2011. július 16., szombat

Tejes ügyek

Mint ahogyan az már lenni szokott, mostanra gőzerővel beindult a tejgyár. És mint ahogy az lenni szokott, úgy változott meg most is a formám ezzel egyidőben... mintha mindaz, ami a hasamon volt eddig, most felvándorolt volna, ettől aztán sem a karjaim nem férnek el, sem a ruháimba nem férek bele... nagyjából olyan a külsőm, mint egy bajor menyecskéé. Ez legyen a legnagyobb bajom :) majd fog ez még hiányozni...

Mindenesetre Lelle a tejkészlet igen csekély hányadát fogyasztja csak el, a maradéknak pedig keresem a helyét. Vagyis kerestem... aztán a többiek megoldották a kérdést helyettem. :)
Előkerült a fejőmasina is, mert az első heteket másképp nem lehet túlélni, és hiába csak annyit fejek, hogy ne legyen betonkemény a tár, még így is majdnem fél liter vár a sorára a hűtőben.

Áron segít... sosem gondoltam volna, hogy egyszerre két gyereket fogok szoptatni... a legjobb időben szokott jönni a felmentősereg, délután, és este, no meg éjjel (amikor Lelle egyébként sem eszik). A legjobb és leghatékonyabb módja ez a felhasználásnak.

Ezzel rendben is vagyunk, csak az a kérdés, hogy a még mindig egyre csak halmozódó készlettel mi legyen. Ma megkérdeztem Veelant, de itt nem szokás tejet adni (az aszisztensének pici babája van, ő pl. szégyellősen nevetgélt a felajánláson... miközben minden kórházban hatalmas plakátok hirdetik az anyatej fontosságát, még mindig tápszereznek, amit nem csodálok, mert kinek van ideje munkaidőben fejni, csak hogy estére hazavihesse a babájának...), még a kórházban hétfőn rákérdezek, hátha... A mélyhűtőben már nem nagyon fér el sajnos, és okulva Áron pályafutásából, nem hinném, hogy az összeset fel tudnánk használni egykoron.

A legszebb rész pedig most következik :) Míg én tegnap este egy kétésfél decis cumisüveg tartalmának sorsa felett lamentáltam, Mikolt odajött, és csillogó szemmel kérdezte, hogy megihatja-e. Szerintem sokkal inkább a cumisüveg hozta lázba, mint a tartalom, de amikor igent válaszoltam, repkedett, és megitta legalább a tej felét. :) Hanna is megkóstolta, de neki nem kellett egy cseppnél több.

Nem hinném, hogy Mikolt lesz mostantól a végfelhasználó, de jólesett a lelkemnek, hogy a legjobb helyre került a tejecske... mégiscsak ő kapott ebből a legkevesebbet. :)

Update... :) Ma esti képek. Hanna kivételével mind rákattant :):)

Aquariumban a lányok

Szerdán a lányok ismét oviban voltak. Gondoltuk, a csütörtököt kihagyjuk, ne medencézzenek még, helyette pedig pénteken menjenek majd. Úgy alakult, hogy péntekre kirándulást szerveztek nekik, méghozzá az aquariumba. Itt még nem voltunk együtt, mert elég drága, és elég messze is van, pedig szívesen vittem volna őket valamikor, odahaza is nagyon szerették a halas helyeket.

Reggel fél kilencre vitte őket Dani, egyenruhában kellett menniük, Mikoltnak még nem volt, így helyben kapott egyet. Egy nagy busszal mentek, Hanna Mimi mellet ült, Auntee Julee ült melléjük. Most, hogy Lelle megszületett, Julee még több figyelemmel van feléjük.

Kettő körül értek haza, nagyon sok élménnyel, rengeteget meséltek, olyan jólesett hallgatni, ahogy mondják, ahogy dolgozzák a történéseket. Ebédet nem kaptak, egy virslis zsemle volt a tízórai, és itthonról vittek gyümölcsöt, így aztán elég éhesek voltak már, mire megérkeztek. Ültek az asztalnál az egyenruhájukban, hátukon a papír, a nevükkel, meg az óvónéni telefonszámával, és csak mondták... :)
Azt hiszem, most Hanna sokkal jobban élvezte az egészet, mint a múltkor Mikolt nélkül a tűzoltókat. Valami azt súgja, hogy többet is ért már...

2011. július 15., péntek

Áronunk 19 hónapos

És már nem a legkisebb... sőt. :) Lelle érkezésével irreálisan gyorsan nőtt nagyot, és csak nézem, hogy tényleg mennyire kisgyerek és nem baba már.

Leginkább a mozgása, és a kommunikáció az, ami sokat változott az elmúlt egy hónapban. No meg az alvás helye, ami miatt nagyon örülök, hogy sikerrel járt, mert Lelle sírósságát nem hiszem, hogy jól viselné éjjel... Igy a lányoknál nagyon jó helyen van, és bár voltak már igazi átaludt éjszakái is, mióta újra egyesült a család, háromszor ébred, és kiabál nekem. Melléfekszem ilyenkor, reménykedve, hogy Lelle nem ébred a másik szobában... megszoptatom, és fogom a már nemisolyan apró kezeit.
Szeretem ezeket az összebújásokat, mert amellett, hogy a leghatékonyabb mellszívóm ő, és általában a legjobbkor tesz nekem nagy szívességet, olyan jó megfogni a kemény, kerek nagy kobakját, és simogatni a markáns kezecskéket. Lelléhez képest olyan nagy... és csak sóhajtozom.

Autózik, és vadul. Rohangálna, ha tehetné egész nap. Két lábbal ugrál, egyesével veszi a lépcsőfokokat, száguldozik a motorjával, és Mikolt futójára fáj a foga. A lányok után megy mindenben, igyekszik kapcsolódni, a maga eszközeivel. Durva... sokszor. Ha egy játékot szeretne, ami épp másnál van, képes a legerősebb frekvencián kiabálni érte, és üt. A lányok meg menekülnek...
A könyveket már szépen lapozgatja, de sokszor tép is, főleg a kihajthatós könyvek belső képeire kíváncsi annyira, hogy leszakítsa a füleket... már sokadszorra ragasztom vissza.
Fest, rajzol, a síneket összerakja, legozik.

Mostanában ismét inkább segítséggel eszik, de ez rajtunk múlik... Pohárból iszik, és ha kell, a nagy vizespalackból is. Minden szekrényajtót kinyit, mára már a hűtő sem akadély, ott hosszú perceket tölt a választás gyönyörében, aztán általában egy joghurtot választ.
Ha nem hagyom, iszonyúan megsértődik, ő az egyetlen gyerekem, aki a klasszikus földhözverős hisztit produkálja.
Rengeteget szeretne kézben lenni, most ismét különösen, látom rajta a zavarodottségot, és a kisemmizettség bánatát, amikor Lellét szpotatom, vagy fogom. Húz, menjünk...

Lellével igazi finom úr, simogatja, felül a kanapéra, és mutat maga elé, hogy tegyük az ölébe. Széles mosoly szalad végig az egész lényén, amikor megkapja... nagyon szeretem nézni őket együtt.

Mikolttal halandzsáznak. :) Ez a legújabb talán, hogy folyákonyan kezdett el babanyelvet használni. Ha valamilyen szót tud már, akkor azt konkrét helyzetben mondja csak, ha játszanak, akkor pedig oda vissza dumálás folyik. Mikolt nagyszerű partner ebben, hosszasan beszélgetnek így. :)
Biztosan van egy csomó új szava, de már fogalmam sincs, hogy hol hagytam abba a rögzítést... Mondja, hogy hajó, alma... figyelem még, és leírom, ha van még :)
És nagyon hatékonyan mutat... mármár jelelésnek is gondolhatnám, pedig ez megint kimaradt az életünkből, de ő rájött, mennyire hatékony. Imádom.

És persze biztosan rengeteg apróság, ami a lényét adja kimaradt... mindenesetre olyan jó, hogy van egy kisfiunk is, hogy épp Áron az. Egy igazi kis mókamester, egy kis dömper, ugyanakkor pedig érzékeny, mély ő is... no meg okos :):)

Négynapos


Cserébe...
Azért, hogy az elalvás több órányi procedúra (igen, tudom, hogy ha egy baba álmos, akkor elalszik... és igen, azt is tudom, hogy Lelle három órát volt fent, tehát álmos, és fáradt, és igen, azzal is tisztában vagyok, hogy ahogy Hanna, ő is a világ folyása miatti kétségbeesését fejezi ki ilyenkor, meg próbál kizárni mindent... csak épp az az érzékeny lélek, meg idegrendszer nem hagyja lecsukódni a szemecskéket... van ilyen gyerek is :)), és igen hangos, ami nekem szívettépő még mindig, bár már sokkal jobban viselem, ha csukott szemmel, semmire sem reagálva méltatlankodik egy újszülött.. nos ha egyszer elalszik, akkor viszont képes egyhuzamban, szopi nélkül 8 órát is végigaludni, aztán ébredés nélkül néhány tankolással még négyet ráhúzni.

Vagyis tegnap este fél 12 óta még mindig alszik, pedig lassan elmúlik dél.

Keretben a négy

Lelle Hannára hasonlít. Ami az érzékeny lelkét illeti, egészen bámulatos a hasonlóság.
Van egy olyan érzésem, hogy így a végére kaptam még egy esélyt arra, hogy ami Hannánál ki, elmaradt, azt most jól, jobban, szebben csináljam. Nem kis kihívás, mert ahogy Hanna sem, úgy Lelle sem egy ízigóing.
Könnyű volt nekem Mikolttal, és Áronnal is... hát most kaptunk egy kis feladatot is :)

Lelle sírós. Ha fent van, egy darabig van csak békesség körülötte, hogy aztán bármire sírással reagáljon, olyan valódi világvége jellegűvel, amiben nincs helye vigasznak. Ringathatom, letehetem, adhatok neki enni, foghatom a kezét, magamhoz ölelhetem jobbról, balról, vízszintesen, rátehetem a szívemre... semmi sem használ. Amiben egyedi, hogy a legnagyobb fájdalmát éjjel fejezi ki, két és három óra közötti a mennyiség, amit sírással tölt. Random, hogy hánytól hányig, tegnap fél 12től fél 2ig, aztán elaludt.

Zavarja, ha bármi van a pelusában, és akkor nyugszik meg valamelyest, ha tisztát kap, és masszírozzuk a lábát, akárcsak Hannának anno... Mint ahogy a sírása is teljesen olyan, mint Hannáé volt. Ahogy az álla, a szeme formája (Lelle nem lesz kékszemű :)), a füle hegyessége, az hosszú ujjai, és a combja hossza is. Karakteresebb, és talán egy kicsit jobban érthető, de nagyon Hannás.
És ettől nehéz is nekem, mert nem tudom, mennyit vegyek el abból, ami emlék, és hogyan lássam azt, ami Lelle.
Iszonyú érdekes, ahogy a régi rutinok, így majdnem öt év múltán kúsznak vissza... és ez egyiküknél sem volt jellemző, Mikoltot is, Áront is nagyon másnak véltem az első pillanattól, bármennyire kis megvolt a külső hasonlóság.

Most aztán izgalommal, és melegséggel a szívemben várom, hogyan alakulunk majd, hogyan tudom idővel kirekeszteni ezt a nagyon intenzív dejavut. :)
Mindenesetre minden gyerek más... csak nekünk van egy keretünk hozzájuk...

Orvosnál

Tegnap éjjel, miután még mindig semmi jele nem mutatkozott a javulásnak, úgy gondoltuk, jobb lesz, ha ma meglátogatjuk dr. Veelanet, a helyi rendelőben.
Hogy miért nem indultunk azonnal, és miért nem egy kórházba... Mert Lelle nem akart aludni, és mert úgy éreztem, talán életben maradok... várjuk meg a reggelt.
Három tippem volt a fájdalom okára. Vese, vakbél, sérv.
Danit nem hagyta nyugodni a sérv lehetősége, ő még éjjel utánaolvasott... mire visszaért, elaludtunk.

Délben voltunk végül Veelannél, Lelle szerencsére az eglszet itthon aludta át, Áront is letettem előbb, és a lányokat is. Azt hiszem, Veelan is beírta magát a hiányozni fognak innen listára. Olyan ember és orvos ő, aki érti, mit jelent az orvos-beteg kapcsolat, mit jelent jól kommunikálni, mit jelent együttműködően dolgozni, úgy, hogy közben ő tartja a professziót én pedig vállalom a felelősség azon részét, amit kell. A feleségével együtt nagyon hálás vagyok nekik...

Végigkérdezett minden előzményt, és még az azelőtti lehetségeseket is, és amikor mutattam neki, hogy hol van a góc, illetve, hogy sugárzik, ő vesére gyanakodott. Sajnos tudom, milyen egy vesegyulladás, így éreztem, hogy az nagyjából kizárható, bár vesekövem pl. még sosem volt.
Megultrahangozott, nincs eltérés a két vesém mérete között. Megnézte a néhai Lellelakot is, a korának megfelelően húzódik vissza, és nincs benne semmi oda nem való.

A következő lépes lázmérés, vérnyomás, és pulzus mérés volt, minden rendben, kicsit alacsony a vérnyomásom, és magas a pulzusom, de ennyi. Csinált gyorsan egy vizeletvizsgálatot is... (a mosdóban szembesültem önmagammal, eddig nem sokat találkoztunk a tükörben... és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a szám, ami amúgy igazán piros szokott lenni, most halovény rózsaszín, majdnem fehér...), aminek az eredménye negatív, így a vesét kiszórtuk a körből. Rákérdezett az emésztésemre is, ami eddig fel sem tűnt, hogy gyakorlatilag nincs. Miután a gyerekek születnek, eltelik egy kis idő, mire rendeződik ez a részem, és mert a mozgás élményét eddig Lelle és nem a beleim adták, nem vettem észre, hogy semmi jele semminek ezügyben. Mondjuk ettől meg sosem fájt annyira a jobb oldalam bordaalja, hogy ne tudjak megmaradni a bal oldalamon fekve, mint most...
Kaptam valami szirupot, meg a reményt, hogy amint lesz eredmény, megoldódik a fájdalom rész is.

A másik fő volna a fehérségem volt, talán ez őt is, Danit is jobban aggasztotta, de mert én egyelőre ezzel az előzővel vagyok elfoglalva, az, hogy nem bírok megállni a lábamon, már nem is olyan izgalmas... Csinált egy teljes vérképet, amibe belevettük a tsh-t is, holnap lesz eredmény. Hogy mennyi vért vesztettem, még nem tudja, de felmerült egy kis zacskó belémplántálásának a lehetősége is, amire nem annyira vágyom azt hiszem.

Végül megbeszéltük Lelle holnapi bcg oltását, és még néhány dolgot, majd fizettünk és eljöttünk. Azóta pedig már telefonált, hogy megérkezett a vérkép egy része, a hemoglobin szintem jóóó alacsony, szedjem a vasat háromszor egy helyett... és pihenjek nagyon sokat. Szerinte egy ilyen vérvesztős sztoriból teljesen rendbejönni egy két hónap. Én igyekszem.

És mert van remény, ma már nem fájt annyira a hasam, bár estére ez mindig kicsit intenzívebb, mint nappal. De már van mibe kapaszkodnom, ettől az egséz sokkal elviselhetőbb.
Holnap folytatás...

2011. július 14., csütörtök

Bürokrácia

Amikor eljöttünk a kórházból, kaptunk egy kiskönyvet Lellének (nekem ilyenem nem volt a várandósság alatt), ami nagyon hasonló ahhoz, amit otthon is kaptunk volna. Ebből egyrészt kiderült, hogy 52 cm, és hogy a buksija 32,5 cm, meg hogy 9/10es volt az apgarja, és hogy milyen oltásokat nem kapott meg még bent.

A kiskönyv mellé pedig egy papírt, rajta az összes infoval ahhoz, hogy tudjuk, hová kell elmennünk azért, hogy mindenki más is elhiggye, hogy Lelle a mi gyerekünk. Vagyis hogy megkapja a születési anyakönyvi kivonatát.
Malajziában minden külföldi állampolgár a saját állampolgárságát kapja, vagyis Lelle magyar állampolgár.
Merthogy ma reggel Dani elszáguldott a két útlevelünkkel, a házassági anyakönyvi kivonatunkkal, Lelle kiskönyvével, meg a regisztrációs okmánnyal a helyi hivatalba, és fél tízkor már a kezünkben is volt a dokumentunk, miszerint Gonci Lelle Roza a mi gyerekünk. (mindez 3 ringitbe, vagyis 180 forintba került) Hogy az ékezetnélküliség jelent-e majd problémát otthon, nem tudom... itt valószínűleg hiába kértük volna, hogy írjanak ö-t, meg ó-t.

Ahhoz, hogy az országot elhagyhassa, kell egy útlevél. És innentől vális izgalmassá a dolog, mert ez még három lépcső. Az első, hogy le kell pecsételtetni a kivonatot a külügyminisztériumban. Aztán el kell küldeni a legközelebbi magyar nagykövetségre, ahol ellenjegyzik az aláírási dokumentumok ismeretében a hitelességet, majd kérvényezni kell az útlevelet vagy a nagykövetségen, vagy a konzulátuson. Előbbi Indonéziában van, utóbbi Szingapúrban. Szingapúrba könnyebb átmenni, viszont az Indonéz kört nem nagyon lehet kihagyni, mert csak ott tudják, hogy valóban az pecsételt, akinek szabadott...

Ma Dani a külügyminisztériumot járta meg (Putrajaya... jó messze), ahol majdnem kifordították, mert rövidnadrágban ment... így még hátra van az indonéz kör, majd a szingapúri is, ahová viszont el kell repülnie.
Azt nem tudom, hogy Lelle fényképe nélkül hogyan lesz útlevél... mert hogy én előre aláírtam egy papírt a konzul előtt, hogy ne kelljen elrepülnöm Danival, az addig rendben...
Mindenesetre haladunk, és remélem míg anyukám itt van sikerül Lellének egy útlevelet prezentálnunk.

Kezdetben volt a káosz

Már Áron érkezésekor megtanultam, jobb, ha nem számítok semmire, nem döntök el előre semmit, és nem feszegetem túl azt a nagyon sérülékeny egységet, ami igazából csak látszólag áll rendelkezésre. Persze a gyerekeknek jó, ha vannak határok, ha azt, amit eddig is, eztán is betartatunk, de látom, hogy nagyon vékony a réteg, amin sétálni lehet, alatta ott a bizonytalanság, a helyzet adta megoldandók sora, amiben mindenkinek kicsit más szerep jut, mint eddig.

Nem válunk egycsapásra hattagúvá. Az egyik felem Lellét óvja, és néha kétségbe is esem, hogy hogyan balanszírozzak aközött, hogy a többiek is érezzék a gondoskodást, és Lellének se essen bántódása... plusz mindenki megkapja azt, amire a túléléshez szüksége van... pl. enni, amikor éhes és ágyat velem, vagy nélkülem, amikor álmos. A másik felem pedig még mindig háromgyerekes, amiben van egy legkisebb is, aki nem viseli túl jól, hogy a státusza megváltozott... vagy épp megváltozóban van.

Éjjel eltört a mécses. Megijedtem a feladattól, attól, hogy még mindig fehér és erőtlen vagyok, fáj valami, amit nem tudok pontosan behatárolni, legjobb esetben a derekam környékén egy izom (ha van még nekem a hasam és a derekam tájékán egyáltalán ilyenem), de már gondoltam a vesémre is, meg egyebekre is... jó volna mielőbb érezni, hogy elkezd visszatérni a régi, hogy enyhül ami belül fáj, mert ez most tényleg ijesztő... még nekem is.
Sok volt, bírtam, de most érzem, hogy mennyire a végére értem az erőmnek. Ha tehetném, most azonnal hazamennék. Nem akarok már hegyet mászni, sem bizonyítani, sem tűnni... semmilyennek.

Aztán ma elkezdődött egy új nap, minden percében tele kihívásokkal, hogy csináljam, vagy ne csináljam, és itt nem a főzésre gondolok, hanem egyáltalán arra, hogy fel kell-e kelnem. És persze elrontottam, mert felkeltem, és persze éjjel is egyszerre kelt a két cicis, és délután sem aludtak egy időben, és perszehogy Mikolt a legprovokatívabb formáját hozta, Áron folyamatosan nyűglődött, Hanna pedig ismét a nemhallók táborába delegálta magát... ahogy Lelle egész délután nem aludt, és semmi sem volt jó neki sem.
És persze összeszólalkoztunk anyukámmal is, aki hisz benne, hogy a gyerekeknek szót kell fogadniuk, még ebben a helyzetben is, különben szétesünk, de én meg azt gondolom, hogy most inkább szétesnék egy kicsit... És persze neki is igaza van, és nekem is, és nagyon nehéz, ha én is itt vagyok, meg ő is, és ha még csak kicsit is, de más kereteket szabunk... ők meg valóban provokálnak.

És amúgy minden huszadrangú amellett, hogy meg kell őrizzem a derűt, mert akkor azt a gyerekek is érzik, és sokmindent el kell engedni ahhoz, hogy lássam, mit kell helyére tenni... csak hát meghalni, aztán feltámadni nem könnyű. Pléne, ha még csak az elsőn vagyok túl...

Délután Áron mellett fekve (közben Lelle sirdogálását hallgatva, akit Dani próbált csitítgatni) azon gondolkodtam, hogy amikor majd nem lesz itt senki, akkor mondjuk egy ilyen egyik fenn van, mert épp ébredt és éhes, a másik meg aludni menne, mert fáradt helyzetet hogyan oldok majd meg... (a konklúzió annyi, hogy egészen biztosan nem ússzuk meg sírás nélkül, és akkor ez a helyzet...). Aztán Áron elaludt, én meg arra jutottam, hogy most az volna a legszerencsésebb, ha hagynám, hogy legyen három felnőtt körülöttük... aztán majd ha egyedül leszek, megoldom...

Puha fészek ez itt, egészen otthonos, leszámítva a csapongásokat, és a csattanásokat, meg a rutintalanságot. De egyáltalán nem zavar, hogy káosz van... tudom, hogy szépen lassan tisztulni fog. És közben drukkolok magamnak, meg a gyerekeknek, és néha elsírom magam, meg feladni készülök, meg kiabálok, és kapkodok... de olyankor szerencsére mindig történik valami és megy minden szépen a maga útján... a görcseim nélkül is.
Úgyhogy most ezt tanulgatom...

2011. július 13., szerda

Az első nap itthon

Vagy legalábbis fél...

Délután fél hat körül jöttünk el a kórházból, előtte Lelle evett, aztán pedig elaludt. A kocsiban is végig szunyókált, és még itthon is, annak ellenére, hogy az összes gyerek megfogta a kezét, megsimogatta a fejét, megcsodálta a meztelen lábacskákat.
Hogy elejét vegyük a további várható attrocitásoknak, mindenki megkapta a kis csomagot, amit Lelle hozott. Áron egy puha babát, a lányok egy egy kis táskát kaptak cumisüveggel, és egy egy fanyomdával.

Amikor végül Lelle manó is kapcsolódott a társasághoz, mind nagy örömmel, szeretettel és lelkesedéssel fogadták, mint a kórházi látogatás alkalmával, bár már elég fáradtak voltak ahhoz, az idő múlásával szép lassan elkezdjenek picit durvábban közeledni. Áron mindenképpen hangot akart hallani Lellétől, aki viszont, miután evett, békésen aludt volna a kanapén... Amikor harmadszor ütötte meg, felfogtam, hogy ami a lányoknál nem volt kérdés (hogy ne bántsák az újszülött Áront), az Áron számára nagy kihívás.

Vacsoráztunk, aztán kis taktikai megbeszélés után nagyon flottul végigcsináltuk a fürdetést, anyukám közreműködésével. Dani fürdette Lellét, a mamám asszisztált, én pedig a többieket. Vannak még kialakítandó rutinok, nem is kevés, de azt hiszem, ez így elsőre egészen gördülékenyen ment. Lellét végül anyukám elringatta, ő bekerült a kiságyába, én pedig meséltem a nagyoknak, míg Dani is lezuhanyozott.

Aztán ahogy közeledett a lefekvés, Áron befutott az ágyába, felállt, és a szájába mutogatott, közben pedig mamázott. Teljesen egyértelmű volt a kérése... Hanna pedig annyira elszomorodott, hogy azt hittem, el is sírja magát. Annyira fájt a szívem, hogy ő szeretné, ha minden maradna az elmúlt napok szerint, de látszott, hogy Áron nem hajlik. Végül azt találtam ki, hogy Hanna mellé tettem Áront, kapott cicit, miközben az egyik kezévet engem, a másikkal Hanna kezét fogta. Mikolt megelégedett annyival, hogy nekemtámaszkodott, és fogta a szabadon maradt kezem.
Mikor Árom elaludt, megkérdeztem Hannát, hogy áttegyem-e Áront a saját helyére, bólogatott. Mellékucorodtam aztán, és elmondtam neki, mennyire fantasztikus, amit eddig csinált, és hogy nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen csupaszív kislányom van, és köszönöm, hogy törődik Áronnal... És hogy most már én szeretnék törődni a kislányommal, megsimogatni, melléfeküdni. Örömmel bújt... Aztán elaludt.

Tudtam, hogy így lesz, hogy rengeteget változnak, mire hazaérünk, hogy Áron, aki eddig a legkisebb volt, mostantól nagynak fog hatni. És öröm látni, hogy még mindig babák azért :) Fura ez, most két részem van, egy háromgyerekes, és egy egygyerekes...

Kifizettük a számlát

Dani értünk jött, hogy hazavigyen.
Úgyhogy most berekesztem a posztáradatot, becsukom a szemem míg Lelle is alszik és lelkileg felkészülök (lesz rá fél órám...), hogy odahaza picit szétesünk majd, hogy aztán elkezdjünk hattagú családként négy apróval újra professzinálisan funkcionálni.
Új évad indul... :)

Hanna gyöngyszem

Hanna olyan, mint egy tisztavizű, mély kút.
Olyan természetességgel és felelősséggel gondoskodik, amire csak az képes, akiből ez legbelülről fakad. Mikolt tanulgatja tőle, édes, ahogy követi Hanna modulatait, szavait, amikor babáznak, de míg Hanna féltőn igyekszik megvédeni a sajátját, nehogy az lepottyanjon, Mimi szemrebbenés nélkül faképnél hagyja a "bábáám"-ját...

Hanna mindig ilyen volt, kecses, finom, érzékeny, be és megengedő. Csodálatos...

Ezt pedig a kicsik is érzik. Amikor Mikolt született, Hanna kapott egy igazi babát. Áron születésekor Hanna és Mimi egyre erősebben kapcsolódtak egymáshoz, és ez a mai napig tart, mégha olyan nagyon különbözőek is.
Mióta pedig Áron nagyobbacska, sokszor látom, hogy Hannához megy, az ölébe ül, ha biztonságot keres rajtam kívül. Hannával is, Mikolttal is vannak ugyan közös játékaik, de míg Mimivel inkább vadulósak ezek, addig Hannával sokkal finomabban rezdül.

Nyugodt szívvel hagytam őket a mamámra, tudtam, minden rendben lesz, ha indulnom kell. Amikor jöttünk, Áron nagyon sokat volt vele, és az elmúlt három hét alatt ismét közel kerültek egymáshoz. Az elalvások miatt aggódtam valamelyest, mert ahhoz eddig én kellettem. És valóban ez a legnehezebb, de álmomban sem gondoltam volna, hogy hogyan fog minden elrendeződni végül.

Az első éjjel anyukám tette le őket, mert Dani végül bennmaradt egy fél éjszakára velünk. A lányok a helyükön feküdtek már, de Áron nagyon sírt, keresett, nem tudott elpihenni. Anyukám hozta vitte, és persze a lányok sem tudtak tőle megnyugodni, kimászkáltak megnézni... Végül anyukám bevitte Áront hozzájuk, és betette közéjük. Ahogy Áron a szivacsukon landolt, Hanna szorosan melléfeküdt, csitítgatta, fogta a kezét. Áron elhallgatott... megnyugodott... és elaludt. Reggelig.

Tegnap délután, és ma este is pont ugyanez történt. Este Dani három percig próbálta vígasztalni, és a saját helyére tenni, aztán odaadta Hannának, aki csittegett neki egy sort, megsimogatta, megfogta a kezét, aztán még kuncogtak egy sort, Áron a szokásos kalimpálással álomba ringatta magát, aztán elaludtak.
Három kisnyúl egy fészekben...

Jajj, azt hiszem tényleg dolgoznak a hormonjaim, de ez a kép annyira gyönyörű... hogy nincsenek is szavaim... És csak bízom benne, hogy ezzel a végtelen mélységével együtt Hanna még mindig egy játékos, kíváncsi, önfeledt kisgyerek...

Ismerkedős

Tegnap, hogy itt volt a három, meg miután elmentek, és magamra maradtam a nembeszélővel, olyan alapvetések jutottak eszembe, amin csak mosolyogni tudtam :)... és azt hiszem le sem írom őket mind, mert elképesztően banálisak... de jólestek, és bebizonyosodott, hogy bizony lehet unatkozni egy gyerek mellett... ha az ember három+pocakhoz szokott. :) Mondjuk épp cseppet sem bánom, hogy elmerenghetek, miközben minden (egyre formálódó, simuló, fehéredő) porcikáját bevésem.

Ismerkedünk... A többiekről hosszan tudnék írni, Lelle viszont annyira ropogós, annyira új, minden vonása ismerős, minden rezdülése megnyugtató... és mégis. Illetve mégsem. Ismerem. Még. Még nincs bejáratott helye a családban, csak a szívünkben. Még nem tudom, milyen lesz egyévesen, de azt már igen, hogy akkor visszanézve látni fogom az arcában mindazt, ami már akkor, most is itt volt.

Negyedik. Ettől én is sokkal finomabban reagálok rá, amitől ő is sokkal jobban simul, mint Hanna... mondjuk. Negyedik, vagyis már a pocakban tudta, hogy sor van előtte, de lehet, hogy néha utána is. Hiszek benne (azon túl, amit a tudományos állásfoglalás hirdet), hogy minden gyerek megválasztja a helyét, a sorban. Lelle épp negyedik akart lenni. Épp ebben a családban, épp ezekkel a testvérekkel.

Anyukám minden mozdulatukat leste, amikor itt voltak, perszehogy félti a legkisebbet. Lelle teljesen tág szemekkel figyelte a nagyokat, viselte ahogy viszonyultak hozzá, semmit nem szólt, még akkor sem, amikor Áron végigmutogatta az összes alkatrészt a kis buksiján. :) Talán az se véletlen, hogy ő született a legnagyobbnak...

Hogy én mit tudok erről a kislányról?
Hogy ügyesen és kitartóan szopizik, komótosan, sokszor. Hála Áron kitartó cicfüggésének az első perctől kezdve van is mit. Ha nem szopizik (kiköpi a cicit, szerintem nem kellene már a tej, csak a cici maga...), akkor is cumizna.
Hogy szép hosszú ujjacskái vannak, fantasztikus körmei, épp olyan, mint a nagyobbaknak. Meg Daninak. :)
Hogy neki két gribedli jutott (Áronnak és Miminek is van, de nekik csak jobb oldalon), és a szeme inkább szürkészüld, mint kék.
Hogy kismacska hangja van, mint Hannánk volt, és éppúgy felsikkant, ha akar valamit, mint Hanna anno.
Hogy ő az egyetlen, aki szeret bebugyolálva lenni (itt ez a szokás...), megnyugszik tőle, el is alszik hamar, ha nem kell kalimpálnia a kezecskéinek.
Hogy amikor jóllakik, nézelődik némán, idővel egy kis repetát kér, majd elalszik.
Hogy még fogalmam sincs, hogyan illesztjük be ezt a nyugalmas létet az otthoni pörgésbe, de nagyon jó ez a két nap csak vele.
Nézem, szívom magamba az újszülött illatát, raktározom a pillanatokat. És hihetetlenül örülök, hogy itt van velünk.

2011. július 12., kedd

Egynaposak

Mivel csak nekem volt eddig Hannaérzésem Lellével kapcsolatban, gyorsan megnéztem az egynapos képeiket...

Még mindig egy alom :) és mind más... mégis olyan nagyon sok a hasonlóság... :)

A mai utolsó

Mert egy negyedikkel, és csak egyel annyira könnyű... Ma már nem írok többet, de mert ez még ebbe a csokorba tartozik, muszáj vagyok. (najó, meg még készül fejben egy milyenittszülni poszt... de az a legeslegutolsó... aztán hazamegyek és négygyerekes mama leszek, gyaníthatóan korlátozott szabadfelhasználhatóságú időkerettek...)

Megszoktam, hogy hamar a régi kerékvágásba lendülnek a dolgaink, amint újabb baba érkezik mihozzánk. Hannával, aki nagyon megdolgozott maga is, és megdolgoztatott engem is, beletelt két napba, mire egyedül is ki mertem menni pisilni a mellettünk lévő mosdóba, de a harmadikon már rendben voltam. Mikolt és Áron után gyakorlatilag a két óra leteltével úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Talán ezért is olyan fura, hogy most nem így van.

Nyilván az elmúlt időszak összes fáradtsága is most csúcsosodott, de az sem használ, hogy sok vért vesztettem. Orvosilag nem igényel különösebb figyelmet, de engem figyelmeztet... meg kicsit meg is ijeszt. Mondjuk kaptam egy kis negatív szuggesztiót a szülésznőtől, amit igyekszem jól átkeretezni... amikor Danival a homeos cuccokról beszélgettek, azt mondta, hogy mindenkinek megvan a csodaszere, más a kínaiaknak, a malájoknak, és más az indiaiaknak... és hogy sokaknál azt tapasztalta, hogy erősen véreznek szülés után ezeket a szereket használva... Magamra vettem?

Mindenestere miután Lelle megérkezett a melegedőből, az utasításnak megfelelően szóltunk egy nővérnek, hogy pisilnem kellene. Jött valaki, meg Dani is persze, de én már út közben éreztem, hogy nem vagyok túl biztos a lépésben, és mire kiértünk és leültem, már csak annyit tudtam mondani Daninak, hogy szerintem el fogok ájulni.

Az első körben remegtem is, és nagyon fehér volt a szám (ezt Dani mesélte...), az ájulást pedig összesen háromszor ismételtem meg, ebből a második kettőben már derengett is valami előzmény. Közben álmodtam, nagyon jókat, és nem értettem, miért ébresztgetnek, csak akkor fogtam fel nagyjából, hogy mi történhet, amikor újra jött a rosszullét, és rábuktam Dani lábára, aki amúgy, még az emlékeimben is rettenetesen ügyesen kapott el, így volt benne bizodalmam, hogy zuhanhatok nyugodtan.

Két nővér jött, kérték, tartsam nyitva a szemem (mintha én irányítanám...), és itattak velem egy meleg kakaót, ami használt végül. Lassan visszakúsztunk az ágyba, nekem azonnal lecsukódott a szemem... hallottam, hogy Lelle sírdogál, Dani ringatja, de nem volt erőm még a szememet sem kinyitni. Nem nagyon emlékeztem semmire, de nagysokára némi cukros lötty segítségével picit jobban lettem.

Dani végül itt aludt, Lelle egész éjjel szopizott volna, de nem bírtam még félálomban sem folyamatosan etetni, így cumit kapott, amit nagy élvezettel szívott is, és békésen aludt mellettem. Reggelre kicsit jobban lettem, aztán miután elment a nagyonnagycsaládom, éreztem, hogy egyedül nem mennék messzire... de közelre sem.

Az egyik legjobb dolog itt, hogy nagyon jókat és sokat adnak enni, így van remény, hogy ez a két nap legalábbis annyira elegendő lesz, hogy picit összeszedjem magam. Szeretném...

Lelle Róza születése

Tizedikén este már nem esett jól Áront szopival altatni... éreztem, hogy erősödnek az összehúzódások tőle... ugyanakkor reményt is adott, és gondolatban elmerengtem, hogy tulajdonképpen Áron is segít Lellének a nagy elhatározásban.

Éjfél körül mentünk aludni, forgolódtam, és egészen biztos voltam benne, hogy Lelle pontos lesz, másnap elindul. Áron egy körül ébredt, mellékucorodtam, evett, amit még intenzívebb mocorgás, és hullámzás kísért. Hogy abba maradt-e egyáltalán, nem tudom, mert végül elaludtunk, de hajnalban már azt álmodtam, hogy szülök, és reggel hétkor már csak nyitott szemmel figyeltem az órát, hátha megjegyzem az összehúzódások között eltelt időt. Pisiltem, közben kiesett belőlem a nyákdugó maradéka. Akkor már szinte biztos voltam benne, ez lesz az a nap.

A gyerekek nyolc körül keltek, Danival, akinek nagyon fontos dolga lett volna aznap, abban maradtunk, hogy vár, amíg csak lehet, hogy kiderüljön, tényleg szülök-e, vagy elmúlnak a hullámok, csakúgy, mint előzőleg. Beültem a kádba, és ismételgettem neki, hogy igen, szülök... Idővel elhitte, telefonálgatott, közben a gyerekek megreggeliztek anyukámmal, én pedig bevettem magam a lányok szobájába, lefeküdtem a kuckójukba, mert ha álltam, olyan érzésem volt, hogy Lelle kiesik.

Devi takarított, anyukám néha benézett, kérdezte, mikor indulunk, megnyugtattam, hogy amint úgy érzem mennem kell, megyek. Aztán feljött Áron és Hanna, végül Mikolt és Dani is, játszottak, aztán mellémfeküdtek, meséltem nekik, és amikor csendben kellett maradnom, kivárták. Hannával beszélgettünk erről is, hogy egy kisbaba születése így kezdődik, simogatta az arcom, mikor be kellett csuknom a szemem. Igy csináltuk végig hatan az egész délelőttöt, nagyon bensőséges volt és nagyon szép, ahogy mindannyian körülöttem, de békében, csendben voltak. Még a legkisebb is érezte, hogy nagy dolog van készülőben.

Végül megebédeltettük a gyerekeket és a szokásos menetben Áront a miágyunkban altattam, Mikolt Áron ágyába feküdt, Hanna pedig a kuckóba. Tudtam, hogy bár még magamtól nem indulnék, a legjobb időzítés mégiscsak az, ha akkor megyünk, amikor mind elpihentek. Áront még megszoptattam, és nagyon, de nagyon nehezemre esett otthagyni. Kifelé jövet tőle, Hannába botlottam, aki kint bóklászott és háborgott azon, hogy Mimi kiabál, hogy készen van és senki sem hallja. Bementem még hozzájuk is, elköszöntem tőlük azzal az ígérettel, hogy hamarosan jöhetnek majd megnézni Lellét. Hanna csillogó szemmel kérdezte, hogy most megyek-e a kórházba, hogy kiszüljön Lelle, és azzal engedett el, hogy legyen nekem nagyon jó ott. :)

Háromra értünk be, a medencét már töltötte egy indiai asszony, egy szülésznő, akivel a múltkor már találkoztunk, szintén indiai, idősebb, nagyon mosolygós, pedig bekísért a szobába. Ctg-t csinált, Danit pedig leküldte fizetni. Egyedül maradtam, hallgattam ahogy dobog a kis szív, közben ötperces, nagy hullámokat rajzolt a nyomtató. Szépen haladtunk az úton.

Amikor Dani visszaért, és levették a pocakról a ketyerét, megérkezett Choong is, aki megvizsgált. Hat centire volt nyitva a méhszáj. Magunkra hagytak bennünket, mi pedig kerestük a helyünket. Gyerekek nélkül, ráadásul úgy, hogy egy szavunkra mindenki ugrott volna, nagyon elveszettnek éreztük magunkat. Tudtam, hogy még nem itt lenne a helyem, és ez egy kicsit feszélyezett. A szülőszobában egy kis részen egy pici társalgó van berendezve, a szoba másik felében van a kád, és egy ágy, középen pici pult tv-vel, étlappal... nem ehhez vagyunk szokva. Tébláboltam, éreztem, ha leülök abbamarad a készülődés, igyekeztem Lellére fókuszálni, de nehezen ment.

Ha álltam és sétálgattam sorra jöttek a fájások, de hamar elfáradtam, és leültem. Akkor viszont teljesen leállt a folyamat. Nem akartam még vízbe menni, mert úgy éreztem korai, nem szeretnék négy órát ücsörögni a kádban. Eltelt egy óra ebben a lebegésben igazi történések nélkül, és öt körül úgy döntöttem, inkább mégis kipróbálom a medencét.

Viccelődtünk, mert a hőmérő egy napszemüveges gumikacsa volt, ott úszkált mellettem, nem lehetett komolyan venni a helyzetet, inkább egy wellnessnapra emlékeztetett, mint szülésre. :) Hat körül bejött a szülésznő, újra megvizsgált, még mindig hat centinél tartottunk. Egy kicsit elkeseredtem, és fogalmam sem volt, mit tehetnék azért, hogy táguljak. A homeos bogyókkal akkor már másfél órája nem is foglalkoztunk, Dani észbe kapott, és elkezdte adogatni. Az indiai odaült mellénk, és csak annyit mondott, legyek türelemmel, a baba tudni fogja, mikor van itt az ideje.

Negyed hét körül megérkezett Choong, beszélgettünk (többek között a linerkérdésről, ami aznap érkezett végül, így nem is a sajátunkat használtuk (a miénket végül elvitte, és nem fogják kiszámlázni nekünk azt, amit használtunk), meg a maláj űrhajósról, akinek a felesége volt az, aki szintén ezekre a napokra várta a babáját és vízben akart szülni... médiafelhajtás, miegymás jár majd a dologgal... és aki miatt Choong kicsit aggódott, hogy nehogy egy időpontra essen a két szülés, mert nehezen tudott volna kiállni mellettünk szemben ezzel a sokpénzes, nemtúlszimpi pasassal meg a médiával... meg a gumikacsáról), kérdeztem tőle, hogy mit gondol a burokrepesztésről. Azt gondolta, hogy nem. Kicsit megint megszeppentem, mert eddig mindegyiküknél volt, így tudtam, hol a vége, most pedig tanácstalanná váltam, és bármennyire is neki volt igaza, nehéz volt barátságot kötnöm a gondolattal, hogy itt most tényleg minden, de minden a maga tempójában fog történni. Pedig így volt a lehető legjobb.

Fél hétkor megbeszéltem magammal, hogy mostantól valóban szülök, Dani, mintha megérezte volna, kicsit gyakrabban adta a bogyókat, amikről hosszas eszmecserét folytatott az akkor már kékről zöld ruhára váltott szülésznőnkkel. Néha jöttek, mentek az ápolónők, kitudja ki miért jött be hozzánk, az egyik kérdezte Danit, hogy hozzon-e fájdalomcsillapítót, mert látja, hogy fáj nekem... Dani csak annyit mondott, hogy a fájdalom nem rossz... a kislányon látszott, hogy nem ehhez a válaszhoz van szokva.

Háromnegyed hét körül erősödni kezdtek a fájások, jólesett letenni a fejemet a medence puha szélére, kapaszkodni Dani kezébe, néha ránézni az órára. Akkor még azt hittem, legalább három előttünk van még. Rendszertelen, néha öt, néha hárompercenként érkező, egyre erősödő hullámok követték egymást, köztük pihentem, tengerpartot vizualizáltam, aztán egyszercsak három intenzív egybeért.

Hét után nem sokkal jött Choong, hallottam a hangját, ahogy beszélnek a szülésznővel, hogy lassan közeledünk a végéhez... nem hittem nekik, mert az lebegett a szemem előtt, hogy hat centis méhszájjal nem lehet szülni, ráadásul a burok sem repedt még meg. Negyed nyolckor érkezett meg a hangom, Dani akkor már tudta, hogy tényleg hamarosan kint lesz Lelle, és míg végigondta, hogy hanemlennemárburok, akkorfélóra... a semmiből, a fájdalom csúcsán megindult ez a kicsi lány kifelé.

A második nyomásra érkezett a kezembe a buksija, ekkor durrant el a burok is..., miközben Choong valahova kifelé tendált. Dani szólt a szülésznőnek, hogy menjen utána, mert Lelle fejecskéje idekinn van már. Simogattam, és nem hittem el, hogy valóban megérkezett. Még egy nyomás és kibújt a kis test is, én fogtam meg először, kerestem a térdelésből a legkényelmesebb helyet, ahol végre magamhoz ölelhettem.

Hét óra huszonegy perc volt. Dani odakucorodott mellénk, néztük, simogattuk a Hannahangú, Áronszájú, Mimiszemű kis csodát, és százszor beszéltük meg, hogy végül ő is gyönyörűen, gyorsan, finoman született...

A köldökzsinórt nagyon sokára vágták el, megvárták, míg a lepény megszületik. Lelle közben sírdogált, sok volt a fény, és fázott is szerintem, de betakargattuk, és énekeltem neki... megnyugodott és azonnal szopizni kezdett. :)

Choong gratulált, a babához, és ahhoz is, hogy nincs semmi dolga velem... kivéve hogy nagyon sok vért vesztettem, ami maitt kilátásba helyezett egy injekciót (amit végül nem kaptam meg), aztán elment. Sokára egy nővér jött, mérleget hozott és megmérte Lellét. Danival együtt ámuldoztak, hogy az 3760 grammot mutat.

Két óra múlva egy kétágyas szobába toltak ágyastul, Lellével együtt, és csak egy nagyon picit vitték el (Dani vele ment), hogy melegítsék. Amikor végül megérkeztek ők is, Lelle bebugyolálva békésen aludt.

Köszönetféle

Hosszú készülődés, majd az én kiborulásom előzte meg Lelle születése napját. Tudom, hogy miért volt ez nagyon nehéz, és azt hiszem, ha majd egyszer bármelyikük arra adja a fejét, hogy külföldre megy és ott vállal családot, gyerekeket, mindent megteszek majd, amit csak tudok, hogy ha kellek, kellünk, kéznél lehessünk. Mi egy kicsit (talán nem is kicsit... és ez igazán nem is meglepő tőlünk) több kockázatot, nehézséget vállatunk most, mint amennyi az erőnkből futja, vagy gondoljuk, hogy futja... de megmásztuk a Kilimandzsárót. A hegy tetejére érve pedig a legcsodásabb dolog történt velünk, megszületett a kislányunk... Nem keresem az értelmét, de tudom, egyszer majd nyilvánvaló lesz.

Köszönöm mindenkinek, aki nap mint nap gondol ránk, aki erején felül velünk van, aki szól hozzánk, érdeklődik, drukkol, ír. Megint itt van ez a szeretetháló, én pedig hiszek benne, hogy mindez kölcsönös, és adni is tudok...

Négyen

Úgy gondoltam, ma hazamegyünk... meg úgy is, hogy az lesz a legjobb, ha nem jönnek be a gyerekek... Áron születésekor iszonyú nehéz volt az elválás, és nem szerettem volna megismételni egy hasonló mindenkisír a nagyöröm ellenére alkalmat.

De mert Hanna alig várta, hogy elinduljanak végre, és mert mégiscsak, bejöttek. És nagyon nagyon jó volt látni őket, először így egy kupacban. Hihetetlen kedvességgel és örömmel fogadták a legkisebbet, mind a maga legtermészetesebb módján, és annál még sokkal finomabban. Még a kiselefántunk is lelassított egy időre, ölbe vette Lellét, megsimogatta, megpuszilgatta, és mikor fáradni kezdett, akkor ugrált csak körülötte.

Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretek elmerülni bennük, jó látni, hogy ilyen jó nekik is. Amitől féltem, hogy nem fognak tudni elengedni. Ezzel szemben Hanna és Mikolt csak annyit kérdezett, hogy mikor jövünk haza, Áron pedig spontán megölelgetett, megmutatta, mennyire szeret... :)

Csak miután elmentek éreztem, mennyire gyenge vagyok. Igy aztán maradunk még egy éjszakát...

2011. július 11., hétfő

Megérkezett a negyedik csodánk

Édes kis csomag, a legkisebb, akivel teljes a családunk.
Teljesen háborítatlanul érkezett, a maga tempójában, szépen, finoman.
Ma este 19:21-kor, 3760 grammal, fekete hajjal, cakkos füllel, ismerős vonásokkal.
Hiányoznak a többiek, és nem tudok betelni a gondolattal, hogy mától négy kicsi arcban gyönyörködhetek...

Lelle manó útnak indult

A tegnapi nyűgös nap után már tudom... nem véletlenek a jelek... :)
Lelle betartotta a leírtakat, mára lett készen, hogy elinduljon.

Hajnal óta tízperces, erős fájások jönnek szép sorban.
Áron végigaludta az éjszakát, a lányok még mindig alszanak.
Én pedig várok...

Lassan megérkezik a legeslegkisebb.
Olyan nagyon nagy béke van most...

2011. július 10., vasárnap

Gödör

Eljött a pont.

Elfogyott minden erőm és türelmem... eddig sem volt túl sok, de most úgy érzem, bármi, de bármi könnyebb lenne már ennél a semmi állapotnál. Ami persze amúgy irigylésre méltó és áldott, meg magasztos... és sorolhatnám, és ha nem épp én lennék benne, akkor valóban így is gondolnám.

De elfogyott. És teljesen tehetetlennek érzem magam, és kiszolgáltatottnak, és elfáradtam a várakozásban, holott hivatalosan csak holnap van vége... Nekem mindig a vége a legnehezebb, és most ráadásul azt sem tudom, hogy az mikor is lesz. Jó volna átszellemült mosollyal kötögetni és ráhagyatkozni az idő folyására, ami tudom, hogy nekünk dolgozik.

Most nem megy...
Már sírtam is. Most pedig üresnek érzem magam... Illetve úgy, mint aki már befejezte a dolgát. Nekem már nincs teendőm. Engedem, ha jönni akar, csak annak a gondolatát nem tudom már jól kezelni, hogy még nem...

2011. július 9., szombat

Lelle neve

Ma délután Áronnal a miágyunkban félálomban eszembe jutott, honnan is jött a Lelle név nekem...
A történet vége, hogy Krisz kommentelt ma, amiben egy kis vers is volt.
A verset Nyulász Péter írta, és így szól:

Unka béka

Vízparton az unka béka, umtatta, umtatta,
Kuruttyolva messze harsog umtatta, umtatta,
Lelle manó nem sokáig hallgatta umtatta,
Mert az unka béka nóta untatta, untatta.

Vannak a családtagjaim között is hmal addiktok, többek között anyukám (aki most ugye itt van) is minden este végigolvassa, amit nap közben írtam... aztán például Dani, aki a hazafelé úton szokott töltődni belőlünk. :) Aztán, ha eljön a hétvége, akkor is megnézi néha, jött-e új hozzászólás, írtam-e esetleg valamit az éj leple alatt...
Ma is ideült kikapcsolódni a gyerekekből... :):) és csak úgy mellesleg megjegyezte, milyen kedves Krisz, meg hogy mennyire helyes ez a vers.
Aztán elmentünk aludni...
Nekem meg eszembe jutott.

Amikor az ovit (ahová Hanna is járt aztán) újították Budakeszin, a szülők egy része összefogott, hogy gyűjtsenek, mert valamennyi önerőre is szükség volt. Az egyik anyuka (véletlen az egyik volt gimis osztálytársam, aki nagyon szépen rajzol) azt találta ki, hogy csinálnak téglajegyeket, aminek megvásárlása egyrészt önmagában is szép dolog, de az ovi akkori bejárata mellé egy tablóra felkerült minden gyerek neve, akik támogatták az ovit.
Amikor beiratkozni mentünk, megálltam a tabló előtt, amin volt egy Mikolt is (erről már korábban is tudtam, ráadásul Csilla csoportjába járt akkor), és egy Lelle is. Csak néztem a tablón ezt a nevet: Nyulász Lelle... és akkor ott történt valami. Azóta tudom, lesz még egy kislányunk, akinek ez lesz a neve.

Elfelejtettem azóta.
Sőt, Nyulász Péternek is csak egy kötete van meg nekünk, a miazami, amit egyébként nagyon szeretünk... de a Nyulász, meg a versben Lelle manó... végül eszembe juttatta mindezt. No meg hála az internetnek, pár percbe tellett kideríteni, hogy Péter földim, és valóban van egy Lelle nevű kislánya...
Igy van (lesz) Budakeszin két Mikolt és két Lelle :)

Villámhírek

Utak lezárva. KL-be gyakorlatilag nem lehet bejutni kívülről. Mi belül vagyunk, elvileg nem érint bennünket ez a rész. A tüntetések kimenete viszont izgalmas... a tiszta választásokért küzdenek egyébként. Cikkek pl. itt.

Mindez elgondolkodtatott. Amikor Hanna született az október 23. miatt aggódtunk.
Mikolt születésekor egy bombát találtak a kerületben, és az egész kórházban elzártál a gázt, vizet... délután kettőkor. Addigra Kismimi kint volt... de bejutni egy rendőrön keresztül tudtunk csak.
Áronnál nem emlékszem izgalmakra... kivéve a hó lehetőségét. :)
Lellének is jár valami... :)
Lelle bent, várunk.

Áron éjfélkor felsírt, visszaaltattam, reggel negyed nyolckor érkezett. Elbízzam magam?

2011. július 8., péntek

Update

Az érzékeny kis pillangó megint abbahagyta a szárnypróbálgatásait, és visszavonulót fújt. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem nagyon szeretek én kórházba járni, így nem is csoda, ha hátrébb lépett ő is.
A mai orvososdi ismét adott némi elmélázni valót a maláj valósággal kapcsolatosan.
A legfontosabb info azért mindenképpen az, hogy Lelle lány 3200 gramm körül van most, azt hiszem ez nekem is, meg neki is tökéletes. UH volt megint (nemértem...), elfordult (ezt igen).

Naésakkor beszélgettünk.
Arról, hogy a héten ketten szültek vízben, és van egy doktornő, akinek a kismamája mindenperces (akárcsak én... gondolom én, mert Choong nem gondol semmit... kivéve, hogy szerinte nem fogom túlhordani, mert negyedik, meg amúgyis), és ő is vízben óhajt. És ha az a kismama épp bent lesz a medencés helységben, akkor ugye nekem nem jut abból.
(Az Istvánban sorok kígyóznak, és mégsem ütköztünk eddig senkivel, de ez lehet a szerencse is...)
Viszont milyen jó, hogy van kádunk, mert azt végülis bevihetjük. Dejó.
Nade.
Kérdi Dani, hogy akkor a liner ezek szerint megoldódott? Nem... Akkor hogyhogy volt a héten két vízbenszülés is? Hát mert azok voltak az utolsó utolsók... (az előző info ugye arról szólt, hogy egy darab volt összesen...)
És.
Welcome to Malaysia. Kezdi a mondókáját, arról, hogy ők szóltak, két hónapja, hogy fogyóban a liner, és ennek ellenére senki sem vállalta fel, hogy övé a megrendelés, beszerzés felelőssége. Pont úgy szólt, mintha neki semmi szerepe nem lenne ebben az ügyben. (és tényleg, ha nincs kézzel fogható érdek, akkor nincs felelősségvállalás sem. Ami azért is visszás, mert ugyanakkor ez a társadalom valami hihetetlen mérvű öngondoskodást feltételez...)

Hallgatjuk, majd Dani leállítja, hogy tulajdonképpen a problémát megoldottuk, mert van linerünk, ami 8 nap alatt ért ide.
Kontráz a doki, hogy ugyehogy ide tud érni ennyi idő alatt is? És hogy az a bizonyos doktornő is rendelt magának, vagy legalábbis felvetette ezt a lehetőséget az ő kismamájának, belefáradva a tehetelen toporgásba linerügyben.
Én meg nézek a magambafordulós mivoltomban rá, és nem értem.
Neki ez nem jutott eszébe? Mármint szólni, hogy esetleg mi is megrendelhetjük?

Fogalmam sincs már, ki mikor mond igazat, vagy szépet és ez a kettő vajon fedi egy egymást...
Azért kifelé örülök, hogy van linerünk, meg hogy Dani mellettem lesz, ez a kettő biztos.

Ja, és holnap útlezárások lesznek, amik elvileg minket nem érintenek... Elvileg... mert a városban tüntetnek, a kormány meg nem szereti az ilyen megmozdulásokat, így inkább lezárják a buszmegállókat, meg a vasútállomásokat, és a forgalmasabb utakat, hogy minél kevesebbeknek jusson eszébe gyülekezni. Mondom, itt sincs kolbászból a kerítés. Bár mi a politikai életből mondhatni semmit sem érzékelünk. Csak ezt most...

Annyiszor kiabáltam már farkast...

De úgy látszik Lelle érkezése márcsak ilyen... tegnap meg is kaptam Danitól, hogy ő már nem tud készenlétben lenni, majd amikor tényleg elindul, akkor itt lesz velem.
És mitagadás tegnapra én is elfáradtam a nagy várakozásban... ha nem történne semmi, akkor hagynám is, de mert minden napszakban voltak erősebb gyengébb jelek, ezeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni... sosem lehet tudni, melyikből lesz az igazi.

És aztán most, hogy leírtam, hogy semmi, és hogy orvoshoz megyünk... Dani háromra hazajön értem (tegnap el sem tudtam volna képzelni, hogy egy idegen mellé üljek be egy taxiba...), most olyan fájásokat produkálok rendszertelenül ugyan, de erősen, amik már engem is meggyőznek... vagyis könnyen meggyőzhatő vagyok.
Mindenesetre a csomagomat magunkkal visszük, fél ötre van időpontunk... meglátjuk, addig hogyan alakul a Lelleprojekt.
Abszolút benne van a pakliban, hogy sehogy, de gondoltam, hamár eddig is mindent megosztottam, elmesélem ezt is. :)

A sikerek fokozhatók

Rajtam kívülálló okok következtében az a csoda történt, hogy Áron este 11től a saját, új, kényelmesen körbeforogható ágyában aludt. Reggel hétig...
Amikor aztán csendes mamázással és talpcsattogással jött át a miágyunkba, hogy egy minimális csatlakozást követően tovább aludjon fél kilencig.
Azért csak 11től, mert Mikoltot végül Hanna püfölte el, mert rámászott... állítólag. Zokogott. Meggívasztaltam, evett egy lekváros kenyeret, aztán elaludt.
Reggel hétkor viszont Hanna is, Mikolt is felébredt Áronra.
Anyukámhoz masíroztak, és ott ébredeztek egy darabig.

Azóta némileg lelassulva játszanak a kuckóban, szintén valamilyen csoda folytán hiszti és sírás nélkül...

Emlékeim sincsenek róla, milyen ennyit egyben aludni... bár hajnali ötkor Lelle beköltözött a tüdőm alá, arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. És nem tudok felülni sem... Végül Dani segített, majd ketten bámultuk az órát hitetlenkedve, hogy még egyik sem érkezett.
Most érzem igazán, hogy mennyire hiányzik az egyben sokóra alvás.
Illúzióim nincsenek a hosszútávú folytatást illetően, de már ezekért a hatalmas apróságokért is hálás vagyok. :)

Lelle még mindig semmi konkrét jelét nem adta az indulhatnéknak, a tegnapi nap volt a holtpont úgy érzem, végignyűglődtem a napot, ma orvos... Egyszer majdcsak eljön az idő. 11.07.11. Nem olyan rossz... végülis.


2011. július 7., csütörtök

Csak hogy azt gondoljuk...

Mikolt egészen megkergült...
Nyilván neki a legnehezebb per pillanat, és ő az, aki ráadásul minden érzelmét egy enyhe csavarral adja tudtunkra, mire kibogózom, mit is jelent, már régen elszakadt a cérnája, vagy már kezelhetetlenül üvölt. Nem lehet megölelgetni, hozzá egészen más út vezet, de hogy épp mikor milyen, az egészen változó.
Nem könnyű, és tudom én, hogy tükrözi a mostani állapotomat (ma konkrétan annyira elegem van, hogy jobb, ha a közelembe se jön senki...), de így még egyel megnehezítjük egymás dolgát, mert a megoldások tárháza némileg be is szűkül a nyitottságomnak, illetve a zártságomnak köszönhetően.
A csúcs az esti elalvás. Harmadik napja tart, ami tudom, hogy nem sok, de ez csak egy darabja a határfeszegetésnek. Meg azért is meglepő, mert eddig ezzel soha sem volt tennivalónk.

És biztosan rosszul időzítettem, meg a háromból neki a legnagyobb a válozás, mégha beszéltünk is róla, meg alapvetően nyitott is volt a dologra, és igyekeztem minél kuckósabbra varázsolni az ő részét is, mégis tőle vettem el valamit, ami eddig fontos volt, és neki kellett a leginkább alkalmazkodnia az újhoz. Ripsz ropsz. (Bár tényleg ő az, akit a legkevésbé sem zavar mondjuk, ha utazóágyban kell aludnia, emlékszem Hanna sikítva menekült ki belőle...)

De. Ezzel együtt azt hiszem, sikeresnek nyilvánítható a tegnap este, meg a kiholalszik projekt.
Kissé szétcsúszott estimese után végül sikerült mindenkit a megfelelő pozícióba hoznunk, vagyis Hanna szó nélkül bekuckózott a sarokba, ahol előbb szépen elrendezte a zsebesben a kendőket, cumikat, kulacsokat, és el is aludt volna... (ha valaki azt mondja nekem az első két évében, hogy egyszer így fog elaludni, átaludni, biztosan legyintek és sóhajtozom... most pedig... hihetetlen milyen gyorsan meg lehet szokni, hogy rendben mennek az esték vele :))

Áron mellé végül befeküdtem (erősen nosztalgikus élmények kerítettek hatalmukba, Hanna mellett feküdtem így... de mennyit Mikoltpocakkal...), ő egy cseppet eltűnődött a jelenen, de végül puhán megadta magát, és mint mindig, kicsivel 10 után álombaszopizta magát.

Mikolt... zsizsegett. Dani egy darabig feküdt mellette, de nem volt hozzá túl sok türelme, így hamarabb kijött tőlük, minthogy Mimi elaludt volna. A szivacs pedig rugós, így ha valamelyik mocorog, a másik érzi. Ez pedig új. Hanna aggódott, hogy nehogy felébredjen Áron, és folyton rászólt Mikoltra, hogy mostmár tényleg csend.
Mimi meg játéknak kezeli ezeket a helyzeteket, még jobban ugrabugrál, kimászkált, és végül vagy háromszori visszatánc után Dani megunta, és rendesen ráripakodott. Mire eltört az a bizonyos, Mikolt üvölteni kezdett, Dani lehozta, de erre már Áron is felébredt.

:):) Na ezek azok a helyzetek, amikor úgy érzem, kevesen vagyunk ennyiükhöz... meg egy kicsit nehezemre esik újrakezdeni az estét... de legalább már nem esem kétségbe ilyenkor. Áront Dani ringatta, aki folyamatosan mamázott, miközben én igyekeztem Mikoltot megnyugtatni. Nem tartott sokáig, így aztán kicsivel 11 után megkezdtük a második kört. Áron mellé kucorodás, aki egészen gyorsan visszaaludt, és mire kikászálódtam mellőle, már Mimi is elaludt... végre.

Hannát még megölelgettem, kérdeztem tőle, hogy jó lesz-e így aludni, bólogatott, befordult, és becsukta a szemét.
Másfél éve először váltottunk néhény szót kettesben a hálószobában elalvás előtt Danival :) és nem kellett arra sem koncentrálnom, hogy milyen pózban férek be a helyemre. De nagyon hiányzott a kisember mellőlem... :)

Áron egyszer fél egykor sírt fel, átmentem hozzá, és megitattam. Elaludt. Aztán három körül jött, csak a kis tappancsok csattogtak a sötétben... Akkor már nem vittem vissza...
Nekem ez is nagyon nagy dolog, remélem Mikolt is lassan visszaveszi a régi jó alvókáját... és akkor majd megveregetem a hátam. :)
Azért kevés olyan édes látvány van, mint három kis szuszogi...

2011. július 6., szerda

Gyerekszoba projekt

Dani ma hamarabb jött haza, gyorsan meg is kértem, hogy rendezzünk egyet.
Lekerült a duplaszivacs, a kiságyról pedig a rács, most az összes gyerek ott ugrál... hol a szivacson, hol Áron új ágyában.
Kíváncsi leszek, hogy debütál a háromgyerek egyszoba projekt. Végülis visszacsinálni bármikor lehet. :)

Amikor festenek

Csodálom azokat az anyukákat, akik minden nap képesek valami kreatívat alkotni, ezen belül is különösen azokat, akik liszteznek, festékeznek az aprónéppel.
Nekem kevés a türelmem... leginkább az előzményekhez, és az utómunkálatokhoz. Szerencsére az oviban minden nap van valami ilyesmi (hamár játék nincs...), így a kreativitásnak ezen formáját kiszervezem...
Gyurmázni, építeni, gyöngyöt fűzni, bármi olyat csinálni velük, ami nem jár maszatolással szívesen csinálok, de a festékek nálunk ritkábban kerülnek elő szerintem, mint sok helyen.

Pedig a lányok szeretik, és érdekes módon pont Mikoltnak van hozzá kitartása.
Áron is kapcsolódik persze, ez a legnehezebb rész, amikor az ujjfestés átvált hadonászásba. :)
Azon kívül, hogy rettenetesen szeretem nézni, ahogy alkotnak, Mikolt egy sajátos technikát dolgozott ki már a színezés során, és most a festésben is ezt alkalmazza. Szívárvány színűre varázsol mindent. Egymás után veszi elő a ceruzákat, vagy festékeket, és addig dolgozik, míg az egész lap, vagy minta készen nincs.
Az eredmény pedig szemet gyönyörködtető. Nekem mindenképpen :)

Alvásról

Hanna leköltözött a galériáról a mesélős szivacsra.
Olyannyira bevette oda magát, hogy tegnap este a fejvédőjét is lehoztam, feltettem, ettől igazi otthonos kuckója lett.
Azt mondta, amikor először lejött, hogy onnan nem látja Mikoltot, és ezért nem szeret odafent lenni. Mondjuk így se nagyon, de ez egy cseppet sem zavarja :)
Mikoltot viszont annál inkább, hogy nem alhat Hannával.
Sokszor kimászik a kiságyból, és Hanna mellé telepedik, vagyis a lábához, amit aztán rugdos, mert Mimi egy kis forgó álmában is.

Az egyik ötletem, hogy megoldjam a helyzetet, hogy az anyukám mostani vendégszivacsát, ami 140x200as lehozom, és beteszem a mesélős kuckóba, azon elférnek ketten is keresztben, és talán Mikolt sem forog rá Hannára éjszaka.
Ennak egy másik nagy előnye az lehetne, hogy felszabadul a rácsos, amit meg Áron használhatna.

Ezen is tipródom egy ideje, mert Lellét mindenképpen szeretném magam mellett tudni, Áron viszont szintén forog álmában, vagyis leginkább keresztben fekszik, a lábát nekitámasztva a nagyágy mellé beékelt kiságy rácsának, a fejét meg belémfúrja. Marad nagyjából 90 cm kettőnknek Danival... hacsak ő nem a lányoknál alszik... A legnagyobb félelmem az, hogy hiába teszem be Áront a rácsosába amikor elalszik, álmában átmászik a miágyunkba... és rámászhat Lellére. Ha már én is ott vagyok, akkor mindez nem érdekes, (és szeretem is, hogy átkarolja a karomat, úgy alszik) de az éjjel eleje az egyetlen olyan biztos idő, amikor nincs körülöttem zaj,
gyereksereg, és lehetek egy kicsit magamban... mert délután lefekszem velük... különben nem bírnám. :)

Nade... ha Áront átviszem a lányokhoz a rácsosba, akkor nem tudom, hogy altassam zökkenőmentesen... mert eddig álomba szopizta magát, miután a közel másfél hónapos Danival elalvás végképp becsődölt (remélem csak időszakosan). Ezzel sincs bajom. Az éjszakai szopikat pedig egy ideje sikerült a sokról egyre csökkenteni, és vízzel kiváltani, aminek a vége egyébként sokszor az, hogy visszamászik a helyére... Szóval a tendencia nem rossz, ezzel együtt valahogy most érzem az idejét annak, hogy lassan saját kuckója legyen, még akkor is, ha hajnalban mondjuk átjön a miágyunkba.
És akkor jött a megvilágosodás, hogy a rácsot le is lehet venni, és akkor egyrészt én is beférek mellé a 70x140esbe (mondjuk ekkora pocakkal nem, de amúgy igen :)), és szopizva elalhat, és ha ébred éjjel, akkor is el tud indulni kiabálás nélkül hozzánk.

Gondolatban kész a projekt, a kivitelezés a fizikai korlátaim miatt várat magára.
Persze nem a legjobb időzítés ha már Lelle is itt lesz, de nem lehet minden tökéletes...

És akkor egy kis sztori az amúgy legjobb alvó Mikoltunk legutóbbi két éjszakájáról.
Tegnap előtt éjjel fél egykor még azt ecsetelte nekem a szivacson (miközben igyekeztem megvédeni Hannát, aki mélyen aludt, hogy Mimi ne rugdossa fel...), hogy neki kicsi a pizsamája. Fél óra után mondtam neki, hogy most visszateszem az ágyába, én meg elmegyek aludni, mert már nem bírom. Rávágta, hogy jó... és tényleg.
Ma este negyed 12kor lejött, épp a sorozatunkat néztük Danival. Eltűrte a loboncát a szeméből, és a legédesebb cicahangján kérdezte, hogy ez felnőtteknek való-e és vajon gyerekek nézhetik-e. Ekkor már több körön voltak túl Danival, és egyikünknek sem volt sem kedve, sem ereje tovább küzdeni.
Mondtam hát neki (szőrös szívű, önző...), hogy megvárhatja, míg befejezdődik az én felnőtt mesém, mondjuk a székén ülve, és aztán elviszem az ágyába. Szó nélkül felült a székére, ahol szerintem nem volt túl kényelmes, mert időval átköltözött a fotelbe, ahonnan csak a zizegését hallottuk, ahogy helyezkedik. De a sötétben nem láttam, mi történik igazából.
Aztán egyszercsak csend lett.
Húsz perc volt hátra a filmből, a végén egymásra néztünk Danival, :) sorsot húzva fejben, hogy ki megy fel az emeletre megtekintés végett, mert idelenn nem volt egy szem gyerek sem.
Láttam magam előtt, ahogy fent kirakózik, vagy a nagymamát szórakoztatja...
Ehelyett...
Dani vigyorogva jött le, hogy Mimi alszik az ágyában.
Nem szerettem, hogy nem köszöntem el tőle, de ez inkább rólam szólt, mint Mikoltról.
Azt hiszem eléggé megéli mostanában a sok változást, azt, hogy Peti elment, anyukám megérkezett, Lelle meg készülődik...

Lelle bent, liner megoldva

A múlt héten végül megrendeltük a linert, amire 5-10 napot ígért a telefonos segítségünk.
Tegnap már kaptunk egy emailt, hogy a linert fél kettőkor megkapta a helyi posta, ma pedig felhívtuk a hivatalt, hogy mikor fogják szállítani.
Egyedül mentem a lányokért az oviba, és lőn. Míg én odavoltam, megérkezett a postás, a csomag, benne rendben a liner. :):)
Gyakorlatilag nincs már akadálya a vízben szülésemnek, kivéve, ha ez a liner mégsem az a liner. De ennek elég kicsi a valószínűsége. És ahogy a dolgok lenni szoktak, szerintem mire Lelle a kibújás mellett dönt, már a kórháznak is lesz.

Mint ahogy Áronnál is, Lellénél is akkor kezdődnek az összehúzódások, amikor elcsendesedik a ház. Éjjel gyakran kelek erősebb, gyengébb (ma épp erősebb) hullámokra, amik reggelre elmúlnak, vagy kevésbé észrevehetően jelentkeznek. A mai nappal kapcsolatban az az érzésem, hogy eltelik szép csendben.
A készülődés pedig olyan nagyon Lellés... finom, de kitartó, azt hiszem mire a végére érünk már tényleg csak a legvége lesz hátra.
Most már van bennem izgatott várakozás, kíváncsiság, eljött az a pillanat, amikor az élmény miatt szeretnék szülni, már nincs bennem sürgetés, vagy türelmetlenség.
Az oviban azért minden alkalommal viccesen megkérdik, már megint én jöttem?

És itt egy újabb szép erős hullám... Igy megy ez. :)

2011. július 5., kedd

Kis csend

Reggelig szép egyenletes hullámok voltak, aztán (bár Dani is itthon maradt a kérésem miatt...) elcsendesedett.

Sokadik gyerek, sokáig készülődik :) Ennek ellenére érzem, hogy lesz folytatás, és a sokadik felvonás után eljön a mi időnk. A liner már túl van a vámon, ma, legkésőbb holnap ideérhet... Reggel felhívtuk a kórházat is, ugyan egyértelmű bólintást nem kaptunk, (itt nem szokás tisztán igent, vagy nemet mondani...) azt mondta a szülésznő, hogy van liner... Hogy ez azt jelenti-e, hogy oda is odaért, vagy hogy van egy félretéve, vagy az az egy maradt azóta is... passz.

A sok gondolást köszönöm, nagyon sokat ad... és ér még mindig ránkgondolni...

2011. július 4., hétfő

Talán...

Egy órája éberebben alszom...
Egészen furcsán különleges volt a tegnapi este, Mikolt, aki mindig pár perc alatt elalszik, most éjjel fél egyig nem tette... Lelle pedig olyan csendben volt, hogy kicsit meg is ijesztett.

Otthon éjjel jön, nálunk hajnal van.
Olyan jó volna azt mondani, hogy elindult, de egyelőre csak úgy érzem, hogy készülődik.
Nagyjából 10 percenként, de ilyen már volt. Viszont olyan még nem, hogy ettől karácsonyi várakozós hangulatban ébren töltöm a hajnalt...
Ha olvastok még, foglaljatok majd az esti imáitokba :)
Reggel, ami otthon hajnal lesz írok...

A mérleg

Három havonta szoktam számot vetni, de most egy picit aktuálisnak érzem írni magunkról, sommázni azt, ami bennem van, ahogy alakul körülöttem, bennem, mellettem ez az élet.

Egy ideje sokszor álmodom otthonról.
Amikor megérkeztünk, napokig (de lehet, hogy hetekig) úgy ébredtem, mint aki elvesztette a szerelmét. Csak ahhoz tudom hasonlítani... amikor az ember félálomban még úgy véli, a világ puha, biztonságos hely, de amikor igazán kinyílik a szem, rádöbben, hogy nem... és szép lassan elkezdi érezi, hogy még a csontjai is széttörtek az éjszaka során.
Aztán beköltöztünk a saját dogaink közé, és ez elmúlt. Talán tettem is róla, talán sikerült megtalálnom azt a hatékony módot, ahogy elnyomom magamban a vágyat a régi biztonságra, annak érdekében, hogy elkezdhessem felépíteni a világ másik oldalán is azt a rutint, ami az életünk gerincét adja, és végeredményképpen majd itt is otthonná válik a közeg, a környezet... és talán társakra, aztán lassan barátokra is szert teszek majd.
De az elnyomott érzések utat keresnek, és mostanában újra álmodom. Jó álmok ezek, fehér emberek között ücsörgök, és beszélgetek, olyan dolgokról, amik engem is érdekelnek, illatokat érzek közben, kürtős kalácsét, zápor utáni friss földét... Felébredve nincs már félálomból tarkóncsapás, mert jó itt, sok szempontból, minden hiányérzetem ellenére.

Otthonomnak nem érzem, tudom, hogy ez itt egy átmeneti állapot, amiből igyekszünk a legtöbbet kihozni, és sokszor jó arra gondolni, hogy Áron itt nyugodtan autózhat a falon is, mert nem zavar, hogy esetleg nyomot hagy, könnyedebben veszi a kényszeres énem ezeket az akadályokat is. Szeretem a pici kertet, a medence közelségét, a gyerekek nagy szobáját, és lassan bár, de megbarátkoztam a kicsit retro konyhával is. Sőt a termeszek sem zavarnak, akik lassan megeszik a lenti ajtófélfák alját...

Vannak kapcsolataink, kapok smst az itteni telefonomra, számon tartanak minket Penangon is :).
És mégis... itt sincs kolbászból a kerítés. Sőt. Nagyon nagy kockázatokat vállaltunk, és sok dologban nem azt kaptuk, amit megígértek. Sem anyagilag, sem lelkileg nem az ez, amire számítottunk annak alapján, amiről szó volt.
És ez nemcsak feszélyező, de folyamatos mérlegelésre ad okot. A hogyantovábbot illetően ugyanúgy, mint az aktuális helyzetek megoldásában. Rengeteget tanultunk abból, amin keresztülmentünk, és jólesne egyszer az ittlétünk során megélni azt a jóleső érzést, hogy nyugodtan hátra lehet dőlni, és nem kell azzal foglalkozni, hogy kinek, honnan legyen még ereje, forrásai, hogy megtartsa a másikat, amikor az éppen nagyon küzd. Hol emiatt, hol amiatt.
Erősödünk nyilván ezektől a küzdelmektől, de vannak olyan pontok, amikor már nem ez a cél, hanem sokkal inkább megmenteni azt, amit még lehet. Amíg nem történik olyasmi, amit már nem tudunk megoldani... mert nincsenek eszközeink, forrásaink.

Meggyőződésem, hogy Malajziában vannak olyan helyek, ahol jó élni, és vannak olyan munkahelyek, ahol jó dolgozni. Mi megtaláltuk azt a helyet KL-en belül, ahol a lehető legteljesebb, legtartalmasabb életet tudjuk élni, és még így is folyamatosan feszélyez a felszínesség. Hiányzik a kultúra, a tartalom, a mélység. Nem az egyes emberekre gondolok ilyenkor, hiszen Devi, Yohana, Rory és még sorolhatnék neveket igenis tartalmas életet élnek körülöttünk, de nagyon nehéz megtalálni azokat a kivételes alkalmakat, amikor valami olyat kaphatunk, amiből hosszú távon lehet táplálkozni.
A jól dolgozni Danira vonatkozik. Erről nem tisztem posztolni, de a hullámait emlegetve talán érezhető, hogy ez nem az, amit jó csinálnia. És nem azért, mert válogatós... vagy elégedetlen... vagy pesszimista... sőt. Teszi a dolgát, sokszor ellenszélben. A legtöbbször abban.

Nem lehet összehasonlítani az itteni életet az otthonival, mert a mérleg két serpenyőjébe tett rengeteg apróság valószínűleg egyensúlyban tartja a két oldalt. Itt nincs tél, mindig 12 órát van világos, mindig van gyümölcs, szép környezetben élünk... blablabla, de nincs család, idegen minden, és nincs igazi biztonság sem körülöttünk... bármi történik, nincs ami, vagy aki megtartana. És talán ez a legnagyobb kihívás... vagy kérdés. Hogy ez vállalható-e hosszú távon. Azon a távon, amit eredetileg terveztünk. A minden mással együtt, amit fentebb említettem.

Kérdések. Billen a mérleg nyelve, és még nem biztos, hogy merre... de a pakliban benne van az is, hogy rövidebb ideig maradunk, mint eredetileg terveztük. Nincsenek bennem érzések, most épp. Máskort meg egy hánykolódó hajón vélem magunkat, és jó lenne kikötni egy barátságos kikötőben...

Helyzetjelentés Borneoról

Peti némi színt visz mostanában az életünkbe, még úgy is (vagy épp azért...) hogy nincs itt.
Mi még nem beszéltünk vele, de Dani igen. :)

Kota Kinabalun van a központ, itt az iroda, és itt van az a lakás is, ahol a főhadiszállása van, többedmagával. Internete nincs, így skpeolni sem tud, sőt a közeli kávézóban, ahol van, ott is csak játékra használják, így a tartalmas kapcsolattartásnak ezt a formáját egyelőre mellőznünk kell.
Viszont nagyon jó kis csapat gyűlt össze, tegnap este az egyik ottani vezető hívta meg magához őket, és főzött valami helyit, beszélgettek, söröztek...

A hajdani hátizsákos életünk jutott eszembe, aminek a sok szépsége közül számomra az egyik legfontosabb az volt, hogy olyan emberekkel találkoztunk, beszélgettünk, akikkel csak egy hostelban lehetséges. Akik egészen másként élik az életüket, mégha csak egy ideig is, mint az átlagos földi halandó. Sokszor botlottunk életvitel szerűen is "sátoros" életet élőkbe. Mindenkinek megvolt a maga története, nekem mindig nagyon érdekes volt picit belelátni ezekbe a sorsokba.
Például abba a francia mesterszakácséba, aki mindent maga mögött hagyott, és Mexikóban élt egy pici tengerparti faluban, és horgászott... Vagy az ír muzsikuséba, aki ausztráliában szedte a borsót...

Nos Peti is hasonló alakokkal találkozik, és minden napra van mesélnivalója. Színes, értékes csapat van körülötte, akik értéket teremtenek egy olyan világban, ahol lehet, érdemes. Borneo ilyen...
A tegnap esti beszélgetés például arról is szólt, hogy a borneoiak Malajziát sokkal inkább azonosítják a szigetükkel, mint a félszigettek, ezen belül pedig igencsak elmarasztalóan nyilatkoznak KL-ről... Amit amúgy nem csodálok.
A városból látni az olajfúrókutak lámpáit, amint a tengeren éjjel is világítanak. Onnan a pénz KL-be vándorol, ahol újraosztódik... Borneonak kevés jut...
KL-ről amúgy az a vélemény, hogy a pénzcsináló, bevándorló kínaiak megapolisza. És van benne igazság...

Azt hiszem, hogy Peti is sokkal otthonosabban mozog ott, mint itt tette. Emlékszem, amikor még otthonról szőtte a terveket, többek között, hogy majd biciklivel bejárja a várost... mi meg csak mosolyogtunk és legyintgettünk, ő meg nem hitt nekünk... itt nem lehet csak úgy biciklizni. Vagy találni egy piacot, egy teret, egy autentikus, régi, organikus bármit.

( A jómúltkor Danival kis kerülőúton jöttünk hazafelé az orvostól. Döbbenetes volt látni, ahogy a régi, palatetős, faházak enyhe nyomornegyedre hasonító, de nekem mégis nagyon otthonos látványt nyújtó (mert útszéli kis talponállók, zöldségesek keretezték, amin látni, hogy sok év alatt szerveződtek, mindenkinek megvan a maga törzshelye, mégha az autóból én nem nagyon szállnék ki ott... mégis érezni, hogy itt az emberek emberöltőket élnek le, ismerik egymást, megvannak a szabályaik...) kis szigetei mellett (gyakorlatilag egy kerítés választja el egymástól a kettőt) olyan nagyszabású kondók nőnek gombamód, amikről az interneten azt olvasni, hogy a legnagyobb luxussal felszerelt lakások épülnek itt, a legmodernebb környezetben... Mellbevágó volt a kontraszt, és felsejlett bennem, hogy vajon ötven éve mi lehetett itt. Erdő, azaz dzsungel, és a faházak... és mi lett belőle? Egy majdnemváros, ahol az emberek többsége arra törekszik, hogy minél többet keressen, minél többet dolgozzon, miközben fennen hangoztatja, milyen fontos a család, akiknek a legfiatalabb és legvénebb tagjaira maid vigyáz, akikkel a produktív szakaszban élők jórészt este és hétvégén fut csak össze... Nekem még mindig megszokhatatlan...)

No egyszóval örülök, hogy Peti most egy élhetőbb környezetben van, és minden nap várom a híreket, mert igazán izgalmas, és érdekes nekünk is az a világ.
Már találkozott csoporttal is, és készülnek a tervek, hogy mikor, hová megy majd... mert ez is rajta múlik.

2011. július 2., szombat

Kilenc nap

Ennyi van még hátra a hivatalos dátumig.
Már a kismama pulcsiból is kilóg a pocak. :)
Javulunk, közeledünk...
Csak a gyerekek sírósabbak, bújósabbak, hisztisebbek... ez is jelent valamit. :)

2011. július 1., péntek

Peti elment

Péntek reggel Peti áthelyezte a székét Borneora, ott erősíti a Camps International csapatát, mint fotós, videos. Az összes táborhelyet végig fogja járni, így lesz dzsungelben, szigeten, tengerparton, városban is.
Este beszélt vele Dani, akkor már az is biztosnak tűnt, hogy megmássza a Mount Kinabalut.
Azt hiszem, hogy amellett, hogy ráfér ez a kis változás, miután teljesen lemerítettük a készleteit türelem, kipihentség, programszervezés fronton egyaránt, ez egy életre szóló élmény lesz neki. Mitagadás, a sóhajok, amik néha elhagyják apró bálnatestem, sok esetben annak szólnak, hogy decserélnék egy picit vele :)
A maradék ezer pedig annak szól, hogy nagyon hiányzik... (sokat jutnak eszembe Mari-Pali, ők ezt az elengedést sokkal jobban csinálják, mint én, bár nekem van még néhány évem megedződni etéren :)), és mint minden változást ezt is nehezen teszem magamévá.

Nade nem panaszkodni akartam, sőt... Álljon itt, hogy mi mindenért vagyok meglehetősen hálás Petinek, és az elmúlt 5 hónapnak, amit velünk töltött (bár ő sokkal kevesebbet tervezett, és amikor megkérdeztem, hogy mégegyszer végigcsinálná-e, azt mondta, hogy neeem :):))

Köszönöm Neked,
- hogy volt egy felnőtt mellettem, akihez szólni tudtam az anyanyelvemen
- hogy mindig meghallgattál, és egészen jól viselted azt is, hogy sokszor jajjgattam, meg sóhajtoztam... egy bálna már csak ilyen...
- hogy mindig türelmes voltál a gyerekekkel
- hogy úgy simultál bele a hétköznapjainkba, mintha mindig itt laktál volna velünk
- hogy bármikor megkértelek, akár három gyerekkel is nekiindultál a játszótérnek
- hogy amikor orvoshoz kellett mennem, és Áron abban a pillanatban felébredt, amikor kiléptem az ajtón, szó nélkül ringattad másfél órán át, mert üvöltött... és amúgy minden nap is, mert minden nap kiabált valamiért...
- hogy felkeltél reggel, amikor mi még Áronnal nem, és elvitted a lányokat oviba, enni adtál neki, vagy csak egyszerűen velük voltál
- hogy szombatonként elmehettünk Danival kettesben pár órára
- hogy vasárnaponként Danival tollasoztatok
- hogy mindig mindennek örültél, amit főztem, és mindig mindent megkóstoltál a kedvemért :)
- hogy egy csomó filmet adtál, és rászoktattál a sorozatokra :)
- hogy elviselted, hogy Gryllust és Szalóki Ágit, meg Panka és Csiribit hallgatunk orrvérzésig...
- hogy bármikor elmentél, és megvetted mindazt, amire a hétköznapokban szükségünk volt, mert már tudtad, melyik tej, joghurt, sushi az
- hogy megismerhettelek

Hálás vagyok, hogy közelebb kerültünk egymáshoz... és mindezen túl csak remélem, hogy egyszer majd sikerül viszonoznom ezt a hihetetlen sok segítséget, kedvességet, amit kaptam tőled, no meg hogy nem vettük el egészen a családalapítási vágyadat. :)
... és csak zárójelben... hogy lehet két ilyen nagyszerű fiú egy családban?...