Útján a honlap.
Szeretettel, szívvel, lélekkel.
2014. március 20., csütörtök
2014. március 10., hétfő
2014. március 5., szerda
A testvérség egyik lényeges aspektusa
Az egymásnak nyújtott önzetlen segítség...
Hanna ma délben felvonult a szobájába leckét írni. Egy ideje, mondjuk mióta megtanulta ellenőrizni magát, csak néha nézem át, mit csinált. Az okok egyszerűek: ha én ellenőrzöm, még akkor is, ha csak annyit mondok neki, hogy van benne hiba, nem arra ösztönzöm, ami a cél volna, vagyis, hogy megtanulja, hogy önállóan kell felfedeznie a hibáit, illetve ha együtt kijavítjuk, akkor azok a csillagok, amiket végül kap, nem azt tükrözik, ami az ő saját teljesítménye, hanem azt, ami a kettőnké.
Szóval egy ideje nem ellenőrzöm (szerintem lesz olyan gyerekem, akinél ez másképp lesz), ő meg pont olyan lelkes, mint eddig bármikor.
Visszakanyarodva. Általában a konyhában ír, olvas, készül, ma valamiért fel akart menni az emeletre. A többiek ebédeltek, aztán játszottak, Mikolt pedig a maga bevett módján leült az asztalhoz egy papírral és rajzolgatott, színezett.
Gondoltam én.
Aztán hallom, hogy a papírról olvasgat: Máté, Fülöp, Júdás.
Még mindig nem tűnt fel semmi szokatlan, Mimi végülis tud már olvasni... Aztán egyszercsak hozza a papírt rém büszkén:
- Mama, ezt teljesen egyedül el tudom olvasni.
- Hát mert már ilyen nagyon ügyes vagy. - mondom neki magam is büszkén, és végre leesik...:
- Te Mikolt! Ez milyen papír?
- Hanna hittan leckéje...
Mikoltnak a szeme sem egyforma, gondoltam felmegyek, megkérdem az igazmondómat:
- Te Hanna, Mikolt csinálja a leckédet?
Fel sem néz, az írás füzetbe kerekíti a betűket.:
- Igen. Ma nagyon sokat kaptunk.
Álltam egy darabig, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy bárcsak nekem lett volna egy kishúgom. :)
Hanna ma délben felvonult a szobájába leckét írni. Egy ideje, mondjuk mióta megtanulta ellenőrizni magát, csak néha nézem át, mit csinált. Az okok egyszerűek: ha én ellenőrzöm, még akkor is, ha csak annyit mondok neki, hogy van benne hiba, nem arra ösztönzöm, ami a cél volna, vagyis, hogy megtanulja, hogy önállóan kell felfedeznie a hibáit, illetve ha együtt kijavítjuk, akkor azok a csillagok, amiket végül kap, nem azt tükrözik, ami az ő saját teljesítménye, hanem azt, ami a kettőnké.
Szóval egy ideje nem ellenőrzöm (szerintem lesz olyan gyerekem, akinél ez másképp lesz), ő meg pont olyan lelkes, mint eddig bármikor.
Visszakanyarodva. Általában a konyhában ír, olvas, készül, ma valamiért fel akart menni az emeletre. A többiek ebédeltek, aztán játszottak, Mikolt pedig a maga bevett módján leült az asztalhoz egy papírral és rajzolgatott, színezett.
Gondoltam én.
Aztán hallom, hogy a papírról olvasgat: Máté, Fülöp, Júdás.
Még mindig nem tűnt fel semmi szokatlan, Mimi végülis tud már olvasni... Aztán egyszercsak hozza a papírt rém büszkén:
- Mama, ezt teljesen egyedül el tudom olvasni.
- Hát mert már ilyen nagyon ügyes vagy. - mondom neki magam is büszkén, és végre leesik...:
- Te Mikolt! Ez milyen papír?
- Hanna hittan leckéje...
Mikoltnak a szeme sem egyforma, gondoltam felmegyek, megkérdem az igazmondómat:
- Te Hanna, Mikolt csinálja a leckédet?
Fel sem néz, az írás füzetbe kerekíti a betűket.:
- Igen. Ma nagyon sokat kaptunk.
Álltam egy darabig, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy bárcsak nekem lett volna egy kishúgom. :)
Címkék:
Hanna,
Hanna iskolás,
Mikolt,
Mikolt olvas,
Testvérek
2014. február 19., szerda
Kis magyar nyelv/tan
Lelle.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?
Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.
Én meg csak mosolygok naphosszat.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?
Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.
Én meg csak mosolygok naphosszat.
2014. február 18., kedd
A szellem, a pillangó, meg a menyasszony
A múlt héten volt a farsang, az oviban is, az iskolában is.
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...
Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...
Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)
Címkék:
Áron,
Farsang 2014,
Gyerekek,
Hanna,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt
2014. február 12., szerda
Új gyerek
Még december elején ködösítettem arról, hogy ismét valami újba fogtam.
Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.
16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.
Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.
A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)
És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.
És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)
Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.
16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.
Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.
A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)
És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.
És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)
A történet Mikolt alig nyolc hónapos korában kezdődött, amikor eljutottam Biatorbágyra, az ottani Korai Fejlesztőbe, és hetente beszélgettem Kornéllal, miközben ő Mimivel foglalkozott. Mikoltot Áron váltotta, nem passzióból, hanem mert (a terveimmel ellentétben) neki is szüksége volt korai fejlesztésre. Már akkor láttam, hogy Kornél valami olyat tud, amit senki más, a fejében lévő rendszert megismerve pedig menthetetlenül beavatottá váltam. A mellette töltött heti egy-másfél óra másfél éven keresztül adott egy alapszemléletet, már nem voltam képes úgy ránézni egy kisgyerekre, hogy ne figyeljem azokat a jeleket, amiket Kornél tanított, leszámítva, hogy ezt nem oktatási szándékkal tette. :)
Áron még nem járt önállóan, amikor kiköltöztünk Malajziába, Kornéllal a kapcsolat pedig eleinte hézagos volt, aztán megszakadt. Csak miután hazajöttünk vettük fel újra a fonalat, első körben azért, hogy kimondja, Lellének semmi szüksége rá. :) Így szülői minőségem a fejlesztőben meg is szűnt, helyette viszont beszélgetni kezdtünk szakmai dolgokról.
Ezeknek a beszélgetéseknek az egyik visszatérő aspektusa az volt, hogy segítsek megírni mindazt, ami a fejében van.
Előbb hezitálva, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel engedtem a kérésnek, ugyanis pont úgy, ahogy anno a pszichológiával kapcsolatban, most is azt éreztem, hogy minél többet kérdezek, annál jobban érdekel az amit Kornél csinál.
Július óta tanulok Kornéltól, ami számomra a leghitelesebb forrás, és szeptember óta dolgozunk közös projekteken is, ahol előbb csak megfigyelő voltam, aztán segítő, mostanra pedig a mélyvízbe dobva nekem is van gyerekecske a kezemben.
Mégpedig nem is akárki, hanem Panka Dalmája.
Ez egy gyönyörű történet már most, hosszú út vezetett minket végül egymáshoz, sok vitával tarkítva az előzményeket, de mindez már a múlté.
Dalma, aki egy hónapja még csak féloldalasan kúszott, mára egy magától felülni tudó, önállóan, darabosat evő, mászó kisasszony lett. Négyszer volt a kezemben, Panka pedig rengeteget foglalkozik vele, de mindaz, amit Dalma ma tud, Kornél módszerének köszönhető.
Az elköteleződésem töretlen, a mai nappal pedig fejest ugrottam egy olyan jövőbe, amiben ismét vizsgaidőszakok lesznek, és rengeteg munka, tanulás, lemondás, de tudom, hogy miért akarom, miért csinálom. Mindenre, amit valaha tanultam, és ami valóban én vagyok szükségem van ahhoz, hogy ezt csinálni tudjam, és azt hiszem ez az, amire vágytam, amit kerestem. Mindezt úgy, hogy adott a módszer, és van egy mester is hozzá.
Még nem tudom mivel érdemeltem ki ezt, de mindenesetre szeretném jól csinálni.
Amellett, hogy még vagy tizenöt évig a saját gyerekeim mellett a helyem elsősorban.
Lelle például már most tökéletes utánpótlás, Dalma egyik minimotivátora egyben, és az erőnlétemért is felelős (a hátamra mászva drukkol, míg Dalmival foglalkozom. :)
Elvéve a komolyságot, íme Lelle, a szakavatott.
Címkék:
Kinga,
Kinga munka,
Kornél,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle video
2014. január 25., szombat
Az első bizonyítvány
A héten többször eszembe jutott, hogy ma lesz a napja annak, hogy Hanna tájékoztatójába bekerül az első hivatalos pecsét, és megérkezik a visszajelzés arról, hogy Dóri néni hogyan látja őt fél évnyi közös munka után.
Valamikor januárban volt egy hosszabb beszélgetésünk Danival arról, hogy milyen is az iskola, nem ez, hanem úgy általában, és mi volna az ideális.
Akkor arra jutottunk, hogy a cél, hogy a gyerekekből egészséges és boldog emberek váljanak.
Ebből az következik, hogy a féléves bizonyítvány megírásával Dóri néni idejét pazarolni vétek. Bármi is van benne, öröm látni, ahogy Hanna szívesen megy, szívesen tanul, szívesen készül.
Hogy Dóri néni azt erősíti, ami jó.
Még úgy is, hogy a tájékoztatóban egyébként is komoly százalékokban mérik az írás, olvasás, számolás készséget. (Soha nem téma itthon, hogy ezek a számok mit jelentenek.)
Visszatérve a bizonyítványra.
Hanna délben enyhe izgalommal mesélte, hogy megkapták. Aztán könyvtárba mentünk, ami sokkal lelkesítőbb volt, végül pedig a sűrű programpontok miatt el is maradt a szemrevételezése.
Alvás után jutottam hozzá, kérdeztem Hannát, hogy olvassuk-e együtt, de ő inkább a kisbabák születéséről szóló könyv lapozgatását választotta.
A bizonyítvány tartalmára részletesen nem térnék ki, a legfontosabb számomra az, hogy Dóri néni épp úgy látja Hannát, ahogyan én. Vagyis ugyanonnan indulhatunk a Hanna témában, ha van bármi, amiről beszélnünk kell majd. És ez nagyon megnyugtató.
Tudom, hogy miben jó, és mi az, ami kevésbé megy neki, nem akarom jobbnak, ügyesebbnek gondolni, mint amennyire ügyes és okos.
Csodás ahogyan ír, akkor is, ha azt lassan teszi. Tudom, hogy a ceruzafogása sokat finomodott, de messze nem tökéletes, erre még jobban oda kell majd figyelnem, hogy ne csak szép legyen amit csinál, hanem megfelelő tempójú is.
Szépen olvas, bár ez is teljesen mindegy, mert szeret olvasni. Magától veszi elő a könyveket, és olvasgatja hangosan, és ez olyan fajta öröm, mint látni az első lépéseket...
A nyáron megcsinált teszten a soralkotás-szabályfelismerésben volt a leggyengébb, és ez a mostani szöveges értékelésben is megjelent.
Mindenféle összeesküvés elméletet igyekszem félretenni, de azt gondolom, hogy ez valami olyasmi, amit egészen pici korára lehetne visszavezetni. A mostani tünet egyfelől a fent említett, másfelől a gyakran kalandozó figyelem, és a kényszeresség bizonyos cselekvések egymásra épülésében.
Keresem a megoldást, mert azt szeretném, hogy mindazok a készségek, amikre alapként szüksége van, bevésődjenek.
Nem azért, mert jobbnak kellene lennie mint amilyen, hanem azért, mert a szárnyaláshoz, ahhoz, hogy boldog és egészséges felnőtt lehessen, el kell tologatnunk előle minden olyan akadályt, amit csak tudunk.
Este, amikor elköszöntem tőle, megkérdezte, hogy mi is van abban a bizonyítványban.
Hát az, hogy együttműködő. :) Azzal engedett el, hogy holnap olvassuk végig az egészet.
Valamikor januárban volt egy hosszabb beszélgetésünk Danival arról, hogy milyen is az iskola, nem ez, hanem úgy általában, és mi volna az ideális.
Akkor arra jutottunk, hogy a cél, hogy a gyerekekből egészséges és boldog emberek váljanak.
Ebből az következik, hogy a féléves bizonyítvány megírásával Dóri néni idejét pazarolni vétek. Bármi is van benne, öröm látni, ahogy Hanna szívesen megy, szívesen tanul, szívesen készül.
Hogy Dóri néni azt erősíti, ami jó.
Még úgy is, hogy a tájékoztatóban egyébként is komoly százalékokban mérik az írás, olvasás, számolás készséget. (Soha nem téma itthon, hogy ezek a számok mit jelentenek.)
Visszatérve a bizonyítványra.
Hanna délben enyhe izgalommal mesélte, hogy megkapták. Aztán könyvtárba mentünk, ami sokkal lelkesítőbb volt, végül pedig a sűrű programpontok miatt el is maradt a szemrevételezése.
Alvás után jutottam hozzá, kérdeztem Hannát, hogy olvassuk-e együtt, de ő inkább a kisbabák születéséről szóló könyv lapozgatását választotta.
A bizonyítvány tartalmára részletesen nem térnék ki, a legfontosabb számomra az, hogy Dóri néni épp úgy látja Hannát, ahogyan én. Vagyis ugyanonnan indulhatunk a Hanna témában, ha van bármi, amiről beszélnünk kell majd. És ez nagyon megnyugtató.
Tudom, hogy miben jó, és mi az, ami kevésbé megy neki, nem akarom jobbnak, ügyesebbnek gondolni, mint amennyire ügyes és okos.
Csodás ahogyan ír, akkor is, ha azt lassan teszi. Tudom, hogy a ceruzafogása sokat finomodott, de messze nem tökéletes, erre még jobban oda kell majd figyelnem, hogy ne csak szép legyen amit csinál, hanem megfelelő tempójú is.
Szépen olvas, bár ez is teljesen mindegy, mert szeret olvasni. Magától veszi elő a könyveket, és olvasgatja hangosan, és ez olyan fajta öröm, mint látni az első lépéseket...
A nyáron megcsinált teszten a soralkotás-szabályfelismerésben volt a leggyengébb, és ez a mostani szöveges értékelésben is megjelent.
Mindenféle összeesküvés elméletet igyekszem félretenni, de azt gondolom, hogy ez valami olyasmi, amit egészen pici korára lehetne visszavezetni. A mostani tünet egyfelől a fent említett, másfelől a gyakran kalandozó figyelem, és a kényszeresség bizonyos cselekvések egymásra épülésében.
Keresem a megoldást, mert azt szeretném, hogy mindazok a készségek, amikre alapként szüksége van, bevésődjenek.
Nem azért, mert jobbnak kellene lennie mint amilyen, hanem azért, mert a szárnyaláshoz, ahhoz, hogy boldog és egészséges felnőtt lehessen, el kell tologatnunk előle minden olyan akadályt, amit csak tudunk.
Este, amikor elköszöntem tőle, megkérdezte, hogy mi is van abban a bizonyítványban.
Hát az, hogy együttműködő. :) Azzal engedett el, hogy holnap olvassuk végig az egészet.
Címkék:
Hanna,
Hanna bizonyítvány,
Hanna elsők,
Hanna elsős,
Hanna iskolás
2014. január 17., péntek
Mert megjegyeztem...
Olyan megdöbbentő volt, hogy nem kellett papír se hozzá :D
A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.
Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.
A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.
Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.
Címkék:
Hanna,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle humor,
Mikolt,
Testvérek
2014. január 13., hétfő
Olyan, mint egy rendes gyerek
Lelle.
Ahogy kitették a nagyok a lábukat (Áron maradt, ő a Mikulás óta be nem szeretné tenni), Lellike megcsillogtatta gyermeki énjének legmélyebb bugyrait.
Lehet, hogy csak nekem kezdődött kissé döcögősen az év, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy ha Lelle
- annak ellenére, hogy már egy ideje nem ülök neki háttal, és aznap sem tettem, viszont építettem egy nagy várat fakockákból, amit háton fekve, egy cumi és egy paplan társaságában két lábbal rugdos szét.
- Áron könyörgőre fogja, amire csak a szeme villan, és közelebb csúszik a várhoz, hogy a még ép részeket is elérje.
- a délelőtt folyamán egy tubusos ragasztó felét az asztalra keni, és mosolyogva figyeli, mit reagálok
- semmit nem vesz a szájába, amitől kicsit is jóllakhatna, ellenben a reggelt azzal indítja, hogy "gumicukor", amit amúgy nem is szeret(ne), de Áron előtte járt a jó példával...
- és hamár a reggel, amint a szeme kipattan, ellentmondást nem tűrve parancsol rám: Mama, menjünk le. A nem tűrés torokszaggató üvöltéssel behelyettesíthető. Az én szemem épp nem pattan ki ilyenkor.
- az ebédet szintén visszautasítva egy joghurtot kér (este óta ez az első dolog, amit megenne...), majd akkurátusan csurgatja az asztalra, hogy a kanállal rajzoljon mintát belőle (már volt ilyen igen).
- Hanna ceruzáit módszeresen a földre hajigálja, közben néz.
- egy csillogó filccel kidekorálja az arcát pár másodperc alatt, de ha nem az arcát, akkor a falat, vagy az asztalt, és az sem zavarja, ha a közelben vagyok, csak gyorsabban dolgozik.
- mindenre és bármire a nem az első és az utolsó szava, és ha megsértődik azon, hogy nemet mondok, akkor elcsukló hangon rámripakodik, hogy buta vagy Mama.
akkor itt az ideje belátnom, hogy kétésfél évesen ilyen a világ vele. Akkor is, ha Mikolton edződve a mai napig érhetnek meglepetések.
A szeme sem áll jól.
És aztán délben, amikor elindulunk az oviba, azt mondja:
- Hazahozzuk a lányokat, megpuszilgatom az Áront, és megyek aludni.
Meg hogy.
- Mama, a babám fennmaradt, menj érte gyorsan gyorsan, mert nagyon sír.
És a délutáni alvás alatt a pólója alól csak a baba feje kandikál ki, mert ő épp a pocakjában kiszüli.
Meg az autóban:
- Papa, pisilek.
- Van rajtad pelus?
- Vaaaan. Nem esik ki a pelusomról a pisi.
És énekel, és bármit, amit a hátára tud venni, azt fel is veszi, és nagykomolyan jönmegy vele, és egyedül felveszi a bakancsát, a sapkáját és a kabátját is.
És végül este, mikor a hatodik kör holamásikcumim, hasambakönyökölős neteddígyakezedmertnemlátok (sorozatot nézünk Danival, hogy nekünk is jó legyen) után végre elalszik, szóval olyankor hosszú percekig csak nézem, hogy milyen gyönyörű, és szórakoztató, és okos.
A legkisebb ciklon. Vagy tornádó. Vagy cunami.
Ahogy kitették a nagyok a lábukat (Áron maradt, ő a Mikulás óta be nem szeretné tenni), Lellike megcsillogtatta gyermeki énjének legmélyebb bugyrait.
Lehet, hogy csak nekem kezdődött kissé döcögősen az év, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy ha Lelle
- annak ellenére, hogy már egy ideje nem ülök neki háttal, és aznap sem tettem, viszont építettem egy nagy várat fakockákból, amit háton fekve, egy cumi és egy paplan társaságában két lábbal rugdos szét.
- Áron könyörgőre fogja, amire csak a szeme villan, és közelebb csúszik a várhoz, hogy a még ép részeket is elérje.
- a délelőtt folyamán egy tubusos ragasztó felét az asztalra keni, és mosolyogva figyeli, mit reagálok
- semmit nem vesz a szájába, amitől kicsit is jóllakhatna, ellenben a reggelt azzal indítja, hogy "gumicukor", amit amúgy nem is szeret(ne), de Áron előtte járt a jó példával...
- és hamár a reggel, amint a szeme kipattan, ellentmondást nem tűrve parancsol rám: Mama, menjünk le. A nem tűrés torokszaggató üvöltéssel behelyettesíthető. Az én szemem épp nem pattan ki ilyenkor.
- az ebédet szintén visszautasítva egy joghurtot kér (este óta ez az első dolog, amit megenne...), majd akkurátusan csurgatja az asztalra, hogy a kanállal rajzoljon mintát belőle (már volt ilyen igen).
- Hanna ceruzáit módszeresen a földre hajigálja, közben néz.
- egy csillogó filccel kidekorálja az arcát pár másodperc alatt, de ha nem az arcát, akkor a falat, vagy az asztalt, és az sem zavarja, ha a közelben vagyok, csak gyorsabban dolgozik.
- mindenre és bármire a nem az első és az utolsó szava, és ha megsértődik azon, hogy nemet mondok, akkor elcsukló hangon rámripakodik, hogy buta vagy Mama.
akkor itt az ideje belátnom, hogy kétésfél évesen ilyen a világ vele. Akkor is, ha Mikolton edződve a mai napig érhetnek meglepetések.
A szeme sem áll jól.
És aztán délben, amikor elindulunk az oviba, azt mondja:
- Hazahozzuk a lányokat, megpuszilgatom az Áront, és megyek aludni.
Meg hogy.
- Mama, a babám fennmaradt, menj érte gyorsan gyorsan, mert nagyon sír.
És a délutáni alvás alatt a pólója alól csak a baba feje kandikál ki, mert ő épp a pocakjában kiszüli.
Meg az autóban:
- Papa, pisilek.
- Van rajtad pelus?
- Vaaaan. Nem esik ki a pelusomról a pisi.
És énekel, és bármit, amit a hátára tud venni, azt fel is veszi, és nagykomolyan jönmegy vele, és egyedül felveszi a bakancsát, a sapkáját és a kabátját is.
És végül este, mikor a hatodik kör holamásikcumim, hasambakönyökölős neteddígyakezedmertnemlátok (sorozatot nézünk Danival, hogy nekünk is jó legyen) után végre elalszik, szóval olyankor hosszú percekig csak nézem, hogy milyen gyönyörű, és szórakoztató, és okos.
A legkisebb ciklon. Vagy tornádó. Vagy cunami.
2014. január 4., szombat
Mikolt és a betűk
Mióta Hanna iskolás, Mimi minden nap mellé ül, ha leckét ír. Figyeli, és a maga, sokszor elég bosszantó módján próbálja másolni a "nagyot". Hangosan ismétli a betűket, és rendszerint elővesz egy papírt, hogy a számokat gyakorolja, amihez a ceruzákat Hanna tolltartójából igyekszik nem túl udvarias stílusban megszerezni.
Egy darabig hagyom őket, de Hanna érdekében a vége ezeknek az ütközéseknek rendszerint az, hogy leválasztom Mimit Hannáról.
Hanna mára már olvas, sokszor a többieknek is, a kicsik pedig örömmel hallgatják (bár Áron a minap megjegyezte, hogy nem baj, ha Hanna mesél, csak ne olyan lassan... :)).
Kicsi szivacs Mikolt pedig úgy tűnik, abból a számomra elhanyagolható mennyiségű betűkkel töltött percből kihozta a legtöbbet.
Ma este a konyhában ültünk a földön, elővette a mágneses betűsdobozt, és rakosgatni kezdte. Eleinte játékból, aztán mondta hozzá, melyik micsoda. Keveset tévesztett, engem pedig kíváncsivá tett, vajon mennyit ismer.
Kérdezgettem, ő pedig kiválasztotta a megfelelőket. Néhányat nem tudott csak.
Egymás mellé rakosgattuk az én nevem betűit (a mosogatón épp ezek a betűk voltak). Megmutattam neki, hogyan lehet egybe olvasni, elsőre nem értette, aztán elmosolyodott.
A Papa betűit már ő kezdte el kirakni, elsőre a P-t kereste, de zavarba jött, hiszen a Papa mégsem Dani.
Megmutattam neki a D betűt, és onnantól kezdve összeállt a fejecskében a rendszer.
D-A-N-I, mondta, kereste, és rakta.
Volt egy kis dolgom, elfordultam, és mire visszanéztem, már ott állt, Tite.
Annát előbb egy N-nel rakta ki, ezt ez egyet javítottam szóban, de mert nem volt már több N a dobozban, kerestem egy hasonlót.
- Ez egy Z betű Mama!
Aztán huncut mosollyal elforgatta, és beillesztette a helyére.
Meglehetősen közhelyes, de Mikolt az én fejemben még mindig egy kisbaba... Őrület.
Egy darabig hagyom őket, de Hanna érdekében a vége ezeknek az ütközéseknek rendszerint az, hogy leválasztom Mimit Hannáról.
Hanna mára már olvas, sokszor a többieknek is, a kicsik pedig örömmel hallgatják (bár Áron a minap megjegyezte, hogy nem baj, ha Hanna mesél, csak ne olyan lassan... :)).
Kicsi szivacs Mikolt pedig úgy tűnik, abból a számomra elhanyagolható mennyiségű betűkkel töltött percből kihozta a legtöbbet.
Ma este a konyhában ültünk a földön, elővette a mágneses betűsdobozt, és rakosgatni kezdte. Eleinte játékból, aztán mondta hozzá, melyik micsoda. Keveset tévesztett, engem pedig kíváncsivá tett, vajon mennyit ismer.
Kérdezgettem, ő pedig kiválasztotta a megfelelőket. Néhányat nem tudott csak.
Egymás mellé rakosgattuk az én nevem betűit (a mosogatón épp ezek a betűk voltak). Megmutattam neki, hogyan lehet egybe olvasni, elsőre nem értette, aztán elmosolyodott.
A Papa betűit már ő kezdte el kirakni, elsőre a P-t kereste, de zavarba jött, hiszen a Papa mégsem Dani.
Megmutattam neki a D betűt, és onnantól kezdve összeállt a fejecskében a rendszer.
D-A-N-I, mondta, kereste, és rakta.
Volt egy kis dolgom, elfordultam, és mire visszanéztem, már ott állt, Tite.
Annát előbb egy N-nel rakta ki, ezt ez egyet javítottam szóban, de mert nem volt már több N a dobozban, kerestem egy hasonlót.
- Ez egy Z betű Mama!
Aztán huncut mosollyal elforgatta, és beillesztette a helyére.
Meglehetősen közhelyes, de Mikolt az én fejemben még mindig egy kisbaba... Őrület.
2013. december 15., vasárnap
Áron csillag
Egy egész év kellett (majdnem) ahhoz, hogy az évei száma akkorára növekedjen, mint önmaga.
Áron minden tekintetben messze kiérdemelte a négy gyertyás tortát.
Jó, mondjuk eltekintek attól, hogy a mai napig pelusban alszik (mellettünk), és ha éppen úgy alakul, akkor simán ráver hisztiben akármelyik lánytestvérére. Pedig van vetélytárs. Néhány.
Emeletes tortát kért, pókemberes marcipánnal. A lecke feladva. A tortaformát sem találom, a pókemberről nem is beszélve. És távirányítós villám mekvint, mert Aladárnak is van. Sima ugyan, de a távirányítós mégiscsak nagyfiúsabb.
Még emlékszem, amikor Dani némi aggállyal nézte, ahogy balettruhát húz, és pörög a testvérei között. Fiú ő, igazi csillogószemű lovag, akitől minimum egyszer egy nap elhangzik, hogy szeretlek Mama.
A kardok, hősök, autók bűvöltében él, miközben a legjobb játszótársak a testvérei, természetesen lányos felhangokkal. Azt hiszem, már most jobban ért hozzánk, mint néhány felnőtt férfi.
Engem legalábbis elbűvöl. Ez tény.
Áron minden tekintetben messze kiérdemelte a négy gyertyás tortát.
Jó, mondjuk eltekintek attól, hogy a mai napig pelusban alszik (mellettünk), és ha éppen úgy alakul, akkor simán ráver hisztiben akármelyik lánytestvérére. Pedig van vetélytárs. Néhány.
Emeletes tortát kért, pókemberes marcipánnal. A lecke feladva. A tortaformát sem találom, a pókemberről nem is beszélve. És távirányítós villám mekvint, mert Aladárnak is van. Sima ugyan, de a távirányítós mégiscsak nagyfiúsabb.
Még emlékszem, amikor Dani némi aggállyal nézte, ahogy balettruhát húz, és pörög a testvérei között. Fiú ő, igazi csillogószemű lovag, akitől minimum egyszer egy nap elhangzik, hogy szeretlek Mama.
A kardok, hősök, autók bűvöltében él, miközben a legjobb játszótársak a testvérei, természetesen lányos felhangokkal. Azt hiszem, már most jobban ért hozzánk, mint néhány felnőtt férfi.
Engem legalábbis elbűvöl. Ez tény.
2013. december 13., péntek
Margó
Nos nem a legjobb időzítés ez a mai nap sem az íráshoz.
Rettenetesen fáradt vagyok ugyanis. Meg érzékeny. És szétesett.
Nézegetem Áron képeit, a babakorából, és azon kapom magam, hogy hiányzik.
Úgy, hogy közben türelmetlen vagyok a mostani korukban, a jelenben, és semmi elcsendesedés, lassítás, rákészülés nincs most bennem.
A születésnapja is közel, a karácsony is, és tudom, úgy volna jó, ha ropogna a tűz a kemencében, és játszanánk, meg beszélgetnénk vég nélkül, esetleg sülne a mézeskalács, meg szólna valami alkalomhoz illő zene.
Nulla az esélye annak, hogy idén ez a Szenteste előtt megvalósuljon.
Már nem tudom miben bízom, igyekszem nem kiabálni, nem számonkérni, nem a gyerekekre terhelni a rohanásom összes velejáróját, és mosolyogni, kérdezni, odafigyelni.
Tükröt tart mind.
Meg kell tanulnom nemet mondani. Másoknak.
Védeni a határainkat, nem belefulladni abba, hogy adni szeretnék.
Ők a legfontosabbak, semmi sem mehet az ő rovásukra. Legfőképpen én nem.
Ha képes vagyok igazán kinyílni feléjük, megérint a karácsony misztériuma, a várakozás öröme.
Ők tudják.
Nekem csak az lenne a dolgom, hogy elfogadjam.
Hát így.
Rettenetesen fáradt vagyok ugyanis. Meg érzékeny. És szétesett.
Nézegetem Áron képeit, a babakorából, és azon kapom magam, hogy hiányzik.
Úgy, hogy közben türelmetlen vagyok a mostani korukban, a jelenben, és semmi elcsendesedés, lassítás, rákészülés nincs most bennem.
A születésnapja is közel, a karácsony is, és tudom, úgy volna jó, ha ropogna a tűz a kemencében, és játszanánk, meg beszélgetnénk vég nélkül, esetleg sülne a mézeskalács, meg szólna valami alkalomhoz illő zene.
Nulla az esélye annak, hogy idén ez a Szenteste előtt megvalósuljon.
Már nem tudom miben bízom, igyekszem nem kiabálni, nem számonkérni, nem a gyerekekre terhelni a rohanásom összes velejáróját, és mosolyogni, kérdezni, odafigyelni.
Tükröt tart mind.
Meg kell tanulnom nemet mondani. Másoknak.
Védeni a határainkat, nem belefulladni abba, hogy adni szeretnék.
Ők a legfontosabbak, semmi sem mehet az ő rovásukra. Legfőképpen én nem.
Ha képes vagyok igazán kinyílni feléjük, megérint a karácsony misztériuma, a várakozás öröme.
Ők tudják.
Nekem csak az lenne a dolgom, hogy elfogadjam.
Hát így.
2013. december 5., csütörtök
Mikulás
A Mikulás csak a tiszta cipőket szereti, legyen az gumicsimma, vagy bakancs. És a kemencén keresztül jön be, de rendes nagyon, mert kifelé feltakarítja a hamut.
És azok, akikkel az utcán találkozunk, nem igazi Mikulások, csak az igazi segítői, mert másképp az igazinak annyi dolga volna, hogy nem jutna el minden gyerekhez.
Idén már rutinból mosták a gumicsizmát, keresték a mi cipőinket, és tették a teraszajtó elé a kisszékeket.
Sőt, a táblát is. A kép a szívem csücske, négyfélearcostul, lyukaspizsistül.
Egyébiránt pedig, Mikolt olyan nótákat hoz az oviból, amiket még soha eddig nem hallottam. Nóra néni nagy kincs, Mikolt pedig kb olyan, mint egy végtelenre állított cd. Egész nap énekel, lassan megszámolom, de nagyjából tíz-tizenkét dal van a repertoárjában. És mind Mikulásos, meg karácsonyi. Odavagyok az altjáért. :)
És azok, akikkel az utcán találkozunk, nem igazi Mikulások, csak az igazi segítői, mert másképp az igazinak annyi dolga volna, hogy nem jutna el minden gyerekhez.
Idén már rutinból mosták a gumicsizmát, keresték a mi cipőinket, és tették a teraszajtó elé a kisszékeket.
Sőt, a táblát is. A kép a szívem csücske, négyfélearcostul, lyukaspizsistül.
Egyébiránt pedig, Mikolt olyan nótákat hoz az oviból, amiket még soha eddig nem hallottam. Nóra néni nagy kincs, Mikolt pedig kb olyan, mint egy végtelenre állított cd. Egész nap énekel, lassan megszámolom, de nagyjából tíz-tizenkét dal van a repertoárjában. És mind Mikulásos, meg karácsonyi. Odavagyok az altjáért. :)
Címkék:
Gyerekek,
Mikolt,
Mikolt énekel,
Mikolt video,
Mikulás2013,
Videó
December
Az idén is maradt a minimálprojekt adventi vödör.
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.
Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...
Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.
De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.
Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.
Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.
No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.
Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.
Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.
Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...
Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.
De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.
Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.
Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.
No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.
Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.
Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.
Címkék:
Áron beteg,
Betegség,
Dani,
Dani születésnapja,
Gyerekek,
Hanna beteg,
Hanna iskolás,
Karácsony 2013,
Kinga
2013. november 26., kedd
Elakadt
Hét év óta először nem írok.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.
Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.
Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.
Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.
Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.
Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.
Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.
Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.
Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.
2013. október 31., csütörtök
Hanna olvas, Lelle beszél
A múlt héten négy betűs szavakkal indult. Azóta Hannának betűéhsége van, mindenre kíváncsi.
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?
Addikt
Megünnepeltük.
A krónika később, most Áronról.
A múlt héten megtanulta pergetni az r betűt. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog menni, de két perc alatt érzett rá. Azóta a szavak elején, ha figyel, berreg.
Hogy honnan tudja a répa, retek, mogyorót, nem tudom, de ezt gyakorolja lelkesen, így:
- Brrrrépa, brrrretek, brrrrmogyojó. :)
Tegnap este a fürdés után törölgettem, a legigézőbb arcát kapta magára, és körbeduruzsolt:
- Mama, simogathatom a karod felső részét?
Csak hogy teljesen egyértelmű legyen...
:)
2013. október 26., szombat
Kicsi Hanna
Édes Hannám.
Máskor olyan egyszerűen folynak ki a szavak az ujjaimból, szinte rá sem kell néznem, és az üres lap megtelik velük.
Hatodszor törlök ki mindent, és csak nézem hosszan ezt a két szót. Talán mert arról, ami igazán fontos, most nehezen beszélek, vagy írok.
Édes Hannám.
Ebben a két szóban benne van minden, amit mondani tudok.
Az összes emlék, ami az elmúlt két napban észrevétlenül kitöltötte az időt, minden érzés, ami veled kapcsolatos, az illatok, amik téged jelentenek, és a rengeteg kép, ami olyan gyakran eszembe jut, ha rád gondolok.
Édes Hannám.
A legelső vagy, ennek minden bájával, és nehézségével. Látom, ahogy benned van minden botlásom, és minden odaadásom egyszerre. Úgy szeretnélek néha kivenni ebből a szerepből, betenni egy sokadik testvér helyére, hogy neked is lehessen nagytestvéred, meg kitaposott utad, és örökölt babád. Aztán csak figyellek, és úgy tűnik, nem véletlen, hogy éppen te vagy az, akire a többieket rábízták. Köztük engem is.
Olyan bölcsesség, odaadás, báj, kecsesség, jóság, mélység lakik benned, hogy néha egészen elérzékenyülök egy egy mondatodon, egy mozdulaton, vagy egy pillantásodon.
Nézlek, és nem látom a rohanó időt, nem tudom felidézni a folytonosságot, ahogy kisbabából kisgyerek lettél, aztán meg iskolás.
Pedig ha rád nézek, egyszerre látom minden arcodat, érzem még a tenyeremben az apró kezed, emlékszem milyen volt a szőke selyemhajad, és átélem újra azt is, amikor egy időre eltűnt a mosolyod, a testvéreid érkezése környékén.
Édes Hannám.
Különleges vagy nekem, a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Te vagy az első az életemben, aki megtanított arra, hogy lehet egyszerre két, aztán három, aztán négy, majd öt embert is teljes szívvel szeretni. Te vagy az, aki megmutatta, milyen vagyok én valójában, aki a legvégső határaimhoz lökdöstél, és akiért képes voltam messze meghaladni azt, amire előtte még gondolni sem mertem.
Édes Hannám.
Botladozom azon az úton, amit együtt kezdtünk, és bár látszólag tudom, hogy merre vezet, igazából sokszor te mutatod az irányt nekem. Nyitott szívvel, és szemmel figyellek, hogy legalábbis ne tévedjek nagyot, hogy jól szeresselek, hogy engedjem neked kibontani önmagad.
Édes Hannám.
Ha kívánhatnék, azt kívánnám neked, hogy légy önfeledt, játssz olyan sokat, amennyit csak bírsz, hogy legyen mindig olyan tiszta a tekinteted, mint most, és őrizd meg az őszinteséget, a segítőkészséget, és a bátorságot. Azt kívánnám, hogy légy mindig ennyire nyílt szívű és szabad, és ha elengedem is a kezed mindezek vigyázzanak rád.
Édes Hannám.
Hét év telt el azóta az éjszaka óta, amikor először el kellett, hogy engedjelek.
Azóta sem megy könnyebben, mint akkor. :) Elfogynak a szavak, és marad a végtelen öröm, az érzésé, hogy világra jöttél.
Isten éltessen.
Édes Hannám.
Máskor olyan egyszerűen folynak ki a szavak az ujjaimból, szinte rá sem kell néznem, és az üres lap megtelik velük.
Hatodszor törlök ki mindent, és csak nézem hosszan ezt a két szót. Talán mert arról, ami igazán fontos, most nehezen beszélek, vagy írok.
Édes Hannám.
Ebben a két szóban benne van minden, amit mondani tudok.
Az összes emlék, ami az elmúlt két napban észrevétlenül kitöltötte az időt, minden érzés, ami veled kapcsolatos, az illatok, amik téged jelentenek, és a rengeteg kép, ami olyan gyakran eszembe jut, ha rád gondolok.
Édes Hannám.
A legelső vagy, ennek minden bájával, és nehézségével. Látom, ahogy benned van minden botlásom, és minden odaadásom egyszerre. Úgy szeretnélek néha kivenni ebből a szerepből, betenni egy sokadik testvér helyére, hogy neked is lehessen nagytestvéred, meg kitaposott utad, és örökölt babád. Aztán csak figyellek, és úgy tűnik, nem véletlen, hogy éppen te vagy az, akire a többieket rábízták. Köztük engem is.
Olyan bölcsesség, odaadás, báj, kecsesség, jóság, mélység lakik benned, hogy néha egészen elérzékenyülök egy egy mondatodon, egy mozdulaton, vagy egy pillantásodon.
Nézlek, és nem látom a rohanó időt, nem tudom felidézni a folytonosságot, ahogy kisbabából kisgyerek lettél, aztán meg iskolás.
Pedig ha rád nézek, egyszerre látom minden arcodat, érzem még a tenyeremben az apró kezed, emlékszem milyen volt a szőke selyemhajad, és átélem újra azt is, amikor egy időre eltűnt a mosolyod, a testvéreid érkezése környékén.
Édes Hannám.
Különleges vagy nekem, a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Te vagy az első az életemben, aki megtanított arra, hogy lehet egyszerre két, aztán három, aztán négy, majd öt embert is teljes szívvel szeretni. Te vagy az, aki megmutatta, milyen vagyok én valójában, aki a legvégső határaimhoz lökdöstél, és akiért képes voltam messze meghaladni azt, amire előtte még gondolni sem mertem.
Édes Hannám.
Botladozom azon az úton, amit együtt kezdtünk, és bár látszólag tudom, hogy merre vezet, igazából sokszor te mutatod az irányt nekem. Nyitott szívvel, és szemmel figyellek, hogy legalábbis ne tévedjek nagyot, hogy jól szeresselek, hogy engedjem neked kibontani önmagad.
Édes Hannám.
Ha kívánhatnék, azt kívánnám neked, hogy légy önfeledt, játssz olyan sokat, amennyit csak bírsz, hogy legyen mindig olyan tiszta a tekinteted, mint most, és őrizd meg az őszinteséget, a segítőkészséget, és a bátorságot. Azt kívánnám, hogy légy mindig ennyire nyílt szívű és szabad, és ha elengedem is a kezed mindezek vigyázzanak rád.
Édes Hannám.
Hét év telt el azóta az éjszaka óta, amikor először el kellett, hogy engedjelek.
Azóta sem megy könnyebben, mint akkor. :) Elfogynak a szavak, és marad a végtelen öröm, az érzésé, hogy világra jöttél.
Isten éltessen.
Édes Hannám.

2013. október 15., kedd
Lelle
Kicsit sötét, kicsit homályos (fix objektívvel nehezebb a dolog, ezt tanultam ma :)), de Lelle.
- Hol van Hanna?
- Ha.
- Hol van?
- Játszótéren.
- És hol van Áron?
- Oviban.
- És Mimi?
- Oviban.
- És hol a Papa?
- Ha, dolgozni.
- És te hol vagy Lelle?
- Mamához.
- És mit csinálsz?
- Ha, ha, ha.
- Mit csinálsz Lelli?
- Ha, nem tudjuk.
- Nem tudod?
- Nem.
- Csücsülsz?
- Nem csücsülsz.
- Hát?
- Mamaa, nem Lelle csücsül, hanem leszállni.
2013. október 14., hétfő
Ruhaböngészde újra
A mai töltést holnapra, vagyis kedd (15.) este 7re napoltam.
A meglepetés:
Aki a múlt héten vásárolt (vagy teszi ezt kedd este 7ig), az holnaptól szerda este 7ig az összes régebbi album kínálatából fél áron válogathat. Igyekszem az éjjel hatékonyan kiválogatni azokat a darabokat, amik már elkeltek...
A meglepetés:
Aki a múlt héten vásárolt (vagy teszi ezt kedd este 7ig), az holnaptól szerda este 7ig az összes régebbi album kínálatából fél áron válogathat. Igyekszem az éjjel hatékonyan kiválogatni azokat a darabokat, amik már elkeltek...
2013. október 10., csütörtök
Hanna iskolás
Másfél hónapja érlelődik ez a bejegyzés.
Talán én nem álltam készen eddig arra, hogy írjak, de az is lehet, hogy fontosabb a téma annál, mintsemhogy futtában megemlékezzem róla.
De mert a részletek halványodnak, a mondandó pedig még mindig nem ülepedett le teljesen, megbirkózom vele.
Valamikor a nyár vége felé talált rám Eszter, Zsuzsi, meg az általuk megálmodott Időkapszula, amibe azonnal bele is szerettem. Játszottam a gondolattal egy darabig, aztán rádöbbentem, a lehető legjobbkor érkeztek az életünkbe, hiszen a grafomániám és a képszerelmem mellett a legszívesebben Hanna oldalán képzeltem el magam az első iskolás napon.
Így alakult, hogy aznap reggel, amikor a gondosan kikészített ünneplőbe öltöztettem a nappaliban a kis kerek asztal tetején, más kezében volt a fényképezőgép.
Danival ketten voltunk vele végig az ünnepség alatt, a gyülekezőben fogtam a kezét, simogattam a selyemhajat, és meghatódtam a gondolattól, nagy lett. A nagyok között kicsi, de határozottan ott volt a helye a sorokban ücsörgő iskolások között.
Az első nap nem vittük a táskáját, talán akartam adni neki másnapra is örülnivalót.
A tanteremben (ahova másodikosként én is jártam :)) az első sorban talált helyet magának Kori mellett, és azonnal otthon érezte magát. Talán csak nekem volt furcsa a sok ismerősen ismeretlen tárgy, kép, polc, doboz. Ahogy a szülők rakosgatták a bekötött füzeteket, a tisztasági csomagokat, a hurkapálcát, félfamentest, megálltam egy pillanatra, és csak néztem Hannát, ahogy féltérden ül a székén, forgatja a névtábláját, az ovis jelével.
Nyugodt volt, és boldog.
Három órájuk volt aznap, mielőtt magára hagytam volna, még átöltöztettem, elköszönt, és eljöttem.
Az első héten még hárommal voltunk itthon, vártuk, mikor mehetünk érte, aztán lassan, ahogy teltek a hetek, előbb Mikolt, majd Áron is óvodába ment.
A rutinok kialakítása a pörgés mellett természetes módon nem sikerült azonnal, sokszor eszembe jutott, milyen lett volna egy évvel ezelőtt, mikor még Lelle icipici volt, és örülök, hogy épp így alakult, hogy mindenkire jutott egy egy hét, és Lelle is a helyén van, testvérek nélkül is.
Az órarendet lassan megtanultam, a mai napig gondolkodnom kell ugyan, hogy melyik nap mikorra is megyek, és főképp hova először, de már nem folyamatos koncentráció a teljes délelőtt. A különórák, napközi legalább annyi fejtörést okozott, mint annak idején a tanító néni kiválasztása. Ez utóbbiért minden nap hálás vagyok...
Természetesen én vagyok a renitens anyukák egyike, mert nem akartam a gyerekemet azonnal hatféle plusz dologgal terhelni, és eszembe sem jutott, hogy napközibe menjen.
Így idén kimarad a szolfézs és a hangszer, és nem jár külön nyelvórára sem.
Hétfőn úszni viszem Mimivel (idén korábbi csoportba kerültek, emiatt a kicsiket otthon tudom hagyni, és ez azt hiszem mindannyiunknak jó), kedden balett van a suliban, Lili nénivel. Ez a harmadik év, hogy jár, a mozgásán nagyon látszik, Lili néni pedig Lili néni, így ez nem volt kérdés.
A hétvégén eddig lovagoltak, ezentúl pedig mindkét nap síelni fognak.
Szerintem ennyi is bőven sok.
A mindennapos testnevelésből egyet az úszás miatt Hanna kihagyhat (ami egyébként egy tömegsport elnevezésű valami, rengeteg gyereket mozgatnak egyszerre (kidobós, fogócska... csupa hasznos holmi) a hetedik órában lenne, úgy, hogy aznap négy órájuk van...), kedden pedig néptánc van tesi helyett.
Drámájuk van hetente egyszer, Rea néni szintén egy főnyeremény.
A mindennapos testnevelésről rengeteg szó esett mindenhol, a magam részéről híve vagyok annak, hogy a gyerekek ennyi idősen minél többet mozoghassanak, de azzal nagyon nem értek egyet, hogy ezt úgy tegyék, hogy közben két utcával arrébb kell hurcolniuk minden cuccukat, mert csak ott van tornaterem, és azzal sem, hogy ezeket a foglalkozásokat nem erre képzett szakemberek vezessék. A nem megfelelő technikával végeztetett guggolások pl. inkább ártanak, mint használnak heti ötször.
Dóri néni, és az ő kisugárzása, habitusa olyan számomra, mint Csilláé volt az oviban, azzal a különbséggel, hogy Dóri néni tanítónak született, Csilla pedig óvónéninek. Ennél többet nem is tudok mondani erről.
Hanna a mai napig örömmel megy, és örömmel jön.
Minden délután, míg a többiek megeszik a második ebédet, megcsinálja a leckéjét, gondosan ügyelve arra, hogy az rendben legyen. Látom rajta, hogy igyekszik, de azt a fajta megfelelési vágyat, amire számítottam, amit úgy gondoltam majd tompítanom kell, nem.
Szívesen csinál plusz feladatokat, és akárhányszor kérem, hogy olvassunk, szalad a könyvéért. Biztosan nem marad ez mindig így, de az az érzésem, hogy Dóri néni tudja, hogy hogyan szerettesse meg a tanulást a gyerekekkel, legalábbis az enyémmel. És ez fantasztikus érzés.
A legkedvesebb történet az első hétről, amikor Hanna az autóban (ahol mostanság a fél életemet töltöm, de szeretem, mert lehet mindenfélét csinálni közben, és a kis térbe zárva a gyerekekkel... nos az nem olyan rossz :)) arról mesélt, hogy miről beszélgettek valamelyik órán:
- Mama, és Dóri néni azt mondta, hogy ezentúl nem csak úgy bemegyünk reggel a terembe, hanem amikor megérkezünk, akkor köszönünk egymásnak, hogy Jó reggelt Dóri néni!, Jó reggelt Hanna!, és aztán megöleljük egymást.
Azt hiszem, ez sokmindent elmond arról, milyen légkört teremt Dóri néni, aki egyébként egy halkszavú, de nagyon határozott tanító. A jóértelemben vett klasszikus.
Annyira megérintett ez a mondta, hogy hirtelen azt válaszoltam Hannának, hogy a minimum, hogy minden napot megköszönjük Dóri néninek, amikor elindul hazafelé.
Másnap azzal fogadott, hogy:
- Odamentem ma Dóri nénihez, és azt mondtam neki, hogy köszönöm a mai napot.
- De drága vagy Hanna!
- Dóri néni pedig azt válaszolta, hogy ő is köszöni, mert nagyon jó kis napunk volt.
... Nnna.
Dani szerepe a reggelekben manifesztálódik, bár tegnap a mateklecke kapcsán volt egy kis közös tanulás is, nagyon szépek voltak, ahogy együtt dolgoztak (Dani valaha matek szakon kezdett az egyetemen, évek óta elő előkerül, hogy milyen lesz majd, amikor eljön az ő ideje, hát eljött, és nagyon jó látni, hallani, ahogy felépül az a minimegoldás, és Hanna rácsodálkozik, és örül :))... szóval reggel ő indítja a hármat útjára, elviszi Hannát iskolába, a másik kettőt meg az oviba. Eddig egyszer mentem velük, hááát, nagyon más ez a falu reggelente, mint ahogy én ismerem :))), egy felbolydult hangyafészek. Gyönyörű, és rémisztő is egyben. A forgataggal, a rengeteg autóval, a hömpölygő gyereksereggel, a szaladgáló felnőttekkel. De Dani szereti, a gyerekek pedig azt, hogy az apjukkal lehetnek.
Tudtam, hogy más lesz, hogy pörgős lesz, hogy fárasztó lesz, de megtapasztalni nem ugyanaz, mint tudni. Hanna elfárad, minden délután alszik egy órát. Én pedig koncentrálok, hogy amit vinni kell, az meglegyen, és amit csinálni kell, az öröm legyen.
Egyébként pedig olyan hirtelen lett természetes, hogy van egy iskolásunk. :)
Talán én nem álltam készen eddig arra, hogy írjak, de az is lehet, hogy fontosabb a téma annál, mintsemhogy futtában megemlékezzem róla.
De mert a részletek halványodnak, a mondandó pedig még mindig nem ülepedett le teljesen, megbirkózom vele.
Valamikor a nyár vége felé talált rám Eszter, Zsuzsi, meg az általuk megálmodott Időkapszula, amibe azonnal bele is szerettem. Játszottam a gondolattal egy darabig, aztán rádöbbentem, a lehető legjobbkor érkeztek az életünkbe, hiszen a grafomániám és a képszerelmem mellett a legszívesebben Hanna oldalán képzeltem el magam az első iskolás napon.
Így alakult, hogy aznap reggel, amikor a gondosan kikészített ünneplőbe öltöztettem a nappaliban a kis kerek asztal tetején, más kezében volt a fényképezőgép.
Danival ketten voltunk vele végig az ünnepség alatt, a gyülekezőben fogtam a kezét, simogattam a selyemhajat, és meghatódtam a gondolattól, nagy lett. A nagyok között kicsi, de határozottan ott volt a helye a sorokban ücsörgő iskolások között.
Az első nap nem vittük a táskáját, talán akartam adni neki másnapra is örülnivalót.
A tanteremben (ahova másodikosként én is jártam :)) az első sorban talált helyet magának Kori mellett, és azonnal otthon érezte magát. Talán csak nekem volt furcsa a sok ismerősen ismeretlen tárgy, kép, polc, doboz. Ahogy a szülők rakosgatták a bekötött füzeteket, a tisztasági csomagokat, a hurkapálcát, félfamentest, megálltam egy pillanatra, és csak néztem Hannát, ahogy féltérden ül a székén, forgatja a névtábláját, az ovis jelével.
Nyugodt volt, és boldog.
Három órájuk volt aznap, mielőtt magára hagytam volna, még átöltöztettem, elköszönt, és eljöttem.
Az első héten még hárommal voltunk itthon, vártuk, mikor mehetünk érte, aztán lassan, ahogy teltek a hetek, előbb Mikolt, majd Áron is óvodába ment.
A rutinok kialakítása a pörgés mellett természetes módon nem sikerült azonnal, sokszor eszembe jutott, milyen lett volna egy évvel ezelőtt, mikor még Lelle icipici volt, és örülök, hogy épp így alakult, hogy mindenkire jutott egy egy hét, és Lelle is a helyén van, testvérek nélkül is.
Az órarendet lassan megtanultam, a mai napig gondolkodnom kell ugyan, hogy melyik nap mikorra is megyek, és főképp hova először, de már nem folyamatos koncentráció a teljes délelőtt. A különórák, napközi legalább annyi fejtörést okozott, mint annak idején a tanító néni kiválasztása. Ez utóbbiért minden nap hálás vagyok...
Természetesen én vagyok a renitens anyukák egyike, mert nem akartam a gyerekemet azonnal hatféle plusz dologgal terhelni, és eszembe sem jutott, hogy napközibe menjen.
Így idén kimarad a szolfézs és a hangszer, és nem jár külön nyelvórára sem.
Hétfőn úszni viszem Mimivel (idén korábbi csoportba kerültek, emiatt a kicsiket otthon tudom hagyni, és ez azt hiszem mindannyiunknak jó), kedden balett van a suliban, Lili nénivel. Ez a harmadik év, hogy jár, a mozgásán nagyon látszik, Lili néni pedig Lili néni, így ez nem volt kérdés.
A hétvégén eddig lovagoltak, ezentúl pedig mindkét nap síelni fognak.
Szerintem ennyi is bőven sok.
A mindennapos testnevelésből egyet az úszás miatt Hanna kihagyhat (ami egyébként egy tömegsport elnevezésű valami, rengeteg gyereket mozgatnak egyszerre (kidobós, fogócska... csupa hasznos holmi) a hetedik órában lenne, úgy, hogy aznap négy órájuk van...), kedden pedig néptánc van tesi helyett.
Drámájuk van hetente egyszer, Rea néni szintén egy főnyeremény.
A mindennapos testnevelésről rengeteg szó esett mindenhol, a magam részéről híve vagyok annak, hogy a gyerekek ennyi idősen minél többet mozoghassanak, de azzal nagyon nem értek egyet, hogy ezt úgy tegyék, hogy közben két utcával arrébb kell hurcolniuk minden cuccukat, mert csak ott van tornaterem, és azzal sem, hogy ezeket a foglalkozásokat nem erre képzett szakemberek vezessék. A nem megfelelő technikával végeztetett guggolások pl. inkább ártanak, mint használnak heti ötször.
Dóri néni, és az ő kisugárzása, habitusa olyan számomra, mint Csilláé volt az oviban, azzal a különbséggel, hogy Dóri néni tanítónak született, Csilla pedig óvónéninek. Ennél többet nem is tudok mondani erről.
Hanna a mai napig örömmel megy, és örömmel jön.
Minden délután, míg a többiek megeszik a második ebédet, megcsinálja a leckéjét, gondosan ügyelve arra, hogy az rendben legyen. Látom rajta, hogy igyekszik, de azt a fajta megfelelési vágyat, amire számítottam, amit úgy gondoltam majd tompítanom kell, nem.
Szívesen csinál plusz feladatokat, és akárhányszor kérem, hogy olvassunk, szalad a könyvéért. Biztosan nem marad ez mindig így, de az az érzésem, hogy Dóri néni tudja, hogy hogyan szerettesse meg a tanulást a gyerekekkel, legalábbis az enyémmel. És ez fantasztikus érzés.
A legkedvesebb történet az első hétről, amikor Hanna az autóban (ahol mostanság a fél életemet töltöm, de szeretem, mert lehet mindenfélét csinálni közben, és a kis térbe zárva a gyerekekkel... nos az nem olyan rossz :)) arról mesélt, hogy miről beszélgettek valamelyik órán:
- Mama, és Dóri néni azt mondta, hogy ezentúl nem csak úgy bemegyünk reggel a terembe, hanem amikor megérkezünk, akkor köszönünk egymásnak, hogy Jó reggelt Dóri néni!, Jó reggelt Hanna!, és aztán megöleljük egymást.
Azt hiszem, ez sokmindent elmond arról, milyen légkört teremt Dóri néni, aki egyébként egy halkszavú, de nagyon határozott tanító. A jóértelemben vett klasszikus.
Annyira megérintett ez a mondta, hogy hirtelen azt válaszoltam Hannának, hogy a minimum, hogy minden napot megköszönjük Dóri néninek, amikor elindul hazafelé.
Másnap azzal fogadott, hogy:
- Odamentem ma Dóri nénihez, és azt mondtam neki, hogy köszönöm a mai napot.
- De drága vagy Hanna!
- Dóri néni pedig azt válaszolta, hogy ő is köszöni, mert nagyon jó kis napunk volt.
... Nnna.
Dani szerepe a reggelekben manifesztálódik, bár tegnap a mateklecke kapcsán volt egy kis közös tanulás is, nagyon szépek voltak, ahogy együtt dolgoztak (Dani valaha matek szakon kezdett az egyetemen, évek óta elő előkerül, hogy milyen lesz majd, amikor eljön az ő ideje, hát eljött, és nagyon jó látni, hallani, ahogy felépül az a minimegoldás, és Hanna rácsodálkozik, és örül :))... szóval reggel ő indítja a hármat útjára, elviszi Hannát iskolába, a másik kettőt meg az oviba. Eddig egyszer mentem velük, hááát, nagyon más ez a falu reggelente, mint ahogy én ismerem :))), egy felbolydult hangyafészek. Gyönyörű, és rémisztő is egyben. A forgataggal, a rengeteg autóval, a hömpölygő gyereksereggel, a szaladgáló felnőttekkel. De Dani szereti, a gyerekek pedig azt, hogy az apjukkal lehetnek.
Tudtam, hogy más lesz, hogy pörgős lesz, hogy fárasztó lesz, de megtapasztalni nem ugyanaz, mint tudni. Hanna elfárad, minden délután alszik egy órát. Én pedig koncentrálok, hogy amit vinni kell, az meglegyen, és amit csinálni kell, az öröm legyen.
Egyébként pedig olyan hirtelen lett természetes, hogy van egy iskolásunk. :)
2013. október 9., szerda
Dacolva a technikával
A ruhaböngészdés oldal elvileg feléledt. :)
Mindenkinek köszönöm a segítséget, és a foglalásokat.
Jövő hétfőn cipőket, sapkákat, és felnőtt ruhákat teszek fel, ugyancsak hétkor. Természetesen egy postával tudom mindenkinek küldeni a csomagot, aki szeretné kivárni a következő hétfőt. (Kérek mindenkit, aki élne ezzel a lehetőséggel, hogy küldjön egy emailt, hogy addig ne csomagoljam össze az eddigieket... )
Aki pedig vásárolt a gyerekruhákból (vagy a héten még rendel), annak egy kis meglepetéssel készülök. :)
Szeretettel, Kinga
Mindenkinek köszönöm a segítséget, és a foglalásokat.
Jövő hétfőn cipőket, sapkákat, és felnőtt ruhákat teszek fel, ugyancsak hétkor. Természetesen egy postával tudom mindenkinek küldeni a csomagot, aki szeretné kivárni a következő hétfőt. (Kérek mindenkit, aki élne ezzel a lehetőséggel, hogy küldjön egy emailt, hogy addig ne csomagoljam össze az eddigieket... )
Aki pedig vásárolt a gyerekruhákból (vagy a héten még rendel), annak egy kis meglepetéssel készülök. :)
Szeretettel, Kinga
2013. október 6., vasárnap
Ajánlom... magamat.
Minireklám... vannak talán olyanok, akik a múltkori bejegyzés miatt megnézték már a Böngészdés albumokat.
A hogyan működik kérdésre a válaszokat megtaláljátok ITT.
A töltés pedig holnap, vagyis hétfőn este 7 órakor lesz, a szokásos délután 5 helyett (ha addig sikerül mindent feltöltenem... ).
Szeretettel várlak Benneteket.
A hogyan működik kérdésre a válaszokat megtaláljátok ITT.
A töltés pedig holnap, vagyis hétfőn este 7 órakor lesz, a szokásos délután 5 helyett (ha addig sikerül mindent feltöltenem... ).
Szeretettel várlak Benneteket.
2013. szeptember 30., hétfő
Minihírek
Hannának kiesett a hatodik foga.
Még a múlt héten, de ez nekem még ma is hír. :) Olyan szép ezekkel a hézagokkal a szájában, minden nap meghatódom rajta.
Ma pedig, először, mióta Viki levágta a nyár elején, össze tudtuk fogni a haját. Hihetetlenül szép az arca, ha copfja van.
Elfogultság ide vagy oda...
Holnapra az iskolába 54 csíkot kell összevágnom, amolyan szókirakó lesz belőle. Délután a lányok leültek hozzám, és segítettek. Mikolt technikája a hanyag elegancia (a betűk megmaradtak, és ez a lényeg), Hannáé a precizitás.
Amellett az élmény mellett, hogy lehet a néggyel egyszerre vacsorázni már, ez egy újabb rácsodálkozás volt nekem. Hm...
Mikoltnak szerdán névnapja volt. Erről, meg Mimiről is készül egy írás. Manapság ismét ő a legtöbb figyelmet igénylő gyerekem. Igyekszem...
Áron minden nap oviban volt. Az eredeti terv szerint három napot ment volna, de olyan jól érzi magát, és annyi figyelmet kap, hogy kipróbáltuk, milyen az öt napos hét. Jó.
Minden túlzás nélkül ő az egyik legkönnyebben kezelhető a csoportban, ezt pedig az óvónénik értéknek tekintik, nem pedig természetesnek, így Áronunk minden nap matricával, papírból kivágott autóval jön haza. Egyszer pedig Rita néni rajzaival (akinek amellett, hogy van vagy öt olyan kisgyerek, akik egyesével is egy egész felnőttet lekötnek egész nap, volt ideje arra, hogy meghallgassa, és lerajzolja mindazt, amit Áron mesélt neki... pl. a házunkat belülről hibátlanul, Erzsébet kilátóstul... majd mutatom)
Lelle nem eszik, legalábbis értékelhető mennyiséget nem, a kedve töretlen, és nem is beteg. Csak nekem furcsa, hogy hogy nem éhes... Néha kiabálja, hogy husi, de ez nagyjából kétnaponta fordul elő. Akkor aztán pótol.
Hálózsákban alszik, tartottam tőle, hogy nem fogja szeretni, de semmi baja vele.
Beszél, és énekel. A kedvencem tőle a bicó, bicó, szaladjál. :) Órákig képes fújni ezt az egyet.
Ma először elindult a fűtés. A rendes. Vagyis fent 17 fok alá süllyedt a hőmérséklet. Lent ez nem érezhető, itt marad a 20 fok, akármi is történik odakint.
Azért ma, hogy legyen ürügy a kemence begyújtására, kekszet csináltam, és hát igen. Változatlanul a legjobb döntéseink egyikeként figyelem a pattogó tüzet...
A keksz készítésében pedig az összes kislány segédkezett. Lelle elképesztően ügyesen formálta a gombócot, lapította a kis kezében, tette a tepsibe. Lassan nem marad dolgom. :)
Emellett pedig a hét kétharmadát autóban töltöm.
És akármennyire unalmas néha, az autózásban nagyon sok jó dolog van.
Lehet beszélgetni, meg zenét hallgatni (ez utóbbiban a legjobb, hogy feladtam a csakgyerekzeneszólhat elvemet, és rádiót hallgatunk... Lelle pedig instruál: Mama, cáncojj. És jár a kis feje :))))).
Nem érik a málna, és maradt egy jópár apró füge is a bokron. A szeder idén gyakorlatilag ehetetlen maradt, amit nem értek... a szilva pedig várja, hogy leszedjem. Gyalázat, de valószínűleg már csak pálinkának lesz jó. Sűrű ez az idei ősz, na.
A fotós blogon vannak képek, és a jövő hét hétfőjére tervezek egy nagyobb adag ruhát is feltenni a szokásos helyre. Csak mert kérdeztétek. :)
Még a múlt héten, de ez nekem még ma is hír. :) Olyan szép ezekkel a hézagokkal a szájában, minden nap meghatódom rajta.
Ma pedig, először, mióta Viki levágta a nyár elején, össze tudtuk fogni a haját. Hihetetlenül szép az arca, ha copfja van.
Elfogultság ide vagy oda...
Holnapra az iskolába 54 csíkot kell összevágnom, amolyan szókirakó lesz belőle. Délután a lányok leültek hozzám, és segítettek. Mikolt technikája a hanyag elegancia (a betűk megmaradtak, és ez a lényeg), Hannáé a precizitás.
Amellett az élmény mellett, hogy lehet a néggyel egyszerre vacsorázni már, ez egy újabb rácsodálkozás volt nekem. Hm...
Mikoltnak szerdán névnapja volt. Erről, meg Mimiről is készül egy írás. Manapság ismét ő a legtöbb figyelmet igénylő gyerekem. Igyekszem...
Áron minden nap oviban volt. Az eredeti terv szerint három napot ment volna, de olyan jól érzi magát, és annyi figyelmet kap, hogy kipróbáltuk, milyen az öt napos hét. Jó.
Minden túlzás nélkül ő az egyik legkönnyebben kezelhető a csoportban, ezt pedig az óvónénik értéknek tekintik, nem pedig természetesnek, így Áronunk minden nap matricával, papírból kivágott autóval jön haza. Egyszer pedig Rita néni rajzaival (akinek amellett, hogy van vagy öt olyan kisgyerek, akik egyesével is egy egész felnőttet lekötnek egész nap, volt ideje arra, hogy meghallgassa, és lerajzolja mindazt, amit Áron mesélt neki... pl. a házunkat belülről hibátlanul, Erzsébet kilátóstul... majd mutatom)
Lelle nem eszik, legalábbis értékelhető mennyiséget nem, a kedve töretlen, és nem is beteg. Csak nekem furcsa, hogy hogy nem éhes... Néha kiabálja, hogy husi, de ez nagyjából kétnaponta fordul elő. Akkor aztán pótol.
Hálózsákban alszik, tartottam tőle, hogy nem fogja szeretni, de semmi baja vele.
Beszél, és énekel. A kedvencem tőle a bicó, bicó, szaladjál. :) Órákig képes fújni ezt az egyet.
Ma először elindult a fűtés. A rendes. Vagyis fent 17 fok alá süllyedt a hőmérséklet. Lent ez nem érezhető, itt marad a 20 fok, akármi is történik odakint.
Azért ma, hogy legyen ürügy a kemence begyújtására, kekszet csináltam, és hát igen. Változatlanul a legjobb döntéseink egyikeként figyelem a pattogó tüzet...
A keksz készítésében pedig az összes kislány segédkezett. Lelle elképesztően ügyesen formálta a gombócot, lapította a kis kezében, tette a tepsibe. Lassan nem marad dolgom. :)
Emellett pedig a hét kétharmadát autóban töltöm.
És akármennyire unalmas néha, az autózásban nagyon sok jó dolog van.
Lehet beszélgetni, meg zenét hallgatni (ez utóbbiban a legjobb, hogy feladtam a csakgyerekzeneszólhat elvemet, és rádiót hallgatunk... Lelle pedig instruál: Mama, cáncojj. És jár a kis feje :))))).
Nem érik a málna, és maradt egy jópár apró füge is a bokron. A szeder idén gyakorlatilag ehetetlen maradt, amit nem értek... a szilva pedig várja, hogy leszedjem. Gyalázat, de valószínűleg már csak pálinkának lesz jó. Sűrű ez az idei ősz, na.
A fotós blogon vannak képek, és a jövő hét hétfőjére tervezek egy nagyobb adag ruhát is feltenni a szokásos helyre. Csak mert kérdeztétek. :)
2013. szeptember 28., szombat
Csuri
Lelle haja... a raszta korszak után elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbálkozzam valami igazán lányossal. Míg a reggeli joghurtját ette (epejest), befontam.
A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.
Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.
Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét.
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.
Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.
Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)
A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.
Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.
Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét.
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.
Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.
Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)
Címkék:
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Lelle haja
2013. szeptember 20., péntek
Sam was in da house
Múlt héten, kedden este a semmiből jött egy üzenet...
"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."
Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.
Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.
Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)
Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.
Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.
Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.
Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.
"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."
Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.
Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.
Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)
Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.
Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.
Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.
Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.
2013. szeptember 16., hétfő
Lombos fa
Múlt hét szerdán végre pont került az ovikérdés végére.
Amilyen súlytalanul indult, úgy nehezedett rám végül az utolsó pár napban a felelősség mindenki felé. Hogy úgy döntsek, hogy abban az észérvek mellett a szívem diktálta irány is érvényre jusson, hogy ne bántsak senkit feleslegesen, és hogy ne okozzak kellemetlenséget, plusz feladatokat senkinek.
A megoldás hirtelen, és váratlanul született.
Áron a cica csoportba került, ahol ő majdnem a legidősebb, és gyaníthatóan a korosztályát meghazudtolva valóban ő lesz a legérettebb.
Csütörtökön délben, amikor Mikoltot elhoztuk, fel is lépcsőztünk a csoportba, hogy megmutassuk magunkat, amúgy formálisan, hiszen engem is, Áront is jól ismer mindenki.
A folyosón Sigi néni jött szembe, az egyik óvónéni, mosollyal, lendülettel, a maga huszonpár évével, és azonnal németül szólt Áronhoz, aki ettől egy cseppet sem jött zavarba.
Betessékelt bennünket az öltözőbe, ahova Rita néni is kijött, és negyed óra alatt vagy tizenötször ölelte meg, puszilgatta meg Áront.
A kis kontaktusfüggő gyerekem pedig lubickolt ebben a szeretetben.
Két jel közül választhatott, a szilva alul maradt a jombos fával szemben.
Egy picit ismerkedtünk a szobával, ahol a nagy szőrös cica lakik, aki már meghalt (plüss). Végül kezet mosott a fürdőszobában, elképesztő rutinja van a testvérek miatt... aztán elköszöntünk (apró részletekkel nem terheltük egymást, én elmondtam, hogy Áron egy napsugár, ők meg azt, hogy milyen jó, hogy ide került), és eljöttünk.
A lombos fa, ahogy azóta már szépen begyakorolva ejtetik, két napig még alvás alatt is a nyakában lógott.
Csütörtökön mindenhol, mindenkinek mesélte, hogy ovis lett, határtalan volt az öröme.
Ma reggel elérkezett az első ovis nap. Legalábbis Áron számára.
Áron a sünis hátizsákkal indult, Dani vitte. Ahogy mindegyikük elsői meghatnak, Áron esetében sem maradt el a szívdobogás, és a várva várt telefon Danitól, hogy hogyan sikerült odaadnia ezt a kisCsillagot az óvónéniknek.
Pont úgy, ahogy a lányoknál, Áron is, miután átvette a cipőjét, és elköszönt Danitól, ment a dolgára. Régen beszoktattuk már őt. Mégha nem is tudja pontosan, milyen lesz ovisnak lenni, rengeteg apróságot ismer, és azzal is tisztában van, hogy mindez az ő kizárólagos világa. Nélkülünk.
Délben Lellével mentünk érte. Ebédelt még, nem zavartuk.
Ragyogó arccal jött ki, megölelt, aztán ment kezet mosni. Sigi néni első mondta az volt, hogy szétolvadtak tőle, annyira cuki. Biztosítottam, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként, mire arra kért, hozzak magammal néhány rongyot, mert ez kibírhatatlan olvadozás nélkül.
És hogy mennyire őszinte?
Áron, mikor végzett a fürdőszobában, odaszaladt Sigihez, megölelték, megpuszilgatták egymást, majd megkereste Rita nénit is, aki leguggolva ölelte meg, és mondta el többször, hogy mindjárt holnap és újra találkoznak.
Öltöztetni sem kellett, leült a padra, levette, elrendezte a szandálját, felvette az utcai cipőt, megfogta a mellényt, pulóvert (kérdeztem, hogy vigyem-e, lovagiasan visszautasított), és kisétált.
Délután nagyon nagyot aludt, és volt néhány nehezebb pillanatunk is, de ez így van rendjén.
Megnyugodtam, de minden saját érzésem eltörpül amellett az öröm mellett, ami Áron arcáról leolvasható. Biztosan lesznek még a mainál nehezebb napok is, de a legfontosabb ma megtörtént.
Elindult a harmadik is.
2013. szeptember 12., csütörtök
Treasury
Diskurzus arról, hogy milyen az, amikor Mikolt elvesz valamit, ami Ároné.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Hanna,
Hanna beszél,
Hanna iskolás,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt,
Mikolt beszél
2013. szeptember 11., szerda
Itthon
Négyen három helyről.
Hazaérnek, aki még nem ebédelt asztalhoz ül, meg az is aki amúgy igen, de még éhes. Hanna leckét ír.
Teszik a dolgukat.
Az látja csak, aki jól ismeri őket, hogy igyekeznek.
Végre befejezik a kötelezőket, és szavak nélkül vonulnak fel, a gyerekszobába. A nyitott ajtó mögül kihallatszanak a játék előkészületei, aztán szép sorban belelassulnak a közös délutánba.
Hazaérnek, aki még nem ebédelt asztalhoz ül, meg az is aki amúgy igen, de még éhes. Hanna leckét ír.
Teszik a dolgukat.
Az látja csak, aki jól ismeri őket, hogy igyekeznek.
Végre befejezik a kötelezőket, és szavak nélkül vonulnak fel, a gyerekszobába. A nyitott ajtó mögül kihallatszanak a játék előkészületei, aztán szép sorban belelassulnak a közös délutánba.
2013. szeptember 9., hétfő
Mégsem esszük azt olyan forrón
Hanna első hetéről szerettem volna írni, de azt majd holnap... Most az ovisaimról.
Mikoltot hátizsákkal ellátva tereltem ki az udvarra reggel. Ő volt az első, aki ébredt, és bár nem tűnt izgatottnak, azért kihúzta magát az almással a hátán, amit Hannától örökölt meg.
Áron kezébe nyomtam egy pár cipőt, hátha ma már egy picit be is mehet a gyerekek közé.
Gondoltam én.
Csináltunk egy képet is, mégiscsak nagy nap ez a mai, még Miminek is az első lesz, hiszen új óvónénit kap. (Lelle is beállt a kamera elé :), némileg közel, de szeretem ezt a manóarcot is :))
Mimikét letettük a szokásos helyen.
Sosem fogom megszokni a vegyes csoport őszi gyerekanyag cserélődését, ma reggel is rácsodálkoztam, mennyi új arc van bent a szobában. És mert az idén főleg nagyokkal duzzadt a létszám, olyan érzésem volt, hogy Mikolt kicsike közöttük.
Átkarolta a lábamat, amikor meglátta az új óvónénit.
Megölelgettem, nem tartott sokáig a ragaszkodása :), indult reggelizni, játszani.
A pulóvere a táskámon maradt, de mielőtt visszavittük neki, befizettük az ebédet, és beszéltünk a vezető óvónénivel is.
A tényállás szerint Áronnak még mindig nincs számomra is megnyugtatóan helye.
Hogy végülis hova fog járni majd a jövő héttől, soktényezős.
Huszonkilencediknek mehetne Mikolthoz, vagy abba a középső csoportba, ahol szerintem a legjobb helyen lenne. Az a lehetőség, amiről a múlt héten azt gondoltam több, mint lehetőség, nincs.
És lassan ott tartok, hogy feladom, és elfogadom azt a helyet, ahova papíron már felvételt nyert.
Egyelőre még nem megy.
És ezzel nehezítem a saját dolgomat, a vezetőét, és mostmár talán egy kicsit Áronét is.
Mert miután bedobtuk Miminek a pulcsit (addigra már megreggelizett, és javában játszott), Áron, a váltócipőivel a kezében kérdőn nézett rám, vajon megyünk-e a cica csoportba. Nemet kellett mondanom, ő pedig sírva fakadt.
A héten már nem vetem fel neki az ovikérdést, nem beszélünk róla többet. Amíg meg nem születik a végső megoldás, nem mondok neki semmit.
Azt tudja, hogy a héten biztosan nem megy.
Mikolt miatt egész nap pici gyomorszorítást éreztem. Hogy fogadja a sok újdonságot, beleértve a csoporttársakat, Hanna és Csilla hiányát, az új helyzetet?
Ragyogó arccal, és nagyon fáradtan kaptam vissza egykor.
Egy sünit szorongatott, amit aznap készítettek közösen.
Megnyugodtam.
Végülis minden gyerekem jó helyen van. :)
Mikoltot hátizsákkal ellátva tereltem ki az udvarra reggel. Ő volt az első, aki ébredt, és bár nem tűnt izgatottnak, azért kihúzta magát az almással a hátán, amit Hannától örökölt meg.
Áron kezébe nyomtam egy pár cipőt, hátha ma már egy picit be is mehet a gyerekek közé.
Gondoltam én.
Csináltunk egy képet is, mégiscsak nagy nap ez a mai, még Miminek is az első lesz, hiszen új óvónénit kap. (Lelle is beállt a kamera elé :), némileg közel, de szeretem ezt a manóarcot is :))
Mimikét letettük a szokásos helyen.
Sosem fogom megszokni a vegyes csoport őszi gyerekanyag cserélődését, ma reggel is rácsodálkoztam, mennyi új arc van bent a szobában. És mert az idén főleg nagyokkal duzzadt a létszám, olyan érzésem volt, hogy Mikolt kicsike közöttük.
Átkarolta a lábamat, amikor meglátta az új óvónénit.
Megölelgettem, nem tartott sokáig a ragaszkodása :), indult reggelizni, játszani.
A pulóvere a táskámon maradt, de mielőtt visszavittük neki, befizettük az ebédet, és beszéltünk a vezető óvónénivel is.
A tényállás szerint Áronnak még mindig nincs számomra is megnyugtatóan helye.
Hogy végülis hova fog járni majd a jövő héttől, soktényezős.
Huszonkilencediknek mehetne Mikolthoz, vagy abba a középső csoportba, ahol szerintem a legjobb helyen lenne. Az a lehetőség, amiről a múlt héten azt gondoltam több, mint lehetőség, nincs.
És lassan ott tartok, hogy feladom, és elfogadom azt a helyet, ahova papíron már felvételt nyert.
Egyelőre még nem megy.
És ezzel nehezítem a saját dolgomat, a vezetőét, és mostmár talán egy kicsit Áronét is.
Mert miután bedobtuk Miminek a pulcsit (addigra már megreggelizett, és javában játszott), Áron, a váltócipőivel a kezében kérdőn nézett rám, vajon megyünk-e a cica csoportba. Nemet kellett mondanom, ő pedig sírva fakadt.
A héten már nem vetem fel neki az ovikérdést, nem beszélünk róla többet. Amíg meg nem születik a végső megoldás, nem mondok neki semmit.
Azt tudja, hogy a héten biztosan nem megy.
Mikolt miatt egész nap pici gyomorszorítást éreztem. Hogy fogadja a sok újdonságot, beleértve a csoporttársakat, Hanna és Csilla hiányát, az új helyzetet?
Ragyogó arccal, és nagyon fáradtan kaptam vissza egykor.
Egy sünit szorongatott, amit aznap készítettek közösen.
Megnyugodtam.
Végülis minden gyerekem jó helyen van. :)
Címkék:
Áron,
Áron óvodás,
Mikolt,
Mikolt elsők,
Mikolt óvodás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






























































