2011. szeptember 22., csütörtök

Megelégelve a hideget

Az éjjel Dani annyira fázott, hogy felkúszott mellénk, és két órán keresztül engedett fel. Azt hiszem akkor döntötte el, hogy tényleg nem érdemes maradnunk még egy éjszakát a hegyen. Akkor nam okoz gondot a hideg, ha be lehet fűteni. De erre ezen a tájon nem igen gondoltak. Vagyis van szuper hűs, de a szoba éjjel úgy 18 fok körülre hűlt, ami lássuk be nem egy mibarát hőmérséklet. Még akkor sem, ha úgy vettük, készülünk a hazai időjárásra.
Most éreztem csak igazán, mit jelent majd az ősz, a hideg kezek, lábacskák, a folyamatos öltöztetés, ráadásul Áron folyamatosan leránatta a zoknit, cipőt magáról, mert szerinte ezekre nincs szükség. Sárosak lettek, Mikolt pl. az egyetlen nadrágját sarazta össze úgy, hogy reménytelennek tűnt megszárítani, kimosni hasztalan, mert nem szárad meg, és mosógép sincs, vagyis mégcsak tiszta sem lesz attól, ha átöblítem... hűűű.

Mindenesetre reggel, mikor ismét mind a miágyunkban melegedett kupacba rendeződve, eldöntöttük, indulunk tovább. Megreggeliztünk a szokásos helyen, roti, tee tarik, és ma Daninak egy kis currys rizs is... aztán összepakoltunk, be az autóba (egy órás program), és délelőtt még megejtettük a CH kötelező programjai közül kimaradtakat, vagyis méhecskéket látogattunk módjával, illetve lepkéket nagyobb lelkesedéssel. A farmon találtak két halott pillanót, ezeket el is kellett hoznunk. Hanna pedig az élmény óta pillangó szeretne lenni...

Ebéd után pedig nekivágtunk újra a szerpentinnek (mindenki elaludt, én rosszul lettem a sok kanyartól, pedig felfelé remekül viseltem), 20 km után Dani hitetlenkedve kérdezte, hogy ez felfelé is ilyen hosszú volt? Hosszú bizony...
Az autópálya elérése előtt egy lámpánál a lányok felébredtek ugyan, de egy mesével le lehetett őket kötni a maradék másfél órára, ami még előttünk volt.

Késő délután értünk le a Bukit Merah nevű helyre, ami egy nagy tó köré épült resortrendszer, néhány egészen jónak ígérkező programlehetőséggel, pl. orángutánok szigete, ecopark és egy vizezős hely.
A szállásunk a Suria nevű hotelben a nyolcadik emeleten egy háromszobás appartman, két olyan keskeny ággyal, hogy a plusz szivaccsal is nehezen ment elképzelnem az éjszakát. Az autóból kiszállva megcsapott a jólismert iszonyúmeleg, de ezúttal nagyon hálás voltam ennek. A gyerekek azonnal megrohamozták a medence szekciót, csak Lelle nem volt lelkes... Ő a hidegben töltött napokat gyakorlatilag végialudta (jólesett neki a friss levegő gondolom), most viszont vígasztalhatatlanul sírdogált egész este.

Még vacsora alatt is, és sehogy sem sikerült megvígasztanunk, pedig hárman próbáltuk kitartóan. Kád híjján Dani minden gyereket lezuhanyozott, aztán a szokott 11nél kicsit hamarbb elaludt mind. Még Lelle is. :) Bár egész éjjel felszínesen aludt, azért reggel nyolcig csend volt.

Csak úgy, mint régen

Egyszer ausztráliában találkoztunk két spanyol lánnyal, az egyik mindig azzal viccelődött, hogy " backpacking is a hard job... ohhh I need some vacation... " vagyis, hátizsákosnak lenni kemény meló, egy kis nyaralásra lenne szükségem. :)
Van benne igazság, mert valóban nem könnyű minden nap kitalálni, hol alszunk, mit eszünk, mit kell kötelezően megnézni, lefotózni... még akkor is, ha ez egy cseppet azért valóban viccesen hat.
Mindezt négy gyerekkel...
Ha most otthon lennénk, és épp nyár közepe lenne, nos akkor sem biztos, hogy útnak indulnék egy 10 hetessel, meg a maradék kis zsiványtársulattal... De ez pillnatnyilag csak viszonylag kivitelezhető, így aztán igyekszünk kihozni a legjobbat az adottságokból. Nem mindig sikerül. :)
Már csak azért sem, mert igazából egy kis gyászfolyamat is zajlik, hiszen el kell tudnom engedni a múltat és igyekezni kinyitni az új felé. Közben pedig élvezni az utolsó napokat, befogadónak maradni a szép iránt, és örülni a gyerekek örömének, a miénknek, még akkor is, amikor épp megfagyunk, vagy nincs elég ágy, vagy nem nagyon van mit enni... :) Hát most olyanok vagyunk, mint a hátizsákosok, csak épp van egy autónk, amiből kétnaponta ki, majd becuccolunk.

Dani a minap azt mondta egy sírósabb percemben, amikor azon sopánkodtam, hogy mi lesz, ha valami nagyon fontos kimarad... , hogy ő megfogja két Mimi meg Áron kezét, én fogjam Hannáét, meg tartsam Lellét, és akkor minden fontos meglesz. Igaza van, így aztán ennek tükrében várok bele ebbe a tíz napos kalandba...
És élvezem, hogy semmi dolgom.

2011. szeptember 21., szerda

Tea, hideg, Tanah Rata

Tizenegy volt, mire felértünk a Cameron Highland egyik csepp városkájába. Áron elaludt út közben, a többiek több kevesebb hangoskodással fűszerezték az utat... de megcsináltuk.

Ahogy kiszálltam az autóból, megcsapott az alig húsz fok, és míg a fiúk lelkesen üdvözölték a sok oxigént, engem mitagadás mellbe vágott, és egész éjjel vacogtam... Áronnak és Lellének sem tetszett, de erre számítottam. A szállásunk egy igazi koloniális épület, egy korábbi angol iskolát alakítottak át szállodává. Fa gerendák (ismét egy kis hazai érzés), nagy fa ágyak, fiókos komódok. És egy kis dohszag :) a sok eső miatt. Fura ez a kora tavaszi időjárás, ha a növényeket nem látnám, fel sem tűnne, hogy a trópusokon vagyunk.
Kicsit átrendeztük a kis kuckót, ahol három napig lakni fogunk, aztán lefürdettem a két nagyot, mindenki kapott szép hosszú pizsamát, Mikolt még hálózsákot is, és elaludtunk.

Jó volt ébredni, hatan fetrengtünk a nagyágyban, mind fáztak, és összebújva mégis jobban viselték a hideget. Mikolt végül kesztyűt kért. :) A hangulata nem lett ugyan jobb egész nap, de legalább a felöltözés pár percében elégedett volt a jelennel. Reggeliztünk az egyik apró étteremben, aztán egy térkép kedvéért visszamentünk a hat évvel ezelőtti szállásunkra is (tudtam, hogy nekik anno volt egészen használható turista jellegűjük). Nem sokat változott azóta, hogy itt jártunk, bár a városka sokkal rendezettebb, tisztább lett. Megint eszembe jutott, mennyire érdekes ez, akkor nem gondoltam volna, hogy valaha még egyszer itt leszek majd. Nemhogy hatodmagammal... :)

Kikanyarodva az udvarról nekivágtunk a kacskaringós útnak, hogy feljussunk a teaföldekhez. A teaültetvények a mai napig lenyűgöznek, az egész olyan látvány, mintha a domboldalt egy hatalmas, puha takaróval borították volna be. A boh földek tetjén egy kis teázóban megittuk a kötelezőket, aztán megnéztük a teagyárat (10 percben), majd visszakanyarogtunk a házhoz.
Az ebéd beszerzését Dani vállalta, addig a gyerekekkel egy játszón múlattuk az időt... Mikolt természetesen az utolsó percben elesett és csupa sár lett az egyszem hosszúgatyája... (itt jönne egy kis elmélkedés a KL-ben megszokott időjárásról, annak vonzatairól, a gondtalan popsimosásokról...)

Ebéd után mindenki hamar elaludt, nagyon elnyomja a gyerekeket a hideg, friss levegő... :) és ez alól a felnőttek sem képeznek igazából kivételt. Ami engem illet egész nap ásítozva kóvályogtam, mint egy szottyadt lufi... :)

2011. szeptember 20., kedd

Sok sírás és mégtöbb doboz

A reggelt egy kiadós kiborulással indítottam. Azt hiszem a legalattomosabb dolog lassan elválni. Hamár menni kell, menjünk, nem volt jó (legalábbis nekem) ez a két napig tartó hurcolkodás. Az éjjelt millió doboz társaságában tölteni, úgy, hogy tudtam, még egy halom van, amit szortírozni kellene, és kilenckor jön az újabb támadás, és pakolnak, amit csak érnek.
Nem segített az sem, hogy napok óta öt órát alszom csak, emiatt persze kevesebb a tejem is, amiért pedig Lelle haragszik, nem is elmarasztalható módon.
Igy aztán nyolckor már mindenki fenn volt, én romokban, és fogalmam sem volt, hogyan szedem össze magam, és lesz rendben bennem minden kilencre.
A lányokat oviba, Áront gymboreera terveztem vinni... meg még néhány apróbb elintézni valót gondoltam besűríteni a sokkezes pakolás mellé... végül csak zokogtam a zuhany alatt (miután sikerült kiőrjöngenem magamból a tehetetlenséget, és rájönnöm ismét egy csomó dologra, miértekre, amiket majd egyszer remélem feldolgozhatok... ) hátha ez segít. Mert tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, de ma reggel komolyan nem voltam biztos benne, hogy ez erősít éppen, sokkal inkább volt halálfélelmem...

Végül megérkeztek a hatak, én pedig elvittem a lányokat az oviba, ahol AJ is sírt, meg én is... A gymboree kimaradt, ellenben összehordtam ami kell a miszobánkba, és még a mosogatógépből elcsomagolt eszcájgtartót is sikerült megtalálni valamelyik dobozban...
Délben mentem a lányokért Áronnal, AJ és AN ismét megsirattak bennünket. A lányok még megölelték az itteni barátokat, Hanna hosszasan ácsorgott Yuval és Yohannával összefonódva, nagyon megható volt, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mire hazaértünk már nem volt asztalunk, és székeink sem, így a dobozokból kialakított kisszatalnál etettük a gyerekeket...

Délutánra 180 doboznál tartottak, mi négyesben Peti szobájában aludtunk, mert az egyetlen, ami maradt, az a landlord franciaágya, illetve mi is megőriztünk egy szivacsot Penangra, meg haza. Lelle Petin aludt, Dani vezénylete a pakolást.
Ötre már csak az üres lakásban sepregettem, hogy aztán a valamennyire tisztából elinduljunk... neki a világnak, bőröndökből élve, sokszor újrarendezve a rutinokat (amiket ezúttal is el kell engednem, és örülni a spontánnak...).

Indulás előtt még egy utolsót klubházaztunk, hogy lemossuk magunkról a nap minden izzadságát, a lelkieket is, én talán ekkor engedtem fel egy cseppet... de még mindig nagyon rossz volt elképzeni a sehova sem tartozást, az üres házat, a cuccainkat egy nagy kamionban, az előttünk álló időszakot... Végül nekivágtunk az utolsó 10 maláj napnak, legelőször a Cameron Highlandra tartó 50 kmnyi szerpentinnek... sötétben.

Út közben azon méláztam, hogy vajon milyen lesz visszamennünk oda, ahol hat és fél évvel ezelőtt még csak kettesben a cunami elől menekültünkben töltöttünk néhány napot... és vajon ha akkor valaki azt mondja, hogy hat év múlva négy gyerekkel tekergőzünk majd fel a hegyoldalban, elhittem volna vagy sem. Azt hiszem nem...

2011. szeptember 19., hétfő

Szári

Mint minden hétfőn, ma is eljött Devi, de ma többnyire pótnagymama szerepben volt jelen. Ebédet hozott, és a gyerekekre figyelt, miközben a hatfős hadtest felvonult dobozokkal, papírokkal, hungarocel lapokkal, és megkezdték a kétnapos dobozolást.

Nem mondanám, hogy szeretem ezt a költözősdit, annak ellenére sem, hogy mérföldekkel könnyebb így a dolog, mintha mind a 240 négyzetmérert nekem kellett volna egyedül elpakolnom. Estére a szorgos brigád is rendesen elfáradt... A helyzetet ez a kép szemlélteti a legjobban.
Ma estére 120 doboznál tartottak, és még van jónéhány elcsomagolnivaló. Holnap estére fognak végezni, és a mai napból okulva a gyerekeket muszáj lesz valahova eltávolítani, mert már sem játék, sem igazi tér nincs a számukra, a dobozokon mászkálnak, ami meg nekünk nem a szívünk vágya. Azt hiszem medencézé lesz a vége, hogy aztán hat körül bepakoljuk ahullafáradt társaságot az autóba, és három órácskát zötyögjünk hegynek fel.

A mai napban a legjobb egészen biztosan Devi jelenléte volt, erősítettük egymást, hogy menni fog ez, ő sokat pityergett közben, mesélte, hogy tegnap is elsírta magát otthon... és tudom, hogy ugyanazt gondolja, mint én.
Búcsúajándék gyanánt pedig hozott nekem egy szárit... Teljesen meghatott ezzel, tudta ő, hogy régi álmom volt egyszer viselni egyet, de hogy legyen egy sajátom is, arra sosem gondoltam. Tegnap ugyan ismét voltunk ruhanézőben, és Lelle is, Áron is kapott végül, de én nem találtam semmi olyant, ami a szívemhez nőhetett volna, így aztán kicsit elszonytyolodva, de lemondtam róla, hogy legyen nekem is valami "indiai" innen.

Háromszor vettük végig, hogyan kell felvenni, negyedszerre már egészen profin sikerült, remélem nem felejtem el hazáig. :)
A szári különlegessége pedig abban rejlik, hogy Devi ezt magának varrta (kell a nagy lepel alá egy aprócska blúz is :)) egy esküvőre, aztán végül sosem volt rajta. A színe csodaszép, kívánni sem tudnék ennél gyönyörűbbet. (sokkal lágyabb rózsszín, de a képek sajnos nem adják vissza... Devi azt mondta, onion pink... :)

Délben mikor a lányok is megérkeztek (és azonnal végigszaladtak az egész házon, ahol már csak dobozokat találtak bútorok helyett... Mikolt meg is szeppent ettől egy kicsit (Áronról nem is beszélve, ő egész délelőtt belénfúrta magát, délre nagyjából kiengedett, de nyilván fogalma sincs, mi készül... szegénykém...), felöltöztettem őket az új ruháikba, és elkészült végre a közös kép, amin Devi arca is látszik. :)

Nem köszöntünk el még, jövő pénteken, mikor visszajövünk átadni a kulcsokat, eljön elbúcsúzni...

Igy várják

Ma az autóban ismét téma volt a költözés. Nem csodálkozom, mert két napja a gyerekek csak ruhakupacok, a slag vagy a kamrában felhalmozott kacatok között látnak... és a sóhajtozásomat hallgatják leginkább, ami annak szól, hogy deszeretenék kettészakadni vagy néggyé, mert akkor valószínűleg mindennel elkészülnék időben...

Na de nem ez a lényeg, hanem, hogy meséltem nekik, hogy kettőt alszunk még itt, aztán elmegyünk megnézzük hogyan terem a tea, és aztán azt is, hogyan készítik a méhecskék a mézet.
Mikolt rettenetesen lelkes lett, és mást sem kérdezett, csak, hogy hol alszunk ma... mert ő már holnap akarja látni a méheket.

Hanna pedig csendben végighallgatta a tervezetet, majd annyit fűzött hozzá... hogy és aztán felülünk a nagy repülőre, ahol ő gyorsan becsukja a szemét és alszik egy nagyot, hogy hamar odaérjünk Magyarországra, és ott először majd a Mari és a Palit öleli meg, aztán a Jutkát, Ferit, Matyit, Márkust, Manót, Blankát... és mind nagyon fognak neki örülni.

De még mennyire... :)

És csak pakolok

... és pakolok és pakolok és pakolok... sosem lesz vége... illetve dehogynem, de a cél, hogy az egész házat belesűrítsem három nagyobb és két kisebb bőröndbe, nagyjából kudarcot vallott. Nem is sok az a 120 kiló...

2011. szeptember 18., vasárnap

Szopihelyzet

Lelle, mint aki olvassa a blogot a segítségünkre sietett és ma minden egyes étkezést lelkesen és teljes nyugalomban abszolvált. Fekve. Ülni meg sem próbáltam, viszont olyan jólesett összebújni ezzel a kis szuszogó csomaggal... aki minden evészet után elégedetten el is aludt.
A tegnapi napot remélem nem sokszor ismétli majd, mert tényleg nagyszerűen szopizott mindig is. A cumisüveg pedig számomra sem opció, és remélem nem lesz rá szükségünk... azért négy mellett a mostani élethelyzetben nem biztos, hogy lenne türelmem fecskendőzni, kanalazni, poharazni, így inkább abban hiszek, hogy ez csak egy rossz nap volt. Amiben nem mellesleg biztosan benne van az én költözés miatti rengeteg félelmem, feszültségem is.

Mindenesetre ma biztosan tele a pocak :)
Köszönöm a sok bíztatást, Lellének átadtam mind. :)

Folyik... vagy nem folyik

Míg ömlött a szájába nem volt gond az evésekkel. Mióta nem ömlik, hanem küzdeni kell(ene) a tejecskéért, nem valami lelkes Lellike. És akkor egészen finoman fogalmaztam.
Ma odáig jutottunk a küzdelemben, hogy a legvégén a cumisüveg nyert, amiből minden cseppet kiszipókázott, aztán persze sírdogált, hogy elfogyott, de semmi esetre sem volt hajlandó elfogadni a cicit. Pont úgy tett, mint Hanna ennyi idős korában. És én is majdnem annyira kétségbe estem, mint anno. Most annyival kaciféntosabb a helyzet, hogy a fagyasztott készlet fele (egy pohárnyi) már elfogyott, és két napunk van felhasználni a maradékot...

Pedig tudom, hogy lenne tejem, ha Lelle hajlandó volna dolgozni érte. Ha fejek, azzal semmit nem érünk el, őt pedig nem tudom, hogyan vegyem rá arra, hogy kicsit kitartóbban szívjon. Mert amúgy hála Miminek és Áronnak, tudom, hogy nem a rendszerben romlott el valami...
Szörnyű látni, hogy éhes, mert kétségbeesve ordít, és ha mellre teszem, feszíti magát, és úgy tesz, mint aki nem tudja, mit kell csinálni a cicivel, hogy tej legyen belőle.

Ma délben kértem Áront, hogy tegyen meg nekem egy nagy szívességet, és szopizzon (abban bíztam, ha Áron beindítja a tejet, akkor Lelle elfogadja (ha sikerül a nagy kiabálás mellé egy kis tejet bespriccelni, akkor már majdnem nyertes a meccs... bár ma így sem érdekelte a dolog)), de Áron hasonlóan Lelléhez nem is értette, mit akarok... (egyik szemem sír, a másik meg nevet emiatt... (amúgy éjjel a kis piócafiú úgy szív, mint egy turbómotorral ellátott kis gép)) Végül kínomban meg is kérdeztem tőle, hogy kér-e cicit, mire határozott nem volt a válasz.

Lellét még nem tudom megkérdezni, bár neki nincs is szavazati joga. Enni kell... punktum. Csak azt tudnám, hogyan csináljam...

2011. szeptember 17., szombat

Dilemma

Már hazai :)

Az ovi.
Hanna mehet vissza a fészekbe.
Mikoltnak viszont nincs helye ott, és teljesen reménytelen, hogy ebben az évben (ami szeptemberben kezdődik majd újra... vagyis egy évet kell elképzelni) legyen.
Egy másik csoportban viszont lenne. A katicában. Egykorúak között.
Az óvónénikről most nem elmélkednék, minden attól függ, hogy Mikolt kompatibilis tud-e lenni velük, vagy sem.

A dilemma pedig egyszerű... menjen, vagy ne.
A menjen mellett szól, hogy megszokta a közösséget, valószínűleg hiányolná már. Egy év nagyon hosszú idő, nekem is, neki is, bár álmomban sem gondoltam, hogy engedem majd a harmadik szülinapja után. Viszont egészen biztosan sok harc volna megértetni vele, hogy ha Hanna igen, akkor ő miért nem. (Annak ellenére, hogy mostanában minden este kijelenti, nem akar menni... hogy aztán reggelente szó nélkül vegye a táskáját és induljon.)

A maradjon mellet pedig az, hogy számomra sokkal szívmelengetőbb a gondolat, a lányokat egy helyen tudni. És praktikusabb is. Mikolt azt szokta meg, hogy Hanna mellette van (látom a lelki szemeimmel, ahogy egy egy udvarozás után simán nem a saját csoportjába megy, hanem Hanna után...), és nemcsak az udvaron. Bár gyanítom, más barátaik lennének így is, úgy is, de... Ha az egyiküknek lehet egy Csillája, akkor a másiknak is jár(na).
Mikoltot ismerve, ő a saját világában él, szinte mindegy, ki a felnőtt, ha alapvetően jó pedagógus az illető és mondjuk meglátja Mikolt öntörvényűségében a jót. Csillánál nem félteném... mindenhol máshol igen.
Egy év múlva valószínűleg járhatna Hannával a pillangókhoz.

Fogalmam sincs mi lenne a legjobb.

Hogyan könnyítsük meg az elszakadást...

Bár nem volt az eredeti terv része, de igen hatásos...

Van nekünk egy kisebb parkunk babakocsikból, szám szerint négy darab összecsukható, köztük a tesókocsi, és még Lelle nagyobbja. Ezen kívül pedig van még három gyerekülésünk is, plusz a babahordozó kagyló.
Tegnap arra vetemedtem, hogy kimossam az összes huzatot, lemossam az összes vázat, hiszen itt megszárad minden pillanatok alatt, otthon pedig ki tudja milyen lesz az idő, ráadásul a teraszon itt annyit pacsálhatok, amennyi szükséges. Arról pedig nem is szólva, milyen jó lesz majd otthon a szép tiszta dolgokba beültetni a gyerekeket.

Neki is láttam, nagyjából a fél napot sikálással töltöttem... a tuti recept viszont a következő (azon felül, hogy a tiszta illatos dolgainkra gondolva máris jobb a kedvem:)):

Költözz Ázsiába négy kicsi gyerekkel, és egy évig ne nyúlj az autósüléseikhez... utazások alkalmával adj a kezükbe mindenfélét, amivel lekötik magukat, a legjobb, ha keksz, rágcsálni való, esetleg néhány chilliszószos zacskó is szerepel a repertoárban. Mindezt a babakocsikkal is érdemes végigcsinálni, hiszen ott sem szereti a többség a kötöttségeket.

Egy év elteltével a sokszori sopánkodásnak végetvetendő (már ami az ülések tisztaságát illeti), szedd szét mindezeket, és szembesülj a belsőben kialakult flóra és fauna szépségével... darabonként 10-15 csótányszerű képződménnyel, akik a vízsugár elől rohanvást menekülnek... természetesen egyenesen feléd.

Végezetül próbálj két lábbal a magasba szökkeni a támadók elől (lehetőség szerint ott is maradni), miközben opcionálisan csapkodj a papucsoddal vagy bármi más kezed ügyébe kerülő arra alkalmasnak vélt tárggyal, gondolatban pedig ahelyett, hogy azon tűnődnél, vajon a gyerekekre ez alatt az egy év alatt hányszor mászott ilyen feneség, adj hálát a gondolatnak, hogy nekiláttál egyáltalán, és örülj, hogy odahaza ilyesmi (legalábbis majdnem biztosan) nem fordulhat majd elő veled.

Dedukció

Mikolt az este fényeiben úszó arrcal filozofál a hátsó ülésen.
- Az autóknak nincs szemüvegük.
Osztom a kekszet, nem is figyelek rá igazán, csak hümmögök egyet, mire leesik az abszurd. :)
Nézelődik tovább, és folytatja.
- Mert az autóknak nincs szemük sem.
...
- Az embereknek viszont van szemüvegük.
- Mimikém, nem minden embernek van ám szemüvege... a papának van, de nekem például nincs.
Csend, kifelé fürkésző tekintet.
...
- De neked is van mamaaa. Napszemüveged.
És igaz.

2011. szeptember 16., péntek

Egy történet

A landlordunknak két kiadó háza van a kerítésen belül. Amikor ezt választottuk, láttuk a másikat is, aminek a nappalija olyan sötét, hogy délben is lámpát kell gyújtani. Fedett a terasz, ettől hűvösebb, de sötét.
Egy francia-német család költözött oda pár hete, két kislánnyal, akik a medence partján rohangáltak a költözés utáni napokon, szülők nélkül. Kicsit fennakadtam ezen, hiszen még csak hat meg négy évesek... és új a hely, mégha nem is veszélyes elkóborolni idebent, ki pedig nem engedik a gyerekeket az őrök.
Egyszer beszélgettem a mamával, amolyan igazi francia ha a sztereotípiáimat felelevenítem... nem is nagyon éreztem jól magam vele (ehhez persze semmi köze a franciaságának).

Aztán Devi említette, hogy esetleg náluk fog dologzni, Charoline pedig írt egy levelet a héten, hogy megkérdezze, milyen volt Devi nekünk. Nem a legjobbkor, nehezen megy nekem ez az elválás, és a levél kicsit megsürgette, mellesleg pedig úgy éreztem, mint akit megcsalnak.

Ma este aztán a medence parton Malaysia napot ünnepeltünk, szépen feldíszítették a környéket, mindenki vitt valami finomságot, a gyerekek kaptak lámpásokat, azzal jöttek mentek, miközben a felnőttek beszélgettek, ismerkedtek... Érdekes volt látni, ahogy a legmenőbbek is szükségét érezték közelebb kerülni a szomszédokhoz, mindenki mindenkit megszólított, folyamatosan cserélődtek a társaságok. Kevés ilyen alkalom van, és úgy tűnik ezt mindenki hasonlóképpen értékesnek véli.

Ahogy megérkeztünk, Charoline mellém került, és beszélgettünk. Meséltem neki Deviről, ő pedig megnyugodott. Próbáltam egészen beengedni, és végül arra jutottam, hogy ő egyszerűen csak önmaga. És ahogy beszélgettünk, egyre jobb volt vele lenni, hálás voltam neki, hogy nem szépít, nem próbál megfelelni, nem mosolyog ha nincs miért, csak van. Jó volt...
Aztán mellénk került egy német lány, ők is mostanában költöztek ide két gyerekkel, aztán jött Yohana és lassan rámborult újra a súly, az elengedésé, a tehetetlenségé, hogy hiába teszek úgy, mint aki örökkévaló, elmúlnak a percek, a napok, és itt lesz az utolsó.

Egész délelőtt egyedül voltam. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, sem bent, sem kint nem volt senki. Csak én. Pakoltam, mert bár mindent összecsomagolnak helyettem, amit haza akarok vinni, azt ki kell szelektálni, és mert fogalmam sincs, mi hol van pontosan, az egész házat végig kell járnom, és hamár, akkor amire nincs szükség, azt ki is dobom...
Úgy tettem a dolgom, mint amikor itthon vannak a gyerekek, berögzült úgy tűnik, hogy ha nem sietek, akkor nem lesz készen amit elkezdtem, mert valamelyikük előbb unja meg amit csinálok, mint én.
Igy aztán jól haladtam, de rettenetesen el is fáradtam, viszont most nagyjából az egyharmada készen van annak, ami tegnap még előttem volt.

Dani szerdán leadta a notebookját, és a telefonját is, így szűkült a lehetőségek tára, vagyis most egy gépen osztozunk, és tudom neki nehezebb leválnia ezekről... úgyhogy nem írtam, pedig van is mit, Áron pl. 15-én 21 hónapos lett, és rengeteg mindent kellene mesélnem róla. :)

És ahogy vége lett az esti filmünknek, rámtelepedett az érzés... hogy most olyan, mintha szülnék. Hullámok jönnek mennek, és mindegyik alján (vagy tetején) úgy érzem, nem bírom tovább. És elkeseredek, meg dühös is leszek, és kétségbe esem... Olyankor leülök, és összeteszem a kezemet és csak várok. És míg a lélegzetemre figyelek, szép lassan elcsitul minden, hogy aztán kezdődjön ismét. Tudom, hogy végig kell csinálnom ezt, be kell járni az utat, mert ez az egyetlen.

És ahogy mindez lepergett most odabenn, egy történet jutott az eszembe, lehet, hogy már írtam egyszer, de most is itt a helye, mert nekem nagyon sokat ad a nehéz időkben.
A történet pedig így szól:
- Látod Uram? Ez itt az életem... Két pár lábnyom a tengerparti homokban. Az egyik az enyém, a másik a Tiéd. Amikor igazán nehéz volt nekem, akkor mindig magamra hagytál!
- Valóban így gondolod?
- Nézd csak meg, azokban az időkben csak egy pár lábnyomot látni a homokban.
- Igen fiam, mert amikor a legnehezebb volt neked, a karomban tartva vittelek.

Csak ezt tehetem... bízom a gondviselésben.

2011. szeptember 15., csütörtök

KL ahogy most látom... és a mai nap

Annyi sok impulzus ért az elmúlt napokban, amennyi az egész itteni életünk alatt összességében.
A végkövetkeztetés... az az ázsiai város, ahová mi szívesen jöttünk vissza, KL egészen jól körülhetárolható, gyalog is bejárható régi belvárosára szűkíthető.
Itt még a kosz sem zavar, annyira hozzá tartozik a lüktetéshez, és még a zaj is viselhető, ahogyan a buszokból (igen, itt még buszokat is látni) lógnak ki a sofőrök, és kiabálják a merremenneket. Ez az a város, amit szívesen mutatnék meg a gyerekeknek, habár élni nem biztos, hogy ide jönnék magamtól.

Ma délelőtt Peti elment fotózni a Batu Caveshez, magával vitte a fényképezőgépet is, délután pedig fent volt a tv toronyban. Dani ma már itthon volt velünk, és útlevél híjján (amit mondjuk mára ígértek, ezzel szemben majd hétfőn fogja visszakapni) nem nagyon tudott ügyintézni, így aztán velünk volt egész nap. Devi a szokásos csütörtöki napja közben többször elpityeredett velem az oldalán, sóhajtoztunk... leginkább akkor, mikor Lelle is felébredt, Devi pedig fogta és nézte és törölgette a könnyeit... Tényleg nehéz ez, és hiába próbálunk most minden vélt kimaradt dolgot megbeszélni, kevés az idő. Azért egy egyszerű receptet elmondott, leírom majd hétfőn, amikor pontosítjuk.

Sűrű napunk volt, gymboreen voltam Áronnal, míg a többiek Dani szárnyai alatt duriant vettek (Dani nagy rajongója lett ennek a mérhetetlenül büdös gyümölcsnek...). Délután az óvónénik voltak nálunk, elhozták Yut is, aki a lányok legjobb barátja lett az elmúlt hónapokban az oviban. Nem gondoltam volna, hogy onnan fog nekik valaki hiányozni, most úgy tűnik, mégis van valaki, akihez kötődnek.
Hanna már néhány napja emlegeti, hogy majd egyszer eljön hozzánk Yu, mert megbeszélték, ő elhívta, azzal, hogy megmutatja neki a kistestvérét, meg a szobáját. Hitetlenkedve néztem rá, kérdeztem tőle, hogy mit mondott pontosan Yunak: Azt hogy, come and see my babygirl. Elérzékenyültem...
Ma, amikor aludni mentek, mondogatta, hogy szerinte jön Yu is, én pedig igyekeztem tompítani a nagy lelkesedését azzal, hogy nem biztos, majd meglátjuk.
És lőn... annyira örültek egymásnak, ez a kis japán, meg az én két magyar lyányom, hogy öröm volt nézni őket. Yu gyakorlatilag egy szót sem szól, roppant fegyelmezett, de ez nem nevelés, hanem genetika. :) Legalábbis nekem meggyőződésem. Egyébként pedig iszonyú édes, nagyon szeretem, hogy ő a legjobb barát itt.
Kaptunk és adtunk egy kis ajándékot, Yu egy kis kendőt hozott a lányoknak, a csomagoláson japánul Mimi és Hanna neve. :)

A vendégeskedés után nekiindultunk a városnak, hogy találkozzunk Petivel, és beszerezzük a lányok rágen vágyott indiai ruháját. Némi vároisjárás után, már sötétedésben végül megtaláltuk azt a helyet, amit Devi javasolt (a történet a múltkori ruhamizéria folytatásaként: Említettem Devinek, hogy nyolcvan per szett áron akarták adni, erre ide küldött, ahol huszonegy per darabért vettünk nekik selyemből gyönyörűt... 1260 forint majdnem pontosan...) Hanna le sem akarta venni magáról, és itthon vacsora után azonnal felvette, és táncolt benne. Mozartra, mert az a táncos zene. :) Mondanom sem kell, cseppet se bántam. :) (a Devitől kapott karkötőket le sem veszi, ma is azzal aludt el, a hatból négy van a kezén :))
Mikoltot kevésbé érdekelte a dolog, pedig neki is jól áll. (iszonyúan elfáradt estére, teljesen kikészült, magából kikelve kiabált, aztán eldőlt a papaljával.

Ime néhány kép, a két ujjal mutatós a kedvencem :) (itt mindenki így fotózkodik, nemtől, kortól, etnikai hovatartozástól függetlenül)

2011. szeptember 13., kedd

Búcsúzások ideje

Furcsa...

Két dátum is van a fejemben, amihez képest ketyeg az óra. Az egyik szeptember 20., a másik október 1.
Egy hét múlva egy üres lakást hagyunk itt, ami eleinte idegen volt számomra, aztán szép lassan belaktam, és azt hiszem nagyjából meg is szerettem. Rengeteg minden történt itt velünk, ide hoztuk haza Lellét is, talán emiatt is olyan nehéz belegondolnom abba, hogy ide már soha nem jövünk vissza...
Hétfőn felvonul a szokásos sokember szétszedni amit engedek aznap, hogy aztán kedden végül mindent bedobozoljanak, azt a 120 kilónyit kivéve, amit a repülővel hazavihetünk. Meleg ruhákat, zárt cipőt, játékokat, autósülést.
Még semmi sincs előkészítve, csak a fejemben zajlik a szortírozás, és csak remélem, hogy elég lesz a hétvége arra, amire kell.

Addig pedig még rengeteg dolog fog történni, mindenből az utolsók (a nyulaktól már a múlt vasárnap elbúcsúztunk...), és sok minden új is. Szerdán megy Dani utoljára dolgozni, csütrötökön délután auntie Julee és Nadia jönnek hozzánk amolyan családlátogatásra, pénteken pedig a lányok mennek gymboreera, hogy a maradék sok alkalom elfogyjon a kártyánkról. Végre egy csoportba mehetnek, és mert aznap public holiday okán nincs ovi, ez lesz a program. Este a medence partjára rendez a ház mooncake festival és hari raya lezárásának alkalmából egy kis partyt, amit a gyerekek lámpás felvonulása vezet majd fel, kis Mártonnapi előzetes lesz ez a mieinknek, és jó alkalom mindenkitől elköszönni kapun belül.

Szombaton délelőtt ismét gymboree, a lányoknak art, Áronnak játszócsoport. Reméltem, hogy Mayt és Viviennet meg tudom hívni aznap délutánra, de Viviennék hazarepültek egy hónapra Ausztráliába... Mayel pedig már nem találkozunk, mert Yasveer betöltötte a 22. hónapját, így másik csoportba jár már a héten.
Vasárnap gőzerővel pakolok majd, hogy hétfőre meglegyen minden, amit nem szeretném, hogy bedobozoljanak. Hétfőn és kedden a lányok oviba mennek, kedden végleg elbúcsúzunk a Kiddies Patchtől, és este elindulunk észak felé, hogy egy kis laufot hagyjunk a hajónak, ami a konténerünket viszi.

Pár napot a Cameron Highlanden a teaföldeken töltünk majd, és egy hetet odefenn Penangon, Ákos és Szilvi házában.
30-án délelőtt visszakocsikázunk KL-be, leadjuk a ház kulcsait a landlordunknak, alszunk egyet délután az üres házban, vacsorázunk, aztán pedig kigurulunk a reptérre, ahol elintegetjük a Serenat, és hajnali fél egykor felszállunk az Isztambulba tartó járatra...
Innentől már csak egy röpke 10 órás várakozás vár ránk a 12 órányi út után, hogy aztán még két órát utazva hazaérjünk. Magyarországra...

Dani intézi mindeközben azt a rengeteg apróságot, ami ahhoz kell, hogy az itteni életünket teljesen lezárjuk, elképesztő logisztika, és hosszú hosszú lista mindez, kezdve a vízumjaink megszüntetésétől, amit egy ügynök intéz akinek oda kell adni az útleveleinket (ez nem túl jó érzés nekem...), az adóhatóság nullás igazolásának kiváltásán keresztül a bankkártyáink megszűntetéséig, aztán a közművek lemondása, a clubházi jogosultságunk megszűntetése, az óvodástól a deposit visszaigénylése, és még nincs vége a listának. Pedig csak 11 hónap van a hátunk mögött... most örülök, hogy végül nekem nem vettünk autót itt.

Kicsit nehéz a szívem, miközben mindezt írom, és tényleg furcsa ez a kettősség, ahogy szeretem az ittet és és azt is várom, amit csak otthon kaphatok. Nagy segítség most, hogy minden nap esik az eső, és szürkék a délutánok, bent lámpát kell kapcsolni, hogy lássunk... elképzelem ilyenkor, hogy milyen lesz majd ott. Mondjuk ha kidugom az orrom, még mindig 31 fok van odakinn, és rettenetesen párás a levegő, de idebenntről őszies a hatás.
Otthon még lesz egy nagyjából három hétnyi intermezzo a régi szobámban, anyukámék házában, ahová ideiglenesen, míg a cuccaink meg nem érkeznek, beköltözünk majd. Ott folynak már a munkálatok, hogy a lehetőségekhez mérten a legélhetőbb legyen számunkra. (Nagyon hálás vagyok ezért...)

Alakul már az otthoni ovikérdés is, Hanna visszamehet a régi csoportjába, és visszakapja a tulipán jelét is. Mikolt egyelőre úgy tűnik marad otthon velem, mert bár mehetne egy másik csoportba, én nem szeretném őket szétválasztani... így megvárjuk, hogy jövőre lesz-e helye Csillánál, vagy esetleg valami kis csoda folytán év közben megüresedik számára egy hely. Nekem is vannak terveim, meglátjuk majd mire lesz időm, lehetőségem... Ezek a gondolatok mindenesetre lelkesítenek, mint ahogyan az a kép is bennem, ahogy elképzelem, hogy először megyünk újra a régi játszóra, Áronnal, aki kicsit megnőtt az utolsó látogatás óta és Lellével, akinek mindez teljesen új lesz majd. :)

Anyukámtól túrós palacsintát fogok kérni, krémtúrót, túró rudit, túrós táskát, vajkrémes friss kiflit, kelkáposzta főzeléket... :):) Már nem is tudom, mi minden van otthon, ami itt kimaradt az életünkből... amellett, hogy nagyon fog hiányozni a mindig friss dinnye, a mangó, ananász. És a joghurtos ital is... :) (de erről egy másik poszt hivatott szólni)

A legnehezebb itt Devitől elválnunk, aki gyakorlatilag az elmúlt 9 hónapban hetente kétszer velünk volt, segített, megszerette a gyerekeket, minket, és mi is őt. Tegnap készítettünk neki egy kis ajándékot, a gyerekek rajzoltak is... Bár tudnám, hogy látjuk még egymást egyszer...

2011. szeptember 12., hétfő

Kopinger

Drága nagyszülők... előre is elnézést a képanyagért.

Danival a napokban nézegettük a képeket a gyerekekről. Valószínűleg nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a saját csemetéikben gyönyörködve kapcsolódnak ki a nap végén, de mindig vigyorgok magunkon ilyenkor... hogy ahelyett, hogy megnéznénk valami jó filmet, ennénk egyet csak a magunk örömére, akkor is velük vagyunk, amikor fizikailag már nem lenne muszáj. :)

A lényegre térve Dani az egyik kép láttán azt találta mondnai, hogy neki a tüskehajú Áron jobban tetszik. Ahzo... Felkaptam a fejem, sosem gondoltam volna, hogy a két hónapja növésben lévő tejfölségtől Dani egyszer meg akarja majd szabadítani az egyszem fiát, így aztán csak hümmögtem, meg eszembe jutott anyukám, hogy neki meg tetszett a korona... Mariról nem is beszélve, bár Áronnak azt hiszem nem lennének göndörödő loknijai, mint Daninak gyerekkorában.
És ráadásul a múltkor, amikor Danit nyírták a filléres helyen, Áron úgy félt a kattogő gép zajától, hogy a bőröm alól kellett kikönyörögnöm amikor kijöttünk a boltból, itt a szomszédban pedig súlyos pénzeket kérnek egy egyszerű nullásért is.

Aludtam egyet az ötletemre, miszerint majd én megoldom a hajvágást, és a beretve mellett voksoltam ma déletőtt. Peti hitetlenkedett a művelet sikerességét illetően (szerinte satuba fogás nélkül nem is volna érdemes próbálkoznom), én viszont annyira elszánt voltam, hogy beállítottam Áront a kiskádba, megengedtem a vizet, tettem bele némi habnakvalót is, besamponoztam a buksiját, aztán haddszóljon, nekiláttam.

Áronka ácsorgott, figyelte a habosodó vizet maga körül, és teljesen ellazultan hagyta, hogy tegyem a dolgom. Míg be nem fejeztük így állt, nézve ahogy hullanak a hajacskák a földre. A végeredmény igen csibészes, és szerintem is sokkal Áronosabb a fizimiskája így kopaszon. :) Az egész kisfiú két hatalmas kék szem most, és egy rettenetesen igéző tekintet a sötét seprűjellegű pillái alól.
Egyébként pedig egy hét és akkora lesz, mintha fodrász nyírta volna. Mire hazamegyünk pedig megnő, ígérem!!!

2011. szeptember 11., vasárnap

Két hónapos Lelle

A szokásos hüledezéstől eltekintve objektíven is az az igazság, hogy rohan az idő. Már két hónapja, hogy teljes valójában köztünk van a legkisebb, aki gyakorlatilag mostanra beépült a családba. A gyerekek is tudják mit szeret, és a felnőttek is ismerik már a jeleket, a preferenciákat, sőt, valamiféle rutin is kialakult (hogy aztán jól felboruljon hamarosan).

5300 gramm, apró hurkák vannak rajta kecsesen itt ott, igazi kislányosak :). A szeme kékül, napról napra világosabb, ahogy a szemöldöke és a szempillája is. Érdekes ez, mert a testvéreinek mind sötétebb volt, Lelle viszont inkább hajilag sötétedik...

Az első dolog, ami eszembe jut róla, a manósága. A kerek szemekkel, a csücsöri kis szájával, a két kis gribedlivel, a mosolyával. Meg a fogdosóssága. Ha nyugtalan, elég sokszor, hacsak megfogjuk a kezét, máris jobb lesz a kedve. Ha utazunk és sír, többnyire a cumija mellé kell a kezem is, de ha ezek megvannak, csend lesz hirtelen. A második, hogy jó alvó. Este a nappaliban alszik el, két három órán át még forgolódik, fel-fel sír, ilyenkor megigazgatjuk a paplant körülötte, aztán miután felviszem úgy egy körül a miágyunkba, gyakorlatilag egy alvaszopival reggelig meg se rezzen. Sokszor ébredek úgy mellette, hogy ő már fent van, nézelődik, mosolyog, ha meglát. Ez is új nekem, mindegyikük sírva ébredt emlékeim szerint.

Lelle türelmes, kivéve ha nem ömlik a szájába a tej, és mert már nem ömlik, így nappal dühösen morog... Játszanom kell vele, cumit kap, aztán kiveszem, cici, szív, nem jön hirtelen, sírás, cumi vissza... egészen addig, míg meg nem indul a tej igazán.

Szeret kézben lenni, de fekve csak akkor, ha zsebben van. Igy aztán hiába tudom, hogy jobb volna, ha nem lenne függőlegesben, gyakran tartjuk a klasszikus büfizős helyzetben. Az ökle nyíldogál, játszom vele sokat simogatós játékot, tapsolok a tenyerembe az övével, amire szépen reagál is. Az egyik lébfeje még mindig befelé fordul, emiatt jó, hogy tudom, ha hazaértünk hova vigyem. :) Apropó haza... Melegkedvelő, kicsit félek az otthoni első napok hetek változásaitól, valószínűleg bundazsákba fogom tenni... :) Hanna amúgy is folyton takargatja, ő a hőmérsékletváltozás felelős, mindig szól, ha szerinte Lelle fázik. :) És legtöbbször igaza van, mert betekarva tényleg megnyugszik.

A bcg oltás kifakadt, nagyon csúnya gennyes volt, és még mindig picit be van gyűlve. Remélem hamar meggyógyul, még mindig nem szeretem ezt a huplit a karján, bármennyire is tudom, hogy rendben van ez a reakció is.

Mosolyog, formálja a száját, sikongat, hőőzik, szereti ha sokan vagyunk körülötte, és szerintem megismeri a testvéreit, akik még mindig sokszor kérik az ölükbe. Jó látni őket együtt, és olyan nagyon jó, hogy négyen vannak. Én pedig igyekszem minden pillanatát kiélvezni ennek a semmihez sem fogható, rohanó időnek, és nagyon nehezemre esik tudatosan megélni, hogy már nem lesz ebben részünk ismét...

Szieszta

2011. szeptember 10., szombat

Vendégségben

Még mindig a hatása alatt vagyok. Pedig már elaltattam Áront, így megvolt a mai moziadagom is, hazai. Megszoptattam Lellét, és lassan ő is ellazul remélem, és még mindig a mai délután, este zakatol a fejemben, és olyan nagyon jóleső, hogy szinte otthon érzem magam... itt.
Jó, jó, most épp minden úgyis eköré a téma köré csoportosul, de valószínűleg ha maradnánk is úgy érezném most, hogy lett egy családunk itt is.

Devi meghívott bennünket vacsorára. Egy kedden beszélgetés közben rögzítettük a részleteket, olyan én is tettem a dolgom meg ő is, néha felvettük a fonalat, néha elengedtük megbeszélés volt ez, mint amikor a szüleinkkel beszélgetünk arról, hogy lesz-e közös vasárnapi ebéd vagy sem.

Aztán eljött a ma, Dani kicsit bosszankodott, mert eltévedtünk (már csak mosolygok azon, hogy a gps egy vasúti sínen akar keresztülvinni... miután megtalálta végre a Jalan 19. vagy 19. út nevű helyet, amiből több van mint három KLben...) odafelé, de végül motorral elénkjött Devi meg a férje.
A Batu Caves felé vezető útról kacsáztunk egy ideig, mire elértünk a külvárosi, nekem nagyon barátságos vidékre, csupa alacsony ház, kis parkok, nem túl lepusztult, de mégis érezhetően múlttal bíró környék ez, egymáshoz tapasztott családi házsorokkal. Az egyik legszélsőben laknak ők, a kapubeálló után fedett tersz, ahonnan közvetlenül a nappaliba lép az ember. Indiai szobrok, egy nagy kép a falon valamelyik istenpárral, üveges vitrinben mégtöbb apró istenszobor. Az étkezőben egy újabb vitrin, tele családi fotókkal, többek között Devi kislányként a családja körében. Szeretem ezeket az emlékeket, ráadásul ennyira más az ő világuk, mint a miénk, az értékek viszont azonosak.

Deviék háza igazából a fia háza, amikor megnősült, külön kérte a szüleit és a testvérét, lakjanak velük. Deviék hatan vannak testvérek, a férjének pedig négy testvére van. Mindig tele a ház gyerekekkel, jönnek mennek a rokonok, a hétvégék pedig még intenzívebbek. A vacsora is arról szólt, hogy ez a drága Devi főzött nekünk egy halom finomabbnál finomabb ételt, és megetetett bennünket. Közben megérkezett a húga, a férjével, akiknek a fia egész nap Devivel volt, hozták az unokaöccsöt is, meg egy unokahúgot is.
Devi ült mellettünk, és akinek egy kicsit is elfogyott a tányérjáról az étel, annak osztott, közben mesélt, a gyerekek felfedeztek, Lelle pedig Devi húgánál volt egy darabig.

Először voltunk valaki olyannál, aki itt született, és az egész családja ide való, először láttuk ezeket az embereket, mégis olyan volt, mintha a mi családunk volnának. Kis Marquez érzés fogott el, és egy kicsit valami olasz kisvárosban éreztem magam, csak egy fokkal talán csendesebbek voltak annál. :)

Beszélgettünk, például a családról... Devi édesanyjának négy testvére volt, az egyik nővérének 16 gyereke született (négy ikerpár... mostantól nem panaszkodom...), akik közül 14-en ma is élnek. Az édesanyja már itt született Malajziában, de az édesapja Indiából jött, ahol elvesztette az első feleségét, és ahol a nővérére bízta az akkor még csak egy kisfiát. A fiú azóta is Indiában él, Devi és a testvérek pedig néha elmennek és meglátogatják. Szép.

Aztán beszélgettünk a környékről. Most már értem, miért járkál ennyi őr a mi környékünkön... Ott mindennaposak a betörések, illetve ezek már inkább a fegyveres rablás kategóriába sorolandók... Egy alkalommal pl. egy nagy késsel mentek be Devi testvérének a házába, kivették a pici babát a kezéből, és míg mindent oda nem adtak, nem adták vissza a gyereket. És ez csak egy a sok hasonló történet közül.

Devi férje pedig azt mesélte, hogy ha ő, aki indiai betérne és muzulmán lenne, akkor az államtól havi 300 ringitet (18000 Ft) kapna élete végéig, és egy csomó kedvezményt. One Malayzia...

És mire elfogyott a vacsora, és sötét lett, Lelle elaludt, Devi pedig mindenkinek adott valami ajándékot. Meghatódtam igazán, annyira kedves volt minden, amit kaptunk... a lányok például egy egy hatos indiai karkötőt (Hanna azt mondta, sosem veszi le a kezéről), és egy csomó csillogó színes kis bindit, amiből Áron is kért a homlokára, és természetesen Lelle sem maradt ki a sorból. :)
Én pedig egy igazi szép selyeminget és egy sálat... meg egy csomó kedves szót, szeretetet...
Hiányozni fognak, ahogy mi is nekik...

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy a mi nagy családunk kincs... Semmi sem pótolhatja azokat a karácsonyokat, születésnapokat, amikor majdnem huszan összegyűlnek minálunk, és csak úgy együtt lehetünk. Nézni, ahogy a nagyszülők örülnek a gyerekeinknek, megbeszélni azokat az apróságokat, amiket máskor nem tudunk, készülődni, gondoskodni, engedni, hogy gondoskodjanak. Ebben van az erőnk.
És bár nehéz az elválás itt, lassan ezek az értékek is előkerülnek újra a szívem jól elzárt zugából. Ma döbbentem rá, hogy ha életben hagytam volna magamban ezeket a színeket amikor eljöttünk, akkor nagyon nagyon nehezen tudtam volna alkalmazkodni ahhoz az új élethez, amit itt élnem kellett. De lassan itt az ideje, hogy felengedjek és beleengedjem magam abba a puhaságba, amit a családunk jelent Magyarországon. Mert míg itt többnyire anya és feleség voltam, ott gyerek és unoka és meny is leszek majd. Többek között. És ez JÓ.

2011. szeptember 9., péntek

Hannakép

A múlt héten több csomag is érkezett, mindenféle őszi-téli ruhákkal. Főleg Hanna és Áron készleteit kell alaposan feltölteni, a két minilánynak van (mondjuk) majdnem mindene. Most Hanna volt soron, neki érkeztek a borítékok, és mert azonnal nem tudtam felvinni az emeletre a tartalmukat, így napokig az volt a játéka Hannának, hogy mindenféle történetekre hivatkozva sorra felvette a melegebbnél melegebb darabokat.

A minap miután végzett egy harisnyával, felvette a mamuszt is, majd a bélelt kardigánt, végül a sapkát is a fejére húzta, elém állt, és miközben csicseregve ecsetelte az okokat, mellesleg megkért, húzzam fel a zipzárat, mert:

- Mama, nagyon hideg van, és most megyek az óvodába.
- Melyikbe? - kérdeztem tőle a bajszom alatt somolyogva, mert a szeme állásából láttam, mire gondol.
Rámcsillant, és egy régen látott ragyogás futott végig az egész lényén (de jó volt újra a régi Hannámat látnom...):
- A Csillához.

És tovakacsázott a bundás mamuszában.
Nincs is több kérdésem...

Helyzetjelentés

Tegnap éjjel Mikot négyszer hányt... Kétszer átöltöztettem, egyszer hajat mostunk neki, és egy komplett valamint sok kisebb ágyneműcserét is eszközöltünk. Ilyenkor kicsit macerás hogy egy nagy, közös szivacson alszanak a lányok. Amúgy pedig mintha már rengetegszer történt volna, az első után automatikusan összefogtam a haját, és a lepedőjére egy törölközőt tettem... a második... alkalmakkor már legalább nem kellett komplett hajápolást végezni, és elég volt csak kidobni a felső rétegeket.
Áronnak örök hála, amiért nélkülözni tudta a paplanját...
Okulva az Áron születése utáni extrasok hányásos hasmenéses ránkijesztésén, most nem kapott inni, pedig a láza is felment, én pedig hajnali négykor, amikor még mindig nem aludtam semmit, sírni tudtam volna a tehetetlenségtől... de végül elaludt, és reggel mosolygott is... meg zsiványkodott is, ami jó jel. :)

Áron ugyanakkor éjszaka lázas volt ismét (szörnyű, amikor kétfelé is aggódom egyszerre), őt negyedóránként itattam, amire ugyanúgy, ahogy Hanna is, ha lázas... vevő volt anélkül, hogy felébredt volna rá.

Lellének kifakadta a bcg oltás begyulladt helye, meglehetősen csúnya volt, és fájt is szegénynek... sőt most is fájlalja. Óvatosan szabad csak megfognunk, mert azonnal sikít, ha megnyomódik a kis karja. Ma már hegges volt, de még vérzett, remélem hamar meggyógyul, nem szeretem... :(

Hanna jól van. :) Őrizze meg jó szokását.

(és hogy a felnőttek se maradjanak ki az egészségügyi körképből, Daninak fáj a torka egy ideje (szép szimbolikus), és ma egy kényeztetőnek szánt masszázs után meghúzta a nyakát, alig bírja mozgatni... ) Peti és én aludni szeretnénk... :)

Kis bizsergés

Mostanában, mondjuk úgy három napja esténként Áron mellett ücsörgök a sötétben, és mindenféle kisfilmek peregnek odabenn.
Hihetetlen, hogy a kontextus micsoda emlékeket képes előcsalogatni... már csak annyi is elég, hogy egy lombhullató fára gondoljak, azonnal beindul a mozigépész a fejemben, és Vadasparkot, meg Széchenyi utcás gesztenyefákat vizualizálok...
Nade a lényeg, hogy három napja fülig ér a szám közben. :)
És míg a gyászmunka hevesen zajlik, elönt a vágy, hogy ismét ott lehessek. És valahányszor arra gondolok, hogy milyen ügyes kis rutinjaink vannak már itt és mileszvelem odahaza ezek nélkül, azon kapom magam, hogy felidéződnek a egy évvel ezelőttiek. Otthonról.
Itthon vagyok még, de már csak fél lábbal... és bár még mindig nem merem egészen elengedni ezt a világomat, tetszik, hogy lassan, szépen belémfészkeli magát a kiváncsiság is. Meg az öröm.
Fogok én még örömömben sírni... :)

2011. szeptember 7., szerda

Alszik

... amikor túl sok a fény.

2011. szeptember 6., kedd

Egy betegség margójára

Egy hete elkezdtük a főnix terápiát. Idén már Áron is kapja, tavaly csak a lányok szedték. Az akkori tapasztalatom szerint ez inkább a lelkem megnyugtatására volt hatással, mint az immunrendszereikre, de mert maradt, és mert mindenképpen szerettem volna valami erősítőt, no meg bízom is benne, hogy ebben az évben megússzuk jóval kevesebb göthösséggel, előszedtem.

Áron öt fogat növeszt épp, ebből kettő már áttört, a bal alsó kettes és a bal felső hármas... kesergős éjszakákat meg némi hasmenést okozva. Eddig.
Tegnap délután medencéztünk a kertben, aztán este mondogatta Peti, hogy nagyon meleg Áron. Éjszaka már magas láza volt, mellettem aludt, viszonylag nyugodtan, de reggel épp olyan forrónak éreztem, mint éjjel.

Áron nagyon ritkán lázas, de ha igen, akkor azonnal nagyon magasra szökik. A délelőttöt a kanapén töltötte, fogni kellett a kezét. Elbóbiskolt, ivott rengeteget... aztán amikor Lelle is felébredt és fognom kellett, leültem vele a földre Áron mellé.
Aki viszont csak a teljes testkontaktust vélte elegendőnek, így lekúszott a kanapéról, és ráfeküdt a lábamra. Hosszú percekig feküdtek így, teljes egyetértésben rajtam... :)

Nemrég Miminek volt hőemelkedése, remélem a többiek megússzák...

Repülőjegyünk meséje

Van egy játék, az a lényege, hogy ugyanazt a sztorit kell különböző stílusokban előadni. Nagyon vicces...
Mióta Dani elmesélte a jegyeink kálváriját, azon gondolkozom, hogy melyik stílust válasszam... de asszem csak megjegyzem, hogy a könnyesre röhögés mellett a hitetlenkedés, a fejcsóva és a teljesen belefér is játszott.

Az úgy volt, hogy elhatároztuk, hazamegyünk. Ehhez pedig többek között szükségünk volt hét darab repjegyre. Dani kisebb kutatást végzett a témában különféle légitársaságok ajánlatai között böngészve, az ár, idő, csomagok száma és kilogrammhatár ... és még néhány fő csapásvonal mentén végül talált egy nagyon vonzót. A vonzóság abban rejlett, hogy nem kell elrepülni egy európai nagyvárosba, hogy majd onnan még visszafelé is repkedjünk, vagyis a teljes út, ami amúgy Isztambulon keresztül vezet, nettó 12 óra. Brilliáns.

Sőt, még azért is az, mert KL-ből éjjel fél egykor indul, és magyar idő szerint délben van otthon, vagyis a legtöbb időt tudjuk a családdal tölteni, mínusz jetleg, a gyerekek is biztosan alszanak majd, illetve az átszállási idő is épp optimális, négy óra.

Két apró akadálya volt csak annak, hogy a birtokunkba kerüljenek a jegyek, 1. a cég jóváhagyása, 2. pénz.
Malajziában, valami kőkorszaki módon (aki tudja, magyarázza meg, hogy amikor minden elektronikus úton zajlik, akkor egy amúgy magára igazán adó modern (...) banki világban miért ez az eszköz?...) a fizetés egyik bevált módja a csekk. Teljesen idióta a rendszer, ugyanis előbb a cég kiállítja a csekket, amit az ember bevisz a banka, ahol pár napot parkol a dolog, majd némi ellenőrzés után cash lesz belőle.
Az első akadályt azért nem vettük könnyedén, mert bár már megvolt a jóváhagyás, az illető, aki aláírhatott volna, szabadságon volt, más pedig nem jogosult aláírni... no comment viszont apróbetű, hogy Dani aláírási jogkörét 11 hónap alatt sem sikerült kijárni. Egy hét simán kiesett.
A repülőjegyet viszont nem volt elég befoglalni, azonnal ki is kellett volna fizetni, így 1. azon aggódtunk, hogy vajon amikor majd lesz pénz, akkor lesz-e még szabad hely a gépen, 2. ha majd az új foglalást megejtjük a pénz birtokában, nem lesz-e több, mint amennyink van rá...

Végül az aláírás megtörtént egy szerdán, csütörtökön állami ünnep, vagyis szünnap, pénteken Dani bevágtázott a csekkel a bankba, ahol megnyugtatták, nem kell majd három napot várnia, megoldják rövidebb idő alatt is.
A jegyet egy utazási irodán keresztül foglaltuk, mert a csekket csak ők fogadhatják el, merthogy az cég által kiállított.
Ezzel persze semmi gond... az idő meg csak szalad. Nagyjából két hét telt el a foglalásól idáig. Párszor ugyan újrafoglaltuk, de mindig sikerrel. Szinte várakozáson felüli gördülékenység ezúttal.
Végül ma megérkezett az E-jegy. Mindenki nagyon elégedett és boldog.
Kivéve egy icipici apróságot.

Dani megnyitotta az első pdf-et, és lámlám, az a gép, ami tudtunkkal délelőtt 10-kor indult volna Isztambulból Magyarországra, délután háromnegyed 5-kor száll fel a kiállított jegyünk szerint. Kisebb csalódottság, meg a szokásos mire is számíthat az ember ázsiában gondolatfutam? Aztán telefon az utazási irodának...
Mint kiderült, kolléga már csak három helyet talált a 10-es járaton, ahová készséggel befoglalta Petit és a két lányt, Danit, engem és a két kicsit pedig a délutáni gépre tett. Volna... Mert szerinte a két kislányunk jól ellesz a nagybácsival... De nem szólt persze... Mert szerinte ez így rendben van.
Peti csak annyit fűzött hozzá, hogy valószínűleg, ha mi egy idevalósi kínai család vagyunk, akkor mosolyogva megköszöntük volna a figyelmességét, és kettéválva utaztunk volna Isztambultól Budapestig.

Szerencsére a háromnegyed ötösre még volt hét szabad hely, és hogy végül lássék, hogy itt tényleg minden elintéződik (az utolső pillanatban), csak hegyeket kell elhordani hozzá, vagy nyugtatót kell szedni mellé... úgy kaptunk helyet, hogy a felszerelhető mózes is benne legyen, egymás mellett ülhessünk és ne legyen előttünk üléssor.
Három hétnyi kattogás ágyő, egy pipa. Daninak fáj a feje... meg a hasa...

(és amúgy minden apróság pontosan ugyanígy zajlik... költöztetők, Daninak meddig kell dolgoznia, ha egyébként még lenne két hétnyi szabadsága, és még hosszú a lista... otthon legalább nem csodálkozik az ember :))

Gyűjtögetjük a télirevalót

Meglehetősen egyszerű volt ez alatt a 11 hónap alatt a gyerekek ruhatárának frissítése. Gyakorlatilag néhány crocson, pár rövidgatyán és néhány nyári ruhán kívül nem került más újdonság a szekrénykbe. Sem újabb dobozok, sem szelektálni való... micsoda élet! :)

Mióta tudom, lesz még nekünk ősz meg tél az idén, újra felvettem az ebay fonalat, és megpróbáltam összeírni, hogy kinek mire lesz szüksége. A múltkor Maynek ecseteltem a négyévszak folytonnövésben lévő sokgyerek és a ruhák viszonyát, elborzadva hallgatta egy darabig, aztán csak annyit fűzött hozzá, hogy nem lehet olcsó móka... hát nem az.

A jó része a dolognak, amikor csenget a postás, és csomagot hoz, amiben fogalmunk sincs, mi lapul, főleg nem azt, hogy kinek. Hanna már megunta a bontogatást, Mimi és Áron még csak most érzett rá igazán az ízére, versengenek egy egy műanyag boríték szétcincálásáért...

A minap egy meleg sapka érkezett, méretét tekintve M. Áron kezébe került legelébb, a lányok oviban voltak, vagy csak nem lelkesedtek a kék-piros duóért (bezzeg ha rózsaszínben pompázna, kísérve egy két királylánnyal...). Áron felrángatta a fejére, majd bemászott Lelle ágyába, onnan bazsalygott a kis meztelen, csakpelusos testével. Méghogy a lányok hiúak...
Iszonyú édes volt, a sapi ellenben lehelettel kisebb a jólesőnél (győzködöm magam, hamár ideért... pedig szemlátomást kicsi rá, így kezdtehem előlről a keresését).

Ma megérkezett a bélelt mellénye, amit szintén azonnal fel kellett vennie, én pedig hoztam a sapkát hozzá, amit ezúttal Mikolt húzott a fejére. A képek magukért beszélnek... egyfelől a kettejük kapcsolatának szép lenyomata, másfelől a tényt igazolja, miszerint Áron túlnőtte Mikoltot... fejileg biztosan.

2011. szeptember 5., hétfő

Nyolchetes kis virágszál

Egyszerűen csak szerelmes vagyok... a nagy kék szemeibe, a két kis gribedlijébe, az összecsípkedett lábacskáiba, a selymes kis kobakjába, a mosolyába, a csepp kis szájába, a szuszogásába, a kiabálásába, mind az 5100 grammjába...

Most meg én próbálom meg...

leírni a hullámzás okát... és egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog, mert ahhoz, hogy érthető legyen, miért borított ki annyira egy kicsit ingerültebb hang szombat délelőtt, hogy aztán két nap alatt megjártuk a legmélyebb bugyrainkat, nem biztos, hogy elég bármennyi karakter, és az sem biztos, hogy minden részletét meg tudom fogalmazni...

Az én szeretetnyelvem a minőségi idő. És ráadásul egy olyan hátizsákkal érkeztem ebbe a kapcsolatba, amiben egy rakat félelem volt példásul azzal kapcsolatban, hogy elhagyhatnak. Ez itt az első számú ellenségem... Nem alaptalan, de nem Dani az, aki miatt nem az. Elég korai a tapasztalat, vagyis meglehetősen mély nyomokat hagyott bennem, így aztán hiába dolgozom rajta, hogy ne legyen, nem elég a döntés (pedig tisztességgel dolgozom az ügyön, és rengeteg vetületét sikerült már finomítani, a gyökerek túl mélyen vannak ahhoz, hogy teljesen szublimálhatóvá tegyem, legalábbis ez alatt a 34 év alatt addig jutottam, ahol most tartok). A lényeg, hogy ahhoz, hogy úgy élejem meg, fontos vagyok, az kell, hogy jelen legyen az életemben a másik. Leginkább fizikailag. Azt hiszem sokkal intenzívebb ez a vágyam, mint másoknak általában. Mára jelentősen változott az, ahogyan ezt kifejezem, vagy akárcsak megélem, de még mindig ez az egyik alapvető konfliktusforrás kettőnk között. Ha huzamosabb ideig Dani úgy dolgozik, hogy későn ér haza (és persze ez is szubjektív, de az én küszöböm nagyjából ott van, hogy mondjuk pár napig este hét körül jön, reggel pedig sosem találkozunk), akkor beindul egy önvédő mechanizmus, és távolodom... védekezésből, vagy abból a félelemből, hogy ismét elhagy(hat)nak. És hiába bizonygatja Dani, hogy itt van, és hiába tudom az agyammal, hogy tényleg itt is van...
És hiába szeretném mosolyogva viselni azt is akár, ha napokra el kell mennie, vagy csak azt, hogy kiszámíthatatlan a hazaérkezés időpontja... Pedig neki ahhoz, hogy úgy dolgozzon, ahogy a lelkiismerete diktálja, szintén időre van szüksége, nem lehetséges, hogy egy felnőtt ember érzései miatt azon aggódjon, hogy mi történik, ha.

Mióta gyerekeink vannak, rengeteget változtam. Ebben is, és szükségszerűen sokminden másban is. Mint például abban, hogy mit és mennyit engedek át másoknak a gyerekek körül. Ez itt a második számú ellenségem, a maximalizmus (Mindenben amúgy, nem is sorolom, de tényleg mindenben... mégha nem is bírom...). Hanna születésekor elképzelhetetlen volt számomra, hogy pár hetesen valaki más ringassa, ha sír, hiszen én vagyok az édesanyja, az én dolgom, hogy megnyugtassam. Most, Lelle sokszor Petinél van, vagy esténként Dani az, aki elaltatja... (amikor most Szingapúrba ment, előző este meg kellett kérdeznem, hogyan teszi ezt, mert fogalmam sincs, hiszen én olyankor három másiknak őrzöm az álmát egy ideig, és mire elérhető lennék, Lelle már alszik). Agyból tudom, hogy rendben van ez így, mégis van, hogy lelkiismeret furdalással küzdök, mert azt gondolom, nekem kellene... De ez csak egy dolog... Mennyit küzdött Dani, mire beadtam a derekam és lett kéthetente valaki, aki takarított nálunk... És ebben a magasra helyezett léc állapotban rengeteg a buktató. Mert sokszor nem is lehet beosztani az energiát, hiszen már valahol a nap közepére elfogy, és akkor csak várom, hogy Dani hazajöjjön, és ha nem jön, akkor meg beindul a nemisvagyok jó semmire sem érzés... Finom kis kör.

A harmadik számú pedig az, hogy mindezek mellett roppant ügyes és okos, és kreatív és pörgős, és kockázatvállaló is vagyok, ami pont elég ahhoz, hogy lássam mit kellene, és mégse tudjam olyan könnyen megtenni.

Azzal, hogy eljöttünk, minden szinten meghaladtam önmagamat. Olyan dolgokat tettem, amit azelőtt soha, én voltam a legtürelmesebb, lelassítottam önmagam és a gyerekeket is, elfogadtam, hogy egyedül vagyok, bezárva egy aranykalitkába, és igyekeztem lerombolni a maximalizmust is... mindezt úgy, hogy közben egy új életet kellett kialakítani, pocakkal, távol minden megszokottól, egy olyan közegben, amiben még az is más, ahol az autók közlekednek... Az én döntésem is volt, hogy eljöttünk, de tudtam, hogy valamennyire kényszerű, szükségszerű döntést is hoztunk az akkori legjobbat, amit hozhattunk, ahhoz mindenesetre a legjobbat, hogy az otthoni kilátástalan (leginkább anyagi jellegű) köreinkből ki tudjunk lépni. Tartottam magamban a lelket, tudtam, hogy idő kell ahhoz, hogy helyére kerüljenek az érzéseim, és minden magam körül. Tudtam, hogy amint Lelle megszületik, minden sokkal könnyebb lesz. Cipeltem azt is örömmel, hogy érzelmileg én vagyok a családunk összetartó ereje (ami máshol talán alapvető leosztás, de nálunk erre ketten voltunk korábban), nemcsak a gyerekek számára, hanem Daninak is, aki sokszor volt igazán mélyen... azt hiszem olyan színeinket ismertük meg itt, amire máshol nem lett volna lehetőségünk (és ezért nagyon hálás vagyok, annak ellenére, hogy baromi nehéz pillanataink voltak közben).

És ahogy már nagyon sokszor leírtam, eljutottunk a határainkhoz. Lelle megszületett, ma már tudom, bármennyire háborítatlan volt ez a születés, illetve talán épp ezért, a legnehezebb volt nekem. Újabb gondolkodnivalót adott, azzal az érzéssel együtt, hogy kerek lett a család, megalkottuk azt, amire vágytam, most már nem kell újabb hegyeket mozgatni. Kicsit leeresztettem volna szívem szerint, de Dani ebben az időben érezte úgy, nincs itt tovább számunkra.

Amikor a nagyok elaludtak végre, akkor volt időnk beszélgetni. Ezt sokszor a síró Lellével sétálgatva tettük, mert ő az első időkben nehezen vette az esti akadályt, sokszor járkáltunk vele felválta hajnalig, közben beszélgetve a jövőről, fáradtan, kétségbeesve... ami persze nem túl jó tanácsadó.
Én pedig sokszor sírtam szorongva, elképzelhetetlen volt, hogy újra össze tudom majd szedni magam (testileg sem voltam még egy pár hétig a legjobb formában, és lelkileg sem volt itt az ideje egy újabb változásnak számomra), az egész házat, az összes gyereket... és ősszel (amihez természetesen hideget és sok esőt vizualizálok hirtelen) hazamenjek. Vissza. Elöntöttek a félelmek, azok, amiket magam mögött hagytam anno, amikkel szemben itt úgy éreztem helyt tudok állni...
Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy ha itt nem tudunk muníciót gyűjteni, akkor arra visz az út, amerről igen. És ez most nem egy új hely, ahol ismét nulláról kell elkezdeni az építkezést. Ehhez nem adottak az anyagi feltételek, csakúgy nem, mint a lelkiek. Beláttam ezt én is hamar, nem is ez a kérdés... és nem is az, hogy itt jobb-e nekem, vagy ott. A kulcs a változatlansághoz való ragaszkodásom. Hogy annyira sikerült elfáradnom, hogy a mozdulásra gondolva gyomorgörcsöm van, szorongok, és elsírom magam. Alkudozni nem lehet, a döntés megszületett, csak párszáz akadályt kell még leküzdeni ahhoz, hogy hazaérjünk. Szinte kibírhatatlan az a folyamat számomra, amiben most vagyunk. A tehetetlenség leginkább. Mert hibába bólintott rá mindkét fél az elválásra már egy hónapja, és hiába gondoljuk azt, hogy tíz nap múlva csomagolás, elsején érkezés... ha még mindig nincs meg a papír, amiben ennek a részleteit rögzíti a cég. Hogy csak egy apróságot említsek. Pedig enélkül bajos a dolog... Ha lenne pármilliónk, akkor mindezek nem okoznának gondot, de nincs... Ezért aztán nem is rajtunk múlik, hogy hazajutunk-e. És ez csak egy a sok sok sok dologból, amiket el kell intézni, és nem azon múlik, hogy elintéződik-e, hogy mi mennyire akarjuk... Ázsia ez, ahol végül minden meglesz, csak épp idegösszeomlást kap az európai agy a folyamattól... a határidőnek, felelősségvállalásnak, ha nem érdekről van szó, akkor nincs jelentősége... mint ahogy az adott szónak, ígéretnek sem.

És el is jutottam a tegnapi mélypont megfogalmazásáig, azt hiszem...
Csak annyi történt, hogy egy fontos dolog halasztódott miattam, és Dani kért egy ideje, hogy csináljam...de nekem nem volt erőm, ő pedig nem bírta és ingerültebben kért, ráadásul épp akkor, amikor el voltam foglalva valami számomra fontossal.

Egy olyan időben, amikor minden mozdulatunkra oda kell figyelnünk ahhoz, hogy a gépezet egyenesben maradjon és ne zuhanjon le a szakadék széléről, ami mellett manőverezünk éppen, amikor kicentizettek a tartalékok, vagy talán már nincsenek is, amikor minden szavunkat meg kell emésztenünk sokszázszor mielőtt kimondanánk, hogy mindenki jól értse, ne okozzunk fájdalmakat, félreértésre ne adjunk okot, hogy ne ártsunk senkinek... főleg nem egymásnak, akkor nagyon nehéz még akkor is tartanunk magunkat, amikor "csak" egymás között vagyunk. Pedig ezekben az időkben, amikor mindent lefogyasztottunk magunkban és magunk körül egyaránt, már csak egymásnak vagyunk... és ha ez is megbillen, ha már egymás kezét sem tudjuk megfogni, és bíztatni egymást, hogy minden rendben lesz, akkor itt a vég. Elfogyhat a hit, és nem marad más, csak azok a pokoli bugyrok, amik egyébként jó, ha néha felszínre kerülnek, de nem most.
Elfogyott, előkerültek a démonok, végül pedig iszonyú energiába telt visszatuszkolni, lecsillapítani őket. Küzdöttünk magunkkal, egymással, néha legszívesebben belehaltam volna inkább...
Van mögöttünk két átsírt nap, egy hatalmas erejű cunami, és nem gondolom, hogy ez jó volt, szükséges volt, mégcsak katarzis sincs benne... de végül meg tudtuk fogni egymás kezét újra és szép lassan visszatemettük a démonokat oda, ahol most a helyük van. Otthon majd dolgozunk velük, és remélem helyükre kerülnek, mi pedig megértjük, miért kellett ez a két nap.
Sejtem én, de egyelőre nem tudok foglalkozni vele.

Elolvastam újra, cseppet sem érzem koherensnek, és talán rajtam kívül nem is érti más, mégis fontos volt mindezt kiírnom magamból... mert így kerek a történet, az életünk. Most ez a darab egy cseppet sem rózsaszín. Miközben pedig annyi szép és lelkesítő apróság van benne ezen kívül (ahogy azt tegnap írtam :). Úgyhogy meg is veregetem a vállam... hajrá.

2011. szeptember 4., vasárnap

Hullám

Kicsit (nagyon...) lejtmenetbe fordult a lelkem hullámzása, emiatt elmaradtak a posztok is, pedig Áronnak új szavai vannak, pl. a nagyon fontos lepke, és a nagyon hasznos löksz (jöksz olyan igazi angolos th sejpegéssel, iszonyú édes), meg kér új foga is, és Lelle kétgribedlivel meg teliszájjal mosolyog, és Hanna hihetetlen családrajzzal lepett meg, Mikolt meg csak simán pelusmentes egy hónapja.

Úgyhogy volna miért örömködni... erre gyúrok ma este, holnap pedig írok is.

2011. szeptember 2., péntek

Dani megpróbálja

Mármint leírni, miért is megyünk haza. Mert nincsenek egyszerű válaszok. Mert bár a döntések a családunk egészét érintik, nagyrészt a munkaéletemmel függnek össze. Ami amúgy nem része ennek a blognak. De megpróbálom.

Röviden azért, mert amiért idejöttünk, azt nagyrészt már megkaptuk. És mert a maradás kevesebb összenergiát ad a családnak, mint az, ha hazamegyünk.

Miért jöttünk? Az én nézőpontomból a határaink további feszegetése, a külföldi élet és munka kipróbálása és az ázsiai emberek, világ jobb megismerése és kapcsolatok építése miatt.

Azt hiszem, a blog olvasóinak nem kell magyaráznom, hogy magánemberekként a határainkat köszönjük, megtaláltuk. Lelle érkezése nem volt betervezve az idejövetelről való döntéskor. És e két nagy energiát igénylő változás problémáinak párhuzamos megoldása és a tartós sérülések megakadályozása mindkettőnk erejét meglehetősen igénybe vették. Az enyémet most talán méginkább, mint Kingáét.

A külföldi életet és munkát kipróbáltuk. Rengeteget tanultunk, tapasztaltunk, embereket ismertünk meg és bár teljesen lefogyasztott elemekkel, de a világról szerzett számtalan új ismerettel megyünk haza.

Az ázsiai emberek, kultúra megismeréséről beszélni nagyképűség lenne. Ennyi idő alatt, miközben ennyire befelé kellett figyelnünk, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy többet tudunk erről a világról, mint mikor idejöttünk. A sok ingert még otthon is dolgozzuk majd. Az itteni életünk intenzitása miatt azt gondolom, elég mélyen beleláttunk az itteni élet alapjaiba. Hiszen gyerekünk született, gyerekeink jártak iskolába, én dolgoztam, barátokra leltünk, szerződtünk, felmondtunk, stb.

Igy végül amiért jöttünk, nagyrészt megkaptuk, azt már csak mélyíteni lehetne. Másrészt az, hogy idejöttünk, számtalan kockázat vállalásával is járt. Sok-sok előny és lehetőség rejlett és rejlik abban, hogy Ázsiába jöttünk élni. De ez a lehetőség anyagilag nem volt egy fantasztikus főnyeremény. Arra adott lehetőséget, hogy nagy lemondások nélkül megéljünk itt. Csak sejtéseink voltak arról, hogy mire lesz elég amit kapunk, és egyáltalán mennyibve fog kerülni itt az élet. Az első fél év alatt kiderült, hogy lényegesen többe kerül itt számunkra megfelelő színvonalú életet élnünk, mint otthon. Bár sok dolog valóban olcsóbb itt, viszont nagyon máshonnan lehet energiához jutni, mint otthon. És azok az energiaforrások, amikhez mi szokva vagyunk, itt sokba kerülnek. Gondolok itt az európai ételekre, a gyerekek olyan képzésére és nevelésére, amit mi jónak tartunk, vagy a szabadidő tartalmas eltöltésére. Mindezek ugyan elérhetőek itt is, de nagyságrendekkel több pénzért, mint otthon. Mi pedig négygyerekes családként már nem tudunk az itteni erőforrásokhoz alkalmazkodni.

A munkámról továbbra sem szeretnék részletesen írni, ami azért idefér, hogy csalódnom kellett abban, hogy mennyi figyelmet, támogatást kapok az első időkben. Ez részben egy olyan cégen belüli feszültségből következett, amiről nem tudtam és senki sem készített fel rá. Épp a napokban robban ez a bomba a fejem felett, eddig csak éreztem és láttam, hogy robbanás jön. Ez a feszültség az egész szervezetre rányomta a bélyegét és persze nekem is komoly energiámba telt, nemcsak viselni ezt odabenn, hanem letenni, nem hazavinni. Volt egy pont, ahol elfogyott az erőm és csak arra tudtam gondolni, hogy otthon, biztonságan tudjam a családomat.

Én pedig mindig mérlegelek (Kinga ettől sokszor tengeribeteg mellettem...) és igyekszem a legjobb döntéseket hozni. Ez most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem agyból, hanem zsigerből éreztem, hogy haza kell mennem. És ez most egyes szám első személy. De a családnak is haza kell mennie? Nem feltétlenül. Ezért, bár a döntés számomra könnyű volt, a következmények nem feltétlenül rózsaszínűek. Kinga számára az itteni életünk hétköznapjai sok szempontból könnyebbek voltak, mint otthon. Ha hazamegyünk, vissza kell vennie olyan terheket, amiket önként nem szívesen vállalna. Csak remélem, hogy ha a hazaköltözésből fakadó bizonytalanságokon és kényelmetlenségeken túl leszünk, ő is sok-sok pozitívumot fog látni az otthoni életünkben.

Szóval korántsem "jódolgunkban" megyünk haza, még rengeteg teendő áll előttünk, ami szintén forgácsolja az erőinket, de bízom benne, hogy végül mindannyian pozitívan tudunk majd visszatekinteni az itt töltött időre és a hazamenetelre egyaránt és idővel kisimulnak a ráncok a homlokunkon.

Az időjárásról

Ma először sikerült objektív módon információt szerezni hőmérséklet-páratartalom vonatkozásban. Eddig is volt ugyan hőmérőnk, csak nem került ki a teraszra. Ma kíváncsiságból mértünk.
Délután fél 1-kor 31 fok van, és 45%-os páratartalom. Picit jár a szél is...
Nekem ez kellemesen hűvös. Hozzászoktam volna Malajziához?

Regisztrált gyerek

Ismét lezárult egy fejezet. Ez most épp örömteli.
Dani tegnap este Lelle útlevelével érkezett haza. Volt ugyan némi fennakadás a rendszerben (annak ellenére, hogy a nagyszülők beszkennelték és elküöldték Daninak a ropogós magyar anyakönyvi kivonatot, ami előző nap postán érkezett hozzájuk, a konzul azt az infot kapta a központi hivataltól, hogy ilyen gyerek pedig nincs) emlékeztetendő bennünket arra, hogy a bürokrácia márcsak az marad mindenhol, végül Lelle mégis megkapta azt az dokumnetumot, ami hivatalosan igazolja itt, hogy ő is magyar állampolgár, és szeptember 1-től fél évig bármikor hazautazhat.

Meglehetősen fura látni a sok magyar betű között leírva, hogy születési helye Kuala Lumpur...

Kontrasztok

Amikor a sötét és a világos találkozik...

2011. szeptember 1., csütörtök

Cipelő cicák

Míg Dani Szingapúrban intézte a dolgait, megpróbáltam az oviszüneteseket kreatív programokkal lekötni.
Nem mondom, hogy négy különböző életkorú gyerekkel egyszerű megoldani, hogy megtaláljuk a mindenkinek kielégítő foglalatosságot, bár ebben leginkább Áron a gát. Lelle csak akkor, ha épp engem óhajt, a két kisasszony már majdnem összenőtt érdeklődésük tekintetében, Áron pedig mindent szeretne amit a kicsivel nagyobbak. Csak éppen még nem az alkotás, hanem a megismerés öröméért ül ő is az asztalhoz, amibe a maszatolás, dobálás, szétkenés passzol leginkább... és be kell látnom, ezt elég nehezen viselem a tizedik perctől. :)

A múltkor Csillusék csináltak wcpapír gurigából baglyokat, Hanna pedig iszonyú lelkes lett a képek láttán, én meg mi sem természetesebb, megígértem neki, hogy amint lesz elegendő gurigánk, mi is csinálunk.
Pár napja megvannak a gurigák, ma nekiláttunk a magunk baglyainak.
A gurigákat kifestették, kiki a maga vérmérséklete szerint, Hanna pl. szép lassan, alaposan, Mikolt pedig lendülettel, még belül is. :) Áron közben egy üres lapra maszatolt, majd az ecsetét mártogatta a vizespohárba, a hangját élvezte felettébb. (ebben a nagyonmelegben az is jó, hogy amikor megunja, csak ki kell vinni a teraszra és a slaggal egy pillanat alatt tisztára mosható... pláne, hogy egész nap egy szál pelenkában mászkál)

Végül tollak híjján, és mert a szem-telen füles színességek engem inkább cicákra, mint baglyokra emlékeztettek, cipelőket csináltunk belőlük. Kaptak farkincát, gyöngyökkel, és szemet, meg bajuszt is. Mondanom sem kell, hogy az utolsó mozzanatokat már egyedül csináltam? :)

Ime a kész macskasereg.