2011. február 16., szerda
Óvoda, iskola, és a tegnapi éjszakám
Azt gondolom ilyenkor, hogy mindent elvettem Hannától, ami jó és fontos volt neki, az ovit, a barátait, játszóteret, a nagy kertet, a nagyobb családot. És pillanatnyilag nem tudok helyette semmi sem adni magunkon kívül, mert még mindig nagyon képlékenyek a keretek, és még mindig (vagy egyre jobban) meg van kötve a kezem, a mozgásterünk...
Forgolódom ilyenkor sokáig, merengek, mi lehet a jó megoldás, hogyan könnyítsek, kell-e könnyítenem, vagy türelmesebbnek kell lennem, magammal, vele, a körülményekkel. Sokszor jutok arra, hogy nekem egy hónap nem idő, neki igen. Benne most alakul rengeteg minden, most alapozunk, és ennek az alapnak jónak, élhetőnek, pozitívnak kell lennie, mert erre tettem fel ezt a pár évet, amit csak velük töltök. Sem nekem, sem nekik nem jó, ha szenvedünk, ha értelmetlen várakozás, óhaj az összes hétköznap...
Nyilván a legnagyobb súllyal az ovikérdés nyom, és egészen tegnapig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nem jön el a pillanat, amikor fogom az összeset és hazamegyek velük, lesz, ami lesz.
Aztán tegnap éjjel Mikolt nagyon köhögött, a pelusa pedig félrecsúszott, így összepisilte az ágyát, amit le kellett húzni, ... közben sírt, ezzel felébresztette előbb Áront, akit szopival igyekeztem visszaaltatni, de hallottam, hogy Hanna is megébred, és pisilni akar. Szegény Dani pörgött a lányok körül, én drukkoltam, mást nem tudtam tenni, nehogy Áron végérvényesen felkeljen.
Mire mindent elintéztünk, észrevettem, hogy Áron pelusa is óriási, elfogyott a vize is, így felkeltem én is, áttettem a kiságyba Áront, kicseréltem a pelust, és nekiindultam, hogy töltsek az itatójába vizet. (milyen tipikus szett ez :):) De amint kiléptem az ajtón, Mimi állt előttem, hiányolta Danit. Dani már visszaaludt, nekem meg már úgyis mindegy volt, hol töltöm az éjszaka további részét, bementem vele a szobájukba, és odakucorodtam az ágya mellé, mert fogni szerette volna a kezem. Ő elaludt, én gondolkodtam.
Eddig két lehetőség volt a fejemben. Hagyni, vagy kivenni.
Most pedig hirtelen elkezdtek tolulni a gondolatok, és egytől egyig értelmesnek, jónak, és megoldhatónak tűntek, bármennyire is gondoltam közben, hogy félálomban ülök egy kemény parkettán, a hátam fáj, a lábam zsibbad...
Igyekszem a gondolatsort visszaidézni, hogy ne csak a végeredmény legyen megörökítve...
Hanna óvónénije jó. De amit csinálnia kell, az sok. Rengeteg. A négy évesek óvónénije nem jó, és igazából nem csinálnak sokkal kevesebbet ők sem, már elkezdték a mandarint, és az olvasást is, vagyis nem megoldás a(z amúgy saját) négy éves korcsoportba adni.
A három évesekkel Auntie Julie van, aki Mikolt óvónénije lesz majd (ha lesz, ha viszem), aki Geathán kívül az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy érzem, jó.
Mi lenne, ha Hanna nem is egy, hanem két korcsoportot ugrana, ebben a csoportban van olyan, aki csak egy évvel fiatalabb mint ő, hiszen 2008 januári gyerekek is vannak ott. Még nem tanulnak akadémikus marhaságokat, csak angolul beszélnek, nincs bahasa, és mandarin sem, hamarabb végeznek, vagyis fél egykor már az ebéden is túl vannak, Hannának nem gond, ha kisebbekkel van... és még azt is el tudtam képzelni, hogy hamarosan Mikolt is megy, így együtt lehetnének egy darabig. És ha készen áll, átmehet Geathához, nagynak.
A három nap így is elég lesz, a maradék két napból pedig egyszer áthívjuk a négygyerekes családot játszani, Sarah egy évvel idősebb Hannánál, de teljesen jól eljátszottak a múltkor is, mégha Sarah csendesebb is, mint Hanna. Vagy megkérem a mamájukat, hadd menjen át Hanna, amikor ő a nagyobbakat tanítja, játszhasson Sarahval, én pedig áthozom Rachelt, aki Mikolttal egyidős. Sütök egy süteményt, és holnap délután becsöngetünk hozzájuk.
Az utolsó fontos elintéznivalóm, pedig a bevásárlóközpontban az angol tanfolyam feltérképezése, kétszer egy héten lehetne akár oda is járni, ha elég játékos, akkor mindenképpen a hasznára válna.
Egy órát ücsörögtem a sötétben, és úgy éreztem, elengednek végre az izmait, megnyugodhatok végre egy kicsit, hátha mindez működni is fog.
Nem hittem, hogy egy nap alatt minden összeáll.
Reggel Dani vitte, korábbra hoztuk a fektetést, így többet aludt, mint eddig, és mert tegnap nem volt ovi úgy tűnt, ki is pihente magát. Mosolyogva ébredt, jókedvűen indult, és bár volt némi nehézség az elválásukban, ami főleg annak szólt, hogy nincs semmi, amivel hirtelen el lehetne kezdeni játszani, megvárták együtt, míg Auntie Geatha megérkezett, és csak akkor ment el Dani. Hanna úgy tűnt, örül Geathanak, és nem bánja nagyon, hogy Dani elment.
Délben én mentem érte, Julie nyitotta a kaput. Nem gondoltam volna, de végül elmondtam neki, hogy az a tervem, hogy Hannát átkérem hozzá. Ült mellettem, hallgatott, és azt mondta, az én döntésem, tényleg csak a nyelvvel foglalkoznak, és ha nem bánom, hogy nincs akadémikus oktatás, akkor részéről teljesen rendben van. Hát cseppet sem bánom...
Geatha is csatlakozott a beszélgetéshez, örültem neki, hogy végül ő is bevonódik, nem szerettem volna semmit a háta mögött megoldani. Ő azt mondta, hogy már a múlt héten írt egy levelet az igazgatónak, hogy szerinte túl nagy az elvárás Hanna felé, és kisebbek közé kellene járnia legalábbis átmenetileg, míg meg nem érti a nyelvet. Nagyon jó érzés volt, hogy bár nekik egészen más rendszer van a fejükben, egészen más elvek szerint dolgoznak, megértik elfogadják, és partnerek abban, amit én szeretnék.
Végül úgy váltunk el, hogy holnap még Geathahoz megy Hanna, de hétfőn Julienál kezd. Geatha megölelgette Hannát, láthatóan azért ő is megszerette. Hanna nem reagálta le igazán az információt, nem ellenkezett, de nem is volt semmi jele a megkönnyebbülésnek.
Érdekes adalék, hogy ma egy kisfiú belevágta a ceruzát több helyen, a pólóján ott a nyom, és egy helyen a bőrén is felkarcolta... Ha nem veszem észre, nem tudom mondja-e. Nagyon sajnálom, és nem tudom, hogy egyébként is bántják-e, Tiffany biztosan durva vele, és nem szeretem, hogy nem mondja, illetve, hogy az óvónők nem tesznek semmit...
Így már fogalmam sincs, hogy mi a valóság, hogy a nyelv hiánya zavarja, vagy bántják... Még adok egy lehetőséget annak, hogy újra bizalommal teli legyen, és ha nem változik a helyzet, akkor már könnyen el tudom majd engedni azt az ideámat, hogy Hanna ovis legyen.
Délután Peti elment megkérdezni az angol tanfolyamot, hatra kaptunk felmérésre időpontot, épp amikor kiléptünk az ajtón jött a négygyerekes család. :) Picit beszéltünk, és megkérdeztem a mamát (még mindig nem tudom a nevét...) hogy lenne-e kedvük átjönni valamikor játszani. Elsőre nem értette, mit szeretnék, de amikor értelmezte, nagyon örült, már csak ki kell találnom mikor legyen.
A harmadik vágy, az angol tanfolyam végül nem teljesült, hihetetlen, de már ott is betűket tanítanak, a 11. órától kezdve az abc a lényeg... így fogalmam sincs, kiknek találták ki valójában. Viszont nagyon pozitív volt az élmény, mert a tanító, mikor megértette, hogy nekünk igazából a beszéd a fontos, elkérte a számomat, és megígérte, felhívja az egyik ismerősét, hátha az tud valakit ajánlani, aki eljön hozzánk rendszeresen, és beszél Hannával, tanítgatja. Vagy marad az, hogy én foglalkozom vele, ez azért korlátozottabb hatékonyságú és minőségű... Illetve harmadik lehetőségként ott van a british council is.
Nyugodtabb vagyok, bár vannak aggasztó tényezők, de remélem, hogy rövidesen leteszem a maradékot is, de egyelőre még el kell tudnom fogadni a "b" tervet, vagyis, hogy Hanna nem megy közösségbe, bármennyire is úgy érzem, szüksége volna rá. Csillánk itt nem lesz, ezt már biztosan tudom... :(
Kapcsolataink 1.
Három esélyes gated community közül kellett pár nap alatt választanunk, Josephy és a barátnője az Adorára szavaztak, ahol végül valóban kikötöttünk. Részben azért is, mert itt lakik J. barátja, és úgy éreztük, nem mindegy, hogy ismerünk-e valakit a kapun belül az első perctől, vagy teljesen idegenként kell beilleszkednünk.
Martinnal azóta annyi kapcsolatunk volt, hogy a karácsonyi összejövetelükre meghívott minket, és bármikor összefutunk, váltunk néhány szót. Nagyobbak a gyerekeik, igazából nincs kellő közös felület, ráadásul sosem látjuk őket :)
Akkor Josephy említett egy családot, akik négy gyereket nevelnek, amerikaiak, és a mama otthon tanítja a két iskolás korút. Örültem, hogy még valaki ennyi gyerekkel vállalkozott ugyanarra, amire mi, és elraktároztam magamban egy vágyat, hogy egyszer megismerjük őket.
Nem sokkal a beköltözés után sétáltunk a játszótérre, és egy szőke nő, három kislánnyal jött szembe. Danival mindig megjegyezzük, ha valakinek sok, és a mieinkkel azonos korú gyerekei vannak, gondolom a sorsközösség erősen összeköt az idegenekkel is. :):)
Aztán pár napra rá, a közértben álltunk a pénztárnál, és ez a nő, a három kislány és még egy fiúcska, no meg a papa álltak a másik sorban. A mi hármunkból kettő épp pakolt valahol, a nő nem is értette, miért mosolygok rájuk, aztán amikor mind a három előkerült, azt hiszem megértette. Én akkor már biztos voltam benne, hogy Ők azok.
A következő impulzus egy apró mozzanat volt csak, én teregettem, ők pedig elsétáltak az ablakunk alatt, és a szemközti háztömbbe mentek haza. (Van belőle négy, mind más tájolású, egészen véletlen, hogy ilyen közel élünk egymáshoz)
Újabb néhány nap múlva jöttek velünk szembe, megálltunk egy pillanatra a tűző napon, beszéltünk pár mondatot, de a gyerekek nem bírták túl sokáig, így mindenki sietett tovább a dolgára.
Egyszer összefutottunk a medencénél, aztán Dani is találkozott velük, és utoljára egy haletetésből hazafelé tartva utolértek.
Hogy mindez miért fontos nekem, hogy ilyen részletességgel leírjam... mert hiába a közelség, hiába a hasonlóság, olyan nehéz megtalálni azt a helyet, időt, témát, amin át el lehet indulni egymás felé, pedig érzem, hogy ők olyan emberek, akikkel mi is, és a gyerekek is szívesen vagyunk.
Csendesebbek, sokkal fegyelmezettebbek a gyerekek, és talán kevésbé nyitottak a felnőttek, de valamiért mégis úgy hiszem, közünk volt, és lesz egymáshoz. A két kisebb nagyjából a két lány korabeli, ők is lányok, a nagyobbak pedig 9 és 7 évesek, a legidősebb fiú.
Minden nap gondoltam rá, hogy átmegyünk, viszünk valamit, és meghívjuk őket, de eddig még mindig elég bénának éreztem magam, hogy nekivágjak. Pedig szükségünk van a kapcsolatokra, mégha tudom, ők szeptemberben hazamennek, mi pedig maradunk. És mert ők csak egy évre jöttek, sokkal kevésbé nyitnak, vagyis a lépést nekem kell megtennem...
Elmaradt bejegyzések listája
Aztán Áronról is, aki pedig tegnap volt 14 hónapos, és még a 13 befejezésével sem végeztem.
Van még két kirándulás, aminek elmaradt a krónikája, és nem írtam még Petiről sem külön.
A mit eszünk kérdésre sem sikerült még válaszolnom, no és az apróságokkal is adós vagyok, pedig minden napra jut belőlük bőven.
De mert egészen más foglalkoztat nagyon, így most ezek közül egy sem kerül kifejtésre, de meg kellett, hogy írjam ezt a listát, legalább, hogy utólag rápillantva tudjam, mi mindent szeretnék...
2011. február 12., szombat
Nem bírtam kivárni
A hét közepére olyan elemi erővel tört rám a bizonytalanság elviselhetetlen érzése, hogy szerda este könyörgtem Daninak, most azonnal keressünk egy helyet, ahol megnézik, és megmondják Csöpp nemét.
Telefonálgattunk, volt is egy intézmény, ahol este fél 10ig bent voltak, de épp aznap már mindenki elment negyed nyolckor... így maradt a bizonytalanság, de picit megnyugodtam, pláne, hogy Dani megígérte, másnap kér egy időpontot.
Csütörtökön azzal jött haza, hogy szombat reggel mehetünk, vázolta, hogy mennyibe kerül, és hogy furán néztek, amikor mondta, hogy nem kell orvos, mert az van nekünk... akkor minek akarunk hozzájuk menni, orvos pedig kell, hogy lássa a leletet, mert ez egy rendes vizsgálat, nem mozi... igazuk van persze, mások a szempontjaink.
Letettem, legalábbis azt hittem, egészen tegnap estig. Dani korábban ért haza, nekem pedig egészen elfogyott a maradék türelmem, és úgy döntöttem, menjünk el a helyi rendelőbe, ahol csak 2d-s uh van, de az orvost nagyon kedveljük, ez olcsóbb is, és igazából tényleg nem mozizni szeretnék, csak megnyugodni végre, hogy tudjam, kire gondolok... A türelmet még mindig nem sajátítottam el, ez tény, de ez van.
Dani felhívta a rendelőt, az orvos épp hazamenni készült, de végül várt még 5 percet, ennyi kellett ugyanis, hogy megérkezzünk. Mosolygott a kínlódásomon, de nagyon készséges volt, mindent megnézett, amit az ő eszközeivel lehetett, méretét tekintve pontos a számításom még mindig, és addig nézte, amíg meg nem mondta...
És most nagyon csúnya dolgot teszek, nem mondom meg, mit mondott... Mert azt mondta, hogy biztosra a 28. héten tudja csak megmondani. És hiába tudom, hogy amit láttunk, az több, mint valószínű, mégsem merem leírni.
De... hamár én ilyen zsivány vagyok, megpróbálok készíteni egy kis játékot, szavazósdit oldalra a számlálója alá, és kíváncsian várom, ti mit gondoltok, kisfiú, vagy kislány Csöpp. 21-én megyünk a saját orvosomhoz, ami már csak kilenc nap, ha ő is megerősíti, amit dr. Veelan mondott, akkor megosztom.
Ovi saga befejező gondolatok
Tegnap éjjel egy filmnézést követően és egy kicsit engedve hogy ülepedjen, még egy posztnyi gondolat kikívánkozik belőlem. Most olvastam a kommenteket, és mindben volt néhány azok közül, amik foglalkoztattak, amire jutottam...
Eltelt a péntek, és azt láttam Hannán, hogy a délutáni alvást követően a szeme pirossága is elmúlt, a kedve pedig visszatért. Az egy hét szünet az előző héten valószínűleg éppen elég volt ahhoz, hogy elszokjon a hirtelen nagy terheléstől. Ez a terhelés ráadásul szerintem túlzott, nem a korának megfelelő, és semmi olyasmire nem készíti fel, amire most, vagy a későbbiekben szüksége van, lesz.
A Time Out magazin épp a mostani számában foglalkozik azzal a témával, hogy az ázsiai módszerrel a gyerekek messze elhagyták már a kortársaikat szerte a világon matematika tudásukban, de hogy ennek mi az ára, arról nincs szó. Pedig azt gondolom, hogy sok mindenre van szüksége egy három-négy éves gyereknek, de főleg arra, hogy lehetősége legyen önmagának lenni, legyen előtte cél, de azt a képességei, készségei figyelmbevételével támasszák, és mindenekelőtt legyen ideje, lehetősége a játékra.
Megdöbbentő, hogy milyen szegényes a játékkínálat. Ma délután a holnapi szülinapi zsúrra próbáltam egy négyéves kisfiúnak ajándékot venni. A kisautókon kívül kardok, villogó, sziránázó butaságok, és thomas, valamit lego és duplo az éppen aktuális rajzfilmslágereknek megfelelően, ennyi volt a kínálat. Pedig ez nem egy apró bolt, hanem Malajzia legnagyobb játékáruház láncának egy tagja volt. A kislányoknak nem vesznek babát, rettentően kevés a szerepjáték, soha nem látok az utcán babakocsit tologató gyereket.
A magyar óvodarendszer előtt, legyen az hagyományos, vagy bármilyen alternatív, megemelem a kalapom, pedig biztosan nekünk is van hova fejlődnünk...
Hanna ovis létével kapcsolatban: rengeteg energiát, figyelmet fordítottam mindig arra, hogy a gyerekeim éppen aktuális mentális, pszichés és kognitív szintje előtt legalább egy lépéssel járjak, hogy a koruknak, és érdeklődésüknek megfelelő játékaik legyenek, úgy választottam foglalkozást, vagy sportot, hogy mindig szempont volt, hogy ne legyen terhelő, de legyen ha igénylik, így alakult, hogy Hanna lovagolt, Mikolt nem, vagy nem nagyon. A legfontosabb szempont pedig az, hogy a gyerekkorukra úgy emlékezzenek, hogy színes, kacagással és játékkal teli volt, nem pedig kényszerből beosztott, erőszakkal fejlesztett, a felnőttvilágra vágyakozó időszak.
Nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy gyerek maradhasson és aközött, hogy bizonyos lépeseket megtegyen. Mi magunk sem a karbatett kézzel a sorsunkba beletörődő típusok vagyunk, nyilván ebből fakadóan hajlamosak vagyunk engedni, hogy a gyerekeink is megküzdjenek, ha kell némi szülői segítséggel, de mindig balanszírozva, vigyázva, hogy megtaláljuk azt a pontot, ameddig még nem rombol a teher, hanem erősít.
Ezt vallom ma is.
Ha ebben az országban valamihez nem értenek, vagy valamit nem értenek, az a gyerekkor. Mintha úgy gondolkodnának, hogy kortól függetlenül minden gyerek képes megtanulni számolni, olvasni, mintha az iskolás lét, és az akkori teljesítmény pusztán azon múlna, hogy gyakorlta-e ezeket a feladatokat már három évesen, vagy sem. Elmékeztet ez engem a kicsinyített felnőtt mára már igencsak meghaladott szemléletére.
Ami miatt még nem szeretném feladni azt a folyamatot, amiben Hanna éppen benne van, az sokrétű. Egyfelől nincs körülöttünk senki, akivel magyarul tudna beszélni, viszont minden körülöttünk élő gyerek beszél angolul. Vagyis ha azt szeretném, hogy Hanna barátokat szerezzen, meg kell tudnom teremteni a lehetőséget. A legkézenfekvőbb, ha napi három órát idegen nyelvi közegben tölt, természetesen egyáltalán nem mindenáron, de mégsem megfutamodva az első nehézség miatt.
A szocializáció közege az óvoda. Sajnos itt nincs játszótér, az éghajlati adottságok miatt a külső térben is csak ritkán találkozunk kortársakkal. Ha nincs ovi, akkor kell valamilyen más fórum, ahol tudunk kapcsolódni, de ez sosem lesz olyan intenzív a gyerekeknek, mintha rendszeresen, és állandó közösségbe járnak.
Ez az intézmény play school. A legtöbb helyi azért nem adja ide a gyerekét, mert túlságosan komolytalannak tartja az oktatást. Nem készíti fel a gyerekeket az iskolára. A helyire. Vagyis abban egészen biztos vagyok, hogy a környéken egyelőre nincs opció. Hogy visszakérjem egy évvel kisebb csoportba, az az ottani tanító személye miatt necces. Ráadásul már ott is elkezdték az olvasást, írást, vagyis a kétévesek közé kellene járnia ahhoz, hogy annyit játszhasson, amennyit csak szeretne. Nem jó. A mandarint okító néni nagyon jó, énekelnek, táncolnak, rajzolnak, emiatt nem kérném, hogy ebből maradjon ki Hanna. Geatha nagyszerű, így az sem kérdés igazán, hogy maradjon-e vele.
A kérdés inkább az, kell-e nekünk egyáltalán ez az ovisdi, vagy sem. Három napra adom, ebben már biztos vagyok. A jövő héten felhívjuk az induló nemzetközi iskolát, beszélünk velük, hogy ők milyen hitvallást követnek majd, és részben bízom, részben pedig fázom, mert egyáltalán nem biztos, hogy az idén tudjuk majd finanszírozni. Jövőre is csak akkor, ha sikerül a következő évi alkuba bennfoglalnia Daninak. Közben pedig nagyon nehéz a szívemnek, hogy ennyiszer vált közeget, közösséget Hanna.
Ha úgy látom, hogy a három nap sem jó, akkor egy darabig biztosan szüneteltetjük majd az ovit, és helyette (hála Petinek van mégegy felnőtt, akire lehet számítani, időben, fizikai jelenlétben) eljárunk párszor valamiféle rendszeres foglalkozásra, és marad a hit, hogy így is megérti lassan, hogy mit mondanak neki, és találkozunk olyanokkal, akik idővel közel kerülhetnek hozzánk. Persze ezt kerítésen belül lenne a legjobb... de nem lehet minden tökéletes. :)
A tegnap éjszakai végkövetkeztetés az volt, hogy ha nem tudjuk nemzetközi iskolába adni iskolás korára, akkor egészen biztosan keresnünk kell hosszútávó közeget, ahol élni akarunk, tudunk, mert egészen elkeserít a gondolat, hogy mi következik egy ilyen ovirendszer után az iskolában. Tudom, hogy van jó iskola, és azt is, hogy mennyibe kerül...
Hanna tegnap óta újabb énekeket és szavakat mond, ma pl csak rákérdeztem, tudja-e mit jelent az a szó, hogy flower, és rávágta. netto három hetet járt eddig oviba. Vagyis egészen gyönyörűen halad, én pedig tényleg gyötrődöm, és igyekszem a lehetőségekhez képest a legjobb megoldást kiokoskodni. Nem egyszerű...
Köszönöm a sok kommentet, rengeteget adott, érzelmileg is és gondolatilag is.
2011. február 11., péntek
Ovi update
Kicsit reagálva a tegnapi bejegyzésre... :)
Hát persze, hogy vérzik a szívem, hát persze, hogy a legjobbat szeretném én is Hannának, és a többieknek is. A mi utunk most ez, itt lenni. Ebből kell kihoznom a legtöbbet, úgy, hogy lehetőleg kapjanak, és ne azt érezzék, meg kell felelni, kötelességet teljesítenek.
Mindehhez hozzátartozik, hogy otthon nagyon sok szempontból speciális volt az ovikezdés. Hanna majdnem négy éves volt már, családtaghoz ment, régi barátokkal egy csoportba, a szülőfalujában, ahol mindenki az anyanyelvén beszélt hozzá. Nagyon régi vágya teljesült, és azt hiszem természetes, hogy nemhogy nem sírt, de minden nap azt kérte, hadd aludjon ott.
Nos ezt az állapotot szeretném elérni, hogy ő akarjon menni, semmi értelme annak, ha sír, ha kiborul, ha nagyon elfárad, ha kötelességből csiál bármit. Van a szomszédunkban egy amerikai család, négy gyerekkel, ők otthon tanulnak. Vonzó, és azt hiszem, a magyar dolgokat amúgy is én fogom neki megtanítani, de egyben azt is hiszem, hogy szüksége van a társaságra, a korlátokra, más felnőttek megerősítésére.
Most eljutott a határaiig. Viszont elég muníciót kapott, hogy képes legyen küzdeni, és arra is, hogy szóljon, ha már nem megy. És ezt nagyon nagyon szeretem benne. Az én dolgom, hogy a körülötte lévő felnőttekkel elfogadtassam, hogy Hanna bármennyire is magas, szociálisan bármilyen érett és érzékeny, igenis hátrány a számára a nyelvismeret hiánya, és még kicsi ahhoz az elvárástömeghez, ami egyszeriben rázúdult.
Az óvónők szerencsére partnerek, de azt is tudom, hogy ha nem megy, akkor kisebb hatékonysággal érik benne a nyelv, én mégis, mint mindig a fokozatosságban hiszek. Egy héten három nap bőven elég, magamban pedig formálgatom, hogy hogyan segítsek neki a leghatékonyabban. Minden nap tanulunk itthon pár szót, kifejezést, játék közben, és úgy tűnik, nagyon fogékony erre a módra is.
A múlt héten szünet volt, hétfőn nem ment, ma volt a negyedik nap, én pedig azt gondoltam, bíni fogja. Nem így lett. Hozzátartozik mindehhez, hogy nagyon későn feküdt, és már reggel sírva ébredt. Én vittem, út közben boldog volt, hogy kettesben vagyunk, és őszintén szólva nekem is jól esett. Bent aztán nem akart elengedni, az óvónéni is késett, az ő másfél évese sem aludt el háromig a tűzijátékok miatt, és mivel mi is későn értünk be, azonnal mennie kellett volna foglalkozásra, nem volt szabad játék már. Görbült a szája, kérte maradjak. Fél óra után, amikor tényleg mindketten megpróbáltunk mindent, úgy döntöttem, hazajövünk. Megértették, Hanna megnyugodott.
Út közben beszélgettünk, elmondtam neki, mennyire ügyesen kezelte az egész eddigi ovis létet, és mennyire szeretném mosolyogni látni, mert jól érzi magát. Nyilván nem célom, hogy minden alkalommal, ha nem érzi jól magát, hazahozzam, de ez most sok volt. Egy idő után ő maga mondta, hogy most hétvége jön, és hétfőn majd megy újra. A lehetőség így is úgy is nyitva.
amiben biztos vagyok, hogy három napot fogom csak vinni, és itt helyben keresünk (mert van) játékos angol nyelvtanfolyamot, ahol velem együtt lehet, és játszva kifejezetten vele foglalkoznak.
Mindezzel együtt még mindig nagyon büszke vagyok rá, és bízom benne. És hiszem, hogy attól, hogy valami nehéz, még nem kell hogy megfutamodjunk, inkább lassítunk, és erősítjük azt, amit kell. Hanna nagyszerű.
2011. február 10., csütörtök
Kiddies Patch, avagy az ovi az én szememmel
Ezzel együtt tartottam magam ahhoz az egyik alapelvhez, hogy a jó ovi közel van. A második legfontosabb az óvónő személye, amiről semmit sem tudtunk egészen addig a napig, míg Hanna először ment be Danival, hogy már ott töltse a délelőttöt. Amit tudtam, hogy nincsenek játékok, hogy minden szoba fala lukas, (ez a dizájn része, színes körök vannak festve a falakra, színes stukkók vannak a plafonon, kör alakú az étkező, ami a közös térből van leválasztva, és a csoportszobák falain is ilyen színes lukak vannak, amin a kisebbek akár ki is tudnak mászni. Praktikusan mindenhol zaj van, kivéve a számítógép szobát, ami szeparált, és a legkisebbek helységét, ahol alkalomadtán alszanak is) nagyon kevés a könyv, a közös térben kevés a mozgásra alkalmas játék (egy kisház, pár ugráló csacsi, és néhány labda...) és csak nagy ritkán mennek ki az udvarra, akkor sem használják az amúgy zseniális medencét... Szóval nem minden fenntartás nélkül engedtem el Hannát, aki viszont magához méltóna nagyon készült és nagyon nagy örömmel indult első nap.
Hogy mit csináltak, sosem derült ki teljesen, mert Hanna annyira elfáradt délre, mikor mentem érte, hogy nem mesélt szívesen, délután pedig élvezte, hogy végre valaki megérti amit mond... Apropó... Eleinte sem magyarul, sem az általa használt halandzsanyelven nem szólalt meg odabenn, minden nap, amikor mentem érte, kérdeztem az éppen ügyelő nevelőt, milyen napja volt Hannának, de eleinte azon kívül, hogy nem sírt, nem sokat tudtak mondani.
Szép lassan derült ki, hogy ki Hanna óvónénije, a nevét is megtudtam idővel, Auntie Geatha a neve, egy indiai hölgy, picivel idősebb a kislánya, mint Áron. Minden alkalommal, amikor mentem, igyekeztem beszélni vele, és egyre inább úgy véltem, Hanna jó kezekben van. Geatha nem bűbáj, de szeretetre méltó és szerető, a határokat kellőképpen tartó, de ugyanakkor egyénileg engedő, kooperatív pedagógus és ez nekem nagyon fontos.
Az első héten nem nagyon történt lényeges, minden nap volt valami apró alkotás, de sokszor éreztem úgy, hogy inkább gyerekmegőrző ez az intézmény, mint óvoda. A második héten Hanna hazahozta az órarendet, nekem meg elkerekedett a szemem... ugyanis minden nap fél órás beosztásban vannak "tantárgyaik", matek, tudomány, sport, olvasás... és nem utolsósorban mandarin és maláj nyelv... ja és számtech. Egy cseppet sem csodálom, hogy Hanna délután három és fél órát alszik...
Nagyon leterhelőnek vélem, amit csinálnak, főleg, mert Hannu az 5-6 évesek közé jár, és bár nem ő a legfiatalabb, ő az egyetlen, aki nem beszél angolul, vagyis nem érti, amit kérnek tőle, csak utánoz, igyekszik követni amit a többiektől lát, ezt viszont derekasan.
Ma egészen hosszan voltam bent reggel is, és délben is, mert Hanna ma elször azt mondta, nem szeretne menni... Mert nagyon sok mindent kell csinálni, és nem engedik, hogy könyvet nézegessen... válaszolta a miértre. Igyekeztem minden pozitív vonatkozást felsorolni, és elmesélni, hogy sokszor nekünk sincs kedvünk a feladatainkhoz, és persze sokkal jobb lenne, ha többet játszhatna, blablabla... és elindultunk.
Bent kérte, mondjam meg az óvónéninek, beszéljen hozzá magyarul, hagyjam bent vele Mikoltot, esetleg maradjak vele én is. Beszéltem Geathaval, aki megerősítette, hogy tegnap nagyon sokat dolgoztak, megmutatta a matek munkafüzetet... szerintem legalább 2. osztályos szint, ebből 5 oldalt csináltak a többiek, Hanna kettő és felet. itthon a magyar feladatos könyvben egyszerre egy dolgot csinálunk... Ráadásul 1-10ig számolnak, olyan feladat is volt, amiben négyzetben vagy háromszögben szétszórva számok voltak, ezeket kellett összekötni úgy, hogy 1-10ig a háromszögekben lévőket és a négyzetben szereplőket külön... amikor jöttünk, Hanna még fel sem ismerte a számokat... Szerintem nagyon sok ez egyszerre, pláne, hogy pillanatnyilag az angol is kihívás számára.
Geatha nagyon együttműködő volt, amikor meséltem neki, hogy Hanna ma nem szeretett volna jönni, kérdezte, hogy mennyit várjon el tőle, mit gondolok, mi lehet a megoldás... és megerősített, hogy Hanna zseniális, ahogy igyekszik helytállni. Megbeszéltük, hogy ha látja, hogy fárad, még egyszer megkéri, hogy fejezze be, amit épp csinál, aztán engedje könyvet nézegetni.
Nagyon sajnáltam Hannut és egyben nagyon büszke vagyok rá. Elképesztő teljesítmény tőle, hogy alig múlt négy éves, és érti, hogy ez nem habostorta épp, de küzd, csinálja, kérdez, minden nap új szót hoz, ma már érti, hogy skirt, panties, t-shirt, chicken, shoe, bottle, teacher, water, mondja, hogy thank you, good morning, bye bye, see you tomorrow. Elszámol tízig, ma este a ten után azt mondta: - Papa, el tudok számolni tenig. Az mennyi? :):)
És hogy őszinte legyek, én már régen kiborultam volna a helyében... Ráadásul a babáját, ami szerintem nagyon fontos kapaszkodó volt neki, azt hiszem elhagyta, emiatt nem visz magával semmit az utóbbi napokban... holnap szerintem adok neki egy másikat, bármi is legyen, de szüksége van egy kis kapaszkodóra.
Összesítve... kedvelem a nevelőket, jó, hogy szép és tiszta a környezet, jó, hogy pl. hagyják a gyerekeknek, hogy maguk merjenek levest, hogy amikor alkotnak, soha nem szólnak bele, hogy azt hogyan teszik... de ezek talán természetesek is, csak itt minden nagyon más, és ha valami pozitív, annak duplán örülök... Viszont rettenetesen utálom, hogy úgy érzem, Hanna a próbagyerekünk, és tehetetlennek érzem magam sokszor, hogyan könnyítsem meg a dolgát. Persze itthon a kimaradó részeket igyekszem pótolni (helyes ceruzafogás, sok rajz, krétázás, sport, rengeteg mese, ének), de mert leginkább iszonyú fáradt, nem erőltetek semmit. Jó, hogy sokat babázik, főz, mindent eljátszik, bábozunk, szeretgetem. Bár néha nem egyszerű, kis furdancs a fáradtságtól...
Most épp itt tartunk, még nincs igazi jó barátja, Tiffany, aki mindenki mással undok állítólag, Hannával nagyon kedves, Hanna szeret vele játszani, de ez még nem barátság. Remélem egyre könnyebb lesz neki, ahogy a nyelvet elkezdni érteni, és ezt a fura, nagyon iskolás tempót is megszokja. Deszeternék ide egy Tarkabarka óvodát Csillástul... Flórástul......
Kis színesek
Legelébb a legfrisebb és legbosszantóbbról.
Kínai újév van, ami rendben is lenne, meg tiszteletre méltó, hogy megadják a módját, de lassan kezd tele lenni a kis zsákom azzal, hogy a 15 napig tartó "fesztivál" szerves része a minden este (mondom, minden este) 11 és 1 közé iktatott tűzijáték, petárdaszó... Amitől a gyerekek természetesen fel fel ébrednek, Hanna már fényes nappal sem mer egyedül kimenni pisilni, mert attól tart, hogy durrogtatni fognak. Olyan, mintha egy háborús övezetben élnénk. Kezdek lassan úgy gondolni erre az ünnepre, mint egy hatalmas üzleti lehetőségre... Csak épp nekem nem az, de még csak nem is szimpatikus.
És hamár kibosszankodtam magam, néhány nagyon kedves mozzanat a mából...
Délután Dani elé mentünk, mert itthon hagyta az autót, Petinek pedig szerettük volna végre megmutatni a belvárost. A gyerekek nagyon lelkesek voltak az ötlettől, hogy lehet medencézni a klcc parkban, a forgalom is kezelhetőnek bizonyult, és szokásunktól eltérően még fényes nappal érkeztünk a játszó részre. Áron Peti kezét csak néha néha engedte el, én egy padon ülve néztem őket, jólesett a látvány, mégha Dani hiányzott is a teljes jóérzéshez. Áront alig lehetett kihozni a vízből, a lányok idővel átkérték magukat a játszótérre.
Miután elfoglaltunk két hintát, Mikoltot löktem, a szemközti padon egy csak a szeme kint, feketébe burkolózott nő ült. (A legtöbbjüknek gyönyörű szeme van, nekem pedig minduntalan rándul egyet a gyomrom, amikor rájuk nézek... ma egy férfit három feleségével láttunk az egyik legcsillogóbb plázában... nagyon idegen, és egyben nagyon felkavaró is ez nekem) Mikolt nézte a nőt, majd egy idő után azt kérdezte:
- Mama, miért öltözött csónakba?
Nem értettem elsőre, visszakérdeztem kétszer is, de amikor határozottan mutatott a nőre, meggyőzött, hogy rá gondol. Azóta sem sikerült kiderítenem, mit látott Mimi.
(Negyed egy van, és még mindig olyan elemi erővel lövik a rakétákat, hogy dani az imént elviharzott... talán kideríti, kik és miért lődöznek ennyit... A történethez hozzátartozik, hogy a kínai újév hetedik napja (ami amúgy tegnap volt) mindenki születésnapja egyben... lehet, hogy a mai emiatt kivételesen zajos éjjel, de tényleg nagyon bosszantó, hogy én azért nem alszom, mert félek, a gyerekek felkelnek rá. Dani visszaért, mindenhol lőnek, a mellettünk lévő réten konkrétan mintha augusztus 20. volna, hatalmas mennyiségben sorakoznak a kellékek... Tényleg miről szól ez?...)
Áron alszik. Az esti szeánsz részét képezi a rövidített szopi, majd a kiságyba be, és kimászkálás. Többnyire a negyedik után az ágyában alszik el. Megerősödött újra, hogy igenis megérnek rá, hogy kiköltözzenek, csak győzze kivárni, aki úgy gondolkodik a kérdésről, mint én. Még győzöm. Tegnap előtt kezdődött, hogy újabb elemmel bővítette a készletet, ami úgy néz ki, hogy én a hátamon fekszem, ő pedig rámászik a hasamra, a füle épp a szívemen van ilyenkor. Nagyon nehéz, de nagyon édes, így persze hogy semmi ellenvetésem. Ma este, egy ilyen akció után megfogta a kezemet, és mozgatni kezdte, először nem is értettem, mit szeretne. Aztán rájöttem, azt akarta, hogy simogassam a hátát. :):) Egészen hihetetlen :):) A "hangzaj" miatt vagy tízszer ismételte meg a műveletet, most az ágyában alszik, én meg reménykedem, hogy nem ébred fel...
2011. február 7., hétfő
Hétfogú és játszik
Épp amikor már elkezdtem azon mélázni, hogy újra egy inkább paramétereket bővítő kis ösztönlénnyel élünk, olyan dolgokat produkál, hogy csak pislogunk. Talán eddig tényleg mindenével a fognövesztésen munkálkodott volna.(.. no meg az evésen, és a nyúláson. Mostanra majdnem 11 kiló és 80cm. Ma kiderült, hogy legalább 20as a lába. :))
Ha ennél nemesebb akarok lenni, akkor Áronunk a legszebb emberi viselkedési módokat produkálja, kezd kommunikálni, de úgy, hogy közben figyeli a mi reakciónkat, kezd a humora és a kreativitása egyre inkább előtérbe kerülni, és mindezt úgy, hogy közben társakra van szüksége.
Vagyis elkezdett kapcsolódni, már nem kívülálló, aki a maga világában édes, és nem is kell semmi több ennél ahhoz, hogy örüljünk neki, hanem még egy hatalmas lépést tett a családhoz való szerves kapcsolódás útján, ezzel pedig megintcsak formált egyet a szerkezetünkön. :) És ez még úgy is igencsak feltűnő, ha mostanában mondjuk plasztikus ez a szerkezet.
Illusztrálva a fent leírtakat.
Ma ebéd után Hanna kívánságára két mesényit dvdztünk. Áront ez a program nem köti le, más játék után nézett. A szőnyegen ültem, odajött, és a vállara tette a két kezét, lökött rajtam egyet, úgy, hogy értsem, fel kell borulni. Jóízűen kacagott a dolgon, majd mögém sétált, és "felsegített", hol a hajamnál fogva, hol a hátamat tolva, hogy kezdhessük elölről a játékot.
Este Dani már a lányoknak mesélt a kuckóban, én épp levegőt vettem a főzés-fürdés-Hannaovielőkésítés után, Áron így szabadon rohangált a szobában. Észrevette, hogy a szőnyegen minták vannak. Leguggolt, úgy tett, mintha felcsippentett volna egy darabot és odahozta nekem, a hüvely és a mutatóujjai között gondosan szorítva, a számhoz tette, és cuppogott hozzá. Aztán ezt még vagy hatszor eljátszotta Danival is. A lányok sokat főznek, Áron pedig mindig mellettük sertepertél, de akkor sem gondoltam volna, hogy 13 hónaposan mintha játékkal fog kezdeni... :)
A lányokat Dani szokta fektetni, ami miatt (nem szeretem, de így alakult) rendszeresen elmaradt a nagy estipuszi osztogatás, mert tudtam, ha megérzik, hogy itt az este vége, még vagy száz környi ellenállást kell ledolgoznunk, mire lefekszenek.
De ma már nagyon rossz, hogy sosem köszönök el rendesen tőlük, ezért pár napja még mese közben kérek, és adok nekik, megölelgetem őket. Mikolt így adott nekem először életében rendes puszit.
Ma este Áronnal a kezemben jutott már eszembe, hogy elmaradt a búcsú, leguggoltam a lányokhoz, Áron pedig látva, hogy mi történik, megfogta az arcom, és ő is megpróbált cuppantani. A szopi és a harapás között sikerült a végeredmény, de cuppant, ő pedig rettenetesen büszke volt magára. Én meg nyilván olvadoztam... :)
És bár beszélni nem beszél, ma mégis sikerült eljutnia a vauvauig, nagy ugrás ez a hemm után. :) Na jó, volt már papa is, és baba is, sőt tratta is, de semmit nem mond egynél többször.
Várom, mi történik majd a nyolcadik fogacska után, mert már ott is kezd fehéredni az ínye.
Csöppről, 18 hetesen
Most épp úgy érzem, hogy nálunk is kisfiú Csöpp, bár amikor a neveken kattogok, sosem érkezik bentről megerősítés, néha már kezdem azt gondolni, azért nem, mert kislány nevet kellene használnom.
Lassan a félidőnél tartunk, megérzem már ha fel kell jutnom a második emeletre, és minden reggel úgy kelek, hogy rendet kell tennem valahol, persze hamar csökken a lelkesedés, amint a harminc fokban nekiállok a maradék dobozok kirámolásának, vagy a függönymosásnak. Sokszor a gondolattól is elfáradok, bármilyen vehemensen is vetném bele magam... :)
A pocakom nő, ez a dolga, én meg viselem. Hogy már nem könnyű leguggolni, lehajolni, ami leesik, az inkább marad. Milyen nagyon ismerős ez, és milyen nagyon elfelejti az ember, ha egyszer elmúlik. Mint ahogyan a délutáni rosszulléteknek sincs már nyoma sem, még az emlékeimben is megszépült az az időszak.
Csöppünk pedig mocorog, már Dani által is érezhetően. A minap jutott eszembe, mennyire más volt otthon várandósan, mert rengetegen vettek körül, akik úgy szerették a bent lakónkat, mint a már kintlévőket. Kérdezték, megsimogatták, ezzel engem is arra ösztönözve, hogy foglalkozzak vele többet. Most egyedül én szeretem úgy igazán, Dani az ismerkedés szakaszában van, a gyerekek közül pedig Hanna dolgozik, leginkább úgy, hogy visszakerült a cumisüveg a játékpalettára...
A mocorgásra visszatérve, olyan érdekes ez is, hogy én mindig arra emlékszem tisztán, amikor már alig volt helyük, és a könyöküket, térdüket dugták ki. Erre a kezdeti, szárnycsapás jellegű apró rugdosásra nem. :)
Jönnek elő sorra az eztmárismerem érzések, pedig nem is volt régen, hogy legutóbb ilyenem volt.
Ebben nosztalgiaszerű lebegésben ma délelőtt előkerestem a pocakos képeket, és bár sok készült, a 18. hétről csak Mikolttal. Viszont a 17. hétről van mindegyik gyerekkel, így csináltam egy kis kollázst, az összehasonlítás végett. Négy és fél év telt el a négy kép között... A felső kettőn kislányt vártam. :)
Vannak történeteim a pocak alakjával, meg az arc kikerekedésével kapcsolatban, mind a nemek találgatásáról szól. Ha az arcomon nem is, a pocakok alakjában valóban van némi hasonlóság a felső kettő, és az alsó kettő között... tényleg nagyon szeretném már tudni a nemét, és akkor majd a pontok helyén név is lesz, ígérem :):)
2011. február 3., csütörtök
Negyedéves értékelő
Három hónapja indultunk útnak, gondoltam összefoglalom, mik történtek ez idő alatt, és milyennek látom most a helyzetet.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Még akkor sem, ha anyukám az első hét hetet velünk töltötte. Hosszú volt a várakozás, itt is, otthon is, és nehezen fogadtuk be a megszokottak hiányát, egy olyan közegben, amiből már egyetem után vidékre menekültem. Azt hiszem, rengeteg hálával tartozunk Josephynek, amiért olyan módon volt mellettünk az első pár hétben, mintha családtag volna, segített, bár végül nem az ő hathatós közbenjárásával sikerült olyan helyet találnunk, ahol el tudtuk képzelni a hosszabb távú jövőt.
December közepétől vált egy kicsit rendezettebbé, és talán könnyebbé az életünk, egyfelől a rosszulléteim akkorra csillapodtak, másfelől pedig megérkeztek a bútoraink, tárgyaink (leszámítva néhány kisebb nagyobb apróságot, amiből a nagyobb az én szívemet fájdítja, ugyanis eltűntek az aranyékszereim, és ezért senki sem vállal felelősséget... ez persze nem teszi könnyebbé az érzést, hogy elvitte valaki azt a felbecsülhetetlen értékű, nagyapámtól kapott gyűrűt, amit a 18. szülinapomra adott, vagy a lánykérésem emlékét, amit Hannának szerettem volna egyszer adni...) amitől a gyerekek ismét a megszokott módon tudtak létezni.
Dani munkája a második héttől része az életünknek, lassan megszokja ő is, mi is, és bár sokkal nyugisabb az a tempó, amit itt diktál, zömmel magának, azért mint minden újdonságba, tenni kell ebbe is, hogy teremjen. Ezzel együtt úgy érzem, sokkal több energiája marad ránk, főleg ebben a kicsit sem plusszos helyzetben, amikor újra felborul a családszerkezet, illetve az én hozzáadott értékem mondjuk fele az általam elvártnak.
Jó, hogy sok az ünnepnap, jó, hogy most is itthon van négy napot, így ügyesebben be tudom osztani azt az energiamennyiséget, ami rendelkezésre áll.
A ház még mindig nem otthon, bár Hanna épp a napokban nevezte annak először. Én még sokszor kapom magam azon, hogy a kanapén ülve elmerengek az otthonról, és szokom a látványt, az érzést. Pedig valószínűleg belül kell megérkeznem, mert maga a környezet fokozatosan szépül, alakul, sőt, a külső terek kifejezetten szemet-lelket gyönyörködtetnek. Sokszor jut eszembe, amikor az oviba megyek Hannáért, hogy le kellene fényképeznem egyszer az utat, mert annyira jó végigmenni a bambuszokkal övezett járdákon, a tó partján, nézni a zöld fákat, a rendezett járdát... még harmincsok fokban is.
Lassan alakulnak a rutinok, és nagyon lassan kezdjük felfedezni a kerítésen kívüli világot is. Az a szombat azért is volt nagyon jó, mert végre találtunk olyan kikapcsolódási lehetőséget ebben a Plázavárosban, ami nem csak az evésről, vásárlásról, mozizásról szól, hanem egyéb tartalmakkal is meg tudja tölteni a hétköznapokat. Nagyon hiányzott már mindez, és kevés hitem volt benne, hogy találunk ilyet.
Egészen biztosan legjobb helyen lakunk KL-en belül, bármerre induljunk, autópálya van a közelben, gyorsan eljutunk bárhová, forgalomtól függően. De tényleg azt gondolom, hogy a mászóhely és a kis uszoda mellett, ha ma tényleg megtaláljuk azt a lovasklubot is, amiről csak álmodni mertem eddig, akkor nagyjából sikerült reprodukálni az otthoni állapotot, már ami a sportokat illeti. Sőt, már a kezünkben van a landlord által aláírt papír is, ami feljogosít a klubház használatára, vagyis lehet végre konditermet, még három medencét és még ki tudja mit használni, sétatávolságon belül.
Ez a három hónap kellett ahhoz is, hogy kitapasztaljuk, megtaláljuk, hol lehet minőségi lisztet, megfelelő felvágottat, jóízű joghurtot kapni, ami bagatellnek tűnik, de lévén ez itt Ázsia, mindennek édes az íze, és szokatlan, az első idők nagyon nagy energiaráfordítást igénylő aktusai a vásárlások voltak. Mára végre nem a körítés veszi el az időnket, hanem a lényeg, és ez nagyon sokat jelent. Pláne, hogy minden nap főzök (hiszen itt nincs házhozszállítósdi, és a gyerekek sem nagyon bátrak, kivéve a sushit :)), olyanokat is, amiket soha életemben, mondjuk a nagymamák ízeit is, hogy pótoljak valamit az otthonból. Ez az egyik legnagyobb változás talán az életemben, hogy rengeteget és sokfélét főzök. Nem mintha cél lett volna, magam még most sem tartom jó szakácsnak, bár ezt cáfolják a fiúk mostanában...
A kapcsolataink is alakulnak, de a maguk természetéből fakadóan nagyon nagyon lassan. Türelmes vagyok, mert tudom, nekem is kell befektetnem, és ezt három és egy féllel nagyon nehéz. Nagyon hiányoznak az otthoni barátok, a család, és meglehetősen utálom ezt a hét óra időeltolódást, mert nagyon bekorlátozza a kapcsolattartás lehetőségét. Így marad a blog, és a lehetőség szerinti minél több skype. Kevés...
Gyarapodtunk kultúrában (a miénk változatlanul nagyon hiányzik, a belvárossal, a sokféle múzeummal, táncelőadással, egyéb színházzal... és még sorolhatnám), nyelvben, már most lenne egy csomó mesélnivaló az unokáknak is, és mégis úgy érzem, ez még mindig nagyon nagyon az eleje valaminek. Nagyjából így állunk, remélem három hónap múlva még több pozitívumot tudok majd sorolni, azért most megszavazok magunknak az elmúlt időszakért egy erős négyest.
(megírtam, megkönnyebbültem, aki olvassa az most kivételesen ne csak magának tartsa meg a gondolatait kommenteljen, mert nagy szükségem volna rá... és most megpróbálom közzétenni...)
2011. február 2., szerda
Egy csokornyi nyár
Ma délelőtt Petinek remek ötlete támadt. A telefonjával minietűdöket rögzített, amihez a lányok lelkes partnerei voltak. A kész alkotásokat majd a nagyszülők kapják, emailen. Ilyen ez a huszonegyedik század...A telefonozás eltartott vagy fél órát, aztán persze kezdődött újra a mitkezdjünk a háromgyerekkel, amikor már elég késő van ahhoz, hogy elkezdjenek bomolni, de még elég korán ahhoz, hogy ebédeljünk, aludjunk.
Kimentek a kertbe, (ezt megfelelő mennyiségű ellenállás előzte meg a részükről) én pedig kedvet kaptam, és vittem a fotómasinát is, hogy végre rögzítsek.
Miközben a fotelban ülve vártam a jó pillanatokat (ki is a legfáradékonyabb...), arra gondoltam, hogy februárban odahaza már elég depresszív hangulatom volt, torkig a hideggel, sötéttel, latyakkal, sárral, öltöztetéssel. És mert talán a legeslegjobb része az itteni életünknek a zoknimentesség (és az ezzel szorosan együttjáró összes többi meleg ruhadarab negligálása (szerintem a fűzős cipőt megkötni sem fogják tudni a gyerekeim jódarabig...)), arra gondoltam, küldünk egy kis nyarat a télbe, hamár meleget nem sikerül.
Természetesen ment a vizezés, a kavicsozás, a zsebkendőnyi kertben, öröm volt nézni, ahogy az amúgy elég tikkasztó melegben az árnyék és a víz milyen lelkesedést vált ki mindegyikükből. Ebédig a hangjukat sem lehetett hallani...



Falramászós
A moziprogram mellett felfedeztünk három helyet, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Pedig egészen kézenfekvő, hogy a hol forróság, hol eső ellen az emberek zárt tereket keresnek szabadidős tevékenységek céljából, bár eddig ez kimerült a vásárlás-evés-némi szórakozás, mint játékterem, mozi egyvelegben. KL valójában egy plázaváros.
Node szombaton nagyot fordult a világ, amikor kiderült, hogy az a nagy bevásárlóközpont, ami mellett már annyiszor elmentünk, egy tetőkertet, egy búvárközpontot és Ázsia legnagyobb mászóhelyét is bennfoglalja. A tetőkertben nyílik a világ legnagyobb vízililioma, ezt sajnos még nem láttuk, de a képek alapján nagyon szép a kert. A búvárhely egy kis promenád végében bújik meg, tulajdonképpen egy apró medence az egész, félig nyitott, de tartanak mazsoláknak úszásoktatást, ami szintén nagyon felvillanyozott bennünket.
A mászófal pedig egyenesen mennyei. Mintha egy teljesen más világba cseppenne az ember, rengeteg a fehér (szerintem a vezetők közül is a legtöbben azok), a staff helyi, de mindannyian sportemberek, ami szívnek, szemnek jóleső.
Dani is, én is nagyon vonzódunk a fal, vagy sziklamászáshoz, bár mindketten elég régen műveltük e műfajt utoljára, és úgy tűnik, Hanna is örökölt valamit a szülők szenvedélyéből, aprócska kora óta folyamatosan mászik.
Mostanában a játszótereken, ha van, akkor a függeszkedős, átcsimpaszkodós alkalmatosságokat keresi, az öt fokot hibátlanul megcsinálja, egészen hihetetlen.
Rákérdeztünk hát, hogy vajon egy aligmúlt négy éves eljöhet-e kipróbálni a falakat, bólintottak. Van egy ún. kipróbáló óra, amin nem túl sok (bár Hannánál lényegesen korosabb) gyerek, szülői kísérettel, és oktatóval próbálkozhat.
Ma délutánra kaptunk időpontot, Hanna már két napja egyfolytában emlegeti, olyannyira, hogy tegnap előtt már jártunk ott, és a kicsiknek fenntartott játszóbarlangon mászott is, és azóta nehezen alszik el, a délutáni alvást is összezsugorította, csak menjünk már. És tény. Tehetséges. Annyira magától értetődően szépek, és kifinomultak a mozdulatai, és annyira az ő testalkatához találták ki ezt a sportot, hogy ma csak néztem, fotóztam, és gyönyörködtem benne.
Kapott egy kis bukósisakot, először egy kisebb falon mászott, mint egy kis gyík...
aztán következett a beülő, és felnőtteket megszégyenítő ügyességgel ment egyre magasabbra, míg el nem érte a csúcsot. Sokszor egymás után, mindig más pályán.
Nem szeretek az elfogult szülő szerepében tetszelegni, látom, ha valamiben nem ügyesek, de ez egészen felkavaróan szép volt.
Egy órán keresztül, kitartóan mászott, egyszer egy kisfiú (olyan nyolc éves korú) aztán ő váltásban, figyelt, küzdött, a végén már remegett a keze lába, de csinálta. Élvezetből. És tényleg nagyon szépen...
Mikor letelt az óra, az oktató azt mondta Daninak, hogy nagyon tehetséges és egy magántanárral nagy eredményeket lehetne vele elérni. Persze, hogy nem ez a cél, és persze, hogy eszünk ágában sincs magánórákra járatni, és természetesen nagyon büszkék voltunk rá.
Miután levette a cipőt, sisakot, beájult a babakocsiba, és azt mondta, kér három virslis perecet és négy simát :):) Azt hiszem, megdolgozott érte :):) a mi nemolyanjólevő gyerekünk... :):)
Íme néhány kép, talán átjön róluk Hanna komolysága, és a mászás szépsége.






Ez itt a kilátás, és a kis középső, aki egészen más technikával, de lelkesen utánozta a nagyot :):) aztán szemlélődött. Közben Peti Áron után rohangált, akinek már a kötelek között rohangálás is kielégítő élményt jelentett.

2011. február 1., kedd
A szombatunkról
Jó, hogy itt van, a lányok majd kiugrottak a bőrükből, amikor megérkezett, és persze nehéz is a szívem, hiszen Marinak és Palinak egy gyereke és egy unokája sincs Magyarországon.
Áron kis szemmeresztgetős távolságtartással fogadta, annyira hasonlít Danira, hogy erre számítottunk :)
Nos, mióta itt van, rengeteget mesél, folyton a gyerekekkel van, illetve volt, míg az elmaradhatatlan vacakság le nem verte szegényt a lábáról. Már épp lábadozik, de a hétvégén, vasárnap egész nap aludt, láza volt, fájt a torka.
Szombat délután viszont vállalta azt, amit azért kevesen tudnának utána csinálni (leszámítva a nagyszülőket :)), vállalta mind a hármat, hogy mi egy kicsit kettesben lehessünk Danival.
Elmentünk moziba, és felfedeztük egy kicsit a lehetőségeket a kapun kívül, de erről is szólhatna majd egy következő poszt.
Amiért ezt a kis szösszenetet írom, az a következő pár sor.
A film végeztével felhívtuk a gyerekeket, hogy hogyan vannak, Mikolt elkérte Petitől a telefont, beszélt Danival, majd engem kért, és azt mondta a maga ízes, magyarra hasonlító nyelvén:
- Mama, nagyon szeretlek, nem tudok hozzád menni, mert nagyon messze vagy.
A mondatból az eleje a lényeg, könnyedén megnyugtattam, hogy nem Magyarországra mentem. Még soha nem mondta, szerintem senkinek, hogy szeretlek. Még soha nem hallottam ennyire okosan beszélni, persze a telefon egészen más élmény, mint a szó a látvánnyal együtt. Egészen meghatott. :)
Másra terelte a szót, én meg csak ízlelgettem, amit mondott.
Nem mellesleg annyira zsivány manapság, hogy egy egy ilyen apró morzsája a lelkének nagyon megmelengeti a szívemet. :)
2011. január 31., hétfő
Elnapolva
Gong Xi Fa Cai
Ezalkalommal a kínait.
Keverednek a kultúrák, újabb ékes bizonyítéka ez a sokszínűségüknek, no meg annak, hogy mennyire szeretnek mindent megünnepelni. Nekem személy szerint pedig két dolog miatt is érdekes, egyfelől, mert a kínai horoszkópot legalábbis az állatjegyeket ismerve az újév egyik momentuma, hogy az egyik jegy a másikat váltja mélyen ismerős, míg mindez összekapcsolódik azzal, hogy a legkisebbünk már a nyúl évében születik. Mostanában pedig lépten nyomon ebbe a kedves, puha, szeretetre méltó állatfigurába botlok.
Titkon arra készültem, hogy lesz egy erős sárkány gyermekünk, ha a tervek szerint a 2012es évet kivárta volna, ezzel szemben egy aprócska nyúl egészen más... Hát most kapom mindenfelől a megerősítést, hogy így jó ez.
Másfelől pedig az ünnepre való készülődés, a szokások megismerése nagyon izgalmas. Akaratlanul is részese lesz az ember, hiszen bármerre jár, mindenhol kint vannak a dekorációk, kínai zene szól, lampionokkal és mandarinnal van tele minden... vagyis úgy tanulunk, hogy mégcsak oda sem kell figyelnünk.
Nos a kínai ünnep nem hazudtolja meg azokat, akiknek ez a legfontosabb. Számomra minden egy kicsit túlzott, bár arra gondolva, ahogyan mi ünnepeljük az újévet, talán meg sem engedhetném magamnak, hogy elcsodálkozzak, vagy minősítsek, így nem is teszem. Mindenesetre a dekorációk minősége, színvilága, töménysége nekem sok. :)
Minden pirosban és aranyban, esetleg rózsaszínben úszik, a bevásárló központok (csakúgy, mint karácsony előtt, de azt szépnek láttam) töménytelen mennyiségeben úsznak a cirádás, virágos, hatalmas masnis dekorrengetegben. Mindezt félretéve feltűnő, hogy ez az ünnep a gazdagságról szól.
Erre vonatkozik a rengeteg arany, és egy csomó szokás is.
Például az ismerősök ilyenkor nagy doboz (megfelelő színekkel, mintás, tele szimbólumokkal dobozba csomagolva) mandarint kapnak ajándékba. Mi egyik nap a bejárati ajtó előtt találtunk egy hatalmas dobozt, az ingatlanosunk hozta... Nyilván illik viszonozni.
A mandarin is a gazdagság jele, ennek ajándékozása is a meggazdagodást szimbolizálja. (Mint nálunk a lencseevészet elsején pl...)
Rengeteg mandarinfát lehet kapni, és hatalmas ajándékcsomagokat, tele édességgel és a narancsszínű gyümölccsel.
A munka világában is van több szokás is, Dani az elmúlt héten pl. újévi ebéden vett részt, ilyenkor szokás elmenni, és nagyokat enni, miközben az ünnepi asztal szintén tele van jelképekkel, ezekről ő tudna többet mesélni. A pénzhez, gazdagsághoz tartozó, nekem kicsit furcsa szokás, hogy a főnőknek illik ilyenkor a közvetlen beosztottakat megajándékozni, az erre az alkalomra külön kapható tetszetős kis bortékokban. Mint a húsvéti locsolás alkalmával... Sok helyen ezt saját zsebből állják a "nagyok", Daniéknál mindez szimbolikus csak, így a cég kifizeti. És mert a piros a szín, a borítékba a tizes került, ami nem nagy összeg, de ha valakinek mondjuk harminc beosztottja van, az már tetemes.
Hanna az oviban egy hete mindenféléket ragasztott a többiekkel, és a héten minden nap egy kicsivel több dekoráció került a falakra. Volt olyan nap, amikor csupa csillámpor volt a közös alkotástól. Bár még nem jártunk oda karácsony előtt, ez a készülődés nagyon komolynak tűnt nekem, és nagyon jó volt látni, ahogy Hanna kezd étreni valamit a helyiek szokásaiból. (ugyanakkor nyilván nagyon sajnálom, hogy itt nincs farsang, és húsvéti locsolkodás... hacsak mi be nem vezetjük)
Kedden lesz a napja, aztán 15 napig tart az ünneplés, ezalatt felkerekedik mindenki, és utazik, rokont látogat. Csütörtökön és pénteken munkaszüneti nap lesz, az oviban pedig két hét szünet van mától. Tervezzük, hogy elmegyünk és meglátogatjuk a legrégebbi kínai városrészt Melakában, de természetesen szállás már nincs...
Boldog újévet minden kínainak, a poszt címe is ezt jelenti... kiejteni persze nem tudom :)
2011. január 30., vasárnap
Nagy volt a csend
Emiatt nincs bejegyzés, de most nekiállok, és elkezdem pótolni, amíg hagynak a gyerekek.
Míg nem megoldott, hogy idelenn is legyen internet kapcsolat, nem biztos, hogy minden nap sikerül írnom, de igyekszem, tudom, leginkább a családtagoknak fontos ez a napi kapcsolat.
2011. január 23., vasárnap
Update
Közben vettem észre, hogy nem írtam sem a karácsonyról, sem arról, hogy Dani volt a Mikulás...
Ami pedig még mindig nagyon fura, hogy a decemberi albumban forró nyár van... Hiányoznak a havas, overálos képek.
2011. január 22., szombat
Mostam
Tegnap előtt a kezembe került egy biobébimosószer, egy kevés volt még benne, otthonról hoztuk, gondoltam olyan rosszul mutat a mosódiós zsák mellett, fogyjon el, belelöttyintettem a gépbe egy keveset...
Már amikor kiteregettem valami fura volt... aztán ma lekaptam a hálóingemet a szárítóról, és elvittem Áront aludni. És közben annyira rosszul voltam attól a kis illattól, ami amúgy kellemes és hosszú hónapokig, míg ezt a mosószert használtam fel sem tűnt, hogy miután a kis dömper végre megadta magát, kijöttem és levettem... Elszoktam tőle, hogy van illata a ruháknak, a természetes, tiszta illatukon kívül. Fél év elég volt hozzá, pedig mennyire féltem eleinte, hogy milyen lesz majd az illatmentesség.
Jó.
Azt hiszem elteszem azt a mosószert... :)
Thaipusam
Nem volt terv, valami parkot keresett volna, miközben mind jól tudjuk, hogy ez itt nem így megy. Sokadjára kerül elő ez a téma, és tényleg nagyon fura ez a jellegzetesség, mert bármilyen eddigi nagyvárosban azért el lehetett indulni akár gyalog, akár tömegközlekedéssel, és egyszercsak kisvárosibb részre bukkantunk, vagy egy parkba, de itt egészen más a helyzet. Nade nem erről akartam szólni...
A Batu Caves felé indultunk, talán nem is véletlenül.
A héten csütörtökön nemzeti ünnepnap volt, a hinduk egyik nagyszabású fesztiválja okán. A leírását itt lehet elolvasni, röviden az egyik istenüket, Murugát tisztelik meg ezzel a hihetetlen ünneppel.
A múlt héten Devivel nagyon sokat beszélgettünk erről, már amennyire két nem anyanyelvű eszmét tud cserélni vallási kérdésekről. :) Nagyon érdekes volt hallgatni valaki olyat, aki szintén részese ennek a hitnek, ünnepel, bár nem a legfanatikusabbak közül való. Hat évvel ezelőtt, amikor itt jártunk, borzongással néztem végig a barlangban kiállított képeket a kavadit (kisebb vagy nagyobb horgokat akasztanak a hátukba a zarándokok, amit egy barát vagy rokon egy kötéllel ráadásul vissza is tart, így vonulnak végig azon a hosszú úton, ami a belvárosból a barlangig tart...) viselő emberekről. Akkor nem hittem, hogy valaha közöm lesz még egyszer ehhez az ünnephez.
Devi azt mesélte, hogy erre az ünnepre mindenhonnan ideutaznak a hinduk, az ő szingapúri testvére is el szokott jönni, együtt van a család, és a négy nap alatt csak vegetáriánus ételeket esznek, imádkoznak, mert úgy hiszik, aki ezen a négy napon kér, az meg is kapja azt.
Az ünnep előestéjén egy menet indul a belvárosból valamikor éjfél környékén, és másnap délután kettőkor érnek a barlanghoz, ahol az isten hatalmas aranyozott szobra áll. Abból a templomból hozzák a kisebb, de drágakövekkel kirakott szobrot, ahol olyan szívesen időztünk.
Az első két nap a szertartásoké, sokan leborotválják a hajukat, férfiak, nők egyaránt (ma amikor parkolóhelyet kerestünk, a felüljáró alatt alkalmi borbély dolgozott, a négy műanyag szék körül sok sok fekete hajkupac. Tetszik nekem ez a fajta naturalizmus, ahogy a szakrálist megélik a hinduk.

A második két nap pedig egyfajta örömünnep, vásár veszi kezdetét, van itt körhinta, kirakodóvásár hennafestéssel, étel és italosztás, és közben hömpölyög a tömeg, az igazán vallásosak fémedényben tejet hoznak és sárga ruhát viselnek, de rengetegen jönnek csak imádkozni is, vagy turistaként részesedni ebből a színes kavalkádból. A belinkelt cikk szerint 800ezren látogatnak el ebben a négy napban a barlanghoz.
Devi azt javasolta, ha szeretnénk, akkor szombat, vagy vasárnap estefelé menjünk, mert a gyerekekkel a hatalmas tömeg kicsit sem vonzó, ráadásul elég nehéz a parkolás is. A szertartásokra a kicsikkel nem is mentem volna, azt hiszem elég ijesztő a teleaggatott emberek látványa, még felnőtt fejjel is...
De ma este végül mégiscsak odavonzott bennünket valami, és bár valóban nehezen találtunk parkolóhelyet, végül sikerült, és azt hiszem megérte. A vásári forgatagon túl a hindu templom befogadó közege mindig nagyon erős hatással van ránk. Valamiért a "indiániak" ahogy Hanna emlegeti őket az a népcsoport, akiken azt érzem, a helyükön vannak, ősi kultúrájuk biztonságot ad, a külsőségeket szépnek látom, mint a nők ruhái, a férfiak kedvessége a gyerekekkel, és a családjukkal egyaránt. Mindig megfog mindannyiunkat a színesség, a nyugalom, de egyelőre ennél több magyarázatot nem tudok, és cseppet sem jelenti ez azt, hogy hindu szeretnék lenni.
Itt nem zavar, ha óriás a tömeg, soha nem félek közöttük, nem idegenkedem a közelükben lenni.
Egy órát maradtunk, a lányok kaptak egy egy kis hennavirágot a kezükre, féltve tartották, nehogy lejöjjön :), megnéztük a kis tavat a Shiva templomból, megcsodáltuk a szárikat, aztán Dani nyakában Mikolttal, a hátán Áronnal, én pedig Hannát a babakocsiban tolva visszaverekedtük magunkat az autóhoz, szerintem legalább akkora látványosságot nyújtva ezzel, mintha kavadit vittünk volna.
A fényképezőgép otthon maradt... a telefonommal készült néhány kép, majd igyekszem feltölteni.
Hogy helyreálljon az egyensúly
Tegnap példul két fiatal jött kérdőívezni, (mondjuk három év múlvára ígérik, de akkor is) a tervbe vett Town House-al kapcsolatos gondolatainkra voltak kíváncsiak. Vagyis épül majd valami közösségi ház féle, épp mire elkezdek majd csomagolni, de legalább elindult valami, bár a legtöbb kérdés arra vonatkozott, milyen boltokat látnánk szívesen... :):)
Azt hiszem, az Adorán belül a legjobb lakásban lakunk. Épp a teljes tér közepén, vagyis itt a legnagyobb a csend (építkeznek az út túloldalán, a betont fúrják már egy hónapja, de ez csak a mi időszámításunk... már augusztus óta dolgoznak), a négyes tömbök egyik szélső lakása a miénk, vagyis oldalsó ablakaink is vannak, több a fény, mint máshol, és ezek a szélső lakások nagyobbak is, ami leginkább a nappaliban érezhető. A konyhából pedig a közös parkolóra látni, amit eleinte nagyon nem szerettem, de mert mindig jön, vagy megy valaki és az ablakok fóliázottsága miatt ennek ellenére nem látnak be hozzánk csak este, ha ég a lámpa... szóval van élet körülöttünk, és lassacskán arcról legalábbis, de ismerjük az összes szomszédot. Mindig költözik valaki, jön a kukásautó, a lányok szeretnek olyankor az ablakba mászni és nézni a színes teherautókat, és a kék kukást. Ha kertes házban laknánk, nem történne ennyi minden körülöttünk, így hálás vagyok, hogy végülis ide vetődtünk.
Az emberekről (az ismerősökről) egy következő posztban, meg az óviról is, ami kissé szélsőséges érzelmeket vált ki belőlem, hol örülök, hogy van, hol azonnal kivenném Hannát...
A mai nap pozitív történése, hogy fodrásznál voltunk. Itt a szomszédban természetesen, Hanna haja is kicsit rövidebb lett (iszonyú szőke, és a naptól nagyon kiszáradt, alig lehetett már kifésülni, de mert a balzsamozás plusz egy öblítés, eddig nem erőltettem... úgy tűnik mostantól majd szükség lesz rá...), és az enyémet is megigazította a kislány, aki teljesen elfogadható minőségben dolgozott, így lesz bizodalmam legközelebb is elmenni hozzá. Most csak egy apróbb igazításra kértem, megoldotta...
És készült egy első hivatalos pocakfotó is, Dani készítette (soha még egyiknék sem sikerült ilyen közös alkotást véghezvinnünk :)), szerintem nem is olyan rossz... Így néz ki majdnem 16 hetesen kívülről:
2011. január 19., szerda
Benyomások az emberekről
Pár apróbb sztori, amik olyan jellemzőek...
Étteremben ültünk, Hanna a futóbringájával jött, ott parkolta le a széke mellett.
Két pincér kijön, az egyik odakuporodik a bringa mellé, végignézegeti, fogdossa, forgatja minden csavarát, majd amikor befejezte feláll, ránkmosolyog, és megy a dolgára.
Csokis fánkot ettek a gyerekek, Dani etette őket, a két kisebb a duplakocsiban ült. Természetesen a csokikrém kenődött az arcukon, úgy néztek ki, mint akik bajuszt, szakállat növesztettek. Kacarásztunk rajtuk, mint ahogy az egyik fejtetőig beöltözött, a rend őrzésére odaállított, szolgálatban lévő fiatalember is. Nem bírta megállni, hogy oda ne jöjjön, részese ne legyen ennek a mókának. Majd ő is ment dolgára, füttyögni a tilosban parkolókra, pl.
A királyi palota bejáratánál lovas őrök állnak. Kettő.
Egy harmadik glancban épp a látogatóba érkező családjával cseveg, a gyerekével játszik.
Kétsávos út, piros lámpa, délután öt óra, csúcsforgalom. Hogyan haladhat jobban, tempósabban a sor? Ha a kettőből három sávot csinálnak. Dudaszó, anyázás nélkül. Mint ahogy akkor sem dudál senki, ha valaki bevág, vagy két sávot vált egyszerre, vagy a körforgalomban belülről áll ki... szintén csúcsforgalomban.
Ákos mondta először, tetszik nekem a kifejezés, ez itt az "ok la" kultúra, vagyis mindenre lehet legyinteni, majd meglesz, semmin nem kell idegeskedni, aggódni, simán lehetséges, hogy ha a Maláj válogatott megnyer egy jelentősebb meccset, akkor a következő utáni napot szabadnappá teszi valami felsőbb hatalom, az emberek pedig sms-ben tájékoztatják egymást, hogy nem kell menni dolgozni.
Nos, amiről beszélgettünk, az a fegyelmezetlenség. Sokadszorra tapasztaltuk, hogy a felnőttek egy gyerekes státuszban megragadva, az amúgy nagyon szemmel látható és sokszor képtelen határokat, szabályokat mereven tartva, mégiscsak keresik a kiskapukat, és rendkívül sok helyzetben mintha nem tudnának késleltetni.
Érdekes ez, és szokatlan is.
A vezetésnél már rendben vagyok, és megmosolygom a parkőrt és a pincért is, de ha dolgoznom kellene velük, nem tudom, hogyan viselném. Hogy nem tartják a határidőket, hogy egy szabályt egy másik felülír, így az első értelmét veszti.
Furcsa.
Ez itt Ázsia. Kicsit felszínes, legalábbis azon a szinten, ahogy a nyugatot próbálják beengedni, elsajátítani, miközben annyi hihetetlen értékük volna magukban, multik (beszélek itt a férjem ellenére), plázák, miegymás nélkül. Sokkal vonzóbb a kínai újév, az indiai szertartások, a maláj népviselet.
Ugyanakkor azon a helyen, amit KL legélhetőbb helyének titulálnak, nincs művelődési ház, könyvtár, vagy könyvesbolt... Jelent ez vajon valamit?...
Rólam nem esett még szó?
Ez utóbbi motoszkált bennem hosszasan, este Danival beszélgettünk (milyen ritkaság ez mostanában... sajnos, pedig milyen jó :) annyiszor rácsodálkozom, ha sikerült végre gyerekek nélkül is szót váltani, mennyi érdekes gondolat van bennünk, és milyen jól vagyunk együtt... megnyugtató a napi-heti-havi-éves állandó készenlét után egy egy ilyen beszélgetés) és végre mesélt a munkáról, én pedig szép lassan explicitté tettem a magam számára is azt, ami most van velem.
Mert az első mellbevágó érzés az volt, hogy kicsoda van hogy? Én? Mint tavaly karácsonykor, mikor Mari kérdezte, én mit szeretnék, hirtelen nem is értettem, mit kérdez.
Vagyis újra rádöbbentem, hogy egy ideje újra zárójelbe tettem magam. Nevezhetjük moratóriumnak, ezt a szót találtam, és ez így már tetszetősebb, minthogy épp egy kisebb nulla vagyok magam számára...
Mielőtt elindultunk volna, épp elkezdődött motoszkálni bennem a vágy, hogy a szülői szerep mellé még valami másban is megmutathassam mire vagyok képes. Terveztem, hogy elmegyek és megtanulok végre rendesen fotózni, hogy folytatom a pszichodrámát, és hogy befejezem a diplomamunkámat és végre teljes értékű pszichológusnak mondom majd magam.
Hogy mégis az indulás mellett döntöttem a magam 50% szavazati jogán, az részben annak a hite volt, hogy a gyerekeknek ezzel nagyon sokat tudunk majd adni, hogy azt a mókuskereket, amit a három mellett odahaza már némileg feszélyezőnek véltem, úgy hittem, messze otthontól talán könnyebb lesz még egy ideig tekergetni. Illetve ezzel a lépéssel talán ledolgozzuk majd azt a hitelmennyiséget, ami a házon kívül még nyomasztóan terhel...
Aztán megérkeztünk, én pedig nagyjából másnap kérdezgettem a többieket, hogy csak nekem van-e hányingerem, vagy mindenkinek. Az újabb várandósság kereteket adott, programot, és egy kicsit el is vesztem miatta, általa.
Nagyon hosszú idő volt, míg arra vártunk, legyen hol lakni, aztán hihetetlen tempóban kellett mindent intézni, és semmi sem ment olyan gördülékenyen, hogy abban erősítsen, érdemes tenni. Talán nem tűnik olyan hosszú időnek hét hét, vagy nyolc, mégis, benne lenni, és megélni, hogy a kapocs, ami eddig összekötött a barátokkal hirtelen eltépődik, az ablakom, amin keresztül látom és megmutatom a világot becsapódik, a szabadság, amit az autóm és a hely ismerete jelent egycsapásra megszűnik.
De mert három gyerek mellett sosem lehet unatkozni, minden percre jut tennivaló, igyekeztem letenni, és azzal foglalkozni, ami a jelen. Közben szép csendesen megszoktam, nem én döntök, nem én irányítok. Vagyis a csudát szoktam meg, csak a megküzdésnek azt a módját választottam, hogy tűrök. Aminek a vége az lett, hogy leválasztottam magamról az igény részt, és csak néha került elő, amikor karácsonyfán töprengtünk, vagy a házat rendezgettem.
Nem túl sok tér :)
Végül karácsonyra kaptam egy telefont, és nem sokkal újév után kilógattuk a mobilnetet az ablakon, és lett végre internet, de addigra már a tanult tehetetlenség erősebb volt, mint az igény arra, hogy lendületet vegyek. No meg persze a fizikai állapot sem segített, sőt az sem, hogy a gépem a másodikon van.
A változást Devi hozta, aki január eleje óta hetente kétszer jön, és takarít. Meg beszélget velem, és jóságos meg lendület van benne, és különben indiai, ami abból a szempontból hihetetlen, hogy egy egészen más kultúrából érkező felnőttel találom meg majdnem napi szinten a hangot, közösnek élem meg az értékeket. Fantasztikus amúgy. Emberként is, meg segítségként is. Róla kellene még külön is írnom. Amúgy.
Szóval hogyan is vagyok.
Úgy érzem, egy oázisban élünk, de ezzel az erővel lehetnénk a Marson is. Rengetegszer jut eszembe, hogy mennyire jó volt Penangon, hiszen Penang nem ötven éve kezdett el épülni, és nem az utóbbi tíz évben lett olyan, mint ma. Ha KL-t egyáltalán lehet állandónak tekinteni, mert minden nap egy egy újabb városrész épül... És mint ilyen, nincsenek meg benne azok a számomra nélkülözhetetlen közterek, parkok, utcák, épületek, amitől egy hely élhető. Röviden, nincs is szükség autóra, mert a Desa Parkcity feliraton kívül nincs semmi, amit három gyerekkel érdemes volna napi szinten meglátogatni. Persze itt is van mit nézni, de ezek egy egy izolált kis szigetek, mint az állatkert (a highway szomszédságában, vagyis könnyen megközelíthető, de a kerítésen kívül nincs semmi, értsd pl. városliget, bármi), vagy a Merdeka tér, vagy a nagy park a belvárosban.
És ez nekem nehéz. Nem is kicsit. Menő ember vagyok, nem nagyon bírom ha bezárnak.
Persze igyekszem profitálni is ezekből az adottságokból (miközben állandóan vérzik a szívem, hogy nem tudok természetet, kultúrát, bármit mutatni a gyerekeknek, főképpen Hannának), részben úgy, hogy lelassultam, sokkal több figyelmem jut a gyerekekre (nem feltétlenül vagyok türelmesebb, de a velük töltött idő minőségibb úgy érzem). Nem rohanunk soha sehová. :)
Tegnap épp a kezembe került egy Nők Lapja, amiben a Babák c. filmről cikkeztek. Erősen az volt a benyomásom, hogy most először az életükben nincsenek túlingerelve a gyerekeim. Pl. egész délután (Dani este fél nyolcra ért haza, mi pedig autó nélkül voltunk, az eső meg szakadt) eljátszottak egymás mellett, néha együtt, csendben. Végigolvastam az újságot. Mivan???
És még egy pozitívum. Annyit pörögtem az elmúlt tíz évben, hogy épp rámfér, hogy minden leülepedjen. Mióta itt vagyunk, dolgozom a hat évvel ezelőtti élményeken. Nagyon izgalmas. Hiszen a kontextus előhozza az akkori élményeket, csapatostul, én pedig mozizok belül, és teszem helyére a kirakóm darabjait. Meg asszociálok, és érkeznek a gondolatok a gyerkekről, családról, saját gyerekkoromról, iskolákról, sokmindenről.
Tényleg egyfajta moratórium ez, ez a ház az ashram, és amennyire lehet ezt egy pocakkal meg hárommal, elindultam befelé.
Hiányoznak a kapcsolatok, nagyon durván egyedül érzem magam, eltépettek a gyökerek, magamban kezdem újraépíteni őket, és közben súlyozok, és rangsorolok. Értéket, tőkéket. És amennyire egyedül érzem magam, annyira nyílik a világ, és tudom, ez a fajta bebábozódás ideiglenes, lassan véget ér, és el kell kezdeni abból a munícióból felépíteni valami új rendszert, hasznosat, egészet, szépet, alkalmazhatót, amiben újradefiniálódom a magam számára.
Hogy ez eltart-e három évig, nem tudom, nem hiszem. És ez egy kicsit ijesztő is, mert itt illetve innen részben korlátosak a lehetőségeim. Értsd, itt nem nagyon van, lesz módom dolgozni, tanulni, vagy éppenséggel pszichodrámára járni.
De valamit biztosan kitalálok majd. :) Most várom a legkisebbet, ezzel is lezárul majd egy fejezet, és elkezdődik valami új, amiből remélem ép ésszel és testtel fogunk kikerülni, és sikerrel felépítjük majd a hatfős családot. Onnantól pedig egy kicsit megint el lehet majd kezdeni gondolkodni valami állandón, kicsit kevésbé kamikáze módon, mint most, mert Dani szavaival élve, szép ez, mert a kihívások erősítenek bennünket, de a következő állomás hosszú távra kell, hogy szóljon, mindannyiunk érdekében.
Akkor most válaszoltam? :)
2011. január 18., kedd
Muszáj írnom róla
A Pastramiban láttuk egymást utoljára. Erősen megöleltem mindhármójukat, tudtam, most látom őket így, együtt utoljára.
Tegnap délután elment egy barát. A kisfia két éves.
Sok mindenre tudok magyarázatot, nagyon sok dologgal képes vagyok megbékélni. Ezzel most nem....
2011. január 17., hétfő
15 hetes a legkisebb
Viszont ezúttal nem érkezett ezzel egy időben a mocorgás odabenn, pedig már nagyon szeretném érezni, hiszen ez az újabb jeladás arra vonatkozóan, hogy minden rendben van.
Vagy Mimi betegsége, vagy az első átvirrasztott éjjel gyomorgörcse (2 kilót sikerült aznap éjjel leadnom) megijesztett ezügyben, és máig adtam haladékot a Csöppnek, hogy adjon valami jelet. Sokkal nyugisabbnak tűnik ő, mint az előző három, vagy a negyedik még hátrébb a sorban szép türelemmel várja, hogy csak rá figyeljek. Figyelek én, amint van egy szusszanásnyi szünet, főképpen este (milyen érdekes ez is, hogy az ezirányú lelkiismeret furdalásom már nincs, pedig Mikoltnál még mennyit lamentáltam rajta, hogy nem jut neki abból, amiből Hannának olyan természetesen tudtam adni...), bejárjuk ilyenkor gondolatban a családot, mesélek erről arról, és jó egy kicsit csak vele lenni.
Node mocorogni, legalábbis érezhetően ( :):) majd fog :):)) még nem mocorgott.
Így ma, mielőtt Hannáért elmentünk volna az oviba, beugrottam az orvosi rendelőbe (közben végig arra gondoltam, otthon a védőnőhöz mentem volna, és akkor biztosan nem érezném magam ennyire megmosolyoghatónak, de itt ilyen nincs), hogy hallgassanak be, dobog-e az a kis szív odabenn.
Az asszisztens már mosolyogva fogadott (ő is várandós egyébként), ugyanaz az orvos rendelt, aki Mikoltot vizsgálta, kértem kérdezze meg, hogy megteszi-e, hogy meghallgat. Sure. Akkor várunk.
Az orvos is mosolygott, főleg azon, amikor mondtam neki, hogy nem szándékozom hetente meglátogatni. Most is meggyőzött, nagyon jó volt, hogy végigbeszéltük a tireózis helyzetet is, aztán csinált egy ultrahangot. Itt ugyanis nincs sima szívhanghallgató... Az eredmény itt látható:
Hosszú, vagyis épp a korának megfelelően az. Az orvos végignézte a buksijától a lábujjaiig minden ízét, amit csak ezzel a nem túl modern eszközzel tudott, és bár nem szeretem, ha macerálják, most valóban megnyugtatott. A tény, hogy mozog, hogy mindene rendben van. Hamár, akkor természetesen megkérdeztem, látja-e, hogy milyen nemű. Picike még... Hát persze, de ha valamit mondani kell, akkor inkább kisfiú :) No majd meglátjuk...
2011. január 16., vasárnap
Mobilkád
Tréfát félretéve, tegnap Dani elment a két szélsővel, és megvette azt a kiegészítőt, ami nélkül már épp kezdtük megszokni az életet, de miután kipróbáltuk, beláttuk, rettentően fontos szereplője a mindennapoknak.
Itt semelyik házban nincs beépített kád, nem tudom, a babák hogyan fürdenek. Felnőttként, néhány hónap kihagyás után (és miután mindegyik gyerekünk megfürdött), magam is kipróbáltam, és fantasztikus volt... Ücsörögni egy kád meleg vízben :):) Eszembe jutottak az otthoniak. :)
Nos kép még nincs, de este pótolom, a kád kicsi, de takaros, hárman épp elférnek benne, és szülőkádnak sem utolsó :):)
Komolyabban... ez a vízben szülés olyan számomra, mintha valakinek azt mondanák, érzéstelenítés nélkül fogják kihúzni a fogát. Aki már szült vízben, biztosan érti... ez nem egy hóbort, valami olyan, amihez azért próbálok ragaszkodni, mert pszichésen jobb egy babának vízbe érkeznie (nyilván állva, vagy egy vonaton is megszülném ha arra kerülne a sor), hanem mert vízben egyszerűen sokkal könnyebb. Így aztán ez inkább egyfajta önző szempont, az én szempontom.
Vízben érzem otthonosan magam, vízben tudom, milyen jó szülni, félek tőle, hogy ne legyen meg ez a közeg, akárcsak, mint lehetőség.
Keresem a megoldást, felmerült bennem (K.Viki, még mielőtt írtad volna, de ha tudsz ebben segíteni, ne habozz :)) hogy valakit külföldről hívunk, de egyelőre nem tudom honnan, hogyan.
Visszatérve, a kép ide fog kerülni :):)
Győzött az augmentin
Nekem a türelmem állta a próbát négy napig, Mikoltnak pedig a szervezete küzdött. Sajnos ezúttal nem volt teljes a siker, és mert úgy éreztem, tovább nem várhatunk (mérlegelve minden negatív és pozitív kimenetelt és következményt illetve kockázatot), tegnap este Mikolt hatalmas ellanállás (ketten fogtuk, hogy bevegye a szirupot, ami amúgy teljesen jóízű...) után megkapta gyermekes életünk első adag antibiotikumát.
Másfél óra múlva lement a láza (reggelre egyébként ugyanazzal a 38 fokkal ébredt, mint előző reggel), csicsergett, játszott és este már az asztalnál vacsorázott.
Nagyon érdekes látni, ahogy nem a teste dolgozik, hanem a gyógyszer benne. Miután majdnem öt éve nem volt olyan, hogy igazi kemikáliát kapott volna közülünk bárki, érdeklődve figyeltem azt a gyerekkoromból megszokott módot és tempót, ahogy a gyógyulási folyamat beindul. Valami olyan (szerintem, és még mindig tartom ezt a nézetemet) szervezetidegen és számomra túlzottan gyors a történés, hogy csak kapkodom a fejem.... hogy lehet. Egyfelől persze, ha rövid távon gondolkodom, jó látni, megélni, hogy az a gyerekem, akinek fénytelen volt az arca, szeme, újra játszani kezd.... míg ki nem üti magát, hiszen nem ő szabályoz ezúttal, hanem a gyógyszer. Eszembe jutott, hányszor mondták kicsi koromban, feküdni kell, mégha olyan jól is érzed magad... én is szerettem volna megállítani kicsit Mimit, de nem lehetett persze...
Másfelől féltem, hogy hasonló nyavalyával találkozva ugyanezt a rettentően kimerítő küzdelmet kell majd végigcsinálnunk.
Ezzel együtt azt gondolom, a legjobb döntést hoztuk, kapja a progastrolt, hogy legalább a gyomra bírja a küzdelmet, és mellette a homeopátiát is. És bízom benne, hogy ez a négy nap legalább arra elég volt, hogy valami mégis elinduljon a megküzdés útján, és legközelebb már könnyebben vegye ezt az akadályt.
Teszek majd fel képet a gyógyulóban lévő kisMimiről. :)
2011. január 15., szombat
Áron 13 hónapos

Elmaradt az egyéves összefoglaló is, pedig rengeteget változott Áron az elmúlt időben. Igazi kis zsivány lett, kisgyerek, és olyan sokszor eszembe jut (nem kis lelkiismeret furdalással), hogy ami nekünk olyan természetes, azt a nagyszülők, és a dédi nem láthatja... :(
Az összefoglaló pedig kicsit rendhagyó módon a napi események jelenlegi sorának leírás lesz, mert szerintem ez is olyan nagyon jellemző erre a kisemberre.
Reggel kilenc körül ébred, rendszerint mellettem. Nem olyan régóta, így szokásnak még nem nevezném, de egyre gyakrabban előfordul, hogy éjjel, miután kiszolgálta magát, bemászik a kiságyba, és ott alszik. Nem kértem, nem próbálkoztam, egyszerűen megtalálta. Kuckós, biztosan jó kis hely, ha tehetném én biztosan ott aludnék. Hogy kell a bőrkontaktus? Na igen, ez az egyik legnyomósabb érv, ami miatt ha, akkor inkább a mellettem lévő posztot választja. Fogja a karomat, vagy átölel. Hmmm. :)
Szóval a reggel. Hatalmas mosollyal ébred, csendben lejátszik, ha nem térnék egyből magamhoz... Aztán lemászik az ágyról, kidobja a cumiját, ha még a szájában volt, és megpróbálja kinyitni az ajtót. Mivel ragad, ezért nem sikerül neki, erre hangosan szuszog, visszajön az ágyhoz és mutogat vállfelhúzva. Menjünk...
Innentől egészen gyorsan szoktunk eljutni az első kiborulásig, ugyanis Áron az éhenhalástól tart a leginkább. Rettentő hangos Hemm (felfelé kanyarítva a végét)-el szól, és ha nem érteném (mert esetleg vannak még mások is, akiknek enni kell adnom, akkor zokog. Szívből, mélyről, és ahogy az első falat a szájába kerül, elhallgat.
Többet eszik, mint bármelyikünk. Tulajdonképpen reggeltől estig enne, de ha valakit meglát falatozni, azonnal rohan és hammog.













