2010. november 4., csütörtök

Reggeli körkép

Mimi hajnali fél négykor beadta a derekát.
Negyed 11 van, és a gyerekek még mindig alszanak, Hanna és Áron nagyjából éjfél óta...

Odakinn kellemes meleg szellő, és bár nem süt a nap, most annyira nem is hiányzik...
Íme a kilátás a 23.emelet teraszáról. Nagyjából a Campona környékére pozicionálnám.

c A kép kb. közepén a színes alacsony házak a pezsgő kis India nevő városrész. Élőben gyönyörű, otthonos, kellemes közeg. Pénteken ünneplés lesz, nagyon kíváncsian várjuk. :)

2010. november 3., szerda

Az utolsó és az első napokról

Szombaton megültük Hanna születésnapját, nagycsaládi körben.
Mindenki velünk ünnepelt, azzal a nem titkolt fájdalommal a szívében, hogy hosszú ideig ez az utolsó ilyen esemény... Ahogy az lenni szokott, nagyszerű délután volt, néztem magunkat kívülről, és jó volt látni ezt a köteléket, hogy bárkire számíthatok, mindenki szeretettel vesz körül, és egymással is nagyon jól van mindenki. Igazi család lettünk, Dani oldala és az én oldalam egyaránt megszokta, megszerette egymást.

Vasárnap eszméltem, hogy a ház épp olyan, mint egy vagy két vagy három nappal ezelőtt, és bár szép, hogy egy költöztető mindent összepakol, a szelektálás mégiscsak az én feladatom, és amire nincs szükségünk Malajziában, azt nem kellene elcipelnünk magunkkal.
Így nekiláttam, hogy 5 kupacba szedjem a mindenünket, és délben még sehol sem tartottam. Délután hivatalosak voltunk Mariékhoz egy azon az oldalon megünnepelendő születésnapozásra. Hatra már volt remény, hogy legalább a ruháinkat sikerül reggelre kiválogatnom.
Picit még én is átnéztem no meg pihentem, aztán a Mamával közösen, mire a lányokkal Dani hazaért nagyjából végeztünk.
A ház egy bombarobbantás utáni állapotot mutatott ekkor.

Hétfőn reggel négy szimpatikus úriember vonult fel, dobozokkal, papírokkal, buborékos fóliával, és minden helységben egyszerre kezdtek neki a csomagolásnak. Igyekeztem a leggyorsabb tempóban befejezni, ami még maradt, hogy aztán mindegyiknek mondani tudjam, mi az, ami jön, és mi marad. Csak reménykedtem, hogy ami marad, az tényleg nem kell, ami pedig megy, arra valóban szükségünk is lesz.
A lányok eközben Mariékkal, Áron pedig anyukámmal volt.

Hétre minden dobozokban várta mára sorsát. 141 darab volt a vége...

Bőröndökkel megpakolva érkeztünk Vikiékhez, ahol az utolsó esténket töltöttünk. Nem győzök elég hálás lenni Nekik, hogy befogadtak, egyszerűen fantasztikus volt. Danival egy idő után már nem is tudtunk semmit sem mondani, hogy is lehetett volna arra, hogy kaptunk egy kisházat saját kulccsal, vacsorát, aztán kedd délelőtt a gyerekek még egy utolsót csiribiriztek közösen, és utána még volt egy utolsó utáni búcsúparti is. Ebéd végeztével pedig ők vittek ki mindannyiunkat egy kisbusszal a repülőtérre, ahol majdnem az egész család elbúcsúzott tőlünk.

A repülőút várakozáson felüli gördülékenységgel haladt, a gyerekek a maguk idejében aludtak, ettek, pörögtek, de mindezt annyira szépen, és édesen, hogy rajtunk kívül a személyzet is mondogatta, micsoda ügyes gyerekeink vannak.
A hosszabb úton (Amszterdamból Kuala Lumpurba (11óra)) mind aludtak, a lányok hat-hét órát egyhuzamban a lábunk elé megágyazott kuckójukban, Áron pedig három szopiszünettel egy falra szerelhető kis mózesben.

Itteni idő szerint délután négy körül szálltunk le, egy kisbusszal és benne gyerekülésekkel vártak.
Érdekes újra itt lenni hat év elteltével.
A szállást leszámítva, ami a kecsegtető képekkel szemben egy igazi leharcolt, állottszagú lakás, a város egyik amúgy központinak nevezhető részén, viszont elzárva minden babakocsival könnyen megközelíthető lehetőségtől pozitív az első élmény.

Az emberek hihetetlenül kedvesek, mosolygósak, sokszínűek, a klíma kellemes, ellenben attól a félelmemtől, hogy izzadva, és fújtatva töltjük majd az elkövetkező három évet... A közlekedés amolyan mediterrán stílusú, de míg nem nekem kell megküzdenem ezzel, addig ez sem félelmetes... :) bár nagyon jó volna mihamarabb a saját urunknak lenni. Mindenhol zöld minden, kavarodik a rengeteg kultúra és embertípus, ma este láttam már európai párt is pocakos kismamával, teljesen fekete csadoros amúgy modern lányt a párjával, kínai viháncoló fiatalokat, indiai családot... no meg persze magunkat.

Egyelőre tényleg olyan ez, mint egy nyaralás, sokszor azon kapom magam, hogy vajon milyen lesz ugyanez a közeg nekem egy év múlva... Fogalmam sincs, és felfoghatatlan.
Küzdünk az átállással, Mikolt még mindig nem alszik, viszont nagyon nagy segítség a mamám, aki leküzdve sok sok démont, most itt van velünk.
Fogalmam sincs, hogy három gyerekkel ezt visszafelé mondjuk egyedül hogyan csinálnám.

Este Áron altatva azért volt nem kevés nosztalgiám, a légkondi zaja keveredett az utca nem elhanyagolható forgalmának hangjaival, éreztem az áporodott levegőt, és a házunkat szerettem volna. Ahol nyilván jó hideg van, viszont csend is. Vágyom újra valamiféle rendre, és egyelőre még nem tudom, hogy hogyan kezdjek neki annak a nagy falatnak, amit az jelent, hogy tartalommal töltsem meg a gyerekek hétköznapjait.

Hiányoznak a kapaszkodóim, a helyismeret hiánya, kicsit riasztó a gondolat, hogy Dani hétfőtől már dolgozni fog... Addig olyan jó volna megtalálni legalább azt a környéket, amit el tudok képzelni új otthonunknak. Ez a mostani biztosan nem az. De legalább nem fáj majd a szívünk ezért a szállásért. :)

Dani ír

Hát megérkeztünk! Hosszú volt az út, de végülis jól sikerült. Mindkét járaton tökéletes helyünk volt, a 11 órás úton előttünk nem voltak székek, hanem a vészfolyosó, így lényegesen nagyobb hely volt a lábunknál. Kaptunk falraszerelhető kiságyat Áronnak, ő abban aludt, a lányok pedig a lábunknál, finoman megágyazott repülőgép padlószőnyegen. Aludtak 7-8 órát. Így mi is tudtunk pihenni, aludni. A reptéren a megbeszéltek szerint vártak minket és gyereküléssel felszerelt kisbusszal vittek a szállásra.

Az első otthonunk kicsit alulmúlta a várakozásokat, mivel a képek és a neve alapján nagyon jó minőségre számítottunk, amihez képest a képeknek nagyjából megfelelő, de azért leharcolt lakásunk van. Kb. 8 éve lehetett olyan, mint a képeken, azóta kicsit állott a levegő, lejár a törülközőtartó a falról... Ezek mellett egyelőre az elhelyezkedése is problémás, mivel tényleg minden fontos dolog elég közel van autóval, de gyalog szinte a kapun kilépve sem nagyon van hova menni, mert járdák nélküli utak, és semmi érdemleges nincs a környéken. Egyáltalán nincs közel a pezsgő város, így Kingáéknak egyelőre kicsit még ijesztő, hogy mit fognak itt csinálni 1 hónapig, míg én dolgozom. A taxi viszont olcsó (36 percet bumliztunk este be a Petronas Towers-hez 1200 Ft-ért). Úgyhogy taxival persze el tudnak menni bárhova, csak az nem ugyanaz, mint elsétálni a környéken a boltba... Na még azt sem tudom, hogy egyáltalán gyalog elérhető távolságban van-e bolt.

Az estét a Petronas Towers lábában lévő KLCC Suria bevásárlóközpontban töltöttük, kicsit szívtuk a rendezett, védett környezetet, ettünk olasz, kantoni kínai és thai wok-os vacsorát (1 főétel kb. 500 Ft), utána ettünk egy fagyit a McDonaldsban. Szóval belecsobbantunk a kulturális sokszínűségbe, néztük a csadoros-farmeres-öltönyös-kínai-maláj-indiai-európai vegyes tömeget. Jól esett, kicsit feltöltődtünk. Utána még vásároltunk az ottani szupermarketben, aztán hazataxiztunk (a késői órára és az európai családra tekintettel alku után fixárasan 1800 Ft-ért vittek minket, dugó nélkül kb. 15 perc alatt).

Hazaértünk, kialakítottuk az elalvóskuckókat, és otthoni idő szerint délután 5-kor (itteni idő szerint éjfélkor) elvittük fürdetni a gyerekeket. Áron egy nehezebb elaltatás után kb. háromnegyed 1-kor elaludt. Hanna szintúgy. Most itteni idő szerint fél kettő van, és Mikolt most éppen Jutka nagymamával lelkesen számolgatja a madarakat a mesekönyvben... Nem csoda, neki jó kis biológiai órája van, tudja, mikor kell aludni. Otthon olyankor szó nélkül aludt is mindig. Most meg azt a hibát is elkövettük, hogy hazafelé a taxiban elaludt, és kb. 20 percig nem ébresztettük fel, észre sem vettük az esti készülődésben, hogy ő a babakocsiban maradt békésen szunyókálva. Szóval neki megvolt a délutáni kis alvása... Nem tudom, hogy mikor fogjuk tudni letenni, de remélem, hogy nem 5-kor (otthoni este 10...). Szóval ez még kicsit kalandos lesz. De legalább Hanna, Kinga, Áron jó úton halad az átszokásban. Remélem azért találkozunk majd a napokban.

Az első bejelentkezés

Adós maradtam Hanna családi születésnapi ünneplésének rögzítésével, mentségemre legyen mondva, elég sűrűek voltak az utolsó otthon töltött hét napjai, és a fényképeket sem sikerült feltöltenem a saját gépemre...
Holnap pótlom, mert nagyon jó volt, és amúgy is ide kell kerülnie. (majd visszadátumozom később...)

Azóta pedig már Kuala Lumpurban ülök, az ideiglenes szállásunk nappalijában, tele mindenféle gondolattal, érzéssel, történéssel, és azt sem tudom, hogyan kezdjek neki a mesének... Fáradt is vagyok, ami nyilván torzítja az események objektivitásának megfelelő szintjét, és mint mindig, az új, a változás nem könnyű. Megfogadtam, hogy pozitív leszek, és most nem tudom, hogyan lehetne mégis mindent belesűríteni egy bejegyzésbe...

Dani is írt, ami elég ritka mifelénk, én pedig örömmel osztom meg, hiszen mostantól ez a blog talán picit az ő nézőpontját is hivatott majd prezentálni, meglátjuk, milyen gyakorisággal.
Panka, az jár a fejemben, hogy legutóbb azt mondtad, ez már nem az a blog lesz, mint régen, kicsit utinapló, kicsit élménybeszámoló, és kicsit távoli... Szeretném tudni, hogy attól még, hogy nem lehet 0630at tárcsázva a nap bármely szakában elérni minket, még ugyanazok maradunk, a változások pedig nem távolítanak, sőt. Most van csak igazán szükségem arra, hogy tudhassam, nem vagyok egyedül, itt is ugyanazokkal a kérdőjelekkel kell szembenéznem, mint Magyarországon...

Nos akkor talán kezdődjön a lényeg... egy új poszttal.
... köszönöm, hogy ennyien gondoltatok ránk, sokat jelent ez most. :)

2010. október 31., vasárnap

Volt már

könnyebb napom is...
Holnap jönnek a költöztetők, nekem ma "csak" annyi dolgom volt, hogy szelektáljak 5 kupacba...
Vagyis gyakorlatilag én pakoltam, mert így a biztos.
A gyerekek remélem még megismernek, szeretnék egy kicsit csak velük lenni, rohanás, agyalás, kapkodás, botladozás nélkül.

Elég élesen emlékszem arra a kijelentésemre, ami úgy másfél évvel ezelőtt hagyta el a számat, miszerint ebből a házból csak a temetőbe... Már arra is emlékszem, miért mondtam. Sebaj, lesz hat hetünk "kiheverni" ezt a pár napot, aztán kezdhetem elölről a pakolást, csak a másik irányba :)

Holnaptól kicsit hon- és hajléktalanná válunk.
Gondoljatok ránk, ha nem jelentkezünk, akkor is...

2010. október 28., csütörtök

Erre kéne gombot varrnom...

Nehéz néha, hogy olyan bőrbe bújtam, aminek az egyik fele maradna, mert az állandóság, a melegség, az egyenletesség az eleme, a másik meg folyton csavarog...

Elköszöntünk...

Dani ment érte, én épp, hogy odaértem, mire a gyerekek a lefekvéshez készülődtek.
Hanna állt bent a csoportban, Kamillát ölelgette, meg Julcsit, nevetett, és látszott rajta, hogy az ovi lett a második legfontosabb hely az életében.
Megértette, hogy megyünk, elköszönt mindentől, megsimogatta a jelét, kiszaladt az udvarra, és megmutatta, hogyan szokott játszani.
Azt a kis könyvet szorongattam, amibe mindenkitől bekerült egy vagy két rajz. Csodálatos ajándék.
Elsírtam magam, és nem tudtam összeszedetten válaszolni a vezetőóvónő kérdéseire sem, pedig egészen kedves és máz nélküli volt a búcsú.

Hanna az irodában is elköszönt mindenkitől, majd amikor beszálltunk az autóba, megkérdezte Danit, miért hozta el a benti cipőjét...
Hogy Malajziában is legyen benti cipőd, mondta Dani, én meg újra küszködni kezdtem a könnyeimmel.
Elkezdődött...

2010. október 27., szerda

Ünneplés az óvodában

Mióta Hanna óvodába jár, a Micimackó lett a kedvenc dala.
Mert a születésnaposok mindig ezt kérik. :)
Megtanultuk mi is, és persze ha kérdeztem Hannát, ő mit fog kívánni a sajátján, azonnal rávágta, hogy a Micimackót.

Mióta tudom, hogy elmegyünk, két kívánságom volt. Az egyik, hogy Hanna az óvodában meg tudja ünnepelni a születésnapját, a másik, hogy Dani itthon legyen ezen a héten.
Az első Hanna miatt, a második a családunk miatt...

Ma reggel Dani egy Micimackóval díszített tortát vitt be az oviba, délben pedig hatalmas sprint után végül beértem én is, a fényképezőgép is, a gyerekek már épp énekelték a Dalt :).
Lerugdostam a cipőmet, és igyekeztem lelassulni hozzájuk... és megörökíteni az utolsó napok egyik legfontosabbikát.
Egészen elérzékenyültem, annyira édesek voltak, egytől egyig.
Volt gyertyafújás, tűzijáték, és még ajándék is, hiszen Hanna mindenkitől kapott egy egy rajzot.
Tegnap mondtam Csillának, hogy hoznék egy emlékkönyvet, hogy rajzoljanak a gyerekek Hannának bele, mire Csilla azzal küldött haza, hogy már majdnem mindenki rajzol... :)
Ilyen családom van...
A kis rajzok bekerülnek egy könyvbe, és szombaton megkapja az ünnepelt.
Mindet láttam... egészen varázslatosak...

Négy éve

Négy évvel ezelőtt már javában a kórházban voltunk.
Vártam, és vártam és vártam és vártam.
Hajnaltól félálomban azt álmodtam, hogy szülök...
Nagyon lassan haladtunk, lépésről lépésre, nyolcpercenként történt valami, és egészen hihetetlen volt, hogy egyszer majd a kezemben tarthatom azt a kis gyűröttarcú, pislogó, nyugodt, bölcs kis csomagot, akitől az egész életem végleg felfordult.

Nehéz első év volt, nagyszerű második követte.
A harmadik nagycsaláddal ajándékozott meg mindannyiunkat.
A negyedik pedig egy gyönyörű, okos, kedves kis csodával.

Hanna mindig az első lesz. A viszonyítási pont, a legélőbb tükör, minden bénázásom és a legapróbb sikereim záloga. Mindig tudtam, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok, és sosem gondoltam volna, hogy mivel is jár mindez.

Hanna nagylány lett.
Elhagyta a babapocakot, túl van az első hajvágáson, fülbevalót hord, pelenkát pedig már nem.
Megnyúlt, az arca is, a combja is, szereti a rózsaszínt, a királylányokat, a csillogó dolgokat.
Szereti a könyveket, ezernyi dalt ismer, és gyönyörűen beszél.
Ügyes, mint amilyen kiskorában is volt, semmi nem akadály számára. Csodálattal figyelem, ahogy lovagol, ahogy falra mászik, ahogy a vízben mozog.
Rajzol, felismerhetőt, krétázik, gyurmázik.
A legkedvesebb játéka még mindig a babázás, olyan bensőségesen gondozza őket, legyen az Bori, vagy Lili, vagy egyszerűen csak Nagybaba, hogy néha csak ülök, és szívom magamba a melegségét.

Egyszer, még a pocakomban volt, azt álmodtam, hogy két kislány és egy kisfiú van velem, és én megkérdeztem a legnagyobbat, hogy hívják...
Hanna... hát nem tudod?
Pont ilyen lett. Mint álmomban. Mert az álmok tényleg valóra váltak.

Édes Hanna!
Isten éltessen sokáig.

2010. október 25., hétfő

Búcsúbuli a javából

A címben benne is van a lényeg.
No ne tessék egy amolyan ereszd el a hajamat, hajnalig tartó dorbézolásra gondolni, mert bár az sem lenne ellenemre, a realitások talaján maradva mégiscsak három gyerekünk van. Velük pedig még jókora kihívás volna egy igazi lazulós, tequliázós éjszaka... Talán már nem is bírnám ;)

Viszont...
Vasárnap reggel óta készülök e bejegyzésre, a vajúdás hosszúra nyúlásának az oka pedig az, hogy olyan erős érzelmeket élek meg azóta, mint egy kamaszlány, mikor először érzi a szerelmet...

Őszinte vagyok, ez talán átsüt a posztokon.
Most is az leszek, de olyan nagy az igyekezet bennem, hogy a hatalmas őszinteség okán ne ömlengjek, ne csapongjak, vagy ne csillámporozzam túl ezt az estét, hogy már vagy a századik piszkozat kerül a kukába. Egyszerűen nem megy... Mert ez az este a maga egyszerű bájában végül olyan elképesztően jól sikerült, hogy nagyon nehezemre esik nem ömlengeni, vagy szuperlatívuszokban zengedezni róla.

Azért megpróbálom.

Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztuk, egyszerre hívunk meg mindenkit, aki a jelenben, vagy a múltban annyira fontos, hogy nem hagyhatjuk ki, hogy meg ne ölelgessük egy utolsó alkalommal. Hamar egyértelművé vált, hogy ez jóval nagyobb szám, mint amennyi a házba befér, így nekiláttunk helyet keresni. Hasonlót az otthonunkhoz, mégis elég nagyot ahhoz, hogy kényelmesen legyünk.

És innentől minden úgy sikerült, mintha valaki a tenyerén hordott volna minket. Egyszer Balczó Bandi bácsi az udvarunkban összefutott Zoltán atyával. Kezet ráztak, Bandi bácsi pedig azt mondta: Zoltán atya, imádkozzon, mert ha ketten akarunk valamit, akkor az úgy lesz. Valahogy így volt ez nálunk is. Egyet akartunk Danival, nem is pontosítottuk, és lett. Magától. Ajándékba.

Ahogy a gondolat megfogant, már meg is született.
A hely, amit az öcsém ajánlott tárt karokkal fogadott. Nem mellesleg tökéletesnek bizonyult.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy mit fogunk kezdeni 100 emberrel hat órán keresztül egy zárt térben, ráadásul majdnem fele arányban hat éven aluli...
Az utolsó napokban percről percre történtek olyan találkozások, beszélgetések, elköteleződések, amik egyértelművé tették, hogy minden, amit elképzeltem, megvalósulhat.
Bár sokkal több vendégre számítottunk, végül épp így volt teljes, ahogy volt.
Sajnálom, hogy akik nem voltak, azokat nem tudtuk megajándékozni, és mégis úgy érzem, kerek volt... nagyon is.

És akkor itt jön a béna próbálkozás, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik a jelenlétükkel, a segítségükkel, a szeretetükkel, a ragyogásukkal megismételhetetlenné tették nekünk ezt az estét. A legőszintébben így gondolom... bár leírva szirupos, és télleg béna...

Köszönöm az Öcsémnek, hogy megtalálta nekünk a Pastramit.
Köszönöm a Pastrami egész csapatának, elsősorban Böbének, hogy az első perctől kezdve úgy egyengette az utunkat, mintha a saját búcsúbulija volna.

Köszönöm a pincéreknek, akik nemcsak pincérek voltak, hanem a jobbkezeink is egész este. Még a gyerekekre is maradt energiájuk, pedig dolgoztattuk őket épp eléggé. Mosolyogtak, közvetlenek voltak, és mindemellett nagyon profik is.

Köszönöm az egész vendégseregnek, hogy egyben láthattam azt a sok embert, akiknek fontosak vagyunk, még úgy is, hogy fejenként csupán három mondatot sikerült váltanom mindenkivel.
Köszönöm, hogy mindenki írt az emlékkönyvünkbe, hajnali kettőkor még nyolcadszor is végigolvastam mindet.

Köszönöm Petinek és Palinak a totót, Danival hazafelé azt emlegettük, hogy elképesztő profi volt a power pointos aláfestés, mókásak a kérdések, jók a képek... egyszóval jobbat még mi sem tudtunk volna ;) Ráadásul mi is csak 9 pontosra teljesítettünk, vagyis Ti többet tudtok nálunk Malajziáról! :)

Köszönöm Marinak és Csillának, hogy egy kicsit levették rólunk a figyelő szem szerepét, és a gyerekeinkkel voltak egész este. Jó volt a picinyeinket kicsit messzebbről látni. :)

Köszönöm Misinek, hogy mindent (és tényleg mindent) lefotózott...

Köszönöm Orsinak, aki az összes gyerek arcára csodákat varázsolt abból a nagy táska festékből, amivel érkezett. Komoly lelkiismeret furdalásom van, mert Orsival pénteken beszéltünk először (Ekkor hívtam fel ugyanis mindenkit, aki nem jelzett vissza, vagy másképp még nem értem el), hogy megkérdezzem, számíthatunk-e rá. Majd eszembe jutott, hogy micsoda fantasztikus képesség van Orsi kezében, ugyanis ő a testfestő világbajnokság harmadik helyezettje...) és egy pillanat alatt ígérte meg hogy jön, valamint hogy fest. Arcot...
És csak festett és festett és festett... Sok arcfestést láttam már, de ez valami egészen különleges volt.
Orsika!!! Nagyon nagyon köszönöm!!!

És végül, amire nincsenek is szavaim...
Köszönöm Gryllus Vilmosnak, hogy megérezte, hogy ő valódi családtag minálunk. Hogy nélküle a jelenünk nem értelmezhető. Hogy sosem szokott, és most mégis megtette. A kérésemért, Mikolt miatt, a picit talán közös tő miatt. Muzsikált nekünk, énekeltette Hannát, aki saját költésű dallal ajándékozta meg Vilmos Bátyánkat.
Remélem, hogy az intimitás hiányában is átsejlett, hogy mennyit kaptunk Tőled, és remélem, hogy egy picit mi is adtunk... Szívből köszönöm!!!
A gyerekek az este alatt számtalanszor játszották újra a találkozást, hol egyedül, hogy csoportosan mentek fel a színpadra és énekeltek hosszan, hosszan.

És el ne felejtsem megemlíteni a művház technikusát, aki kérdés nélkül rendelkezésünkre bocsátott egy mikrofonállványt... A sztori hosszú, ám kalandos, hely hiányában most nem részletezem... :)

Hát így... azt hiszem sikerült megadni a módját.
Lesz mire emlékezni.

2010. október 24., vasárnap

Elérkezett a búcsúzások ideje

Ha valami igazán jó abban, ahogyan most élünk, az az, hogy folyamatosan erősödni, tisztulni, szilárdulni érzem a kapcsolatainkat.
A barátainkkal, az ismerőseinkkel.
Nyilván attól, hogy véglegessé válik a költözésünk, mindenkiben megmozdul valami, és vagy ránklegyint, vagy intenzívebben, őszintébben jelen van.
Hat évvel ezelőtt épp ez volt a tanulság. Ami nem volt fontos elmúlt, ami pedig igen, az még fontosabbá vált.
Kapcsolatot tartani, ápolni nagyon nehéz 10ezer kilométer távolságból. Viszont cserébe hosszútávú, tartalmas, izgalmas barátságok köttettek, hála a virtuális térnek.
Most is hasonló cipőben járunk. :)

Nem szeretek búcsúzkodni. Szeretek viszont megállni, magamba szívni a pillanat minden adományát, ünnepelni, megadni a módját egy egy alkalomnak. Kapok is érte eleget, amikor nem alszom a szülinapok előtt, vagy a karácsonyi készülődésben túlságosan befelé fordulok... :) Pedig fontos, hogy felkészítsem a szívemet, a körülöttünk lévőket, no meg mondjuk a lakást. Dani folyton azt kérdezi, hogy ez kinek is fontos. Hát persze, hogy elsősorban nekem, közben meg azt is hiszem, hogy azzal, ahogy ezt teszem, adok is.
Mit érne az egész, ha nem örülnének neki a gyerekek, ha nem volna ettől a sok készülődéstől varázslatos az ünnep, ha nem tudnék adni a körülöttünk lévőknek? Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne legyen sok, hogy ne a fáradtság maradjon a végére, és mégis minden úgy alakuljon, ahogyan a legjobb, legszebb.

Pár napunk maradt itthon arra, hogy mindenkitől elköszönjünk, hogy magunkba szívjuk az ősz ezer színét, a csípős hideget, megegyük a magunk lángosát és túró rudiját, elkészítsük a karácsonyi ajándékokat, összecsomagoljunk, és még sorolhatnám. Nyilván nem elég az idő, bármennyi is legyen belőle, hiszen ez az otthon, itt vagyunk leginkább önmagunk.
Nem lehet bespejzolni semmiből. Legalábbis nem eléggé.
De amit lehet, megtettünk.
Remélem, hogy hiányérzet nélkül kelünk majd útra és visszafelé pedig hozunk legalább annyit, mint amennyit most "elviszünk".
Szeretnék mosolyogva útnak indulni, és örömmel várni az első leveleket, üzeneteket, aztán a nyarat, amikor eljövünk, hogy kapjunk egy kis magyart és adjunk egy kis malájt.

Lassan eljön az idő, és már most tudom, hogy majd a repülőn fogom először komolyan azt gondolni, valami új kezdődik... Kötődöm, nem vitás, és ezzel párhuzamosan nyílt szívvel várom mindazt, ami jön.
Baik jalan. Jó utat...

2010. október 21., csütörtök

Ahol ikea van, ott minden van...

Ahányszor szóba kerül, hogy hol fogunk élni, az első kérdések között szerepel, hogy mihez hasonlítható Malajzia... nomeg főképpen Kuala Lumpur, ahová megyünk.
Édesanyámat izgatta leginkább a kérdés mostanában, hiszen ő is elkísér bennünket egy pár hétre, esetleg hónapra, hogy velünk legyen, míg megtaláljuk a helyünket...

Sokat meséltem neki a hat évvel ezelőtti benyomásainkról, az emberekről, akikkel ott találkoztunk, az ételek sokféleségéről, a piac színes és jórészt ismeretlen kínálatáról, a hindu templomok ezerarcáról.
Aztán valahogy eljutottunk oda, hogy vajon mennyiben más mint Magyarország... és akkor eszembe jutott, hogy van ikea. :)

Hanna hallgatta, ahogy magyaráztam, hogy milyen érdekes a maláj népviseletben közlekedő férfiak látványa, keveredve a húzott szemű, kendős muszlim asszonyokéval, hogy milyen sok vallás megfér ott egymással, legyen szó kínaiakról, indiaiakról, vagy európaiakról. Hogy mennyire szerettük a rambutánt, és milyen büdös volt a duriam... mindezek valószínűleg nem voltak túl informatívak, de mikor végre elérkeztünk az ikea szóig, felcsillant a szeme...
- Mama és majd bemehetek a golyókhoz?
Kérdezte...
No igen, azt hiszem helyben vagyunk...
Nem csak a kiskendő (aminek két hete lába kélt...) hanem az ikea is fontos összetevője a létnek.
Íme a maláj ikea honlapja... természetesen angol nyelven ;)

2010. október 19., kedd

A legkisebb is elmúlt már 10 hónapos

Gyorsan egy kép, és ígérem, meg is írom, mit főzött...
Úgy szeretnék eljutni idáig, nyomot hagyva erről a különleges, gyönyörűséges időszakról.
Ájjjiiii :):)
Egyszóval mondjuk szerelem... még mindig :)

9700 gramm és 76cm. Foga nincs, pedig az ínyén már vagy másfél hónapja ott a jel. A kidudorodás, amiből akár holnap fogacska lehetne... de nincs. :) Udvariasan megvárja a nővéreit...
A haja nőddögél, egyáltalán nem kopasz, a látszat csal, pihepuha, tejfölszőke, és rengeteg apró haja van. Csak levágattuk... (10.28-án másodszor is :))

Erős, akaratban is, fizikailag is, bár amikor a fürdőkádban nézegetem, inkább egy egyévest látok, mint egy tömör 10 hónapost.
A kedvenc időtöltése a pakolás. Rezzenéstelen arccal szedegeti le a könyveket a polcról, vagy mondjuk inkább, söpri, és nem érti, miért sziszegek fel egy egy kedves darabnál. Nem akarok elpakolni előle, egyre többször megérti, hogy nem. És még nem huncutkodik ezzel...

A mozgással haladunk, a héten Kornél rendesen megmozgatta, be is indultak a támaszok. Ezzel egyidőben pedig a beszélőkéje is. Mondogatja, hogy mama, papa, hamm. :) Nagy öröm ez, főleg azzal a tudattal, hogy nem látjuk Kornélt most egy ideig..

Visszakerült a kiságy, az esti elalvás után be is teszem, valamikor hajnalban pedig újra költözik mellém. Jó ez így, mert neki mindegy, nekem pedig van egy pár órám szabadon forgolódni. :)

Továbbra is jó evő, jólalvó, mosolygós, kiegyensúlyozott, édes kisbogár. Kerekfejű, kékszemű. És persze imádjuk...

Szofi és Vazul

Néhány hete Feri lelkesen viszi a lányokat valamelyik hétvégi délelőtt Csobánkára, lovagolni.
Hanna minden alkalommal lelkesen készül, és nagy örömmel mesél az ottani élményeiről, a póniról, akit Szofinak hívnak, és akinek a hátán először ügetett.
Mikolt is lelkesen emlegeti Szofit, bár ő az a lassan melegedő fajta, sosem gondoltam volna, hogy egyszer neki is megjön a kedves és lóra pattan.

Pedig így lett... Ibolykánál szóba sem kerül Mimi lovagoltatása, Borzsi nem is póni, Mikolt pedig azt hiszem leginkább a termettől tart.
Volt persze motiváció, amivel Szofi kivételezett helyzetbe került, ugyanis Feri az egyik alkalommal egy szál virslivel kínálta meg a mi kis oroszlánunkat, akik kapva kapott az alkalmon. Igenám, de az ára az volt, hogy üljön fel Szofira. Nekem sosem jutott volna eszembe hogy ilyen csellel vegyem rá Mimit bármire, de tény, hogy a félelmének leküzdésében, és a magabiztossága kialakításában nagy lökést adott az az első szál virsli. Pláne, hogy mindenki a csodájára járt, hogy milyen édes ez a gyerek... Naná. Fapofa, eszegeti a virblit, közben Szofi lassan, gyengéden ringatja.

Ezen a hétvégén, hála a jóidőnek, még egyszer elmentek a lányok Ferivel, de ezúttal én is velük tartottam. Vittem a fényképezőgépet is, hogy megörökítsük kis Mikolt 2 éves lovastudományát.
Szofin aznap egy kislány gyakorolt, így Hannának egy igazi nagy ló jutott, Vazul. Mikolt, mikor meglátta, elszaladt... Mi tagadás, nekem is lettek volna fenntartásaim, Hannának viszont a szempillája sem rebbent, beszaladt egy kobakért, majd indult is.

És míg egyik ámulatból a másikba estem, Mikolt már meg is kapta a megelőlegezett jutalmat, és mikor Szofi Mimikész állapotba került, felült, és ment. Mit ment... Gyakorlatokat csinált. Nyújtotta magasra a csöpp kis kezét, megfeledkezve a virsliről, amit Feri közben elkért tőle. Ragyogott az arca, simogatta Szofit, és negyed órán át kitartóan, ügyesen végigcsinált mindent, amit Barbi kért tőle.

Fantasztikus élmény volt nekem is, látni, ahogy a két kislányom otthonosan mozog a lovak között, az istállóban, a helyiek között. Nagyon örülök, és végtelenül hálás vagyok Ferinek, hogy "elkérte" és ilyen jó helyre hordta a lányokat.
(És nem tudom szó nélkül hagyni, hogy ez mennyire fog hiányozni... ez is)

2010. október 18., hétfő

Útra készen

Tegnap este (egy sokfelvonásos vita záróakkordjaként (vagyis mit szólok én ahhoz, ha kék ikeás zsákban utaznak majd a gyerekek ágyneműi (meg a játékok, és a maradék, ami a két meglévő bőröndbe nem fér bele)... hát nem kapok tőle kacagórohamot...)) meglátogattuk a premier oc-t és vettünk egy naaaaagy és könnyű bőröndöt.

Nem volt óccsó, viszont megnyugodtam, hogy mindenünk elfér majd.
Hazatérve a gyerekek ki is próbálták... :)
Dani a nappaliból szólt ki utánam:
- No Kinguskám, mehetünk is, a gyerekek becsomagolva! :)

Szó mi szó, a lényeg kész...

Csak próbáljuk ki...

Mondta Dani, amikor hüledezve néztem, amint cibálja át Áron kiságyát a gyerekszobából a miénkbe.
Mert eléggé lepukkantnak vél, és valóban az is vagyok. Szebben mondjuk harmatos mása egykori önmagamnak.
A napokban a moziba igyekezve (a kocsiból még gyors segítséget kértünk Petitől vajon játsszák-e nekünk kedvező időpontban a nekünk tetszőt, majd a mozival, hogy beengednek-e, a csilingelő hangú 19 éves kissé megrökönyödve kérdezett vissza, hogy nem zavar-e, hogy a film már egy fél órája megy? Engem? Három mellől nem egyszerű elszökni egy délutánra... ) Dani olyan kitörő kacagással illette egy megszólalásomat, amitől szabályosan megijedtem. Mármint a reakció harsányságától... Ő akkor mondta először, mióta gyerekeink vannak, változtassak valamin, mert ezt az arcomat (a brillírozó humorral telit) nem látta idestova négy éve...

Motyogtam magam elé, najó, de a 24 órás szolgálat után/mellett/közben nem olyan eccerű az.

És akkor született meg benne az elhatározás.
Az elmélete szerint, ha Áron nem érzi az illatomat éjjel, akkor majd jól nem akar szopizni, és mind békésen alhatunk reggelig.
Megbontva a gyerekszoba sokadjára kialakított harmóniáját, visszatelepítette az amúgy használaton kívüli kiságyat a miágyunk mellé.
Esésbiztossá párnáztam, és reménykedés, beleélés, elvárás mentesen feküdtem le ma este is Áronnal magam mellett, aki vagy fél órán át ficánkolt, tépte a hajam, ütögette a fejem, majd mély álomba zuhant.
Megfogtam és párnástul (János kórház: Anya, ugye nem gondolja, hogy a kisbaba párnán alszik? Nem, nem gondolom, úgy alszik, ahogy neki jó... perpill felső testtel párnán...) betettem a fészkébe. Mimitől kölcsönvettem az egyik papalt, szerintem finom puha helyet sikerült előkészíteni.

Álltam és csodáltam (ki tudja meddig tart a varázs...), aztán szóltam Daninak, nézze meg ő is.
Jó kis hely. :) Mondta. Most már egy kicsit remélek is...

2010. október 15., péntek

Csend van...

A lányok ma először alszanak máshol. Nélkülünk.
Mari hívott, hogy Hanna azzal jött le, hogy ő ott sehol sem tud elaludni. Abban maradtunk, megpróbálják, és persze, ha úgy alakul, akkor Dani értük megy.

A kis 10 hónapos, aki a héten többször felállt az ölemből és pár másodpercig délcegen ácsorgott a saját lábaicsáin pedig a miágyunkban szuszog békésen.

Ezekről akartam írni, aztán jött egy sms. Meg mégegy... Megérintett...
Ma délután moziban voltunk. Ez a film most nagyon sokat adott nekem. Útravalót, kis kitekintést önmagamra, töltekezést...
Ma este, mikor Áron álomba szopizta magát, potyogtak a könnyeim.
Aki ismer, tudja, folyton utazom... hol belül, hol kívül. Nem hagy nyugodni a megismerés vágya, legyen szó önmagamról, vagy a világról.
És nem hagy nyugodni a határaim feszegetésének a vágya sem.
Pedig nem vagyok bátor. Legalábbis nem vagyok az, a hétköznapi értelemben. De úgy élek, hogy mindig nyitva legyen a szemem az útra, és akkor is végigmegyek rajta, ha az fájdalmakkal jár.

Hálás vagyok. Mindazért, ami most történik velünk.
Ritkák azok a pillanatok, amikor úgy érzem, a kirakósom egy újabb darabja a helyére került.
Annyi minden kellett ahhoz, hogy ez a mostani létrejöhessen, hogy azt véletlennek felfogni nehezemre esne.
Kaptunk.
Mi felnőttek élünk vele, a gyerekeknek pedig igyekszünk mindent megmutatni belőle, amit csak lehet. Remélem, bízom benne, hogy ez az ő útjuk is.

És már megint itt az elengedés ideje...

2010. október 14., csütörtök

Ami vár ránk

17 nap.
November elsejére le van foglalva hat jegyünk a Vistában.

Az aláírt papír még mindig sehol, de tudjuk, hogy nagy erőkkel dolgoznak rajta kint.
Így egy kicsit kamikáze üzemmódban azzal a tudattal éljük a maradék időt, hogy megyünk.

Addig lesz egy születésnap, egy elköszönős esemény, és egy meglepetés félnapos program is.
A köztes időben pedig zajlik a szelektálás, három kupacot képezve. Vagy nevezzük inkább hegynek.
1. Amit viszünk.
2. Amit nem, de egyszer még kelleni fog.
3. Ami sosem fog már kelleni.

Az az illúzióm, mint minden költözésnél, hogy sikerül szortírozni, a feleslegnek jó helyet találni, az éppnemkell-et pedig szisztematikusan bedobozolni és a megfelelő helyre bepakolni.

Vannak persze kicsit nehezítő tényezők, mint pl. a garázsban a fahalom, amit először el kellene szállíttatni, hogy legyen hely, aztán a gyerekek jelenléte, ami predesztinálja a beosztható idők hosszát és minőségét (amit én be, azt ők kipakolják), végül pedig a rám-rámtörő bizonytalanság, vajon ez már tényleg sosem kell majd? :)

Hát így állunk. Negyedkészen...
A centi pedig fogyóban... a 17 az nem sok...

Vágy

Olyan jó lenne egyszer úgy ébredni, hogy nem szédülök, vagy fáj a fejem, vagy esetleg egyszeriben kinyílik a szemem és nem kell erőltetni...
:):)
De ehhez azt hiszem az kellene, hogy huzamosabb ideig aludhassak egyben sok órát.
Vajon ha majd lesz rá módom, akkor képes leszek-e nyolc órát egyhuzamban végigaludni?
Vagy most már végképp megtanulta a szervezetem, hogy három óránként ébredni kell?
...

2010. október 10., vasárnap

Mikor?

- Mikolt gyere vacsorázni!
- Minjárt...
- Na jó, de mikor mindjárt?
- Mooost.
Mondja felháborodottan, és masírozik a konyhába.
:):)

2010. október 9., szombat

Dominó

Feszült vagyok... és szerintem Dani is az. Csak ő ezt koncentrált állapotnak hívja.
Pedig szerintem feszülten koncentráltak vagyunk.
Ebből pedig az is következik, hogy a gyerekek is feszültek, szétcsúszósak lettek.
Szépen beleforogtunk a saját kis spirálunkba, és nem látom, hogy melyik végén kell megragadni, és rázni egyet rajta, hogy forduljon egyet és energiaplusszos legyen újra.

Pedig elég nagy adagra volna most szükség.
Valahogy idillibb lett volna a külföldre költözésünk egy ajánlat, majd döntés, majd szerződés ügymenetben, mint egy döntés, várakozás, várakozás, ajánlat, várakozás, írásos ajánlat várakozás sorrendben. Most épp megint a várakozás fázisában vagyunk, miközben teljesen úgy teszünk, mintha menni készülnénk... Vagyis nem teljesen, mert addig nem kezdek el pakolni, amíg nem biztos. Persze rajtunk kívül mindenki más úgy gondolja, hogy biztos ez, csak idő kérdése... Fogynak a napok, a tervezett november első hetében esedékes útnak indulásunkig, a teendők pedig ezzel szemben nem.

Picit feszélyez, hogy nem látom, mikor és hogyan fogom becsomagolni a házat, elkészíteni a gyerekeket, ...
De a leginkább a türelmetlenségünk feszélyez.
Namármegint egy nyafogós poszt... na ezért nem írok :(:(

2010. október 8., péntek

Ez is bekövetkezett

Amikor a 160 széles ágyunkat lecseréltük 180asra, hirtelen az egész szoba tele lett a miágyunkkal.
Pár hétig még a régi (kisebb) matrac volt benne, nézegettem minden este, milyen jóóó nagy lesz majd a belevalóval.
Akkor épp Mimit vártam, Hanna pedig köztünk aludt. Nem fértünk el. Illetve úgy igen, ha mindketten az ágy szélén egy öt centis csíkban mozdulatlanul, esetleg a kezünkkel a földön kitámasztva töltöttük az éjszakát, míg Hanna minden végtagját szétdobálva boldogan szuszogott.

Mikor végül megérkezett a szuper kókusz180as, Danival összekacsintottunk, kicsit hangosabban köszöntünk el egymástól esténként, és élvezettel feküdtünk az immár megszavazott 15cm/felnőtt szélességű helyen. A többi így is Hannáé maradt.
Mikolt addig aludt velünk, míg el nem költöztünk, Hanna pedig kiszokott a nagyágyból Mikolt érkezésekor. Hajnalban azért még meg-megjelent, de az éjjelek zömét kényelmesen töltöttük.

Aztán újra pocakot növesztgettem, de egy ekkora ággyal bíró családban ez már semmiség, már ami az alvás kényelmét illeti.
Hanna újra átszokott hozzánk, de ezúttal Áron apró ágyacskáját választotta.
Áron születésekor ismét visszaköltözött a saját helyére, Mikolt pedig változatlanul a kis fészkében aludt, 11 hónapos kora óta estétől reggelig, kizárólag a saját helyén.

Mígnem elérkezett Mimi kétéves kora, és ezzel egyidőben az éjszakai félelmek is. No nem panaszkodom, mert kéthetente fordul csak elő, hogy felébred éjjel, és mellette kell maradni egy icipicit. Pár hete kezdődött, hogy egyszer-egyszer átjött hajnalban, és (kerekre nyílna a szemem, ha nem kellene Áront kismilliószor kiszolgálnom félálomban, így csak a csíkszemem rése közül, kicsit meghökkenve konstatáltam) befekszik közénk. Jó hangosan kéri a tumim, papal, inni való hármast, aztán alszik reggelig. Ha vissza nem visszük, mert azt is hagyja.

Nos a poszt hossza arra enged következtetni hogy bár elég változatos az éjszakai műszak mifelénk, eddig még minden reggel megveregettem a vállam a 180as döntés miatt, és elhessegettem a gondolatot, hogy kellett volna egy faltól falig szivacs inkább.

Mígnem tegnap éjjel (Áron bebetonozott tartozék, pláne mióta beverte a fejét, nem is merem a kiságyában altatni, feláll és esik... ) hármunk mellé megérkezett Mikolt, és kisvártatva Hanna is. Mindent megpróbáltam, hogy mind az öten elférjünk, a végén még keresztbe is feküdtem (a kis kopóm jön ám utánam, bármerre indulok), mégsem sikerült...
Kicsi az ágy?
Ennyiünknek igen...
Szegény Dani húzta a rövidebbet, mert mire az összes lányt átpakoltuk a saját ágyába, a legkisebb víg nótába kezdett és esze ágában nem volt aludni. Fél négy volt, én addig még nem aludtam semmit... A fiúk levonultak enni inni és újabb alvással próbálkozni...

Én pedig egyedül(!!!) a 180on aludtam hétig.
Meg tudnám szokni, azt hiszem... :) még úgy is, hogy olyan jó, amikor Áron a két keze közé fogja az arcom, belémbújik és úgy alszik. Éjszakánkét sokszor. :)

2010. október 7., csütörtök

A kisfiúról

Aki már nem baba...
Mintha nem is olyan rég írtam volna erről egy posztot.

Azóta is rohamtempóval fejlődik.
Ha mostanában kérdeznék meg tőlem, hogy van-e különbség a lányok, meg Áron között, akkor elég határozottan tudnám kijelenteni, hogy hajajjjj...
A héten addig próbálkozott, míg meg nem tanult lépcsőn közlekedni. Fel és le egyaránt egész biztosan jön, megy, még úgy is, hogy a támaszai valóban hagynak némi javítandót maguk után, vagyis sokszor megbicsaklik a keze, és arcra esik emiatt. Hála a bukósisaknak, ezt nagyobb gond nélkül meg is teheti, csak rossz látni, mennyit borul. Jó viszont azt a kitartó igyekezetet szemmel kísérni, ahogy behatol a világba, minden eszközzel, ami a rendelkezésére áll.

Megállás nélkül pakol. Ehhez olyan fizikai ereje is van, hogy a legnehezebben nyíló fiókot is kinyitja, és mindent kidobál belőle. A legérdekesebb a dobálás, a fióknyitás csak egy eszköz még több megszerezhető tárgy birtokbavételéhez.
A ház minden sarka felfordult, néha számon is kérem a lányokat, akik angyali ábrázattal mutogatnak a legkisebbre, aki úgy tűnik, lassan a leghuncutabb jelzőt is kiérdemli.

Tegnap Angélánál voltunk, akivel komolyan kiabált, mert nem akarta azt csinálni, amit Angéla. Nem sírt, nem hisztizett, hanem férfiasan kikérte magának, és közben minden erejét latb vetve küzdött, hogy szabadulhasson. Amikor pedig Angéla elengedte, diadalittasan rohant négykézláb a nagyoknak való mászóhoz, és miután belekapaszkodott és felállt (ettől Kornél és Angéla is csak felszisszentek...), diadalittasan rájuk nézett és hatalmasat kacagott...

A könyveket gyűri, tépi, a hajunkat húzza, és reggel úgy ébreszt, hogy nem túl finoman megpaskolja az arcom... (felpofoz). Mindezt bájjal, és mit sem sejtve az okozott kár és fájdalom mértékéről, így aztán még csak morogni sem lehet érte. :) Bár elgondolkoztam, hogyan lehetne a kis dömperünket egy egészséges közép felé terelni, mert pillanatnyilag hiába mondom, hogy fáj.

És akkor visszakanyarodva a nemi különbségekre... Hanna ennyi idősen simogatott, babusgatta a babáit, példásan ügyelve lapozta a papírlapos könyveket, és ha néha megharapott szopi közben, értette, hogy mit jelent, fáj... :)
No nem mintha bánnám, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan, sőt.
Ízlelgetem ezt a fiús világot, és értem már, miért mondták a vegyes nemű gyerekekkel rendelkező szülők, amikor Áront vártam: Majd meglátod. :)

2010. október 4., hétfő

A hallgatás mélységébe esve

Várunk.
Pont, mint amikor egy gyermek érkezik. Az összes örömével, és bosszúságával együtt.
Nagyon lassan történnek a dolgok, tulajdonképpen azt kell mondjam, nem is történik semmi.
Várunk.
Egy aláírt papírra. Állunk a startvonalnál, és nem tudjuk, mikor dördül el a pisztoly.
Tehetetlennek érezzük magunkat, és a láblógatás kicsit pazarló üzemmód. A lendület is elvész, és a mindennapi megteremtése felett érzett aggódás is fokozódik csak.
Ráadásul azt gondolom, egy férfinak (senkinek...) nem jó, ha hosszú távon nincs mit csinálnia.
Dani mostanában olyan, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Járkál fel-alá. Mert bármibe belekezdeni felelősséggel nem tud. Pedig lenne is mibe, szívesen is csinálná.
De ahhoz azt a döntést kellene meghoznia, hogy maradunk.
Azt pedig nem lehet... mert fogalmunk sincs, odaát mit csinálnak, vagy nem csinálnak...
Úgyhogy várunk... idegőrlő.

2010. október 3., vasárnap

Áron bukója

Adós vagyok ezzel... pedig nagyon hálás vagyok a kis kobaknak, ami védi Áronunk buksiját.

Azóta bárhol járunk, elképesztő sikere van, mindenki megmosolyogja Ájit, persze amikor kiderül miért is hordja, lefagy a derű egy pillanatra...
Sokat gondolkoztam azon, vajon ha nem történik a baleset, akkor is ráadnám-e... Vegyesek az érzéseim. Egyfelől látom, hogy Áron bal karja, keze nem olyan ügyes, mint a jobb. Emiatt folyton balra billen, azon az oldalon azóta is sokat esik buksira... sajnos. Ezzel csak annyi a baj, hogy veszélyes. Gyakorolnunk kell, és ő egyre ügyesebb... de nyilván emiatt történhetett, hogy a bal oldala megsérült.

Ha egy teljesen normálisan fejlődő babám volna, akkor azt hiszem bíznék benne, hogy egyre ügyesebb lesz, és megtanulja védeni önmagát. Ahogy a lányok is tették. Ha Áron is ilyen lenne, akkor lehet, hogy nem adnék rá bukót, mert úgy érzem, ezzel egy kicsit elveszem tőle a kontroll lehetőségét, a tanulásét, a tapasztalásét.
Nem tudom, ha letelik az a három hónap, amíg orvosi utasításra nagyon kell vigyáznunk rá, merni fogom-e rábízni a testét saját magára, és le merem-e majd venni róla a kobakját. Mostanában, ha enélkül látjuk, szinte mezítelennek tűnik. :) Egészen megszoktuk, hogy Áron a kis fülecskéivel csattog utánunk...

Viszont abban is biztos vagyok, hogy motorozáshoz, futóbringázáshoz egy kevésbé ügyes, és pláne fiúgyermekre ma már biztosan ráadnám...
Csak a biztonság kedvéért.

2010. október 1., péntek

Hárman vannak

Áron szép lassan az összes babadolgát maga mögött hagyja. No persze, amikor éjjel szuszogva bújik, akkor érzem én, hogy milyen csepp még ő (is), de kétségtelen, hogy egyre többször nézünk össze Danival, ha látjuk a Hármat, hogy már Áron sem baba.

Teljes értékű családtag volt mindig természetesen, de nagyon más úgy ülni esténként a vacsora asztalnál, hogy minden gyerek körülöttünk van.
Minden csíntevésben szeretné kivenni a részét, megy a "nagyok" után, akik többnyire befogadják. Hamar megtanulták azt is, hogy ha valamit nagyon féltenek, akkor azt tegyék magasra, de ez nagyjából a babákra, és a könyvekre korlátozódik. Ha duplóval játszanak, Áron is csatlakozik, a lányok azt sem bánják, ha néha ledől egy egy felépített fal... Szeretem.
Amennyire félt Áron Mimitől picikeként, mostanra cinkosok lettek. Ha Ájá meglátja Mimit, kacagni kezd, és várja, hogy merre indul Mikolt, követi, figyeli. Mimi pedig szívesen játszik vele, mászósat, rombolósat, csörgőset, bármit.

Két hete volt talán az első eset, hogy Áronunk egy gyerekszéket tolva maga előtt elindult két lábon felfedezni a lakást. Mára már bármi megteszi, tegnap pl. a ruhaszárító állványt tologatta, amíg bírta.

Ma délelőtt Mimi beült a játékbabakocsiba, Áron pedig odareppent hozzá, felállt, és tolta. Körbe-körbe. Hanna ugyanis nevetgélve segített nekik a kanyarokban, így végül hárman játszottak, nagy egyetértésben.
De volt már olyan is, hogy betelepedtek az asztal alá, és ott tették a dolgukat. Könyvet nézegettek, ropit rágcsáltak.
Tudom, hogy a hármasságban sokszor kettő plusz egy a felállás (ezért is szeretnék annyira egy negyediket is majd), egyelőre mégis olyan ígéretes, ahogy ezek Hárman együtt léteznek.
Varázslatos világ ez, nekem pedig szívet melengető... nem is kicsit...

Van egy nagylányom

Gyorsan visszalapozva láttam, hogy az oviban alvás eredményét még nem tettem közkinccsé...
Nem aludt. :)
Csilla elmondása szerint mindent kipróbált, amit csak lehetett, volt kint kétszer a mosdóban, feküdt és próbált csukott szemmel pihenni, forgolódott, majd végül könyvet lapozgatott.
Viszont azóta is ácsingózik. :) Így lett az én nemalvós, kiabálva ébredős kicsi lányomból nagy óvodás.

Ez a nagy óvodás tegnap a saját(!!!) döntése okán igazi fülbevalót kapott.
Nagyjából két éves volt, amikor először kérte, hogy legyen neki is. Akkor elkocsiztunk Müllerékig, ahol vettem ragaszthatós csillogós kékeket, naponta ragasztgattuk, ő pedig irtó büszke volt, egészen addig, míg le nem estek.
Időről időre előkerült a kérése. Elmeséltem neki, hogy hogyan teszik bele a fülbe az ékszert, hogy aztán napokig kellemetlen lehet, de ő nem tágított.
Minden alkalommal, amikor újra felvetette a témát, kérdeztem, hogy tudja-e, mi vár rá. Tudta...

Danit is megkérdeztem, hogy mit szólna, ő pedig Hannát kérdezte meg, akarja-e. Akarta.
Én öt éves voltam, amikor fülbevalós lettem, és úgy gondoltam, majd ha Hanna akarja, akkor lesz neki is.
Két év telt el, ez alatt a két év alatt soha nem volt olyan alkalom, hogy Hanna ne csillogó szemmel, felvillanyozva kérdezte volna, mikor?
A negyedik születésnapját gondoltuk jó alkalomnak, de mert ki tudja, hogy hol ér minket, szerettem volna hogy még itthon gyógyuljon meg teljesen a fülecskéje. Így lett a tegnap az a nap.

Már délelőtt mondogatta az óvónéniknek, hogy mire készül, és amikor meglátott, szaladt, alig várta, hogy induljunk. Az ékszerésznek is köszönettel tartozom, mert amíg Hanna szájából el nem hangzott, hogy fülbevalót szeretne, nem kezdett neki semminek.
Amikor aztán Hanna végül a szégyenlősségén felülemelkedve válaszolt neki, mindent megmutatott, elmagyarázott, majd Hanna az ölembe ült és tartotta a fejecskéjét, előbb az egyik oldalt, majd a másikat is. Hang nélkül... Nekem kicsit összeszorult a szívem, és ez tart még most is... :)

Két apró kék kő csillog Hanna kék szemével összhangban, tényleg szép.
Hanna pedig nagyon büszke rájuk, mindenkinek elmeséli, és eddig bárki megkérdezte tőle, fájt-e, nemmel válaszol. (Mikolt pedig bizonygatja, hogy neki se :):))
Esténként alkoholozni kell, ez az egyetlen dolog, amit nem szeret... a többi nagylányos. Mondja ő.