2011. július 15., péntek
Orvosnál
Hogy miért nem indultunk azonnal, és miért nem egy kórházba... Mert Lelle nem akart aludni, és mert úgy éreztem, talán életben maradok... várjuk meg a reggelt.
Három tippem volt a fájdalom okára. Vese, vakbél, sérv.
Danit nem hagyta nyugodni a sérv lehetősége, ő még éjjel utánaolvasott... mire visszaért, elaludtunk.
Délben voltunk végül Veelannél, Lelle szerencsére az eglszet itthon aludta át, Áront is letettem előbb, és a lányokat is. Azt hiszem, Veelan is beírta magát a hiányozni fognak innen listára. Olyan ember és orvos ő, aki érti, mit jelent az orvos-beteg kapcsolat, mit jelent jól kommunikálni, mit jelent együttműködően dolgozni, úgy, hogy közben ő tartja a professziót én pedig vállalom a felelősség azon részét, amit kell. A feleségével együtt nagyon hálás vagyok nekik...
Végigkérdezett minden előzményt, és még az azelőtti lehetségeseket is, és amikor mutattam neki, hogy hol van a góc, illetve, hogy sugárzik, ő vesére gyanakodott. Sajnos tudom, milyen egy vesegyulladás, így éreztem, hogy az nagyjából kizárható, bár vesekövem pl. még sosem volt.
Megultrahangozott, nincs eltérés a két vesém mérete között. Megnézte a néhai Lellelakot is, a korának megfelelően húzódik vissza, és nincs benne semmi oda nem való.
A következő lépes lázmérés, vérnyomás, és pulzus mérés volt, minden rendben, kicsit alacsony a vérnyomásom, és magas a pulzusom, de ennyi. Csinált gyorsan egy vizeletvizsgálatot is... (a mosdóban szembesültem önmagammal, eddig nem sokat találkoztunk a tükörben... és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a szám, ami amúgy igazán piros szokott lenni, most halovény rózsaszín, majdnem fehér...), aminek az eredménye negatív, így a vesét kiszórtuk a körből. Rákérdezett az emésztésemre is, ami eddig fel sem tűnt, hogy gyakorlatilag nincs. Miután a gyerekek születnek, eltelik egy kis idő, mire rendeződik ez a részem, és mert a mozgás élményét eddig Lelle és nem a beleim adták, nem vettem észre, hogy semmi jele semminek ezügyben. Mondjuk ettől meg sosem fájt annyira a jobb oldalam bordaalja, hogy ne tudjak megmaradni a bal oldalamon fekve, mint most...
Kaptam valami szirupot, meg a reményt, hogy amint lesz eredmény, megoldódik a fájdalom rész is.
A másik fő volna a fehérségem volt, talán ez őt is, Danit is jobban aggasztotta, de mert én egyelőre ezzel az előzővel vagyok elfoglalva, az, hogy nem bírok megállni a lábamon, már nem is olyan izgalmas... Csinált egy teljes vérképet, amibe belevettük a tsh-t is, holnap lesz eredmény. Hogy mennyi vért vesztettem, még nem tudja, de felmerült egy kis zacskó belémplántálásának a lehetősége is, amire nem annyira vágyom azt hiszem.
Végül megbeszéltük Lelle holnapi bcg oltását, és még néhány dolgot, majd fizettünk és eljöttünk. Azóta pedig már telefonált, hogy megérkezett a vérkép egy része, a hemoglobin szintem jóóó alacsony, szedjem a vasat háromszor egy helyett... és pihenjek nagyon sokat. Szerinte egy ilyen vérvesztős sztoriból teljesen rendbejönni egy két hónap. Én igyekszem.
És mert van remény, ma már nem fájt annyira a hasam, bár estére ez mindig kicsit intenzívebb, mint nappal. De már van mibe kapaszkodnom, ettől az egséz sokkal elviselhetőbb.
Holnap folytatás...
2011. július 14., csütörtök
Bürokrácia
A kiskönyv mellé pedig egy papírt, rajta az összes infoval ahhoz, hogy tudjuk, hová kell elmennünk azért, hogy mindenki más is elhiggye, hogy Lelle a mi gyerekünk. Vagyis hogy megkapja a születési anyakönyvi kivonatát.
Malajziában minden külföldi állampolgár a saját állampolgárságát kapja, vagyis Lelle magyar állampolgár.
Merthogy ma reggel Dani elszáguldott a két útlevelünkkel, a házassági anyakönyvi kivonatunkkal, Lelle kiskönyvével, meg a regisztrációs okmánnyal a helyi hivatalba, és fél tízkor már a kezünkben is volt a dokumentunk, miszerint Gonci Lelle Roza a mi gyerekünk. (mindez 3 ringitbe, vagyis 180 forintba került) Hogy az ékezetnélküliség jelent-e majd problémát otthon, nem tudom... itt valószínűleg hiába kértük volna, hogy írjanak ö-t, meg ó-t.
Ahhoz, hogy az országot elhagyhassa, kell egy útlevél. És innentől vális izgalmassá a dolog, mert ez még három lépcső. Az első, hogy le kell pecsételtetni a kivonatot a külügyminisztériumban. Aztán el kell küldeni a legközelebbi magyar nagykövetségre, ahol ellenjegyzik az aláírási dokumentumok ismeretében a hitelességet, majd kérvényezni kell az útlevelet vagy a nagykövetségen, vagy a konzulátuson. Előbbi Indonéziában van, utóbbi Szingapúrban. Szingapúrba könnyebb átmenni, viszont az Indonéz kört nem nagyon lehet kihagyni, mert csak ott tudják, hogy valóban az pecsételt, akinek szabadott...
Ma Dani a külügyminisztériumot járta meg (Putrajaya... jó messze), ahol majdnem kifordították, mert rövidnadrágban ment... így még hátra van az indonéz kör, majd a szingapúri is, ahová viszont el kell repülnie.
Azt nem tudom, hogy Lelle fényképe nélkül hogyan lesz útlevél... mert hogy én előre aláírtam egy papírt a konzul előtt, hogy ne kelljen elrepülnöm Danival, az addig rendben...
Mindenesetre haladunk, és remélem míg anyukám itt van sikerül Lellének egy útlevelet prezentálnunk.
Kezdetben volt a káosz
Nem válunk egycsapásra hattagúvá. Az egyik felem Lellét óvja, és néha kétségbe is esem, hogy hogyan balanszírozzak aközött, hogy a többiek is érezzék a gondoskodást, és Lellének se essen bántódása... plusz mindenki megkapja azt, amire a túléléshez szüksége van... pl. enni, amikor éhes és ágyat velem, vagy nélkülem, amikor álmos. A másik felem pedig még mindig háromgyerekes, amiben van egy legkisebb is, aki nem viseli túl jól, hogy a státusza megváltozott... vagy épp megváltozóban van.
Éjjel eltört a mécses. Megijedtem a feladattól, attól, hogy még mindig fehér és erőtlen vagyok, fáj valami, amit nem tudok pontosan behatárolni, legjobb esetben a derekam környékén egy izom (ha van még nekem a hasam és a derekam tájékán egyáltalán ilyenem), de már gondoltam a vesémre is, meg egyebekre is... jó volna mielőbb érezni, hogy elkezd visszatérni a régi, hogy enyhül ami belül fáj, mert ez most tényleg ijesztő... még nekem is.
Sok volt, bírtam, de most érzem, hogy mennyire a végére értem az erőmnek. Ha tehetném, most azonnal hazamennék. Nem akarok már hegyet mászni, sem bizonyítani, sem tűnni... semmilyennek.
Aztán ma elkezdődött egy új nap, minden percében tele kihívásokkal, hogy csináljam, vagy ne csináljam, és itt nem a főzésre gondolok, hanem egyáltalán arra, hogy fel kell-e kelnem. És persze elrontottam, mert felkeltem, és persze éjjel is egyszerre kelt a két cicis, és délután sem aludtak egy időben, és perszehogy Mikolt a legprovokatívabb formáját hozta, Áron folyamatosan nyűglődött, Hanna pedig ismét a nemhallók táborába delegálta magát... ahogy Lelle egész délután nem aludt, és semmi sem volt jó neki sem.
És persze összeszólalkoztunk anyukámmal is, aki hisz benne, hogy a gyerekeknek szót kell fogadniuk, még ebben a helyzetben is, különben szétesünk, de én meg azt gondolom, hogy most inkább szétesnék egy kicsit... És persze neki is igaza van, és nekem is, és nagyon nehéz, ha én is itt vagyok, meg ő is, és ha még csak kicsit is, de más kereteket szabunk... ők meg valóban provokálnak.
És amúgy minden huszadrangú amellett, hogy meg kell őrizzem a derűt, mert akkor azt a gyerekek is érzik, és sokmindent el kell engedni ahhoz, hogy lássam, mit kell helyére tenni... csak hát meghalni, aztán feltámadni nem könnyű. Pléne, ha még csak az elsőn vagyok túl...
Délután Áron mellett fekve (közben Lelle sirdogálását hallgatva, akit Dani próbált csitítgatni) azon gondolkodtam, hogy amikor majd nem lesz itt senki, akkor mondjuk egy ilyen egyik fenn van, mert épp ébredt és éhes, a másik meg aludni menne, mert fáradt helyzetet hogyan oldok majd meg... (a konklúzió annyi, hogy egészen biztosan nem ússzuk meg sírás nélkül, és akkor ez a helyzet...). Aztán Áron elaludt, én meg arra jutottam, hogy most az volna a legszerencsésebb, ha hagynám, hogy legyen három felnőtt körülöttük... aztán majd ha egyedül leszek, megoldom...
Puha fészek ez itt, egészen otthonos, leszámítva a csapongásokat, és a csattanásokat, meg a rutintalanságot. De egyáltalán nem zavar, hogy káosz van... tudom, hogy szépen lassan tisztulni fog. És közben drukkolok magamnak, meg a gyerekeknek, és néha elsírom magam, meg feladni készülök, meg kiabálok, és kapkodok... de olyankor szerencsére mindig történik valami és megy minden szépen a maga útján... a görcseim nélkül is.
Úgyhogy most ezt tanulgatom...
2011. július 13., szerda
Az első nap itthon
Délután fél hat körül jöttünk el a kórházból, előtte Lelle evett, aztán pedig elaludt. A kocsiban is végig szunyókált, és még itthon is, annak ellenére, hogy az összes gyerek megfogta a kezét, megsimogatta a fejét, megcsodálta a meztelen lábacskákat.
Hogy elejét vegyük a további várható attrocitásoknak, mindenki megkapta a kis csomagot, amit Lelle hozott. Áron egy puha babát, a lányok egy egy kis táskát kaptak cumisüveggel, és egy egy fanyomdával.
Aztán ahogy közeledett a lefekvés, Áron befutott az ágyába, felállt, és a szájába mutogatott, közben pedig mamázott. Teljesen egyértelmű volt a kérése... Hanna pedig annyira elszomorodott, hogy azt hittem, el is sírja magát. Annyira fájt a szívem, hogy ő szeretné, ha minden maradna az elmúlt napok szerint, de látszott, hogy Áron nem hajlik. Végül azt találtam ki, hogy Hanna mellé tettem Áront, kapott cicit, miközben az egyik kezévet engem, a másikkal Hanna kezét fogta. Mikolt megelégedett annyival, hogy nekemtámaszkodott, és fogta a szabadon maradt kezem.
Mikor Árom elaludt, megkérdeztem Hannát, hogy áttegyem-e Áront a saját helyére, bólogatott. Mellékucorodtam aztán, és elmondtam neki, mennyire fantasztikus, amit eddig csinált, és hogy nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen csupaszív kislányom van, és köszönöm, hogy törődik Áronnal... És hogy most már én szeretnék törődni a kislányommal, megsimogatni, melléfeküdni. Örömmel bújt... Aztán elaludt.
Tudtam, hogy így lesz, hogy rengeteget változnak, mire hazaérünk, hogy Áron, aki eddig a legkisebb volt, mostantól nagynak fog hatni. És öröm látni, hogy még mindig babák azért :) Fura ez, most két részem van, egy háromgyerekes, és egy egygyerekes...
Kifizettük a számlát
Úgyhogy most berekesztem a posztáradatot, becsukom a szemem míg Lelle is alszik és lelkileg felkészülök (lesz rá fél órám...), hogy odahaza picit szétesünk majd, hogy aztán elkezdjünk hattagú családként négy apróval újra professzinálisan funkcionálni.
Új évad indul... :)
Hanna gyöngyszem
Olyan természetességgel és felelősséggel gondoskodik, amire csak az képes, akiből ez legbelülről fakad. Mikolt tanulgatja tőle, édes, ahogy követi Hanna modulatait, szavait, amikor babáznak, de míg Hanna féltőn igyekszik megvédeni a sajátját, nehogy az lepottyanjon, Mimi szemrebbenés nélkül faképnél hagyja a "bábáám"-ját...
Hanna mindig ilyen volt, kecses, finom, érzékeny, be és megengedő. Csodálatos...
Mióta pedig Áron nagyobbacska, sokszor látom, hogy Hannához megy, az ölébe ül, ha biztonságot keres rajtam kívül. Hannával is, Mikolttal is vannak ugyan közös játékaik, de míg Mimivel inkább vadulósak ezek, addig Hannával sokkal finomabban rezdül.
Nyugodt szívvel hagytam őket a mamámra, tudtam, minden rendben lesz, ha indulnom kell. Amikor jöttünk, Áron nagyon sokat volt vele, és az elmúlt három hét alatt ismét közel kerültek egymáshoz. Az elalvások miatt aggódtam valamelyest, mert ahhoz eddig én kellettem. És valóban ez a legnehezebb, de álmomban sem gondoltam volna, hogy hogyan fog minden elrendeződni végül.
Az első éjjel anyukám tette le őket, mert Dani végül bennmaradt egy fél éjszakára velünk. A lányok a helyükön feküdtek már, de Áron nagyon sírt, keresett, nem tudott elpihenni. Anyukám hozta vitte, és persze a lányok sem tudtak tőle megnyugodni, kimászkáltak megnézni... Végül anyukám bevitte Áront hozzájuk, és betette közéjük. Ahogy Áron a szivacsukon landolt, Hanna szorosan melléfeküdt, csitítgatta, fogta a kezét. Áron elhallgatott... megnyugodott... és elaludt. Reggelig.
Tegnap délután, és ma este is pont ugyanez történt. Este Dani három percig próbálta vígasztalni, és a saját helyére tenni, aztán odaadta Hannának, aki csittegett neki egy sort, megsimogatta, megfogta a kezét, aztán még kuncogtak egy sort, Áron a szokásos kalimpálással álomba ringatta magát, aztán elaludtak.
Három kisnyúl egy fészekben...
Jajj, azt hiszem tényleg dolgoznak a hormonjaim, de ez a kép annyira gyönyörű... hogy nincsenek is szavaim... És csak bízom benne, hogy ezzel a végtelen mélységével együtt Hanna még mindig egy játékos, kíváncsi, önfeledt kisgyerek...
Ismerkedős
Ismerkedünk... A többiekről hosszan tudnék írni, Lelle viszont annyira ropogós, annyira új, minden vonása ismerős, minden rezdülése megnyugtató... és mégis. Illetve mégsem. Ismerem. Még. Még nincs bejáratott helye a családban, csak a szívünkben. Még nem tudom, milyen lesz egyévesen, de azt már igen, hogy akkor visszanézve látni fogom az arcában mindazt, ami már akkor, most is itt volt.
Negyedik. Ettől én is sokkal finomabban reagálok rá, amitől ő is sokkal jobban simul, mint Hanna... mondjuk. Negyedik, vagyis már a pocakban tudta, hogy sor van előtte, de lehet, hogy néha utána is. Hiszek benne (azon túl, amit a tudományos állásfoglalás hirdet), hogy minden gyerek megválasztja a helyét, a sorban. Lelle épp negyedik akart lenni. Épp ebben a családban, épp ezekkel a testvérekkel.
Anyukám minden mozdulatukat leste, amikor itt voltak, perszehogy félti a legkisebbet. Lelle teljesen tág szemekkel figyelte a nagyokat, viselte ahogy viszonyultak hozzá, semmit nem szólt, még akkor sem, amikor Áron végigmutogatta az összes alkatrészt a kis buksiján. :) Talán az se véletlen, hogy ő született a legnagyobbnak...
Hogy én mit tudok erről a kislányról?
Hogy ügyesen és kitartóan szopizik, komótosan, sokszor. Hála Áron kitartó cicfüggésének az első perctől kezdve van is mit. Ha nem szopizik (kiköpi a cicit, szerintem nem kellene már a tej, csak a cici maga...), akkor is cumizna.
Hogy szép hosszú ujjacskái vannak, fantasztikus körmei, épp olyan, mint a nagyobbaknak. Meg Daninak. :)
Hogy neki két gribedli jutott (Áronnak és Miminek is van, de nekik csak jobb oldalon), és a szeme inkább szürkészüld, mint kék.
Hogy kismacska hangja van, mint Hannánk volt, és éppúgy felsikkant, ha akar valamit, mint Hanna anno.
Hogy ő az egyetlen, aki szeret bebugyolálva lenni (itt ez a szokás...), megnyugszik tőle, el is alszik hamar, ha nem kell kalimpálnia a kezecskéinek.
Hogy amikor jóllakik, nézelődik némán, idővel egy kis repetát kér, majd elalszik.
Hogy még fogalmam sincs, hogyan illesztjük be ezt a nyugalmas létet az otthoni pörgésbe, de nagyon jó ez a két nap csak vele.
Nézem, szívom magamba az újszülött illatát, raktározom a pillanatokat. És hihetetlenül örülök, hogy itt van velünk.
2011. július 12., kedd
Egynaposak
A mai utolsó
Mert egy negyedikkel, és csak egyel annyira könnyű... Ma már nem írok többet, de mert ez még ebbe a csokorba tartozik, muszáj vagyok. (najó, meg még készül fejben egy milyenittszülni poszt... de az a legeslegutolsó... aztán hazamegyek és négygyerekes mama leszek, gyaníthatóan korlátozott szabadfelhasználhatóságú időkerettek...)
Megszoktam, hogy hamar a régi kerékvágásba lendülnek a dolgaink, amint újabb baba érkezik mihozzánk. Hannával, aki nagyon megdolgozott maga is, és megdolgoztatott engem is, beletelt két napba, mire egyedül is ki mertem menni pisilni a mellettünk lévő mosdóba, de a harmadikon már rendben voltam. Mikolt és Áron után gyakorlatilag a két óra leteltével úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Talán ezért is olyan fura, hogy most nem így van.
Nyilván az elmúlt időszak összes fáradtsága is most csúcsosodott, de az sem használ, hogy sok vért vesztettem. Orvosilag nem igényel különösebb figyelmet, de engem figyelmeztet... meg kicsit meg is ijeszt. Mondjuk kaptam egy kis negatív szuggesztiót a szülésznőtől, amit igyekszem jól átkeretezni... amikor Danival a homeos cuccokról beszélgettek, azt mondta, hogy mindenkinek megvan a csodaszere, más a kínaiaknak, a malájoknak, és más az indiaiaknak... és hogy sokaknál azt tapasztalta, hogy erősen véreznek szülés után ezeket a szereket használva... Magamra vettem?
Mindenestere miután Lelle megérkezett a melegedőből, az utasításnak megfelelően szóltunk egy nővérnek, hogy pisilnem kellene. Jött valaki, meg Dani is persze, de én már út közben éreztem, hogy nem vagyok túl biztos a lépésben, és mire kiértünk és leültem, már csak annyit tudtam mondani Daninak, hogy szerintem el fogok ájulni.
Az első körben remegtem is, és nagyon fehér volt a szám (ezt Dani mesélte...), az ájulást pedig összesen háromszor ismételtem meg, ebből a második kettőben már derengett is valami előzmény. Közben álmodtam, nagyon jókat, és nem értettem, miért ébresztgetnek, csak akkor fogtam fel nagyjából, hogy mi történhet, amikor újra jött a rosszullét, és rábuktam Dani lábára, aki amúgy, még az emlékeimben is rettenetesen ügyesen kapott el, így volt benne bizodalmam, hogy zuhanhatok nyugodtan.
Két nővér jött, kérték, tartsam nyitva a szemem (mintha én irányítanám...), és itattak velem egy meleg kakaót, ami használt végül. Lassan visszakúsztunk az ágyba, nekem azonnal lecsukódott a szemem... hallottam, hogy Lelle sírdogál, Dani ringatja, de nem volt erőm még a szememet sem kinyitni. Nem nagyon emlékeztem semmire, de nagysokára némi cukros lötty segítségével picit jobban lettem.
Dani végül itt aludt, Lelle egész éjjel szopizott volna, de nem bírtam még félálomban sem folyamatosan etetni, így cumit kapott, amit nagy élvezettel szívott is, és békésen aludt mellettem. Reggelre kicsit jobban lettem, aztán miután elment a nagyonnagycsaládom, éreztem, hogy egyedül nem mennék messzire... de közelre sem.
Az egyik legjobb dolog itt, hogy nagyon jókat és sokat adnak enni, így van remény, hogy ez a két nap legalábbis annyira elegendő lesz, hogy picit összeszedjem magam. Szeretném...
Lelle Róza születése
Éjfél körül mentünk aludni, forgolódtam, és egészen biztos voltam benne, hogy Lelle pontos lesz, másnap elindul. Áron egy körül ébredt, mellékucorodtam, evett, amit még intenzívebb mocorgás, és hullámzás kísért. Hogy abba maradt-e egyáltalán, nem tudom, mert végül elaludtunk, de hajnalban már azt álmodtam, hogy szülök, és reggel hétkor már csak nyitott szemmel figyeltem az órát, hátha megjegyzem az összehúzódások között eltelt időt. Pisiltem, közben kiesett belőlem a nyákdugó maradéka. Akkor már szinte biztos voltam benne, ez lesz az a nap.
A gyerekek nyolc körül keltek, Danival, akinek nagyon fontos dolga lett volna aznap, abban maradtunk, hogy vár, amíg csak lehet, hogy kiderüljön, tényleg szülök-e, vagy elmúlnak a hullámok, csakúgy, mint előzőleg. Beültem a kádba, és ismételgettem neki, hogy igen, szülök... Idővel elhitte, telefonálgatott, közben a gyerekek megreggeliztek anyukámmal, én pedig bevettem magam a lányok szobájába, lefeküdtem a kuckójukba, mert ha álltam, olyan érzésem volt, hogy Lelle kiesik.
Devi takarított, anyukám néha benézett, kérdezte, mikor indulunk, megnyugtattam, hogy amint úgy érzem mennem kell, megyek. Aztán feljött Áron és Hanna, végül Mikolt és Dani is, játszottak, aztán mellémfeküdtek, meséltem nekik, és amikor csendben kellett maradnom, kivárták. Hannával beszélgettünk erről is, hogy egy kisbaba születése így kezdődik, simogatta az arcom, mikor be kellett csuknom a szemem. Igy csináltuk végig hatan az egész délelőttöt, nagyon bensőséges volt és nagyon szép, ahogy mindannyian körülöttem, de békében, csendben voltak. Még a legkisebb is érezte, hogy nagy dolog van készülőben.
Végül megebédeltettük a gyerekeket és a szokásos menetben Áront a miágyunkban altattam, Mikolt Áron ágyába feküdt, Hanna pedig a kuckóba. Tudtam, hogy bár még magamtól nem indulnék, a legjobb időzítés mégiscsak az, ha akkor megyünk, amikor mind elpihentek. Áront még megszoptattam, és nagyon, de nagyon nehezemre esett otthagyni. Kifelé jövet tőle, Hannába botlottam, aki kint bóklászott és háborgott azon, hogy Mimi kiabál, hogy készen van és senki sem hallja. Bementem még hozzájuk is, elköszöntem tőlük azzal az ígérettel, hogy hamarosan jöhetnek majd megnézni Lellét. Hanna csillogó szemmel kérdezte, hogy most megyek-e a kórházba, hogy kiszüljön Lelle, és azzal engedett el, hogy legyen nekem nagyon jó ott. :)
Háromra értünk be, a medencét már töltötte egy indiai asszony, egy szülésznő, akivel a múltkor már találkoztunk, szintén indiai, idősebb, nagyon mosolygós, pedig bekísért a szobába. Ctg-t csinált, Danit pedig leküldte fizetni. Egyedül maradtam, hallgattam ahogy dobog a kis szív, közben ötperces, nagy hullámokat rajzolt a nyomtató. Szépen haladtunk az úton.
Amikor Dani visszaért, és levették a pocakról a ketyerét, megérkezett Choong is, aki megvizsgált. Hat centire volt nyitva a méhszáj. Magunkra hagytak bennünket, mi pedig kerestük a helyünket. Gyerekek nélkül, ráadásul úgy, hogy egy szavunkra mindenki ugrott volna, nagyon elveszettnek éreztük magunkat. Tudtam, hogy még nem itt lenne a helyem, és ez egy kicsit feszélyezett. A szülőszobában egy kis részen egy pici társalgó van berendezve, a szoba másik felében van a kád, és egy ágy, középen pici pult tv-vel, étlappal... nem ehhez vagyunk szokva. Tébláboltam, éreztem, ha leülök abbamarad a készülődés, igyekeztem Lellére fókuszálni, de nehezen ment.
Ha álltam és sétálgattam sorra jöttek a fájások, de hamar elfáradtam, és leültem. Akkor viszont teljesen leállt a folyamat. Nem akartam még vízbe menni, mert úgy éreztem korai, nem szeretnék négy órát ücsörögni a kádban. Eltelt egy óra ebben a lebegésben igazi történések nélkül, és öt körül úgy döntöttem, inkább mégis kipróbálom a medencét.
Viccelődtünk, mert a hőmérő egy napszemüveges gumikacsa volt, ott úszkált mellettem, nem lehetett komolyan venni a helyzetet, inkább egy wellnessnapra emlékeztetett, mint szülésre. :) Hat körül bejött a szülésznő, újra megvizsgált, még mindig hat centinél tartottunk. Egy kicsit elkeseredtem, és fogalmam sem volt, mit tehetnék azért, hogy táguljak. A homeos bogyókkal akkor már másfél órája nem is foglalkoztunk, Dani észbe kapott, és elkezdte adogatni. Az indiai odaült mellénk, és csak annyit mondott, legyek türelemmel, a baba tudni fogja, mikor van itt az ideje.
Negyed hét körül megérkezett Choong, beszélgettünk (többek között a linerkérdésről, ami aznap érkezett végül, így nem is a sajátunkat használtuk (a miénket végül elvitte, és nem fogják kiszámlázni nekünk azt, amit használtunk), meg a maláj űrhajósról, akinek a felesége volt az, aki szintén ezekre a napokra várta a babáját és vízben akart szülni... médiafelhajtás, miegymás jár majd a dologgal... és aki miatt Choong kicsit aggódott, hogy nehogy egy időpontra essen a két szülés, mert nehezen tudott volna kiállni mellettünk szemben ezzel a sokpénzes, nemtúlszimpi pasassal meg a médiával... meg a gumikacsáról), kérdeztem tőle, hogy mit gondol a burokrepesztésről. Azt gondolta, hogy nem. Kicsit megint megszeppentem, mert eddig mindegyiküknél volt, így tudtam, hol a vége, most pedig tanácstalanná váltam, és bármennyire is neki volt igaza, nehéz volt barátságot kötnöm a gondolattal, hogy itt most tényleg minden, de minden a maga tempójában fog történni. Pedig így volt a lehető legjobb.
Fél hétkor megbeszéltem magammal, hogy mostantól valóban szülök, Dani, mintha megérezte volna, kicsit gyakrabban adta a bogyókat, amikről hosszas eszmecserét folytatott az akkor már kékről zöld ruhára váltott szülésznőnkkel. Néha jöttek, mentek az ápolónők, kitudja ki miért jött be hozzánk, az egyik kérdezte Danit, hogy hozzon-e fájdalomcsillapítót, mert látja, hogy fáj nekem... Dani csak annyit mondott, hogy a fájdalom nem rossz... a kislányon látszott, hogy nem ehhez a válaszhoz van szokva.
Háromnegyed hét körül erősödni kezdtek a fájások, jólesett letenni a fejemet a medence puha szélére, kapaszkodni Dani kezébe, néha ránézni az órára. Akkor még azt hittem, legalább három előttünk van még. Rendszertelen, néha öt, néha hárompercenként érkező, egyre erősödő hullámok követték egymást, köztük pihentem, tengerpartot vizualizáltam, aztán egyszercsak három intenzív egybeért.
Hét után nem sokkal jött Choong, hallottam a hangját, ahogy beszélnek a szülésznővel, hogy lassan közeledünk a végéhez... nem hittem nekik, mert az lebegett a szemem előtt, hogy hat centis méhszájjal nem lehet szülni, ráadásul a burok sem repedt még meg. Negyed nyolckor érkezett meg a hangom, Dani akkor már tudta, hogy tényleg hamarosan kint lesz Lelle, és míg végigondta, hogy hanemlennemárburok, akkorfélóra... a semmiből, a fájdalom csúcsán megindult ez a kicsi lány kifelé.
A második nyomásra érkezett a kezembe a buksija, ekkor durrant el a burok is..., miközben Choong valahova kifelé tendált. Dani szólt a szülésznőnek, hogy menjen utána, mert Lelle fejecskéje idekinn van már. Simogattam, és nem hittem el, hogy valóban megérkezett. Még egy nyomás és kibújt a kis test is, én fogtam meg először, kerestem a térdelésből a legkényelmesebb helyet, ahol végre magamhoz ölelhettem.
Hét óra huszonegy perc volt. Dani odakucorodott mellénk, néztük, simogattuk a Hannahangú, Áronszájú, Mimiszemű kis csodát, és százszor beszéltük meg, hogy végül ő is gyönyörűen, gyorsan, finoman született...
A köldökzsinórt nagyon sokára vágták el, megvárták, míg a lepény megszületik. Lelle közben sírdogált, sok volt a fény, és fázott is szerintem, de betakargattuk, és énekeltem neki... megnyugodott és azonnal szopizni kezdett. :)
Choong gratulált, a babához, és ahhoz is, hogy nincs semmi dolga velem... kivéve hogy nagyon sok vért vesztettem, ami maitt kilátásba helyezett egy injekciót (amit végül nem kaptam meg), aztán elment. Sokára egy nővér jött, mérleget hozott és megmérte Lellét. Danival együtt ámuldoztak, hogy az 3760 grammot mutat.
Két óra múlva egy kétágyas szobába toltak ágyastul, Lellével együtt, és csak egy nagyon picit vitték el (Dani vele ment), hogy melegítsék. Amikor végül megérkeztek ők is, Lelle bebugyolálva békésen aludt.
Köszönetféle
Hosszú készülődés, majd az én kiborulásom előzte meg Lelle születése napját. Tudom, hogy miért volt ez nagyon nehéz, és azt hiszem, ha majd egyszer bármelyikük arra adja a fejét, hogy külföldre megy és ott vállal családot, gyerekeket, mindent megteszek majd, amit csak tudok, hogy ha kellek, kellünk, kéznél lehessünk. Mi egy kicsit (talán nem is kicsit... és ez igazán nem is meglepő tőlünk) több kockázatot, nehézséget vállatunk most, mint amennyi az erőnkből futja, vagy gondoljuk, hogy futja... de megmásztuk a Kilimandzsárót. A hegy tetejére érve pedig a legcsodásabb dolog történt velünk, megszületett a kislányunk... Nem keresem az értelmét, de tudom, egyszer majd nyilvánvaló lesz.
Köszönöm mindenkinek, aki nap mint nap gondol ránk, aki erején felül velünk van, aki szól hozzánk, érdeklődik, drukkol, ír. Megint itt van ez a szeretetháló, én pedig hiszek benne, hogy mindez kölcsönös, és adni is tudok...
Négyen
De mert Hanna alig várta, hogy elinduljanak végre, és mert mégiscsak, bejöttek. És nagyon nagyon jó volt látni őket, először így egy kupacban. Hihetetlen kedvességgel és örömmel fogadták a legkisebbet, mind a maga legtermészetesebb módján, és annál még sokkal finomabban. Még a kiselefántunk is lelassított egy időre, ölbe vette Lellét, megsimogatta, megpuszilgatta, és mikor fáradni kezdett, akkor ugrált csak körülötte.
Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretek elmerülni bennük, jó látni, hogy ilyen jó nekik is. Amitől féltem, hogy nem fognak tudni elengedni. Ezzel szemben Hanna és Mikolt csak annyit kérdezett, hogy mikor jövünk haza, Áron pedig spontán megölelgetett, megmutatta, mennyire szeret... :)
Csak miután elmentek éreztem, mennyire gyenge vagyok. Igy aztán maradunk még egy éjszakát...
2011. július 11., hétfő
Megérkezett a negyedik csodánk
Lelle manó útnak indult
A tegnapi nyűgös nap után már tudom... nem véletlenek a jelek... :)Lelle betartotta a leírtakat, mára lett készen, hogy elinduljon.
Hajnal óta tízperces, erős fájások jönnek szép sorban.
Áron végigaludta az éjszakát, a lányok még mindig alszanak.
Én pedig várok...
Lassan megérkezik a legeslegkisebb.
Olyan nagyon nagy béke van most...
2011. július 10., vasárnap
Gödör
Elfogyott minden erőm és türelmem... eddig sem volt túl sok, de most úgy érzem, bármi, de bármi könnyebb lenne már ennél a semmi állapotnál. Ami persze amúgy irigylésre méltó és áldott, meg magasztos... és sorolhatnám, és ha nem épp én lennék benne, akkor valóban így is gondolnám.
De elfogyott. És teljesen tehetetlennek érzem magam, és kiszolgáltatottnak, és elfáradtam a várakozásban, holott hivatalosan csak holnap van vége... Nekem mindig a vége a legnehezebb, és most ráadásul azt sem tudom, hogy az mikor is lesz. Jó volna átszellemült mosollyal kötögetni és ráhagyatkozni az idő folyására, ami tudom, hogy nekünk dolgozik.
Most nem megy...
Már sírtam is. Most pedig üresnek érzem magam... Illetve úgy, mint aki már befejezte a dolgát. Nekem már nincs teendőm. Engedem, ha jönni akar, csak annak a gondolatát nem tudom már jól kezelni, hogy még nem...
2011. július 9., szombat
Lelle neve
A történet vége, hogy Krisz kommentelt ma, amiben egy kis vers is volt.
A verset Nyulász Péter írta, és így szól:
Vízparton az unka béka, umtatta, umtatta,
Kuruttyolva messze harsog umtatta, umtatta,
Lelle manó nem sokáig hallgatta umtatta,
Mert az unka béka nóta untatta, untatta.
Ma is ideült kikapcsolódni a gyerekekből... :):) és csak úgy mellesleg megjegyezte, milyen kedves Krisz, meg hogy mennyire helyes ez a vers.
Aztán elmentünk aludni...
Nekem meg eszembe jutott.
Amikor az ovit (ahová Hanna is járt aztán) újították Budakeszin, a szülők egy része összefogott, hogy gyűjtsenek, mert valamennyi önerőre is szükség volt. Az egyik anyuka (véletlen az egyik volt gimis osztálytársam, aki nagyon szépen rajzol) azt találta ki, hogy csinálnak téglajegyeket, aminek megvásárlása egyrészt önmagában is szép dolog, de az ovi akkori bejárata mellé egy tablóra felkerült minden gyerek neve, akik támogatták az ovit.
Amikor beiratkozni mentünk, megálltam a tabló előtt, amin volt egy Mikolt is (erről már korábban is tudtam, ráadásul Csilla csoportjába járt akkor), és egy Lelle is. Csak néztem a tablón ezt a nevet: Nyulász Lelle... és akkor ott történt valami. Azóta tudom, lesz még egy kislányunk, akinek ez lesz a neve.
Elfelejtettem azóta.
Sőt, Nyulász Péternek is csak egy kötete van meg nekünk, a miazami, amit egyébként nagyon szeretünk... de a Nyulász, meg a versben Lelle manó... végül eszembe juttatta mindezt. No meg hála az internetnek, pár percbe tellett kideríteni, hogy Péter földim, és valóban van egy Lelle nevű kislánya...
Igy van (lesz) Budakeszin két Mikolt és két Lelle :)
Villámhírek
Utak lezárva. KL-be gyakorlatilag nem lehet bejutni kívülről. Mi belül vagyunk, elvileg nem érint bennünket ez a rész. A tüntetések kimenete viszont izgalmas... a tiszta választásokért küzdenek egyébként. Cikkek pl. itt.Mindez elgondolkodtatott. Amikor Hanna született az október 23. miatt aggódtunk.
Mikolt születésekor egy bombát találtak a kerületben, és az egész kórházban elzártál a gázt, vizet... délután kettőkor. Addigra Kismimi kint volt... de bejutni egy rendőrön keresztül tudtunk csak.
Áronnál nem emlékszem izgalmakra... kivéve a hó lehetőségét. :)
Lellének is jár valami... :)
Lelle bent, várunk.
Áron éjfélkor felsírt, visszaaltattam, reggel negyed nyolckor érkezett. Elbízzam magam?
2011. július 8., péntek
Update
A mai orvososdi ismét adott némi elmélázni valót a maláj valósággal kapcsolatosan.
A legfontosabb info azért mindenképpen az, hogy Lelle lány 3200 gramm körül van most, azt hiszem ez nekem is, meg neki is tökéletes. UH volt megint (nemértem...), elfordult (ezt igen).
Naésakkor beszélgettünk.
Arról, hogy a héten ketten szültek vízben, és van egy doktornő, akinek a kismamája mindenperces (akárcsak én... gondolom én, mert Choong nem gondol semmit... kivéve, hogy szerinte nem fogom túlhordani, mert negyedik, meg amúgyis), és ő is vízben óhajt. És ha az a kismama épp bent lesz a medencés helységben, akkor ugye nekem nem jut abból.
(Az Istvánban sorok kígyóznak, és mégsem ütköztünk eddig senkivel, de ez lehet a szerencse is...)
Viszont milyen jó, hogy van kádunk, mert azt végülis bevihetjük. Dejó.
Nade.
Kérdi Dani, hogy akkor a liner ezek szerint megoldódott? Nem... Akkor hogyhogy volt a héten két vízbenszülés is? Hát mert azok voltak az utolsó utolsók... (az előző info ugye arról szólt, hogy egy darab volt összesen...)
És.
Welcome to Malaysia. Kezdi a mondókáját, arról, hogy ők szóltak, két hónapja, hogy fogyóban a liner, és ennek ellenére senki sem vállalta fel, hogy övé a megrendelés, beszerzés felelőssége. Pont úgy szólt, mintha neki semmi szerepe nem lenne ebben az ügyben. (és tényleg, ha nincs kézzel fogható érdek, akkor nincs felelősségvállalás sem. Ami azért is visszás, mert ugyanakkor ez a társadalom valami hihetetlen mérvű öngondoskodást feltételez...)
Hallgatjuk, majd Dani leállítja, hogy tulajdonképpen a problémát megoldottuk, mert van linerünk, ami 8 nap alatt ért ide.
Kontráz a doki, hogy ugyehogy ide tud érni ennyi idő alatt is? És hogy az a bizonyos doktornő is rendelt magának, vagy legalábbis felvetette ezt a lehetőséget az ő kismamájának, belefáradva a tehetelen toporgásba linerügyben.
Én meg nézek a magambafordulós mivoltomban rá, és nem értem.
Neki ez nem jutott eszébe? Mármint szólni, hogy esetleg mi is megrendelhetjük?
Fogalmam sincs már, ki mikor mond igazat, vagy szépet és ez a kettő vajon fedi egy egymást...
Azért kifelé örülök, hogy van linerünk, meg hogy Dani mellettem lesz, ez a kettő biztos.
Ja, és holnap útlezárások lesznek, amik elvileg minket nem érintenek... Elvileg... mert a városban tüntetnek, a kormány meg nem szereti az ilyen megmozdulásokat, így inkább lezárják a buszmegállókat, meg a vasútállomásokat, és a forgalmasabb utakat, hogy minél kevesebbeknek jusson eszébe gyülekezni. Mondom, itt sincs kolbászból a kerítés. Bár mi a politikai életből mondhatni semmit sem érzékelünk. Csak ezt most...
Annyiszor kiabáltam már farkast...
És mitagadás tegnapra én is elfáradtam a nagy várakozásban... ha nem történne semmi, akkor hagynám is, de mert minden napszakban voltak erősebb gyengébb jelek, ezeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni... sosem lehet tudni, melyikből lesz az igazi.
És aztán most, hogy leírtam, hogy semmi, és hogy orvoshoz megyünk... Dani háromra hazajön értem (tegnap el sem tudtam volna képzelni, hogy egy idegen mellé üljek be egy taxiba...), most olyan fájásokat produkálok rendszertelenül ugyan, de erősen, amik már engem is meggyőznek... vagyis könnyen meggyőzhatő vagyok.
Mindenesetre a csomagomat magunkkal visszük, fél ötre van időpontunk... meglátjuk, addig hogyan alakul a Lelleprojekt.
Abszolút benne van a pakliban, hogy sehogy, de gondoltam, hamár eddig is mindent megosztottam, elmesélem ezt is. :)
A sikerek fokozhatók
2011. július 7., csütörtök
Csak hogy azt gondoljuk...
Nyilván neki a legnehezebb per pillanat, és ő az, aki ráadásul minden érzelmét egy enyhe csavarral adja tudtunkra, mire kibogózom, mit is jelent, már régen elszakadt a cérnája, vagy már kezelhetetlenül üvölt. Nem lehet megölelgetni, hozzá egészen más út vezet, de hogy épp mikor milyen, az egészen változó.
Nem könnyű, és tudom én, hogy tükrözi a mostani állapotomat (ma konkrétan annyira elegem van, hogy jobb, ha a közelembe se jön senki...), de így még egyel megnehezítjük egymás dolgát, mert a megoldások tárháza némileg be is szűkül a nyitottságomnak, illetve a zártságomnak köszönhetően.
A csúcs az esti elalvás. Harmadik napja tart, ami tudom, hogy nem sok, de ez csak egy darabja a határfeszegetésnek. Meg azért is meglepő, mert eddig ezzel soha sem volt tennivalónk.
És biztosan rosszul időzítettem, meg a háromból neki a legnagyobb a válozás, mégha beszéltünk is róla, meg alapvetően nyitott is volt a dologra, és igyekeztem minél kuckósabbra varázsolni az ő részét is, mégis tőle vettem el valamit, ami eddig fontos volt, és neki kellett a leginkább alkalmazkodnia az újhoz. Ripsz ropsz. (Bár tényleg ő az, akit a legkevésbé sem zavar mondjuk, ha utazóágyban kell aludnia, emlékszem Hanna sikítva menekült ki belőle...)
De. Ezzel együtt azt hiszem, sikeresnek nyilvánítható a tegnap este, meg a kiholalszik projekt.
Kissé szétcsúszott estimese után végül sikerült mindenkit a megfelelő pozícióba hoznunk, vagyis Hanna szó nélkül bekuckózott a sarokba, ahol előbb szépen elrendezte a zsebesben a kendőket, cumikat, kulacsokat, és el is aludt volna... (ha valaki azt mondja nekem az első két évében, hogy egyszer így fog elaludni, átaludni, biztosan legyintek és sóhajtozom... most pedig... hihetetlen milyen gyorsan meg lehet szokni, hogy rendben mennek az esték vele :))
Áron mellé végül befeküdtem (erősen nosztalgikus élmények kerítettek hatalmukba, Hanna mellett feküdtem így... de mennyit Mikoltpocakkal...), ő egy cseppet eltűnődött a jelenen, de végül puhán megadta magát, és mint mindig, kicsivel 10 után álombaszopizta magát.
Mikolt... zsizsegett. Dani egy darabig feküdt mellette, de nem volt hozzá túl sok türelme, így hamarabb kijött tőlük, minthogy Mimi elaludt volna. A szivacs pedig rugós, így ha valamelyik mocorog, a másik érzi. Ez pedig új. Hanna aggódott, hogy nehogy felébredjen Áron, és folyton rászólt Mikoltra, hogy mostmár tényleg csend.
Mimi meg játéknak kezeli ezeket a helyzeteket, még jobban ugrabugrál, kimászkált, és végül vagy háromszori visszatánc után Dani megunta, és rendesen ráripakodott. Mire eltört az a bizonyos, Mikolt üvölteni kezdett, Dani lehozta, de erre már Áron is felébredt.
:):) Na ezek azok a helyzetek, amikor úgy érzem, kevesen vagyunk ennyiükhöz... meg egy kicsit nehezemre esik újrakezdeni az estét... de legalább már nem esem kétségbe ilyenkor. Áront Dani ringatta, aki folyamatosan mamázott, miközben én igyekeztem Mikoltot megnyugtatni. Nem tartott sokáig, így aztán kicsivel 11 után megkezdtük a második kört. Áron mellé kucorodás, aki egészen gyorsan visszaaludt, és mire kikászálódtam mellőle, már Mimi is elaludt... végre.
Hannát még megölelgettem, kérdeztem tőle, hogy jó lesz-e így aludni, bólogatott, befordult, és becsukta a szemét.
Másfél éve először váltottunk néhény szót kettesben a hálószobában elalvás előtt Danival :) és nem kellett arra sem koncentrálnom, hogy milyen pózban férek be a helyemre. De nagyon hiányzott a kisember mellőlem... :)
Áron egyszer fél egykor sírt fel, átmentem hozzá, és megitattam. Elaludt. Aztán három körül jött, csak a kis tappancsok csattogtak a sötétben... Akkor már nem vittem vissza...
Nekem ez is nagyon nagy dolog, remélem Mikolt is lassan visszaveszi a régi jó alvókáját... és akkor majd megveregetem a hátam. :)
Azért kevés olyan édes látvány van, mint három kis szuszogi...
2011. július 6., szerda
Gyerekszoba projekt
Amikor festenek
Nekem kevés a türelmem... leginkább az előzményekhez, és az utómunkálatokhoz. Szerencsére az oviban minden nap van valami ilyesmi (hamár játék nincs...), így a kreativitásnak ezen formáját kiszervezem...
Gyurmázni, építeni, gyöngyöt fűzni, bármi olyat csinálni velük, ami nem jár maszatolással szívesen csinálok, de a festékek nálunk ritkábban kerülnek elő szerintem, mint sok helyen.
Pedig a lányok szeretik, és érdekes módon pont Mikoltnak van hozzá kitartása.
Áron is kapcsolódik persze, ez a legnehezebb rész, amikor az ujjfestés átvált hadonászásba. :)
Azon kívül, hogy rettenetesen szeretem nézni, ahogy alkotnak, Mikolt egy sajátos technikát dolgozott ki már a színezés során, és most a festésben is ezt alkalmazza. Szívárvány színűre varázsol mindent. Egymás után veszi elő a ceruzákat, vagy festékeket, és addig dolgozik, míg az egész lap, vagy minta készen nincs.
Az eredmény pedig szemet gyönyörködtető. Nekem mindenképpen :)
Alvásról
Olyannyira bevette oda magát, hogy tegnap este a fejvédőjét is lehoztam, feltettem, ettől igazi otthonos kuckója lett.
Azt mondta, amikor először lejött, hogy onnan nem látja Mikoltot, és ezért nem szeret odafent lenni. Mondjuk így se nagyon, de ez egy cseppet sem zavarja :)
Mikoltot viszont annál inkább, hogy nem alhat Hannával.
Sokszor kimászik a kiságyból, és Hanna mellé telepedik, vagyis a lábához, amit aztán rugdos, mert Mimi egy kis forgó álmában is.
Az egyik ötletem, hogy megoldjam a helyzetet, hogy az anyukám mostani vendégszivacsát, ami 140x200as lehozom, és beteszem a mesélős kuckóba, azon elférnek ketten is keresztben, és talán Mikolt sem forog rá Hannára éjszaka.
Ennak egy másik nagy előnye az lehetne, hogy felszabadul a rácsos, amit meg Áron használhatna.
Ezen is tipródom egy ideje, mert Lellét mindenképpen szeretném magam mellett tudni, Áron viszont szintén forog álmában, vagyis leginkább keresztben fekszik, a lábát nekitámasztva a nagyágy mellé beékelt kiságy rácsának, a fejét meg belémfúrja. Marad nagyjából 90 cm kettőnknek Danival... hacsak ő nem a lányoknál alszik... A legnagyobb félelmem az, hogy hiába teszem be Áront a rácsosába amikor elalszik, álmában átmászik a miágyunkba... és rámászhat Lellére. Ha már én is ott vagyok, akkor mindez nem érdekes, (és szeretem is, hogy átkarolja a karomat, úgy alszik) de az éjjel eleje az egyetlen olyan biztos idő, amikor nincs körülöttem zaj,
gyereksereg, és lehetek egy kicsit magamban... mert délután lefekszem velük... különben nem bírnám. :)
Nade... ha Áront átviszem a lányokhoz a rácsosba, akkor nem tudom, hogy altassam zökkenőmentesen... mert eddig álomba szopizta magát, miután a közel másfél hónapos Danival elalvás végképp becsődölt (remélem csak időszakosan). Ezzel sincs bajom. Az éjszakai szopikat pedig egy ideje sikerült a sokról egyre csökkenteni, és vízzel kiváltani, aminek a vége egyébként sokszor az, hogy visszamászik a helyére... Szóval a tendencia nem rossz, ezzel együtt valahogy most érzem az idejét annak, hogy lassan saját kuckója legyen, még akkor is, ha hajnalban mondjuk átjön a miágyunkba.
És akkor jött a megvilágosodás, hogy a rácsot le is lehet venni, és akkor egyrészt én is beférek mellé a 70x140esbe (mondjuk ekkora pocakkal nem, de amúgy igen :)), és szopizva elalhat, és ha ébred éjjel, akkor is el tud indulni kiabálás nélkül hozzánk.
Gondolatban kész a projekt, a kivitelezés a fizikai korlátaim miatt várat magára.
Persze nem a legjobb időzítés ha már Lelle is itt lesz, de nem lehet minden tökéletes...
És akkor egy kis sztori az amúgy legjobb alvó Mikoltunk legutóbbi két éjszakájáról.
Tegnap előtt éjjel fél egykor még azt ecsetelte nekem a szivacson (miközben igyekeztem megvédeni Hannát, aki mélyen aludt, hogy Mimi ne rugdossa fel...), hogy neki kicsi a pizsamája. Fél óra után mondtam neki, hogy most visszateszem az ágyába, én meg elmegyek aludni, mert már nem bírom. Rávágta, hogy jó... és tényleg.
Ma este negyed 12kor lejött, épp a sorozatunkat néztük Danival. Eltűrte a loboncát a szeméből, és a legédesebb cicahangján kérdezte, hogy ez felnőtteknek való-e és vajon gyerekek nézhetik-e. Ekkor már több körön voltak túl Danival, és egyikünknek sem volt sem kedve, sem ereje tovább küzdeni.
Mondtam hát neki (szőrös szívű, önző...), hogy megvárhatja, míg befejezdődik az én felnőtt mesém, mondjuk a székén ülve, és aztán elviszem az ágyába. Szó nélkül felült a székére, ahol szerintem nem volt túl kényelmes, mert időval átköltözött a fotelbe, ahonnan csak a zizegését hallottuk, ahogy helyezkedik. De a sötétben nem láttam, mi történik igazából.
Aztán egyszercsak csend lett.
Húsz perc volt hátra a filmből, a végén egymásra néztünk Danival, :) sorsot húzva fejben, hogy ki megy fel az emeletre megtekintés végett, mert idelenn nem volt egy szem gyerek sem.
Láttam magam előtt, ahogy fent kirakózik, vagy a nagymamát szórakoztatja...
Ehelyett...
Dani vigyorogva jött le, hogy Mimi alszik az ágyában.
Nem szerettem, hogy nem köszöntem el tőle, de ez inkább rólam szólt, mint Mikoltról.
Azt hiszem eléggé megéli mostanában a sok változást, azt, hogy Peti elment, anyukám megérkezett, Lelle meg készülődik...
Lelle bent, liner megoldva
Tegnap már kaptunk egy emailt, hogy a linert fél kettőkor megkapta a helyi posta, ma pedig felhívtuk a hivatalt, hogy mikor fogják szállítani.
Egyedül mentem a lányokért az oviba, és lőn. Míg én odavoltam, megérkezett a postás, a csomag, benne rendben a liner. :):)
Gyakorlatilag nincs már akadálya a vízben szülésemnek, kivéve, ha ez a liner mégsem az a liner. De ennek elég kicsi a valószínűsége. És ahogy a dolgok lenni szoktak, szerintem mire Lelle a kibújás mellett dönt, már a kórháznak is lesz.
Mint ahogy Áronnál is, Lellénél is akkor kezdődnek az összehúzódások, amikor elcsendesedik a ház. Éjjel gyakran kelek erősebb, gyengébb (ma épp erősebb) hullámokra, amik reggelre elmúlnak, vagy kevésbé észrevehetően jelentkeznek. A mai nappal kapcsolatban az az érzésem, hogy eltelik szép csendben.
A készülődés pedig olyan nagyon Lellés... finom, de kitartó, azt hiszem mire a végére érünk már tényleg csak a legvége lesz hátra.
Most már van bennem izgatott várakozás, kíváncsiság, eljött az a pillanat, amikor az élmény miatt szeretnék szülni, már nincs bennem sürgetés, vagy türelmetlenség.
Az oviban azért minden alkalommal viccesen megkérdik, már megint én jöttem?
És itt egy újabb szép erős hullám... Igy megy ez. :)
2011. július 5., kedd
Kis csend
Reggelig szép egyenletes hullámok voltak, aztán (bár Dani is itthon maradt a kérésem miatt...) elcsendesedett.
Sokadik gyerek, sokáig készülődik :) Ennek ellenére érzem, hogy lesz folytatás, és a sokadik felvonás után eljön a mi időnk. A liner már túl van a vámon, ma, legkésőbb holnap ideérhet... Reggel felhívtuk a kórházat is, ugyan egyértelmű bólintást nem kaptunk, (itt nem szokás tisztán igent, vagy nemet mondani...) azt mondta a szülésznő, hogy van liner... Hogy ez azt jelenti-e, hogy oda is odaért, vagy hogy van egy félretéve, vagy az az egy maradt azóta is... passz.
A sok gondolást köszönöm, nagyon sokat ad... és ér még mindig ránkgondolni...
2011. július 4., hétfő
Talán...
Egészen furcsán különleges volt a tegnapi este, Mikolt, aki mindig pár perc alatt elalszik, most éjjel fél egyig nem tette... Lelle pedig olyan csendben volt, hogy kicsit meg is ijesztett.
Otthon éjjel jön, nálunk hajnal van.
Olyan jó volna azt mondani, hogy elindult, de egyelőre csak úgy érzem, hogy készülődik.
Nagyjából 10 percenként, de ilyen már volt. Viszont olyan még nem, hogy ettől karácsonyi várakozós hangulatban ébren töltöm a hajnalt...
Ha olvastok még, foglaljatok majd az esti imáitokba :)
Reggel, ami otthon hajnal lesz írok...
A mérleg
Egy ideje sokszor álmodom otthonról.
Amikor megérkeztünk, napokig (de lehet, hogy hetekig) úgy ébredtem, mint aki elvesztette a szerelmét. Csak ahhoz tudom hasonlítani... amikor az ember félálomban még úgy véli, a világ puha, biztonságos hely, de amikor igazán kinyílik a szem, rádöbben, hogy nem... és szép lassan elkezdi érezi, hogy még a csontjai is széttörtek az éjszaka során.
Aztán beköltöztünk a saját dogaink közé, és ez elmúlt. Talán tettem is róla, talán sikerült megtalálnom azt a hatékony módot, ahogy elnyomom magamban a vágyat a régi biztonságra, annak érdekében, hogy elkezdhessem felépíteni a világ másik oldalán is azt a rutint, ami az életünk gerincét adja, és végeredményképpen majd itt is otthonná válik a közeg, a környezet... és talán társakra, aztán lassan barátokra is szert teszek majd.
De az elnyomott érzések utat keresnek, és mostanában újra álmodom. Jó álmok ezek, fehér emberek között ücsörgök, és beszélgetek, olyan dolgokról, amik engem is érdekelnek, illatokat érzek közben, kürtős kalácsét, zápor utáni friss földét... Felébredve nincs már félálomból tarkóncsapás, mert jó itt, sok szempontból, minden hiányérzetem ellenére.
Otthonomnak nem érzem, tudom, hogy ez itt egy átmeneti állapot, amiből igyekszünk a legtöbbet kihozni, és sokszor jó arra gondolni, hogy Áron itt nyugodtan autózhat a falon is, mert nem zavar, hogy esetleg nyomot hagy, könnyedebben veszi a kényszeres énem ezeket az akadályokat is. Szeretem a pici kertet, a medence közelségét, a gyerekek nagy szobáját, és lassan bár, de megbarátkoztam a kicsit retro konyhával is. Sőt a termeszek sem zavarnak, akik lassan megeszik a lenti ajtófélfák alját...
Vannak kapcsolataink, kapok smst az itteni telefonomra, számon tartanak minket Penangon is :).
És mégis... itt sincs kolbászból a kerítés. Sőt. Nagyon nagy kockázatokat vállaltunk, és sok dologban nem azt kaptuk, amit megígértek. Sem anyagilag, sem lelkileg nem az ez, amire számítottunk annak alapján, amiről szó volt.
És ez nemcsak feszélyező, de folyamatos mérlegelésre ad okot. A hogyantovábbot illetően ugyanúgy, mint az aktuális helyzetek megoldásában. Rengeteget tanultunk abból, amin keresztülmentünk, és jólesne egyszer az ittlétünk során megélni azt a jóleső érzést, hogy nyugodtan hátra lehet dőlni, és nem kell azzal foglalkozni, hogy kinek, honnan legyen még ereje, forrásai, hogy megtartsa a másikat, amikor az éppen nagyon küzd. Hol emiatt, hol amiatt.
Erősödünk nyilván ezektől a küzdelmektől, de vannak olyan pontok, amikor már nem ez a cél, hanem sokkal inkább megmenteni azt, amit még lehet. Amíg nem történik olyasmi, amit már nem tudunk megoldani... mert nincsenek eszközeink, forrásaink.
Meggyőződésem, hogy Malajziában vannak olyan helyek, ahol jó élni, és vannak olyan munkahelyek, ahol jó dolgozni. Mi megtaláltuk azt a helyet KL-en belül, ahol a lehető legteljesebb, legtartalmasabb életet tudjuk élni, és még így is folyamatosan feszélyez a felszínesség. Hiányzik a kultúra, a tartalom, a mélység. Nem az egyes emberekre gondolok ilyenkor, hiszen Devi, Yohana, Rory és még sorolhatnék neveket igenis tartalmas életet élnek körülöttünk, de nagyon nehéz megtalálni azokat a kivételes alkalmakat, amikor valami olyat kaphatunk, amiből hosszú távon lehet táplálkozni.
A jól dolgozni Danira vonatkozik. Erről nem tisztem posztolni, de a hullámait emlegetve talán érezhető, hogy ez nem az, amit jó csinálnia. És nem azért, mert válogatós... vagy elégedetlen... vagy pesszimista... sőt. Teszi a dolgát, sokszor ellenszélben. A legtöbbször abban.
Nem lehet összehasonlítani az itteni életet az otthonival, mert a mérleg két serpenyőjébe tett rengeteg apróság valószínűleg egyensúlyban tartja a két oldalt. Itt nincs tél, mindig 12 órát van világos, mindig van gyümölcs, szép környezetben élünk... blablabla, de nincs család, idegen minden, és nincs igazi biztonság sem körülöttünk... bármi történik, nincs ami, vagy aki megtartana. És talán ez a legnagyobb kihívás... vagy kérdés. Hogy ez vállalható-e hosszú távon. Azon a távon, amit eredetileg terveztünk. A minden mással együtt, amit fentebb említettem.
Kérdések. Billen a mérleg nyelve, és még nem biztos, hogy merre... de a pakliban benne van az is, hogy rövidebb ideig maradunk, mint eredetileg terveztük. Nincsenek bennem érzések, most épp. Máskort meg egy hánykolódó hajón vélem magunkat, és jó lenne kikötni egy barátságos kikötőben...
Helyzetjelentés Borneoról
Mi még nem beszéltünk vele, de Dani igen. :)
Kota Kinabalun van a központ, itt az iroda, és itt van az a lakás is, ahol a főhadiszállása van, többedmagával. Internete nincs, így skpeolni sem tud, sőt a közeli kávézóban, ahol van, ott is csak játékra használják, így a tartalmas kapcsolattartásnak ezt a formáját egyelőre mellőznünk kell.
Viszont nagyon jó kis csapat gyűlt össze, tegnap este az egyik ottani vezető hívta meg magához őket, és főzött valami helyit, beszélgettek, söröztek...
A hajdani hátizsákos életünk jutott eszembe, aminek a sok szépsége közül számomra az egyik legfontosabb az volt, hogy olyan emberekkel találkoztunk, beszélgettünk, akikkel csak egy hostelban lehetséges. Akik egészen másként élik az életüket, mégha csak egy ideig is, mint az átlagos földi halandó. Sokszor botlottunk életvitel szerűen is "sátoros" életet élőkbe. Mindenkinek megvolt a maga története, nekem mindig nagyon érdekes volt picit belelátni ezekbe a sorsokba.
Például abba a francia mesterszakácséba, aki mindent maga mögött hagyott, és Mexikóban élt egy pici tengerparti faluban, és horgászott... Vagy az ír muzsikuséba, aki ausztráliában szedte a borsót...
Nos Peti is hasonló alakokkal találkozik, és minden napra van mesélnivalója. Színes, értékes csapat van körülötte, akik értéket teremtenek egy olyan világban, ahol lehet, érdemes. Borneo ilyen...
A tegnap esti beszélgetés például arról is szólt, hogy a borneoiak Malajziát sokkal inkább azonosítják a szigetükkel, mint a félszigettek, ezen belül pedig igencsak elmarasztalóan nyilatkoznak KL-ről... Amit amúgy nem csodálok.
A városból látni az olajfúrókutak lámpáit, amint a tengeren éjjel is világítanak. Onnan a pénz KL-be vándorol, ahol újraosztódik... Borneonak kevés jut...
KL-ről amúgy az a vélemény, hogy a pénzcsináló, bevándorló kínaiak megapolisza. És van benne igazság...
Azt hiszem, hogy Peti is sokkal otthonosabban mozog ott, mint itt tette. Emlékszem, amikor még otthonról szőtte a terveket, többek között, hogy majd biciklivel bejárja a várost... mi meg csak mosolyogtunk és legyintgettünk, ő meg nem hitt nekünk... itt nem lehet csak úgy biciklizni. Vagy találni egy piacot, egy teret, egy autentikus, régi, organikus bármit.
( A jómúltkor Danival kis kerülőúton jöttünk hazafelé az orvostól. Döbbenetes volt látni, ahogy a régi, palatetős, faházak enyhe nyomornegyedre hasonító, de nekem mégis nagyon otthonos látványt nyújtó (mert útszéli kis talponállók, zöldségesek keretezték, amin látni, hogy sok év alatt szerveződtek, mindenkinek megvan a maga törzshelye, mégha az autóból én nem nagyon szállnék ki ott... mégis érezni, hogy itt az emberek emberöltőket élnek le, ismerik egymást, megvannak a szabályaik...) kis szigetei mellett (gyakorlatilag egy kerítés választja el egymástól a kettőt) olyan nagyszabású kondók nőnek gombamód, amikről az interneten azt olvasni, hogy a legnagyobb luxussal felszerelt lakások épülnek itt, a legmodernebb környezetben... Mellbevágó volt a kontraszt, és felsejlett bennem, hogy vajon ötven éve mi lehetett itt. Erdő, azaz dzsungel, és a faházak... és mi lett belőle? Egy majdnemváros, ahol az emberek többsége arra törekszik, hogy minél többet keressen, minél többet dolgozzon, miközben fennen hangoztatja, milyen fontos a család, akiknek a legfiatalabb és legvénebb tagjaira maid vigyáz, akikkel a produktív szakaszban élők jórészt este és hétvégén fut csak össze... Nekem még mindig megszokhatatlan...)
No egyszóval örülök, hogy Peti most egy élhetőbb környezetben van, és minden nap várom a híreket, mert igazán izgalmas, és érdekes nekünk is az a világ.
Már találkozott csoporttal is, és készülnek a tervek, hogy mikor, hová megy majd... mert ez is rajta múlik.
2011. július 2., szombat
Kilenc nap
Már a kismama pulcsiból is kilóg a pocak. :)
Javulunk, közeledünk...
Csak a gyerekek sírósabbak, bújósabbak, hisztisebbek... ez is jelent valamit. :)
2011. július 1., péntek
Peti elment
Este beszélt vele Dani, akkor már az is biztosnak tűnt, hogy megmássza a Mount Kinabalut.
Azt hiszem, hogy amellett, hogy ráfér ez a kis változás, miután teljesen lemerítettük a készleteit türelem, kipihentség, programszervezés fronton egyaránt, ez egy életre szóló élmény lesz neki. Mitagadás, a sóhajok, amik néha elhagyják apró bálnatestem, sok esetben annak szólnak, hogy decserélnék egy picit vele :)
A maradék ezer pedig annak szól, hogy nagyon hiányzik... (sokat jutnak eszembe Mari-Pali, ők ezt az elengedést sokkal jobban csinálják, mint én, bár nekem van még néhány évem megedződni etéren :)), és mint minden változást ezt is nehezen teszem magamévá.
Nade nem panaszkodni akartam, sőt... Álljon itt, hogy mi mindenért vagyok meglehetősen hálás Petinek, és az elmúlt 5 hónapnak, amit velünk töltött (bár ő sokkal kevesebbet tervezett, és amikor megkérdeztem, hogy mégegyszer végigcsinálná-e, azt mondta, hogy neeem :):))
Köszönöm Neked,
- hogy volt egy felnőtt mellettem, akihez szólni tudtam az anyanyelvemen
- hogy mindig meghallgattál, és egészen jól viselted azt is, hogy sokszor jajjgattam, meg sóhajtoztam... egy bálna már csak ilyen...
- hogy mindig türelmes voltál a gyerekekkel
- hogy úgy simultál bele a hétköznapjainkba, mintha mindig itt laktál volna velünk
- hogy bármikor megkértelek, akár három gyerekkel is nekiindultál a játszótérnek
- hogy amikor orvoshoz kellett mennem, és Áron abban a pillanatban felébredt, amikor kiléptem az ajtón, szó nélkül ringattad másfél órán át, mert üvöltött... és amúgy minden nap is, mert minden nap kiabált valamiért...
- hogy felkeltél reggel, amikor mi még Áronnal nem, és elvitted a lányokat oviba, enni adtál neki, vagy csak egyszerűen velük voltál
- hogy szombatonként elmehettünk Danival kettesben pár órára
- hogy vasárnaponként Danival tollasoztatok
- hogy mindig mindennek örültél, amit főztem, és mindig mindent megkóstoltál a kedvemért :)
- hogy egy csomó filmet adtál, és rászoktattál a sorozatokra :)
- hogy elviselted, hogy Gryllust és Szalóki Ágit, meg Panka és Csiribit hallgatunk orrvérzésig...
- hogy bármikor elmentél, és megvetted mindazt, amire a hétköznapokban szükségünk volt, mert már tudtad, melyik tej, joghurt, sushi az
- hogy megismerhettelek
Hálás vagyok, hogy közelebb kerültünk egymáshoz... és mindezen túl csak remélem, hogy egyszer majd sikerül viszonoznom ezt a hihetetlen sok segítséget, kedvességet, amit kaptam tőled, no meg hogy nem vettük el egészen a családalapítási vágyadat. :)
... és csak zárójelben... hogy lehet két ilyen nagyszerű fiú egy családban?...
2011. június 30., csütörtök
A mai napról, Lellével a szívemben
Aztán azt is, hogy ez a kislány kivárja az idejét, nőni akar, ott, ahol a legnagyobb biztonságban van.
Igaza van.
Csak én sürgetem azt, amit nem lehet? Miért akarom, hogy azelőtt történjenek meg a dolgok, mint ahogy annak itt az ideje? Hát nem a legszebb dolog ráhagyatkozni a saját ritmusra? A babáéra, aki sokkal jobban tudja nálam, hogy mikor mi a dolga?
Megírtam tegnap ami bennem volt, aztán csak ültem a csendben, és hagytam, hogy ellepjenek a gondolatok, meg az érzések. Kerestem bennük Lellét, az arcát, a mosolyát, a kis testének darabjait, ahogyan mozog, ahogy kidugja a lábát, nekifeszíti magát a hátával a pocakomnak... és nem jött semmi. Egy apró szárnycsapásnyi mozdulat, de még egy halvány kép sem.
Mosolyogtam magamon, mert eszembe jutott, hogy Hannával mennyi közös képünk volt, aztán milyen lelkiismeret furdalást éreztem Mikolt miatt, és mennyire tudatosan próbáltam délutánonként Áronra figyelni. És hogy most mennyire nem jutott idő kettőnkre Lellével. Indokok sorakoznak, de ezzel nem vagyok előrébb, így el is engedtem őket.
És AT-ztem egy rövidet. Aztán elolvastam a kommenteket, és nagyon sokat kaptam megint.
Végül este mindent kizárva végre elindult valami felkészülésféle... nem is a végére, hanem az elejére. Hogy megismerjem, hogy közel engedjem magamhoz ezt a legérzékenyebb legkisebbet. Olyan csendes ő, olyan türelmes, olyan nagyon nem kér, nem akar semmit, hogy könnyedén figyelmen kívül lehet hagyni...
Pedig kell, hogy kapcsolódjunk, hogy ráérezzek, hogy megértsem, mert csak így tudunk jók lenni együtt.
És azon kívül, hogy megértettem, nem fog megszületni, míg ezzel készen nem vagyunk, míg nem érzem, hogy a kezembe teszi a kezét, újra beleengedtem magam a semmibe, és csak rá figyeltem.
Érdekes utazás volt, először csak a lélegzetünk vált eggyé, aztán lassan egyre sötétebb lett körülöttünk, és egyszercsak kinyúlt az az apró kéz, amire úgy vágytam, és maga mellé hívott.
Lebegtünk a sötét, puha csendben, felhúzott lábbal, csukott szemmel, mint két űrhajós.
Aztán mellémúszott, egészen közel, míg a mellkasomhoz nem ért a bőre.
Megértettem... nem érdekes a születés, még nem.
A szívemet akarja hallgatni, egészen közeli kontaktusban lenni, érezni a bőröm melegét, megélni, hogy megtartom.
Időt kaptunk, van még tíz nap.
Ma délben Petivel, meg a hárommal elmentünk a kórházba, hogy Choong levegye a streptococcus mintát, és megvizsgáljon.
Szerencsére nincs fertőzés belül, így csak valami krémet írt, a labor egy hét... és semmi sem utal odabenn arra, hogy nyílna az út.
Most nagyon hálás vagyok ennek a maradék időnek.
2011. június 29., szerda
Szívesen behúznám a székemet
Aki unja már a liner témát, meg a lelkembe befelé menetelést, az inkább olvassa a kukásat :) vagy Áronbeszélőset, nem tudok garanciát vállalni most a hosszért, meg az esetleges vergődésből fakadó hullámvasutért.
Szóval behúznám a székem... mint pszichodrámán... de sajnos sem Júliám, sem Gyulám nincs, így csak képzeletben teszem, és bízom benne, hogy sokan állnak mögém, mert most megérett egy értékes játék, aminek jobb volna kijönnie, mint bennmaradnia.
Azt hiszem, elég intenzív önismereti folyamat indult el újra bennem, csak épp nem vettem észre.
Eddig minden napot meggyászoltam, hogy még mindig nincs a kezemben Lelle Róza, most pedig úgy érzem, elkezdtem írni egy listát, és csak remélem, hogy mindent ki tudok rajta pipálni, hogy lesz rá idő. És nem igazi teendők ezek, sokkal inkább egy nagy hátizsák, amiben cipelek ezt azt, amit le kellene tenni ahhoz, hogy készen álljak.
Ketten vagyunk. Az egyikünk egy örvényben épp valahol középen küzd és kapkodja a levegőt, ami lassan elfogy, a másik pedig kint áll, és karba fonva a kezét csóválja a fejét. Mert azt látja, hogy az örvény azért keletkezett, mert az a másik ott bent felkavarta a vizet maga körül, és most csodálkozik rajta, hogy meg fog fulladni. Pedig nincs másról szó, mint arról, hogy sok a félelem, és nagyon erősen dolgoznak a hormonok is már.
A megoldás teljesen egyértelmű. És mégsem megy... Nem megy az elengedés, a beletörődés. Nem tudom puhán rábízni magam a hullámokra... Mert félek, hogy újabb örvénybe kerülök, ezért a sodrással ugyan megegyezően, de veszettül lapátolok, hátha gyorsabban, célirányosabban túl leszek a nehezén. Közben fáradok, és mégcsak hatékonynak sem érzem magam. És amikor épp a partonálló vagyok, akkor tudom, hogy mi a dolgom... aztán alkudozom egy sort, és minden kezdődik előlről. Én meg fáradok. Itt is, ott is.
És a neheze nem a szülés. Tudok, és szeretek szülni... És mégis, hol sürgetném, hol elodáznám. Nem tudom pontosan mi ez, de két kép van bennem.
Az egyik, egy delfin, akit arra kérnek, tegye meg hogy kimászik a partra és ott szül. A másik pedig, hogy sötét van, és egyedül vagyok... fázom.
Hiába negyedik ez nekem, valamilyen szempontból mégiscsak az első. Otthonosan mozgok az Istvánban. Itt nem. Rá merem bízni magam Erzsikére, szavak nélkül is értjük egymást. Itt nincs senki, akiben bízhatok, csak Dani. Meg én. És ez csoda, de teher is egyben.
A liner kérdése a további bizonytalanságokat igyekszik stabilizálni. Ha megoldom, akkor lehet benne hitem, hogy mindent, ami nehézséget, akadályt jelent, le tudok küzdeni. Egy szimbólum. A szabadságomé, a nőségemé, a méltóságomé. Becsapva érzem maga, és magamrahagyva az orvos által. Ezért küzdök, hogy legyen, ezért olyan fontos, hogy mindent megtegyek, míg van rá mód. Pedig látszólag lényegtelen ez... és valószínűleg az is. Kivéve ha az ember igazából egy delfin...
Hogy ezek a dilemmáim mit okoznak...
Mindhárom gyerek beteg. Folyamatosan bombáznak a jelekkel, elbotlanak, köhögnek, betegek, nem alszanak, és egyébként pedig egyszerűen mellettem vannak. Ha ülök, mellém ülnek, könyvet hoznak, színeznek, rajzolnak.
Nekem tegnap nem volt hangom, mára jobb, de köhögök, és nagyon gyengének érzem magam. Plusz valami fertőzést is elkaphattam a medencében, ezt nem taglalném, de elég vacak, pénteken megyünk orvoshoz... és nem tudom, érdemes-e előbbre hozni a vizsgálatot, amiről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy olyan alapos lesz, mint amire szükségem volna... így pedig magam ellen dolgozok.
Lelle egyre lejjebb van, tegnap éjjel kétpercenként számolós összehúzódásaim voltak, aztán elmúlt minden. Akkor tudtam, hogy nem szülök még, csak bejelentkezik az érzés, hogy tudjam, milyen is ez. Jó.
Közben megrendeltük a linert, ami 5-10 nap alatt fog ideérni, és eszembe jutott mégegy alternatíva, jelesül, hogy Penangon abból a bizonyos kórházból kellene szerezni egyet (akár kölcsön, hiszen a sajátunkat vissza tudjuk küldeni, amennyiben nem lesz rá szükség), ahol szintén van vízbenszülés.
Dani ma fel is hívta őket, készségeseknek tűntek, de a bizalmam megtépázódott már annyira, hogy kicsit szkeptikus legyek a kimenetelt illetően... nos egy asszisztens biztosította Danit arról, hogy ugyanaz a medence van ott is, mint itt, már csak Choongnak kell egyeztetnie az ottani orvossal, hogy van-e nekik annyi linerük, hogy egyet elküldjenek, és hogy egyáltalán (annak ellenére, hogy értették a problémát) nyitottak-e egy ilyen akcióra.
No bejelentkeztem, most kellene egy Gyula, akinek van a fejében egy koncepció, hogy merről is induljunk neki ennek a kis kavarnak odabennt...
Azt tudom, hogy amíg nem vagyok készen, addig nem tudok elengedni... hiába tudom, hogy ezt kellene tennem. Illetve most már abban sem vagyok biztos, hogy mit is. Mert szülni... mondom, tudok, és szeretek is...
2011. június 28., kedd
Most még tudom követni
A héten azon kívül, hogy gazdagodott a kincs, sok szót magától használ már, helyesen.
Fogja a babát, hozza, és mondogatja hozzá: baba.
A pólóm felcsúszott a pocakomon, egy kis darabja kilátszik (pedig kismama póló ám). Szemfülesünk odaszalad, de már út közben formálgatja a kis nyelvével, hogy mire odaér, hogy rápaskoljon, ki tudja mondani: Lelle :):) Hogy mennyit ért abból, hogy az mi, nyilván fogalmam sincs, mindenesetre ilyenkor elmesélem neki, hogy ki is az a Lelle. (egyébként pedig ezt speciel tisztábban ejti, mint Mimi :):) bár a Jejje Józát is nagyon szeretem)
Örömtoporgással érkezik a teraszról, vödörrel a kezében, és mutogat bele, közben kurjantgat, tita. Egy kis csiga lakott odabenn. :)
És persze rendületlenül mondja, hogy autó, az ó-t hosszan kerekíti. :)
Keresi a testvéreit, kiabálja nekik: Hannna, Mimmi :):) Reggel pedig mutatja az ajtajukat, hogy cssss, mert tudja, ők még alszanak.
Az új szavak: Peti, ezt, ott, bum, nem, hess.
És mindent próbál utánozni... jó átélni újra ezeket azt, visszajönnek a lányokkal kapcsolatos emlékeim, és olyan érdekes, hogy mindegyikük másként kezdte a dumálást. Hanna addig nem szólalt meg, amíg nem volt kristálytiszta a szó. Mikolt nagyvonalúan utánzott, ahogy sikerült, úgy volt jó. Áron is utánoz, nem mondja a szavak elejét, nem kettőz, nagyon figyel, és igyekszik minél pontosabb lenni, de ha nem sikerül, akkor is beszél, és addig gyakorol, míg egyre tisztább a szó.
Hamarosan lesz három dumaládánk :)
Update...
Kifelé menet aszongya, tip (cipő), aztán itt bent felveszi a telefont, és közli hájó...
Rengeteg
Fontossági sorrend nélkül íme az első.
Mindig, mindenhez jóval több ember kell, mint ami szerintem racionális volna. A jelenséget magát nem értem, de nyilván köze van ahhoz, hogy mennyit ér itt az emberi erőforrás...
Az első ilyen élményem a költöztetés volt. Akkor még szokatlan volt a látvány is, hogy a nyolc emberből, akik itt nyüzsögtek a házban, hatan Áron kiságyát próbálták összeszerelni. A legviccesebbnek pedig az bizonyult, hogy még így sem sikerült kevesebbet, mint fél órát elbíbelődniük a feladattal, bár mindenki a tudásának legjavát adta látszólag. :) (és nem sikerült maradéktalanul megbirkózniuk a kisággyal... sem a miágyunkkal, sem a galériással... stb.)
De így van ez a kerti takarítókkal is, ők hármasával, négyesével járnak, egyikük kezében van a seprű, a másik fogja a levelekkel teli zacskót, a maradék pedig dolgozik.
A kukások hetente háromszor járnak, szintén legalább nyolcan. A szelektív gyűjtés itt nem jellemző (ami engem speciel nagyon zavar), viszont minden alkalommal, amikor kiözönlik a sok fekete fejű dolgozó a kukásautóból (ami Áronnak a nap fénypontja szokott lenni, és a széken állva hűűűzik, míg itt vannak), kiforgatják a kukák tartalmát és szelektálnak.
Közben iszonyú büdös van... de a végére úgy 15-20 perc elteltével, felseperve, elszállítva a szemét.
És hogy a tömegek hatékonyságáról is essen pár szó... A gyorsétteremben egészen jellemző, hogy bár öten állnak a pult mögött (ázsiai mosollyal az arcukon, nagyon készségesen), egy kis adag sültkrumplira negyed órát kell várni... az pedig már csak igazából a hab a tortán, amikor két literes petpalackokból töltik az üdítőt, mert az automata elromlott. :):)
Az egyetlen, nagyon profi, eki egyedül jár, és minden délben fél kettő körül felberreg a motorjával, az a postás.
2011. június 27., hétfő
38. hét Lellével
Az jutott eszembe, amikor Mid Valleyben laktunk, és kiderült, hogy újra babát várok. Most, hogy anyukám itt van, sokszor eszembe jut az a jelenet, ahogy állnak a konyhában Danival, én pedig nem tudom, mit és hogyan mondjak... Dani rámnéz, és tudja.
Nagyon sóhajtott akkor, és elmosolyodott. Kicsit tartottam tőle, hogy egészen más lesz a reakciója, és igazán jólesett, mert így egészen mélyen kétségbe eshettem. Anyukám nem értette az egészet, és még egy vagy két napig nem is mondtuk meg neki...
Most is itt van, szegény, a legnehezebb időszakaimban van velem, pedig úgy vágyom rá, hogy elvigyük kirándulni, megmutassuk azokat a helyeket, ahová szívesen mentünk, míg képes voltam rá. Igy mondjuk sokat beszélgetünk a kanapén ülve, és talán ez is ad neki annyit, mintha a "szürreális" hegyre mennénk.
Két hét van hátra a hivatalos dátumig. A mát úgy kezdtem, hogy Lelle júliusi baba lesz. Köhögök, és gyenge vagyok, a gyerekek is betegek, így mind itthon vannak. Szeretném, ha mindenki meggyógyulna, a többit már elengedtem.
Érzem a misztériumát ezeknek az utolsó napoknak, néha elidőzöm Lellével odabenn, máskor pedig nagyon jó az a gondolat, hogy hamarosan visszakapom a testemet (kezdjek vele, amit akarok...).
És közben peregnek a napok, mert ennyi gyerek mellett sosem lehet unatkozni :)
És hihetetlenül jó érzés, hogy kész a családunk, hogy ennyien vannak, hogy épp minket választottak. Lelle is.
2011. június 26., vasárnap
Ma este
Áron éjfélkor kijött, és sírt... a szeme összeragadva. Visszavittem, megszoptattam, közben iszonyú erősen fogta a kezemet. Hanna köhög, csillapíthatatlanul. A párásító és a zsályás cukor végül használt. De mire odáig eljutottunk, már kapott prospant és nurophent is... meg bogyót, és ivott, és megemeltük a fejét, és megfordítottuk, hátha huzat megy rá.
Közben pedig elindult valami.
Soha, egyiküknél sem tudtam előre elképzelni a szülést, és mindegyiküknél teljesen egyértelmű volt, amikor végül elindultak. Most sem tudom, melyik jel mit is jelez. Mennyire kellene erősnek lennie, vagy mi következik abból, ha most éppen úgy érzem, hogy.
De ma este történik valami. Nem indul, csak történik. Megint csend van, megint képes vagyok csak rá figyelni. De ma kicsit más ez.














