra, micsoda szókincse van, (Mikolt rendszeresen játssza vele azt, hogy a könyveikben rámutat valamire, amit Hanna megnevez neki, és hát tényleg elképesztő, mi mindent tud, amit napi szinten nem is használ...) de mire ideérek, már el is felejtem, mit mondott. A minap meséltem egy két emlékezetesebb megnyilvánulását, most még a fejemben van...

Pénteken Flóra barátnője járt nálunk és úgy alakult, hogy a délutáni alvásra is itt maradt. A galérián feküdtek mindketten, lábtól lábig, Flóra, aki nem mindig alszik el sziesztakor, és ráadásul új helyen is volt, sokáig forgolódott. Este Hanna mesélte, milyen volt az együtt alvás:
- Mama, mondtam én a Flórának, hogy egyrészt ne zörögjön, másrészt ne hangoskodjon, mert felébreszti a Mimit...
Elgondolkodtam, mi mindent mondok amit majd jól átvesz tőlem. :)

Palival kirakóztak, Hanna valamit nem a pontos helyére tett. Pali felhívta erre a figyelmét:
- Ne izgulj, ne izgulj, csinálom már!

Dalszövegekben elég jó, Mariannéktól megkaptuk a Dalok3-at, amit egészen pontosan háromszor hallgattunk végig. Tegnap este hazafelé a kocsiban rázendített:
- Erdei pocsolya, csupa sár dagonya, ki lakik benne, s vajon mit enne.
Szerintem nem egyszerű a szöveg... a dallam is majdnem a helyén volt, úgyhogy hirtelen megszólalni sem tudtunk Danival, az áll-leesés miatt.

2010. január 19., kedd

Mikolt telefonál



Mikolt újabban telefonál. Nemcsak akkor kéri el, amikor én beszélek, hanem néha magától is eszébe jut, és mondja, kivel szeretne beszélni.
És beszélget. Mesél.
Ezt a fajta hangsúlyt csak akkor hallom, ha könyvből mesét halandzsázik magának, vagy ha telefonon diskurál. Imádom. :)

Áron öt hetes

A legkönnyebb reggelek úgy néznek ki, hogy Áron fél kilenc körül ébred, szopizik, majd egy kis nézelődés után elalszik a miágyunkban.
Mikolt csak ezután szól, majd Hanna is, ő is felöltöződnek, sőt, még nekem is marad időm némi toalettigazításra. A legideálisabb esetben még a földszintre is lejutunk, és elkezdünk reggelizni, mire Áron újra felébred. Akkor én visszakúszom az emeletre, és pelenkázás, ruhacsere (reggelre tényleg mindig mindene pisis, rosszabb esetben kakis is) után négyesben folytatjuk, illetve fejezzük be az evést.
Aztán a lányok játszanak, Áron pedig szopizik.

Ma is ilyen napunk volt, sőt ebéd után még én is aludhattam háromnegyed órát. A kettő között pedig Áron sportprogrammal múlatta azt a rövid időt, amit ébren töltött. Hasra tettem a szőnyegen, ő pedig emelgette, fordította a buksiját. Eleinte csendben, aztán kicsit méltatlankodva. Annyira elfáradt a nagy igyekezetben, hogy a harmadik kör után elaludt. Pedig volt körülötte sikongatás, játék, pakolás. Nem zavarta...

Még mindig azon töprengek, amikor Áron ott alszik el, ahol épp éri az álom, hogy jól van-e ez így... Nade lenne szívem felkapni, és az emeletig menni vele, majd ott a kiságyába tenni?

Oviügy

Nem terveztem Hannát három évesen óvodába adni.
Nem bánom, hogy tartottam magam a tervhez.

Néha gondolkozom azon, vajon neki jobb volna-e ovisnak lenni, gyerektársaságban tölteni a hétköznapokat, olyasmiket csinálni, amit itthon nem. Meg azon, nekem könnyebb volna-e, ha délelőttönként Mikolt és Áron volnának csak idehaza.
Az előbbire nem tudok válaszolni, bár gyanítom, hogy Hanna jól érezné magát.

Az utóbbira egyértelműen nem a válasz.
Nem lenne kevesebb a tennivaló, viszont kevesebb lenne a segítségem... Furán hangzik, de Hanna nagyon sokszor olyanokban van a segítségemre, ami neki játék, természetes, nekem pedig hatalmas könnyebbség. Mesél, mondókázik Mikolttal, megsimogatja Áront, megnyugtatja, ha épp előbb ér oda hozzá, mint én. Tudtam, hogy így lesz, sosem kértem és remélem ettől még gyerek.

Mikolt biztosan nagyon hiányolná Hannát. Rengeteget játszanak már együtt, egyre összetettebbeket. Hanna bevonja a szerepjátékaiba is, szeret Mikolttal játszani.

Vannak vitáik, és sokszor kellek én is, hogy rendezzük a sorokat, de már egyre többször hagyom, oldják meg maguk a konfliktusaikat. Mióta Mikolt megvédi magát, kevesebbszer lépek közbe. Hanna pedig egyre ügyesebben kér, köt kompromisszumot, ajánl fel, és mert Mikolt egy igazi kis harcos, azt is megtanulta, hogy nem mindig éri el, amit szeretne. Olyankor kitalál magának valami mást.
Lehet, hogy Hannának nem hiányozna kis Mimi annyira, de még ebben sem vagyok egész biztos.

Áron létezése nemcsak egy újabb testvér érkezését jelenti, hanem ő az, aki a babázást élővé tette Hanna számára. Valószínűleg egészen más kapcsolatuk lenne, ha kimaradna ebből.

Tudom, hogy Hanna szeret velünk lenni. Még mindig tudok neki adni, és még mindig úgy érzem, hogy töltöm a kis raktárait a nagy útra.
Örülök, hogy Hanna azt ebédeli, amit én főzök, vagy valamelyik nagymama.
Örülök, hogy látom, hogy alkot, és sokszor együtt alkotunk, bár tény, hogy legalább ennyiszer hangzik el az is, hogy kérlek egy kicsit légy türelemmel, míg megfőzöm, elmosogatom, elteszem, kiteregetem...
Örülök, hogy nem kell senkit időre elkészíteni, hogy nem kell overálos télben rohannom naponta kétszer, többgyerekkel.
Örülök, hogy így is mindegyikük gyerekek között van, vegyes csoportban :), hogy ismerik egymást, alkalmazkodnak, szeretik egymást.
Örülök, hogy hetente kétszer nagyobb társaságban, többször pedig kisebben ismerkednek.

És örülök, hogy Hanna egyszer ovis lesz, mert ez a természetes, és jó.
Eredetileg márciusban mehetett volna, most úgy tűnik, tolódik az építkezés, költözködés, és csak májusban mehetnek majd az újak.
Én nem bánom...
Hanna várja, készül.

2010. január 18., hétfő

Pisiben tocsogva

Ez volt tegnap este.

Kis nézeteltérésünk támadt a fürdetés körül Danival, amire én, a magam heves temperamentumával reagáltam, majd fejembe vettem, hogy akkor én most azonnal felmondok, öltöztem is, hogy elmegyek.
Persze a kocsikulcsot nem találtam, így aztán puffogva havat lapátoltam egy ideig, aztán jobbnak láttam hazajönni.
A konyhában gondoltam tovább morcogni, egyszer csak hallom, hogy a lányok odafenn kiszálltak a kádból, mert annak tartalma hangosan zubogott a fejem felett a csövekben. Aztán a mosogató, ahol épp tartózkodtam romeltakarítás céljából, megtelt vízzel. Örültem, hogy újabb okot találtam a bosszankodásra, de dúlás-fúlásra nem maradt időm. Csobogás, csörgedezés...
A lenti fürdőszoba ajtaja alatt ömlött kifelé a víz.
Szenny.
Merthogy a wc-ből tört fel, a zuhanyzóban csak megállt, mert az mélyített, onnan nem tudott kimászni. De lefolyni sem, mert eldugult...

Rajzfilmjelenet:
Főhős zokniban áll, körülvéve a tartalommal, álla leesve, hirtelen azt sem tudja, hova nyúljon.
A mese kevésbé vicces befejezéseként felmosás, romeltakarítás, szellőztetés, ami nagyjából felesleges is volt, a zuhanyzóban rekedt többliternyi víz (sárgás, zavaros, iszonyat büdös, egyszóval gusztustalan) miatt.

Dani reggel keresett egy görényest, ma délben felvonult két igen egyszerű, de annál felszereltebb alak, tettek-vettek, hatalmas koszt csináltak, majd feltárták az okot. 5 méterre a fürdőtől, odakinn egy gyökér bevette magát a csatornába. Tisztogatták, csöveket huzigáltak, nagyon büdöset csináltak kétésfél órán át, aztán írtak egy számlát 39 ezer (miazisten került ezen ennyibe?...) forintról, majd levonultak.

A víz perpill lefolyik, újra eltakarítottam a romokat, (miután lefektettem a lányokat, Áron pedig békésen szunyókált a konyhaasztalon, vagyis éppenséggel aludhattam volna...) újra szellőztettem, ezúttal sikerrel, felmostam négyszer, és most pont olyan, mintha mise történt volna.
Jó kertes házban (saját...) élni.
Csak az a 39, az fáj egy kicsit.

Csak hogy kép nélkül ne maradjon a poszt, itt a legbátrabb kisoroszlán, aki a mesterek zajongását hősként, enyhe fenntartással viselte:

2010. január 17., vasárnap

Variációk kékre, fehérre és narancssárgára...

... és alvásra.
Ha tehetném, csak ülnék mellette ilyenkor és csodálnám. Olyan kisimult, békés, gyönyörű amikor alszik...

Sunday, sunday

Az elmúlt hét túlfeszített tempója után kicsit lazábbra vettük az utolsó napot.
Hogy kijussak végre a miutcánkon túlra, autóba ültünk, (jó fellengzősen hangzik, de az igazság az, hogy egyikünk sem érezte magában a kellő lendületet ahhoz, hogy facilitálja a többieket, hogy kezdjenek el öltözködni, így mire mindenki elkészült, nagyjából ebédidő volt már) és elkocsikáztunk egészen a Budakeszi Erdészet Pilisi Parkerdő nevezetű, az én emlékeimben az érettségi bankettünk színhelyeként megőrzött, bekerített, az útról igazán vadregényesnek ígérkező fás-bokros-mezős természeti egységig.

Az ötletet a lovak adták, amelyeket az útról látni lehet. Oltásra menet mindig megcsodáljuk őket, de eddig még sosem volt alkalmunk közelebbről is barátkozni velük. A park egészen elhanyagolt jelenleg, (lehet hogy a tél az oka) ahol a lovak bekerítve vannak, az egészen spártai, istállónak közel-távol nyoma sincs. Láthatóan ez az állatokat érdekli a legkevésbé, ők simán ittak a jégtömbökkel hidegen tartott vízből, és békésen legelték a szénát, amivel Hanna kínálgatta őket. Néhányukon "kabát" is volt, ők a fiatalabbak, de az is lehet, hogy ennyi a kabát, és néha cserélődik köztük.

Viszont. Van egy arborétum, amihez aszfaltozott, ősfás út vezet, az út végén vendégház, gusztán felújított, mintha valahova a vadonba érkeztünk volna, de legalábbis valahová messze a civilizáció rohanós világától. Ilyen helyeken Danival együtt felélénkülünk, isszuk a mást, keressük a szépet. Nem voltunk itt többet fél óránál, de elég volt egy hétre a töltekezés, amit kaptunk. Hogy eddig miért nem kanyarodtunk be ide? Háztól házig nincs 10 perc az út...

Mi leszek, ha nagy leszek?

Hannát mostanában foglalkoztatja a távoli jövő.
Azt gyanítom, hogy ebben nagy szerepe van az esténként elfogyasztott egy darab internetes Anna és Petinek. Bartos Erika révén sokmindent tanult már eddig is a világról, olyasmit is, amiről mi még nem beszélgettünk, mert még nem is jutott eszembe, hogy érdekelheti...

Tegnap este a fürdőkádban bejelentette:
- Ha nagy leszek, tűzoltó leszek.
Nem lepett meg az ötlettel, ismerem Hanna vonzódását a nagy, szirénázó járművekhez, a kijelentés önmaga volt új, és miközben ezen mosolyogtam, már jött is a kérdés:
- Mama, te mi leszel, ha nagy leszel?
Na itt arcomra fagyott a mosoly, hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. :) Talált a kérdés, mert foglalkoztat, de még mielőtt kitaláltam volna, mi, Hanna megmondta helyettem:
- Mama legyél...

Naja. Az nem nehéz, legalábbis az állapotot elérni nem.
Már csak azt kellene kitalálnom, hogy a "mamaság" után mi leszek. Egyelőre egy diplomamunkán volna jó dolgozni, de ötletem sincs, hogy mely idősávban. Illetve arról is kevés elképzelésem van, hogy melyik agyi tartalmat ürítsem ki, hogy helye legyen tudományos gondolatoknak.

Pedig igazán jólesne kicsit megmozgatnom ezeket a területeket is, igényem volna ennyi idő után a csöppek mellett valami felnőttesebb elfoglaltságra is. Nem mennék el, legalábbis hosszan biztosan nem, nem adnám őket sokat másnak, nem szeretnék egy második teljes állást mellettük, ezt tudom.
Sportolni volna jó, kicsit dolgozni talán, olvasni, tanulni valamit...
Lassan majd elgondolkodom ezeken, és ha rájöttem, elmondom Hannának is. Bár míg holdkórosan libegek-lebegek naphosszat, lehet, hogy elég lesz azt kitalálnom, hogy hogyan menedzseljem ezt a kis triumvirátust.

2010. január 15., péntek

Egy hónapos lett

Kinyílt. Egyre többet van ébren, komoly arccal szemlélődik. Szeretem, ahogy a kék szemeivel fürkészi a távolságot, elmereng egy egy csíkos felület láttán. :)
A napokban rámmosolygott.
Tegnap este úgy aludt el, hogy simogattam az arcát, ő pedig mindkét karjával átfogta a kezemet.
A feje tetejéig kikopott a selyemhaj, a tarkóján pedig növöget. Koszmóküzdelembe kezdtünk, minden napos a hajmosás. Eredményes.
A szeme teljesen rendbe jött, két hét alatt a homeopátia hatott, a váladékozás elmúlt.

Nappal sokszor, (a korábbiakhoz képest ritkábban) komótosan, délutánonként sűrűbben, gyakran csak a kontaktusigény kielégítése végett szopizik, éjjel pedig kétszer kér.

Reggel kilenc körül ébred, délelőtt majdnem végig alszik, pár nappal ezelőttig ebéd környékén evett ő is, majd a lányokkal együtt sziesztázott, mostanra épp akkor lesz éber, amikor a többiek aludni mennek. Délután öt körül van egy hosszabb időszak, amikor fent van, fürdés előtt szundikál egy sort. Napjában kétszer megyünk ki, a levegőn azonnal elalszik.

Szeret fürdeni, sosem sír a törölközésnél sem, csak azután, hogy lekerül a pelenkázóról a nagypárnára. Innentől mindig nehezebb megnyugtatni, az esti utolsó szopi után általában nyűgösködik, kivéve ha ringatom, vagy ha nagyon fáradt, vagy ha nem aludt a fürdés előtt. 11kor óramű pontossággal csukja be a kis szemeit, és háromig békésen alszik.

Hason megemeli a fejét, fordítja, kézben ügyesen tartja.
Masszírozom, nem minden nap, de igyekszem sűrűn.
Még mindig úgy a legbékésebb, ha körülötte vagyunk, bár igazán mélyet, hosszút csendben alszik csak. Szereti, ha a lányok mellékuporodnak, megnyugszik tőlük is, jó látni, ahogy nézegetik egymást.
A köldöke csigavonalú, hurkásodik, de csak módjával, 4600 gramm, 56cm, nyugis, komoly, édes, tejillatú, majdnem mindig sapis, és reggelente mindig tiszta pisis, kicsi kincs.

2010. január 14., csütörtök

Úgy tűnik, sikerült

Nem mondanám, hogy vissza fogom sírni ezt az estét. Meg azt sem, hogy könnyen meg zökkenőmentesen vettem minden akadályt. És kilenc óra körül már a humorérzékem is szabadságolta magát, pedig jobb lett volna, ha támogat...

De háromból kettő alszik, az az egy pedig, akivel állandóan küzdünk, az apja helyén fészkelődik, és elengedett. Remélem mire felmegyek, már ő is szuszog majd. A nap fénypontja volt, amikor rájöttem, úgy könnyítem meg leginkább a dolgom, ha Hanna Dani helyén alszik. Arra nem gondolok, hogy holnap mi lesz...

Anyukám jött segíteni fürdetni, lecsengetni, így lett plusz két kezem. Enélkül mondjuk teljesen kivitelezhetetlennek gondolom a mai szeánszunkat, azzal együtt, hogy sokszor gyorsabban megcsinálom, mint ahogy elmondom. Viszont a fürdőzés kellemesen telt, majdnem kedélyesen, leszámítva, hogy Visnunak éreztem magam, sok sok kézzel, egyfolytában kattogó aggyal, azon igyekezve, hogy a nagy kapkodásban minden megtörténjen, aminek meg kell, mindenki megkapja, ami estére jár. (nem mellesleg ha minden nap egyedül kellene mindezt végigcsinálnom, idővel biztosan menne kapkodás nélkül is, meg csak két kézzel... a tegnaphoz képest ma már rutinosnak mondanám magunkat)

Áron, rá eddig nem jellemző módon végigsírta a fürdés utáni szakaszt, (nem lepődnék meg, ha az én hajszoltságom leképeződése volna ez) az amúgy békésebb szopirészt és az azt követő szendergős-összebújós-álombaringatósat is. Volt egy pont, amikor ki kellett jönnöm a szobából, hogy elszámoljak tízig, és kitaláljam, mitől lesz jobb.

Eközben a lányok a nagymamával "beszélgettek", mert szemüveg híjján mesét nem tudtak olvastatni vele. Mikolt lepakolta a könyvespolcot, Hanna pedig, ahogy meglátott, alkudozni kezdett az általam elmesélendő sztorik számát illetően. (na itt jött volna jól a humorom...)
Végül Áront kihoztam, Mikoltnak meséltem, Hannával beszéltem, aztán leoltottuk a lámpát, Mimit elvittük aludni, Hanna pedig bevackolta magát a miágyunkba. Kis Áronringatás után (már nem sírt legalább szegény...) lefeküdtem, hátha. Pislogott a kiscsomag, aztán úgy tűnt, aludni is hajlandó. Letettem, cicivel a szájában úgy maradt. Mikolt ekkor kiabált egy mamát... aztán csend.

Fél kilenctől fél tizenegyig tartott az egész, de mitagadás, elfáradtam... agyban is, meg fizikailag is. Biztosan bele lehet ebbe is jönni, de nagyon örülök, hogy holnaptól kettőnkre jut majd három...

... na most, hogy ettem, ittam, és már egy órája csend van, lassan rálátok magamra kívülről is. :) Estére elfáradok, és sokkal nehezebben megy minden. Még gondolkodni is :) De megoldottuk, és jó, hogy ezt is megéltük, megéltem, legközelebb már könnyebb lesz :)

Néhány gyöngyszem a maiak közül:

2010. január 13., szerda

Fürdetem őket

Egyedül.
Mert Dani tréningen van.
Három naposon, a Duna másik oldalán, hogy ha esetleg hazajönne például fürdetni, altatni, az egész városon át kelljen jönnie. Ottalvós a dolog, ma este kezdődött.
Dani ma még eljött a vacsora előtt, de holnap már nem fog.
Így aztán ma ráedzettünk egy laza fürdősprogrammal a holnap estére, amikor a lefekvést is négyesben abszolváljuk majd. Egyelőre elképzelésem sincs arról, hogy az hogyan lesz.
A fürdés egészen jól ment. Mindenki tiszta és illatos, kicsivel sírtak csak fejenként többet, mint általában, és Hannára is csak egyszer kellett szólni, hogy ha nem üvölt, akkor is értem, hogy inni kér.
Mikoltnak hiába szóltam, ő bólogatott lelkesen, hogy érti, hogy a babával nem kellene a játéktartót annyira hevesen püfölnie, mert attól Áron megijed és nagyon hangosan méltatlankodik. Viszont püfölte tovább. Elvettem, erre még hangosabban kiabált, amitől Áron mégjobban megijedt és még hangosabban méltatlankodott.

Lennének kérdéseim... Mit tegyek, amikor Áron a kiskádban, nekem mindkét kezem foglalt, és Hanna fejest ugrani készül a nagykádba, amiben egyfelől nincs még elég víz ehhez, és ami van, annak a hőmérsékletéről semmit nem tudok. Vagy amikor épp mosom kis Mikoltomat, és Áron követeli a cumiját... sokszor, mert amint visszakapja, és én visszaérek a kádhoz, kiköpi... és követeli. Vagy amikor Mikoltot kiveszem, de a víz már kihűlt és Hannát is meg kellene törölni?

Na és akkor már csak egy halvány gondolatnyi arról, hogy a fürdés után paralel van mesélés a lányoknak a nagyfotelban és szopi Áronnak a miágyunkban, valamint ágybakerülés után Hannához még be kell menni párszor, mire elalszik, közben pedig Áron a pizsimbe bújva szeret szenderegni.

Kell, hogy legyen a megduplázódáson kívül más megoldás is... Persze feladhatom azt az elképzelésemet, hogy éjfél előtt mindenki alszik, beleértve engem is...

Tapogatózás a sötétben

Minél több gyerek, annál inkább megnyugszom, és meggyőződöm annak igazságáról, hogy nem mi rontjuk el...
Természetesen az alvás témájának újabb fejezete ez, az örökzöld, megunhatatlan gyöngyszeme életünknek.
Több alapvetésre jöttem rá, mióta Áronnal töltöm a fürdetést követő, nagyjából egy órát.
Két baglyunk és egy semmilyen kategóriába nem sorolható, igazi jólalvónk van. Ha kívánhatnék, azt kívánnám, maradjon ez legalább így és ha még költözik hozzánk újabb kistesó, az az utóbbi csoportot erősítse.

Mikolt egészen csöpp volt, amikor rájöttünk, ha hasra tesszük, és betakarjuk a buksiját, mint egy kis papagáj, azonnal elalszik. Mire nagyon meleg lett, és azon kellett volna ötletelnem, hogy hogyan nem fog megfulladni, megfőni a takaró alatt, már nem kellett neki. Fészket épít, az ágya tele van mindenfélével, de ő így szereti. Maga köré gyűri a paplanját, belefúrja a fejét a párnájába, választ magának egy nyulatbabátmimit és alszik. Őrizgesse ezt a jó szokását soká. Nem rajtunk múlt, nem tanítottuk aludni, nem órához igazítottam, és mégis, ha ágyba került, azonnal készségesen el is aludt.

Hanna ugye Hanna. Nem is részletezem, ő az egyik bagoly. Reggel felverhetetlen, este letehetetlen. Szép eredmény tőle és tőlünk is, hogy 11kor mostanában alszik már. Próbáltam vele mindent, az együtt alvást piciként nem tűrte, pedig lehet, hogy hosszabban, kitartóbban kellett volna magunk mellett tatani. Emiatt örök lelkiismeret furdalásom lesz... Ezzel együtt későn alszik, későn kel.

És akkor itt ez az icipici. Figyelem, és tapogatózom. Egyelőre a sötétben, mert minden nap másképp jó elaludnia. Az egyetlen, ami állandónak feltételezhető, az az elalvás időpontja. 11. Ma hason, cumival, tegnap a kezemben az oldalán, azelőtt cicizve ágybanfekve. Az egyik pillanatban még nem jó az, ami végül a következőben már csukott szemű, szuszogó Áront eredményez. Épp annyira rejtélyes, mint anno Hanna volt. Csak most több a hitem, meg a türelmem és örülök, hogy mellettem van, és tudom, egyszer úgyis elalszik...

2010. január 12., kedd

Az történt hogy...

Tegnap kellett volna egy csomagot kapnunk, amiről a postás is, a posta is tudott, csak a csomagos nem... Úgyhogy ma reggeli után, (amiben történetesen egy hangyaboly lakmározott, pedig irtjuk őket már egy jó hete, és nem értem, télen hogy kerülnek ide...) először egyedül, felöltöztettem a hármat, és elindultunk.

Sok sok zárójeles megjegyzés következik a történetben:
1. Dani megcsinálta a reggelinket.
Ez az egyik legnagyobb segítség most, hogy a majdnem egy órás emeleti, ébredés utáni programok végeztével, mint pelenkázás, öltöztetés, magamrendbeszedése, nem kell még hosszasan várakoztatni az éhező fiókákat, hanem már ülhetnek is asztalhoz. Különösen akkor jön ez jól, ha Áron is éhes.
2. Mikol újra rátalált a montesszori toronyra, ma egy fél órán keresztül a kisasztal tetején ülve pakolgatta le-fel. Annyira elvarázsolta a tevékenység, hogy észre sem vette, hogy elkezdtem öltöztetni. Hosszú idő óta ez volt az első kiabálás nélküli akciónk.
3. Hamár összeszedtük magunkat, gondoltam elintézünk ezt azt...

Áron ma négy hetes lett.
Pénteken lesz egy hónapos, de akkor nincs védőnő.
Ma viszont volt, úgyhogy először oda mentünk méreckedni. Autóval mentünk, a babakocsit viszont nem vittük, hiba volt... Az autótól a védőnőig cipeltem Mikoltot az egyik kezemben, a másikban meg Áront hordozóstul. Hanna jött a lábán. Azért legközelebb inkább megnézem a csomagtartót. Áron út közben elaludt, és az egész látogatást, öltöztetéssel, méréssel együtt átszundikálta.
A mérlegelés eredménye: 4580 gramm. Több mint fél kiló egy hét alatt, és majdnem másfél egy hónap alatt. Sári szerint belenőtt a bőrébe. :) 56 centi, 37 a buksi és 39 a pocak. Kis gombóc, és a kis keze sem ráncos már.

Mikoltot is megmértük, ő 80 cm, és alig 10 kiló. Centire a korának megfelelő. :)

És aztán pékség és posta és gyógyszertár, de mert Áron aludt ekközben, őt az autóban hagytuk, (jó ez a vidéki élet) és csak mi lányok jöttünk mentünk. Így könnyű...

Arról pedig, hogy délután mind egyszerre aludtak, őszinte hálával emlékeznék meg... Áron ébredés után Mikolt kérésére bekerült a "fészekbe".

2010. január 11., hétfő

Nem megy

Napok óta próbálok olyan képet csinálni, amin mind a három gyerek rajta van. Hogy miért gondoltam, hogy ez is csak egy beállítás, és kész...
Hiába vaku, meg jókisgép, ha a gyerekek bolhamód zizegnek. :) Vagy példul Hanna, akinek a keze vagy a szájában, vagy az orrában köt ki, valahányszor kamerát észlel.
... a legjobbak:

Mondjuk így is iszonyú édesek... mért is szeretném ha mind fegyelmezetten a kamerába nézne és angyalian mosolyogna?... Na majd gyakorlom még a technikát...

2010. január 10., vasárnap

Ezek a gyerekek...

Áron többedszerre kápráztat el az önálló elalvással. Nap közben még mindig rácsodálkozom, pedig már nem újdonság. De este! Tegnap a sokadik szopizás után mikor már csak kapkodta a fejét, és akart is meg nem is, gondoltam, akkor nem ingerlem tovább, és letettem magam mellé. Pár perc múlva szuszogott. Ma fél óránkba telt, mire megértettem, újra enne egy keveset fekvő helyzetben. Miután végzett, nézelődött egy keveset a sötétben, majd elaludt...

Hanna és Mikolt új fürdős játékot talált ki. Már mindent elvettünk tőlük, amiből a kádban inni lehet, mert lebeszélhetetlenek voltak e tevékenységről. Erre ma a kád peremét kezdték nyalogatni... Mikolt, miután befejezte, letette a fejét a pléhpárnára. Hideg? Nedves?

Hordozásról, Kornélról, ahogy most gondolom

Áron tegnap előtt került be először a slingbe. Eddig nem volt rá szükség, mert szopizás után a kezemben tudtam tartani még egy darabig, és vagy elaludt, és letettem, vagy ébren nézelődött, és úgy tettem le. Pár napja a nagy nézelődés után el is alszik egyedül, csak kell, hogy körülötte legyünk.

De visszatérve a slinghez. Vacsorát kellett csinálnom, Áron viszont sírdogált, így hogy mindkettőnknek jó legyen, betettem. Először sírdogált, aztán ahogy Mikolt is annak idején, egy pillanat alatt elaludt. Azon kívül, hogy volt két szabad kezem, olyan jó érzés volt a kis szuszogó, hortyogó csomagot magamon érezni. Tegnap így kirándultunk, a kismama mellényem alá pont befér mackóruhástul.

Mióta Mikolt jól megijesztett a motorozással, meg a mozgásos asszimetriájával, majd rátaláltam Kornélra, aki elmagyarázta, miért, mikor, hogyan, és ezt elfogadtam, végigrágtam, és logikusnak tartom, egy pár dolgot másként csinálok, mint előtte. Tudatosabban figyelem a fejlődését, mert tudom mire kell. Nagyjából úgy, mint ahogy arra figyelek, hogy mikor és mit adok enni.

És kicsit fortyogok, mert minderre a védőnőnek, vagy a gyerekorvosnak kellene odafigyelnie. Nem azt várnám, hogy módszert adjanak, csak annyit, hogy (ismerve a normális fejlődésmenetet) szóljanak, ha eltérést tapasztalnak.

- Igyekszem Áron csak büfiztetésekkor függőleges testhelyzetben tartani.
- Ezért szeretem a slinget is, mert ebben fekvő pozícióban lehet.
- Egyelőre nem kendőzünk, mert nem tudom, hogyan kell fektetve kötni. Ha már ül majd, ezt is fogom használni, szeretem háton hordani őket, a derekamnak is kényelmesebb, meg látok is, és ha a másik kettőt emelnem kell, nem lesz útban a csöpp.
- A pihenőszéket úgy használjuk, hogy megelemtem az alját, így ebben is fekszik csak.
- Masszírozom.
- Egyre többször teszem hasra.
- Cumit próbálok minél kevesebbszer adni.
- Kicsit úgy látom, hogy feszíti a buksiját kézben hátrafelé, emiatt, és mert úgy gondolom nem árt, ha egyébként is megnézi, valamikor meg is látogatjuk majd Kornélt. Egyébként elkezdte tartani a fejecskéjét, és hason megemelve átfordítja. (ez sem jó jel, ha nagyon korán jelentkezik, kötöttségre utalhat...)
- Minden nap van egy kis tudatos vesztibuláris torna is, forgok vele, emelem, de ezt Dani úgyis megteszi, kérnem sem kell :):)
- Ezen kívül nincs egyéb külső ingerlés, mint mondjuk hinta, és ahogy eddig sem volt, most sem lesz bébikompunk.

2010. január 9., szombat

Milyen háromgyerekesként

Ha alszanak, harmónia, nyugalom, teljesség. Ha ébren vannak mind, pörgés, koncentrált figyelem, állandó készenlét, és harmónia és teljesség, és rengeteg öröm, és sok bosszankodás, meg elég fáradtság, ha csak ketten, akkor ugyanez kicsit emberibb tempóban, ha csak az egyikük, akkor igyekszem kihasználni az alkalmat és csak Rá koncentrálni, azt játszani, ami Neki jó, szeretni két kézzel, egész öllel, teljes szívvel.

Hanna nagyon nehéz volt nekem. Le kellett győznöm magam, átadnom a helyet magamban valaki másnak, megtapasztalni, hogy ő az, aki jobban tudja, megengedni magamnak, hogy ráhagyatkozzak. Nem volt kihez szóljak, hiszen egy újszülött még csak vissza sem jelez. Mire eljutottunk a hathetes korig, azt hittem, évek teltek el. Rengeteg sírás volt, mindkettőnk részéről, és nagyjából nyolc hónapos korában kezdtem el azt érezni, hogy sínen vagyunk.

Mikolt egészen más, mint Hanna. És én is egészen más voltam már, mint az elsőszülöttünknél. Értettem, engedtem, ráéreztem, és hihetetlenül élveztem minden percet, az elsőtől kezdve. Mikolt igazi könnyű csecsemő volt, evett, aludt (magától, minden egyéb varázslat nélkül), mosolygott naphosszat. Így egészen egyszerű volt vállalni a harmadikat. :)

Áron nem olyan egyszerű, mint Mimi, inkább Hannára hasonlít, de én újra formálódtam, és emiatt sokkal könnyebb nekem, és remélem neki is velem... Minden nap megélem, hogy Hannának milyen lehetett velünk piciként, mennyit bénáztam, és igyekszem plasztikus maradni, ahhoz igazodni, amit Áronból érteni vélek.

Ma úgy éreztem, hárommal épp olyan, mint kettővel, csak kicsit hosszabbak a műveletek. Ha sikerül két részre osztani őket bármilyen felállásban, akkor könnyű. Ezt már megszoktam, volt már kicsi mellett pici gyerekem. Nem újdonság, és már nem ráz meg, ha valamelyik kicsit többet sír, mint egy másodperc, és azt is tudom, hogy értik, mégha nem is fogadják mindig könnyen, hogy kicsit várni kell.

Most, a harmadiknál élem meg igazán, hogy képes vagyok, talán tudom is a dolgom. Hogy nem ijedek meg, hogy nem zavar, ha valamire nem jut energiám, időm, hogy nem bánt, ha rendetlenség van, ha nem tudom felvenni a telefonomat, ha este azzal telnek hosszú félórák, hogy babát altatok. Tudom már, hogy amíg a rutinok ki nem alakulnak, nem lesz könnyű. Hogy amíg egy kicsit be nem állunk valamiféle rendszerességre, addig csak sodródnom majd. És hogy ne nehezítsem a saját dolgom, eltettem minden órát. Kivéve este, amikor már Dani is velünk van, akkor kezdünk nagyon feszes időket tartani, kizárólag azért, hogy ne csússzon szét az esti fektetés. És ez működni látszik...

Elfogadtam, hogy kevés a kezem a háromhoz, és amikor szopiidő van, akkor katasztrófák is történhetnek. Kiömlik, leesik, összetörik. Bosszankodom, de lassan ez is az élet részévé válik. Hogy nem alszom eleget, azt nem veszem észre, csak azt, hogy karikás a szemem... Na ez zavar :):)... Meg az, ha nem tudom egyszerre lökni a hintát, etetni, és mesét olvasni. És biztos, csak technika kérdése, egyelőre még kidolgozatlan.

A legnehezebb, ha a hárommal el kell indulni, még egyedül nem is mertem. Szeretnék korai tavaszt, hogy nem kelljen öltöztetni, mert igazából ez a legrosszabb... az overál. Várom a márciust, az óraátállítást, van egy illúzióm, miszerint sokkal könnyebb lesz világosban, játszóterezősen, barátozósan, kicsit nagyobb porontyokkal.

Ha a családunkra gondolok, sok gyereket látok körülöttünk. Az eszemmel tudom, hogy mennyire elegem volt a várandósság elejéből és végéből, milyen nehezen tűrtem az utolsó napokat, de mi ez a kis szenvedés ahhoz képest, ami utána következik? Most először nem irigykedtem a pocakokra szülés után. Eddig... Négy hét, és azt érzem, újra szeretném. Nem tudom elképzelni, hogy Áron volt az utolsó. Csak azt nem tudom, mikor mondom majd, hogy elég... Mikor nem fog már fájni a szívem, ha kismamát látok. Vagy ebből is telítődik az ember?... Egy biztos. Legközelebb tavaszi gyereket szeretnék...

Azt pedig újra megtapasztaltam, hogy a szeretet hatványozódik, a szívem megháromszorozódik, és elég az ölem, ha mindnek egyszerre kell...

Egy nehéz hét margójára

Annyira jól sikerült a pénteki első munkanap, hogy Dani holnap egy hatnapos hetet kezd. Vasárnap dráma, hétfőtől munka, ráadásul szerdán és csütörtökön úgy tűnik az esti fürdetést is ránk hagyja... Még nincs ötletem, hogy hogyan csináljuk majd, de szerdáig kitalálom.

És hogy el ne felejtsük, ma csináltam néhány képet arról, amikor gyerekezik...

2010. január 8., péntek

Az első napunk négyesben

Dani ma először ment dolgozni. A héten már többször voltunk nélküle rövidebb időkre, zömmel alvásidőben ment és kicsivel ébredés után jött. Így nem volt nagyon megrázó, hogy három gyerekkel maradok egyedül...

Azért reggel, amikor felébredtünk, nekem a szívem fájt, Mikolt pedig százszor ismételgette: papa. Papa dolgozik, majd este jön. Emlékszem, amikor Hanna ekkorka volt, milliószor hangzott el köztünk a párbeszéd: Papa, ette.
Dani nélkül, de nem egymagunkban töltöttük a délelőttöt, Mariann és Lencsi már a kapuban várták, hogy végre lejussunk a földszintre. Olyan jó, hogy itt voltak, ezzel a lányok szokásos délelőtti hisztijeit, nyűgösségét teljesen elfelejthettem.

És egyébként is mindenki példásan viselte az új helyzetet, Áron ébresztett, de mire Mikolt felkelt, már aludt. Megreggelizhettünk hármasban, csak aztán riadóztatott újra, átöltöztettem, szopizott, kicsit nézelődött, majd a délelőtt további részében aludt. A lányok csodaszépen eljátszottak egymással, aztán ebédeltünk, és nagyon minimális ellenkezéssel felöltöztünk, hogy kimenjünk a udvarra, hóembert építeni.

Mariann valamikor egy óra tájékán hazament, mi pedig bejöttünk. Hanna hisztizett meg Mikoltbántott egy sort, aztán evett egy keveset, és rendezte sorait az emeleten. Közben megebédeltem, Áron ekkor ébredt. Szopizott, majd újból elaludt, így a lányokkal együtt én is aludtam egy nagyot. Négykor ébredt az egész kis kompánia, uzsonna, közben szopi, és játék... Még egy mosást is betettem, annyira jófejek és türelmesek voltak a kisembereim.

Most pedig várjuk haza a papát, hogy neki is elmeséljük, hogy milyen jók voltunk ma. :)

2010. január 7., csütörtök

Hannáról

Elmaradtak az összefoglalók, pedig érdemes volna néha leírni, hogy állunk most. A héten voltunk a hároméves státuszvizsgálaton, szép sorban megnézte a védőnő, mit tud.
100 centi és 14 kiló, minden tejfoga kibújt, épp a születésnapjára érkezett meg az utolsó pár. A vérnyomása rendben, a hallása és a látása is. A látás vizsgálat úgy történt, hogy felnőtteknek készült (kis villaszerű) ábrákat kellett kézzel leutánozni, megmutatni, melyik merre dől. Nem gondoltam, hogy Hanna már képes erre, hogy egy nem magától értetődő ábrát leképezzen, és azt testtel leutánozza. Megmelengette a szívemet...

Szeretem nézni, ahogy játszik.
A főbb témák a konyha, a könyvek és a babák.
Mióta megkapta Palitól a polcot a tűzhelye fölé, állandóan kavargat, pakol, terít, mosogatna is, ha lenne hozzá eszköz. Amikor főz, kommentál, miből mennyi kell bele. Sorolja a fűszereket, a hozzávalókat, sokszor egészen relevánsan.
A könyvek állandó szereplői a napunknak. Ha nem én mesélek, akkor mesél ő. Annyira szépen, és annyira szöveg hűen, hogy öröm hallgatni. Mikolt sokszor az ölébe ül, és hallgatja. Sőt, most már a kicsi is mesél, a maga halandzsa nyelvén. Hannától ellesi, hogyan, és utánoz.

A babák... Etet, szoptat, öltöztet, mindezt olyan műgonddal, mint egy igazi anyuka. Folyamatosan pelenkáz, amihez ha nem figyelek, a kicsik pelusát használja. A babáknak van kinti ruhájuk is, a legnagyobb baba sokszor velünk jön, ha kimegyünk, szép rendesen felöltöztetve. (persze egy idő után én cipelem...)

A mesélés mellett az éneklés az, amit naphosszat hallgatunk. Rengeteg dalt ismer, rengeteget énekel, és rengeteget mondókázik. Van egy kis kuckó, épp a hangfal mellett, mesterségesen alakult ki a nappaliban, oda bemászik, és itt ücsörög és hallgat. Az alma cd-t unalomig, vagyis megtanulásig. Egyik este azzal fogadott, hogy heje huja virgalom... :):) Karácsonyra kapott egy mese cd-t, ez az első ilyen a házban, kíváncsian vártam, mit szól majd hozzá, nagyon nagy figyelemmel hallgatja.

A legnagyobb dolog, mi mostanában foglalkoztat, de leírni még nem mertem, az alvással kapcsolatos. Amíg a kórházban voltam Áronnal, Hanna a miágyunkban aludt Danival. Előtte nagyon hektikusak voltak az éjjelek, de nagyjából 90 %-ban Áron ágyában töltötte az éjszakát. Tudtam, hogy ezen változtatni kell, de nem volt elég erőm, kitartásom, és ötletem sem, hogyan kezdjem. A matricás majd jutalmazós körünk befuccsolt, Hannát egy idő után nem érdekelte a dolog. Persze, mert nehezen ment az egyedül elalvás.

Aznap, amikor Áront hazahoztuk, egy nagyon gyors döntés eredményeként Hanna a saját szobájában, Danival a szivacson aludt. Már az is nagyon megdöbbentett, hogy sikerült egyik pillanatról (és gyanítom nem ez volt a legkönnyebb, legjobb pillanat, de melyik lett volna és mikor a következő lehetőség...) a másikra megbeszélni vele, hogy legyen így. Volt persze kiabálás részéről, morgás az enyémről, de ment. Egy pár nap elteltével Dani úgy érezte, nem fog működni az együtt elalvás, mert neki dolgoznia kell majd, amit csak akkor tud, ha elcsendesedett a ház. Én szoptatok, vagyis meg kell próbálnunk nagyon gyorsan kitalálni, hogyan fog Hanna egyedül elaludni.

A megoldás gyakorlatilag pofon egyszerű, és nem is értem, miért nem csináltuk ezt így már régen... Biztosan kellett Hannának, hogy egy darabig Danival alhatott, de nem nálunk, hogy aztán volt olyan este, amikortól újra a galérián aludt el, és nem hagytuk, hogy a szivacs alternatíva legyen. Kellett a mi határozotságunk, a hitünk abban, hogy ez nem lehet másképp, mert nem megy másképp, de úgy tűnik, (koppkopp) működik.

Ha tudok, a mesélés után bemegyek hozzá, elköszönni. Egy picit az ágyában hozzámbújik, mesélek a napunkról, elmondom, mit fogok még csinálni, mielőtt aludni megyek, aztán csendben vagyunk, majd megkérdem, mehetek-e. Általában elenged. Ha elsőre nem, másodikra igen. Van egy kis lámpája, amit felkapcsolva hagyunk, (a kis lámpás elromlott, helyette ikeás lemerülő, feltölthető ufója van, ami épp arra elég, hogy mire tényleg elszenderedik, lemerül...) és kijövök. Dani pedig a notebookkal az alőtérben dolgozik, és ha Hanna szól neki akkor bemegy és megpuszilgatja. Három ilyen kör után Hannu alszik. Az eddig általunk felkínál tárgyakat használni kezdte, magára pakolgatja a cipelőt, az anyababát, és még a fényképünket is. Örülök, hogy elkezdett önmaga megküzdeni, és annak különösen, hogy képes megnyugodni elpihenni egymaga is.

A legjobb ebben az, hogy sikerült a horror éjfél (plusz) elalvást 11-re hozni. Még mindig nincs közös felnőtt életünk este, de Dani tud dolgozni, én pedig lefekhetek, ha szeretnék fél 11kor... Hanna pedig hiszti és sírás nélkül alszik el, és ez hatalmas előrelépés.

Áron érkezése azért természetesen nem marad nyom nélkül, Hanna nagyon ragaszkodik Danihoz, nekem pedig nagyon nehéz vele. Nem figyel, nem hall, nem válaszol. Ismerős ez, de nem könnyű. Mikoltot kétszer megharapta úgy, hogy a nyoma sokáig meglátszott. Nagy hisztik is vannak, amit nehezen viselek, mert nem lehet kezelni. Nem eszik, és ha el kell indulni... katasztrófa. Nap közben is cumizna, kiabál, veszekszik. Ez van, remélem lassacskán majd könnyebb lesz neki is, nekem is. Addig pedig sokszor figyelmeztetem magamat, hogy neki nehezebb, én pedig azért vagyok, hogy szeressem, segítsek, mégha nem hagyja akkor is. Ha egy sündisznócska, akkor is. Csak néha kevés az eszközöm, és elfogy a türelmem... Pedig nagyon szeretem.

2010. január 6., szerda

Cérnahang és hóember

Az előbbi egy új foglalkozást takar. Van benne éneklés, zongora, komoly zenére tánc, bábozás. Ma voltunk először, Áronnak ez volt az első ilyen élménye, átaludta az egészet.

Délben, a rengeteg havat a leghasznosabb módon felhasználva, igazi hóembert építettünk Paliék kertjében, Hanna nagy örömére. Ő persze szeretett volna egy mamahóembert, egy papahóembert, egy hannahóembert, egy mimihóembert és egy áronhóembert is készíteni, de nekünk így is lefagyott a kezünk, mire ez az egy elkészült. Ez viszont szép, és nagy, és reméljük egészen a szombati plusz 10 fokig áll majd az udvaron.

Este, míg én Áront ringattam, akinek minden valószínűség szerint fájt a pocakja, ami miatt egész délután nem aludt, a lányok szánkózni voltak a lakótelep domboldalában. Hanna egyedül csúszott a nagy tepsivel, és egy kisebb baleset ellenére még holnap is szeretne. Mikolt visszafogottan örült a lehetőségnek. Nyári gyerek...