2011. február 10., csütörtök
Kiddies Patch, avagy az ovi az én szememmel
Ezzel együtt tartottam magam ahhoz az egyik alapelvhez, hogy a jó ovi közel van. A második legfontosabb az óvónő személye, amiről semmit sem tudtunk egészen addig a napig, míg Hanna először ment be Danival, hogy már ott töltse a délelőttöt. Amit tudtam, hogy nincsenek játékok, hogy minden szoba fala lukas, (ez a dizájn része, színes körök vannak festve a falakra, színes stukkók vannak a plafonon, kör alakú az étkező, ami a közös térből van leválasztva, és a csoportszobák falain is ilyen színes lukak vannak, amin a kisebbek akár ki is tudnak mászni. Praktikusan mindenhol zaj van, kivéve a számítógép szobát, ami szeparált, és a legkisebbek helységét, ahol alkalomadtán alszanak is) nagyon kevés a könyv, a közös térben kevés a mozgásra alkalmas játék (egy kisház, pár ugráló csacsi, és néhány labda...) és csak nagy ritkán mennek ki az udvarra, akkor sem használják az amúgy zseniális medencét... Szóval nem minden fenntartás nélkül engedtem el Hannát, aki viszont magához méltóna nagyon készült és nagyon nagy örömmel indult első nap.
Hogy mit csináltak, sosem derült ki teljesen, mert Hanna annyira elfáradt délre, mikor mentem érte, hogy nem mesélt szívesen, délután pedig élvezte, hogy végre valaki megérti amit mond... Apropó... Eleinte sem magyarul, sem az általa használt halandzsanyelven nem szólalt meg odabenn, minden nap, amikor mentem érte, kérdeztem az éppen ügyelő nevelőt, milyen napja volt Hannának, de eleinte azon kívül, hogy nem sírt, nem sokat tudtak mondani.
Szép lassan derült ki, hogy ki Hanna óvónénije, a nevét is megtudtam idővel, Auntie Geatha a neve, egy indiai hölgy, picivel idősebb a kislánya, mint Áron. Minden alkalommal, amikor mentem, igyekeztem beszélni vele, és egyre inább úgy véltem, Hanna jó kezekben van. Geatha nem bűbáj, de szeretetre méltó és szerető, a határokat kellőképpen tartó, de ugyanakkor egyénileg engedő, kooperatív pedagógus és ez nekem nagyon fontos.
Az első héten nem nagyon történt lényeges, minden nap volt valami apró alkotás, de sokszor éreztem úgy, hogy inkább gyerekmegőrző ez az intézmény, mint óvoda. A második héten Hanna hazahozta az órarendet, nekem meg elkerekedett a szemem... ugyanis minden nap fél órás beosztásban vannak "tantárgyaik", matek, tudomány, sport, olvasás... és nem utolsósorban mandarin és maláj nyelv... ja és számtech. Egy cseppet sem csodálom, hogy Hanna délután három és fél órát alszik...
Nagyon leterhelőnek vélem, amit csinálnak, főleg, mert Hannu az 5-6 évesek közé jár, és bár nem ő a legfiatalabb, ő az egyetlen, aki nem beszél angolul, vagyis nem érti, amit kérnek tőle, csak utánoz, igyekszik követni amit a többiektől lát, ezt viszont derekasan.
Ma egészen hosszan voltam bent reggel is, és délben is, mert Hanna ma elször azt mondta, nem szeretne menni... Mert nagyon sok mindent kell csinálni, és nem engedik, hogy könyvet nézegessen... válaszolta a miértre. Igyekeztem minden pozitív vonatkozást felsorolni, és elmesélni, hogy sokszor nekünk sincs kedvünk a feladatainkhoz, és persze sokkal jobb lenne, ha többet játszhatna, blablabla... és elindultunk.
Bent kérte, mondjam meg az óvónéninek, beszéljen hozzá magyarul, hagyjam bent vele Mikoltot, esetleg maradjak vele én is. Beszéltem Geathaval, aki megerősítette, hogy tegnap nagyon sokat dolgoztak, megmutatta a matek munkafüzetet... szerintem legalább 2. osztályos szint, ebből 5 oldalt csináltak a többiek, Hanna kettő és felet. itthon a magyar feladatos könyvben egyszerre egy dolgot csinálunk... Ráadásul 1-10ig számolnak, olyan feladat is volt, amiben négyzetben vagy háromszögben szétszórva számok voltak, ezeket kellett összekötni úgy, hogy 1-10ig a háromszögekben lévőket és a négyzetben szereplőket külön... amikor jöttünk, Hanna még fel sem ismerte a számokat... Szerintem nagyon sok ez egyszerre, pláne, hogy pillanatnyilag az angol is kihívás számára.
Geatha nagyon együttműködő volt, amikor meséltem neki, hogy Hanna ma nem szeretett volna jönni, kérdezte, hogy mennyit várjon el tőle, mit gondolok, mi lehet a megoldás... és megerősített, hogy Hanna zseniális, ahogy igyekszik helytállni. Megbeszéltük, hogy ha látja, hogy fárad, még egyszer megkéri, hogy fejezze be, amit épp csinál, aztán engedje könyvet nézegetni.
Nagyon sajnáltam Hannut és egyben nagyon büszke vagyok rá. Elképesztő teljesítmény tőle, hogy alig múlt négy éves, és érti, hogy ez nem habostorta épp, de küzd, csinálja, kérdez, minden nap új szót hoz, ma már érti, hogy skirt, panties, t-shirt, chicken, shoe, bottle, teacher, water, mondja, hogy thank you, good morning, bye bye, see you tomorrow. Elszámol tízig, ma este a ten után azt mondta: - Papa, el tudok számolni tenig. Az mennyi? :):)
És hogy őszinte legyek, én már régen kiborultam volna a helyében... Ráadásul a babáját, ami szerintem nagyon fontos kapaszkodó volt neki, azt hiszem elhagyta, emiatt nem visz magával semmit az utóbbi napokban... holnap szerintem adok neki egy másikat, bármi is legyen, de szüksége van egy kis kapaszkodóra.
Összesítve... kedvelem a nevelőket, jó, hogy szép és tiszta a környezet, jó, hogy pl. hagyják a gyerekeknek, hogy maguk merjenek levest, hogy amikor alkotnak, soha nem szólnak bele, hogy azt hogyan teszik... de ezek talán természetesek is, csak itt minden nagyon más, és ha valami pozitív, annak duplán örülök... Viszont rettenetesen utálom, hogy úgy érzem, Hanna a próbagyerekünk, és tehetetlennek érzem magam sokszor, hogyan könnyítsem meg a dolgát. Persze itthon a kimaradó részeket igyekszem pótolni (helyes ceruzafogás, sok rajz, krétázás, sport, rengeteg mese, ének), de mert leginkább iszonyú fáradt, nem erőltetek semmit. Jó, hogy sokat babázik, főz, mindent eljátszik, bábozunk, szeretgetem. Bár néha nem egyszerű, kis furdancs a fáradtságtól...
Most épp itt tartunk, még nincs igazi jó barátja, Tiffany, aki mindenki mással undok állítólag, Hannával nagyon kedves, Hanna szeret vele játszani, de ez még nem barátság. Remélem egyre könnyebb lesz neki, ahogy a nyelvet elkezdni érteni, és ezt a fura, nagyon iskolás tempót is megszokja. Deszeternék ide egy Tarkabarka óvodát Csillástul... Flórástul......
Kis színesek
Legelébb a legfrisebb és legbosszantóbbról.
Kínai újév van, ami rendben is lenne, meg tiszteletre méltó, hogy megadják a módját, de lassan kezd tele lenni a kis zsákom azzal, hogy a 15 napig tartó "fesztivál" szerves része a minden este (mondom, minden este) 11 és 1 közé iktatott tűzijáték, petárdaszó... Amitől a gyerekek természetesen fel fel ébrednek, Hanna már fényes nappal sem mer egyedül kimenni pisilni, mert attól tart, hogy durrogtatni fognak. Olyan, mintha egy háborús övezetben élnénk. Kezdek lassan úgy gondolni erre az ünnepre, mint egy hatalmas üzleti lehetőségre... Csak épp nekem nem az, de még csak nem is szimpatikus.
És hamár kibosszankodtam magam, néhány nagyon kedves mozzanat a mából...
Délután Dani elé mentünk, mert itthon hagyta az autót, Petinek pedig szerettük volna végre megmutatni a belvárost. A gyerekek nagyon lelkesek voltak az ötlettől, hogy lehet medencézni a klcc parkban, a forgalom is kezelhetőnek bizonyult, és szokásunktól eltérően még fényes nappal érkeztünk a játszó részre. Áron Peti kezét csak néha néha engedte el, én egy padon ülve néztem őket, jólesett a látvány, mégha Dani hiányzott is a teljes jóérzéshez. Áront alig lehetett kihozni a vízből, a lányok idővel átkérték magukat a játszótérre.
Miután elfoglaltunk két hintát, Mikoltot löktem, a szemközti padon egy csak a szeme kint, feketébe burkolózott nő ült. (A legtöbbjüknek gyönyörű szeme van, nekem pedig minduntalan rándul egyet a gyomrom, amikor rájuk nézek... ma egy férfit három feleségével láttunk az egyik legcsillogóbb plázában... nagyon idegen, és egyben nagyon felkavaró is ez nekem) Mikolt nézte a nőt, majd egy idő után azt kérdezte:
- Mama, miért öltözött csónakba?
Nem értettem elsőre, visszakérdeztem kétszer is, de amikor határozottan mutatott a nőre, meggyőzött, hogy rá gondol. Azóta sem sikerült kiderítenem, mit látott Mimi.
(Negyed egy van, és még mindig olyan elemi erővel lövik a rakétákat, hogy dani az imént elviharzott... talán kideríti, kik és miért lődöznek ennyit... A történethez hozzátartozik, hogy a kínai újév hetedik napja (ami amúgy tegnap volt) mindenki születésnapja egyben... lehet, hogy a mai emiatt kivételesen zajos éjjel, de tényleg nagyon bosszantó, hogy én azért nem alszom, mert félek, a gyerekek felkelnek rá. Dani visszaért, mindenhol lőnek, a mellettünk lévő réten konkrétan mintha augusztus 20. volna, hatalmas mennyiségben sorakoznak a kellékek... Tényleg miről szól ez?...)
Áron alszik. Az esti szeánsz részét képezi a rövidített szopi, majd a kiságyba be, és kimászkálás. Többnyire a negyedik után az ágyában alszik el. Megerősödött újra, hogy igenis megérnek rá, hogy kiköltözzenek, csak győzze kivárni, aki úgy gondolkodik a kérdésről, mint én. Még győzöm. Tegnap előtt kezdődött, hogy újabb elemmel bővítette a készletet, ami úgy néz ki, hogy én a hátamon fekszem, ő pedig rámászik a hasamra, a füle épp a szívemen van ilyenkor. Nagyon nehéz, de nagyon édes, így persze hogy semmi ellenvetésem. Ma este, egy ilyen akció után megfogta a kezemet, és mozgatni kezdte, először nem is értettem, mit szeretne. Aztán rájöttem, azt akarta, hogy simogassam a hátát. :):) Egészen hihetetlen :):) A "hangzaj" miatt vagy tízszer ismételte meg a műveletet, most az ágyában alszik, én meg reménykedem, hogy nem ébred fel...
2011. február 7., hétfő
Hétfogú és játszik
Épp amikor már elkezdtem azon mélázni, hogy újra egy inkább paramétereket bővítő kis ösztönlénnyel élünk, olyan dolgokat produkál, hogy csak pislogunk. Talán eddig tényleg mindenével a fognövesztésen munkálkodott volna.(.. no meg az evésen, és a nyúláson. Mostanra majdnem 11 kiló és 80cm. Ma kiderült, hogy legalább 20as a lába. :))
Ha ennél nemesebb akarok lenni, akkor Áronunk a legszebb emberi viselkedési módokat produkálja, kezd kommunikálni, de úgy, hogy közben figyeli a mi reakciónkat, kezd a humora és a kreativitása egyre inkább előtérbe kerülni, és mindezt úgy, hogy közben társakra van szüksége.
Vagyis elkezdett kapcsolódni, már nem kívülálló, aki a maga világában édes, és nem is kell semmi több ennél ahhoz, hogy örüljünk neki, hanem még egy hatalmas lépést tett a családhoz való szerves kapcsolódás útján, ezzel pedig megintcsak formált egyet a szerkezetünkön. :) És ez még úgy is igencsak feltűnő, ha mostanában mondjuk plasztikus ez a szerkezet.
Illusztrálva a fent leírtakat.
Ma ebéd után Hanna kívánságára két mesényit dvdztünk. Áront ez a program nem köti le, más játék után nézett. A szőnyegen ültem, odajött, és a vállara tette a két kezét, lökött rajtam egyet, úgy, hogy értsem, fel kell borulni. Jóízűen kacagott a dolgon, majd mögém sétált, és "felsegített", hol a hajamnál fogva, hol a hátamat tolva, hogy kezdhessük elölről a játékot.
Este Dani már a lányoknak mesélt a kuckóban, én épp levegőt vettem a főzés-fürdés-Hannaovielőkésítés után, Áron így szabadon rohangált a szobában. Észrevette, hogy a szőnyegen minták vannak. Leguggolt, úgy tett, mintha felcsippentett volna egy darabot és odahozta nekem, a hüvely és a mutatóujjai között gondosan szorítva, a számhoz tette, és cuppogott hozzá. Aztán ezt még vagy hatszor eljátszotta Danival is. A lányok sokat főznek, Áron pedig mindig mellettük sertepertél, de akkor sem gondoltam volna, hogy 13 hónaposan mintha játékkal fog kezdeni... :)
A lányokat Dani szokta fektetni, ami miatt (nem szeretem, de így alakult) rendszeresen elmaradt a nagy estipuszi osztogatás, mert tudtam, ha megérzik, hogy itt az este vége, még vagy száz környi ellenállást kell ledolgoznunk, mire lefekszenek.
De ma már nagyon rossz, hogy sosem köszönök el rendesen tőlük, ezért pár napja még mese közben kérek, és adok nekik, megölelgetem őket. Mikolt így adott nekem először életében rendes puszit.
Ma este Áronnal a kezemben jutott már eszembe, hogy elmaradt a búcsú, leguggoltam a lányokhoz, Áron pedig látva, hogy mi történik, megfogta az arcom, és ő is megpróbált cuppantani. A szopi és a harapás között sikerült a végeredmény, de cuppant, ő pedig rettenetesen büszke volt magára. Én meg nyilván olvadoztam... :)
És bár beszélni nem beszél, ma mégis sikerült eljutnia a vauvauig, nagy ugrás ez a hemm után. :) Na jó, volt már papa is, és baba is, sőt tratta is, de semmit nem mond egynél többször.
Várom, mi történik majd a nyolcadik fogacska után, mert már ott is kezd fehéredni az ínye.
Csöppről, 18 hetesen
Most épp úgy érzem, hogy nálunk is kisfiú Csöpp, bár amikor a neveken kattogok, sosem érkezik bentről megerősítés, néha már kezdem azt gondolni, azért nem, mert kislány nevet kellene használnom.
Lassan a félidőnél tartunk, megérzem már ha fel kell jutnom a második emeletre, és minden reggel úgy kelek, hogy rendet kell tennem valahol, persze hamar csökken a lelkesedés, amint a harminc fokban nekiállok a maradék dobozok kirámolásának, vagy a függönymosásnak. Sokszor a gondolattól is elfáradok, bármilyen vehemensen is vetném bele magam... :)
A pocakom nő, ez a dolga, én meg viselem. Hogy már nem könnyű leguggolni, lehajolni, ami leesik, az inkább marad. Milyen nagyon ismerős ez, és milyen nagyon elfelejti az ember, ha egyszer elmúlik. Mint ahogyan a délutáni rosszulléteknek sincs már nyoma sem, még az emlékeimben is megszépült az az időszak.
Csöppünk pedig mocorog, már Dani által is érezhetően. A minap jutott eszembe, mennyire más volt otthon várandósan, mert rengetegen vettek körül, akik úgy szerették a bent lakónkat, mint a már kintlévőket. Kérdezték, megsimogatták, ezzel engem is arra ösztönözve, hogy foglalkozzak vele többet. Most egyedül én szeretem úgy igazán, Dani az ismerkedés szakaszában van, a gyerekek közül pedig Hanna dolgozik, leginkább úgy, hogy visszakerült a cumisüveg a játékpalettára...
A mocorgásra visszatérve, olyan érdekes ez is, hogy én mindig arra emlékszem tisztán, amikor már alig volt helyük, és a könyöküket, térdüket dugták ki. Erre a kezdeti, szárnycsapás jellegű apró rugdosásra nem. :)
Jönnek elő sorra az eztmárismerem érzések, pedig nem is volt régen, hogy legutóbb ilyenem volt.
Ebben nosztalgiaszerű lebegésben ma délelőtt előkerestem a pocakos képeket, és bár sok készült, a 18. hétről csak Mikolttal. Viszont a 17. hétről van mindegyik gyerekkel, így csináltam egy kis kollázst, az összehasonlítás végett. Négy és fél év telt el a négy kép között... A felső kettőn kislányt vártam. :)
Vannak történeteim a pocak alakjával, meg az arc kikerekedésével kapcsolatban, mind a nemek találgatásáról szól. Ha az arcomon nem is, a pocakok alakjában valóban van némi hasonlóság a felső kettő, és az alsó kettő között... tényleg nagyon szeretném már tudni a nemét, és akkor majd a pontok helyén név is lesz, ígérem :):)
2011. február 3., csütörtök
Negyedéves értékelő
Három hónapja indultunk útnak, gondoltam összefoglalom, mik történtek ez idő alatt, és milyennek látom most a helyzetet.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Még akkor sem, ha anyukám az első hét hetet velünk töltötte. Hosszú volt a várakozás, itt is, otthon is, és nehezen fogadtuk be a megszokottak hiányát, egy olyan közegben, amiből már egyetem után vidékre menekültem. Azt hiszem, rengeteg hálával tartozunk Josephynek, amiért olyan módon volt mellettünk az első pár hétben, mintha családtag volna, segített, bár végül nem az ő hathatós közbenjárásával sikerült olyan helyet találnunk, ahol el tudtuk képzelni a hosszabb távú jövőt.
December közepétől vált egy kicsit rendezettebbé, és talán könnyebbé az életünk, egyfelől a rosszulléteim akkorra csillapodtak, másfelől pedig megérkeztek a bútoraink, tárgyaink (leszámítva néhány kisebb nagyobb apróságot, amiből a nagyobb az én szívemet fájdítja, ugyanis eltűntek az aranyékszereim, és ezért senki sem vállal felelősséget... ez persze nem teszi könnyebbé az érzést, hogy elvitte valaki azt a felbecsülhetetlen értékű, nagyapámtól kapott gyűrűt, amit a 18. szülinapomra adott, vagy a lánykérésem emlékét, amit Hannának szerettem volna egyszer adni...) amitől a gyerekek ismét a megszokott módon tudtak létezni.
Dani munkája a második héttől része az életünknek, lassan megszokja ő is, mi is, és bár sokkal nyugisabb az a tempó, amit itt diktál, zömmel magának, azért mint minden újdonságba, tenni kell ebbe is, hogy teremjen. Ezzel együtt úgy érzem, sokkal több energiája marad ránk, főleg ebben a kicsit sem plusszos helyzetben, amikor újra felborul a családszerkezet, illetve az én hozzáadott értékem mondjuk fele az általam elvártnak.
Jó, hogy sok az ünnepnap, jó, hogy most is itthon van négy napot, így ügyesebben be tudom osztani azt az energiamennyiséget, ami rendelkezésre áll.
A ház még mindig nem otthon, bár Hanna épp a napokban nevezte annak először. Én még sokszor kapom magam azon, hogy a kanapén ülve elmerengek az otthonról, és szokom a látványt, az érzést. Pedig valószínűleg belül kell megérkeznem, mert maga a környezet fokozatosan szépül, alakul, sőt, a külső terek kifejezetten szemet-lelket gyönyörködtetnek. Sokszor jut eszembe, amikor az oviba megyek Hannáért, hogy le kellene fényképeznem egyszer az utat, mert annyira jó végigmenni a bambuszokkal övezett járdákon, a tó partján, nézni a zöld fákat, a rendezett járdát... még harmincsok fokban is.
Lassan alakulnak a rutinok, és nagyon lassan kezdjük felfedezni a kerítésen kívüli világot is. Az a szombat azért is volt nagyon jó, mert végre találtunk olyan kikapcsolódási lehetőséget ebben a Plázavárosban, ami nem csak az evésről, vásárlásról, mozizásról szól, hanem egyéb tartalmakkal is meg tudja tölteni a hétköznapokat. Nagyon hiányzott már mindez, és kevés hitem volt benne, hogy találunk ilyet.
Egészen biztosan legjobb helyen lakunk KL-en belül, bármerre induljunk, autópálya van a közelben, gyorsan eljutunk bárhová, forgalomtól függően. De tényleg azt gondolom, hogy a mászóhely és a kis uszoda mellett, ha ma tényleg megtaláljuk azt a lovasklubot is, amiről csak álmodni mertem eddig, akkor nagyjából sikerült reprodukálni az otthoni állapotot, már ami a sportokat illeti. Sőt, már a kezünkben van a landlord által aláírt papír is, ami feljogosít a klubház használatára, vagyis lehet végre konditermet, még három medencét és még ki tudja mit használni, sétatávolságon belül.
Ez a három hónap kellett ahhoz is, hogy kitapasztaljuk, megtaláljuk, hol lehet minőségi lisztet, megfelelő felvágottat, jóízű joghurtot kapni, ami bagatellnek tűnik, de lévén ez itt Ázsia, mindennek édes az íze, és szokatlan, az első idők nagyon nagy energiaráfordítást igénylő aktusai a vásárlások voltak. Mára végre nem a körítés veszi el az időnket, hanem a lényeg, és ez nagyon sokat jelent. Pláne, hogy minden nap főzök (hiszen itt nincs házhozszállítósdi, és a gyerekek sem nagyon bátrak, kivéve a sushit :)), olyanokat is, amiket soha életemben, mondjuk a nagymamák ízeit is, hogy pótoljak valamit az otthonból. Ez az egyik legnagyobb változás talán az életemben, hogy rengeteget és sokfélét főzök. Nem mintha cél lett volna, magam még most sem tartom jó szakácsnak, bár ezt cáfolják a fiúk mostanában...
A kapcsolataink is alakulnak, de a maguk természetéből fakadóan nagyon nagyon lassan. Türelmes vagyok, mert tudom, nekem is kell befektetnem, és ezt három és egy féllel nagyon nehéz. Nagyon hiányoznak az otthoni barátok, a család, és meglehetősen utálom ezt a hét óra időeltolódást, mert nagyon bekorlátozza a kapcsolattartás lehetőségét. Így marad a blog, és a lehetőség szerinti minél több skype. Kevés...
Gyarapodtunk kultúrában (a miénk változatlanul nagyon hiányzik, a belvárossal, a sokféle múzeummal, táncelőadással, egyéb színházzal... és még sorolhatnám), nyelvben, már most lenne egy csomó mesélnivaló az unokáknak is, és mégis úgy érzem, ez még mindig nagyon nagyon az eleje valaminek. Nagyjából így állunk, remélem három hónap múlva még több pozitívumot tudok majd sorolni, azért most megszavazok magunknak az elmúlt időszakért egy erős négyest.
(megírtam, megkönnyebbültem, aki olvassa az most kivételesen ne csak magának tartsa meg a gondolatait kommenteljen, mert nagy szükségem volna rá... és most megpróbálom közzétenni...)
2011. február 2., szerda
Egy csokornyi nyár
Ma délelőtt Petinek remek ötlete támadt. A telefonjával minietűdöket rögzített, amihez a lányok lelkes partnerei voltak. A kész alkotásokat majd a nagyszülők kapják, emailen. Ilyen ez a huszonegyedik század...A telefonozás eltartott vagy fél órát, aztán persze kezdődött újra a mitkezdjünk a háromgyerekkel, amikor már elég késő van ahhoz, hogy elkezdjenek bomolni, de még elég korán ahhoz, hogy ebédeljünk, aludjunk.
Kimentek a kertbe, (ezt megfelelő mennyiségű ellenállás előzte meg a részükről) én pedig kedvet kaptam, és vittem a fotómasinát is, hogy végre rögzítsek.
Miközben a fotelban ülve vártam a jó pillanatokat (ki is a legfáradékonyabb...), arra gondoltam, hogy februárban odahaza már elég depresszív hangulatom volt, torkig a hideggel, sötéttel, latyakkal, sárral, öltöztetéssel. És mert talán a legeslegjobb része az itteni életünknek a zoknimentesség (és az ezzel szorosan együttjáró összes többi meleg ruhadarab negligálása (szerintem a fűzős cipőt megkötni sem fogják tudni a gyerekeim jódarabig...)), arra gondoltam, küldünk egy kis nyarat a télbe, hamár meleget nem sikerül.
Természetesen ment a vizezés, a kavicsozás, a zsebkendőnyi kertben, öröm volt nézni, ahogy az amúgy elég tikkasztó melegben az árnyék és a víz milyen lelkesedést vált ki mindegyikükből. Ebédig a hangjukat sem lehetett hallani...



Falramászós
A moziprogram mellett felfedeztünk három helyet, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Pedig egészen kézenfekvő, hogy a hol forróság, hol eső ellen az emberek zárt tereket keresnek szabadidős tevékenységek céljából, bár eddig ez kimerült a vásárlás-evés-némi szórakozás, mint játékterem, mozi egyvelegben. KL valójában egy plázaváros.
Node szombaton nagyot fordult a világ, amikor kiderült, hogy az a nagy bevásárlóközpont, ami mellett már annyiszor elmentünk, egy tetőkertet, egy búvárközpontot és Ázsia legnagyobb mászóhelyét is bennfoglalja. A tetőkertben nyílik a világ legnagyobb vízililioma, ezt sajnos még nem láttuk, de a képek alapján nagyon szép a kert. A búvárhely egy kis promenád végében bújik meg, tulajdonképpen egy apró medence az egész, félig nyitott, de tartanak mazsoláknak úszásoktatást, ami szintén nagyon felvillanyozott bennünket.
A mászófal pedig egyenesen mennyei. Mintha egy teljesen más világba cseppenne az ember, rengeteg a fehér (szerintem a vezetők közül is a legtöbben azok), a staff helyi, de mindannyian sportemberek, ami szívnek, szemnek jóleső.
Dani is, én is nagyon vonzódunk a fal, vagy sziklamászáshoz, bár mindketten elég régen műveltük e műfajt utoljára, és úgy tűnik, Hanna is örökölt valamit a szülők szenvedélyéből, aprócska kora óta folyamatosan mászik.
Mostanában a játszótereken, ha van, akkor a függeszkedős, átcsimpaszkodós alkalmatosságokat keresi, az öt fokot hibátlanul megcsinálja, egészen hihetetlen.
Rákérdeztünk hát, hogy vajon egy aligmúlt négy éves eljöhet-e kipróbálni a falakat, bólintottak. Van egy ún. kipróbáló óra, amin nem túl sok (bár Hannánál lényegesen korosabb) gyerek, szülői kísérettel, és oktatóval próbálkozhat.
Ma délutánra kaptunk időpontot, Hanna már két napja egyfolytában emlegeti, olyannyira, hogy tegnap előtt már jártunk ott, és a kicsiknek fenntartott játszóbarlangon mászott is, és azóta nehezen alszik el, a délutáni alvást is összezsugorította, csak menjünk már. És tény. Tehetséges. Annyira magától értetődően szépek, és kifinomultak a mozdulatai, és annyira az ő testalkatához találták ki ezt a sportot, hogy ma csak néztem, fotóztam, és gyönyörködtem benne.
Kapott egy kis bukósisakot, először egy kisebb falon mászott, mint egy kis gyík...
aztán következett a beülő, és felnőtteket megszégyenítő ügyességgel ment egyre magasabbra, míg el nem érte a csúcsot. Sokszor egymás után, mindig más pályán.
Nem szeretek az elfogult szülő szerepében tetszelegni, látom, ha valamiben nem ügyesek, de ez egészen felkavaróan szép volt.
Egy órán keresztül, kitartóan mászott, egyszer egy kisfiú (olyan nyolc éves korú) aztán ő váltásban, figyelt, küzdött, a végén már remegett a keze lába, de csinálta. Élvezetből. És tényleg nagyon szépen...
Mikor letelt az óra, az oktató azt mondta Daninak, hogy nagyon tehetséges és egy magántanárral nagy eredményeket lehetne vele elérni. Persze, hogy nem ez a cél, és persze, hogy eszünk ágában sincs magánórákra járatni, és természetesen nagyon büszkék voltunk rá.
Miután levette a cipőt, sisakot, beájult a babakocsiba, és azt mondta, kér három virslis perecet és négy simát :):) Azt hiszem, megdolgozott érte :):) a mi nemolyanjólevő gyerekünk... :):)
Íme néhány kép, talán átjön róluk Hanna komolysága, és a mászás szépsége.






Ez itt a kilátás, és a kis középső, aki egészen más technikával, de lelkesen utánozta a nagyot :):) aztán szemlélődött. Közben Peti Áron után rohangált, akinek már a kötelek között rohangálás is kielégítő élményt jelentett.

2011. február 1., kedd
A szombatunkról
Jó, hogy itt van, a lányok majd kiugrottak a bőrükből, amikor megérkezett, és persze nehéz is a szívem, hiszen Marinak és Palinak egy gyereke és egy unokája sincs Magyarországon.
Áron kis szemmeresztgetős távolságtartással fogadta, annyira hasonlít Danira, hogy erre számítottunk :)
Nos, mióta itt van, rengeteget mesél, folyton a gyerekekkel van, illetve volt, míg az elmaradhatatlan vacakság le nem verte szegényt a lábáról. Már épp lábadozik, de a hétvégén, vasárnap egész nap aludt, láza volt, fájt a torka.
Szombat délután viszont vállalta azt, amit azért kevesen tudnának utána csinálni (leszámítva a nagyszülőket :)), vállalta mind a hármat, hogy mi egy kicsit kettesben lehessünk Danival.
Elmentünk moziba, és felfedeztük egy kicsit a lehetőségeket a kapun kívül, de erről is szólhatna majd egy következő poszt.
Amiért ezt a kis szösszenetet írom, az a következő pár sor.
A film végeztével felhívtuk a gyerekeket, hogy hogyan vannak, Mikolt elkérte Petitől a telefont, beszélt Danival, majd engem kért, és azt mondta a maga ízes, magyarra hasonlító nyelvén:
- Mama, nagyon szeretlek, nem tudok hozzád menni, mert nagyon messze vagy.
A mondatból az eleje a lényeg, könnyedén megnyugtattam, hogy nem Magyarországra mentem. Még soha nem mondta, szerintem senkinek, hogy szeretlek. Még soha nem hallottam ennyire okosan beszélni, persze a telefon egészen más élmény, mint a szó a látvánnyal együtt. Egészen meghatott. :)
Másra terelte a szót, én meg csak ízlelgettem, amit mondott.
Nem mellesleg annyira zsivány manapság, hogy egy egy ilyen apró morzsája a lelkének nagyon megmelengeti a szívemet. :)
2011. január 31., hétfő
Elnapolva
Gong Xi Fa Cai
Ezalkalommal a kínait.
Keverednek a kultúrák, újabb ékes bizonyítéka ez a sokszínűségüknek, no meg annak, hogy mennyire szeretnek mindent megünnepelni. Nekem személy szerint pedig két dolog miatt is érdekes, egyfelől, mert a kínai horoszkópot legalábbis az állatjegyeket ismerve az újév egyik momentuma, hogy az egyik jegy a másikat váltja mélyen ismerős, míg mindez összekapcsolódik azzal, hogy a legkisebbünk már a nyúl évében születik. Mostanában pedig lépten nyomon ebbe a kedves, puha, szeretetre méltó állatfigurába botlok.
Titkon arra készültem, hogy lesz egy erős sárkány gyermekünk, ha a tervek szerint a 2012es évet kivárta volna, ezzel szemben egy aprócska nyúl egészen más... Hát most kapom mindenfelől a megerősítést, hogy így jó ez.
Másfelől pedig az ünnepre való készülődés, a szokások megismerése nagyon izgalmas. Akaratlanul is részese lesz az ember, hiszen bármerre jár, mindenhol kint vannak a dekorációk, kínai zene szól, lampionokkal és mandarinnal van tele minden... vagyis úgy tanulunk, hogy mégcsak oda sem kell figyelnünk.
Nos a kínai ünnep nem hazudtolja meg azokat, akiknek ez a legfontosabb. Számomra minden egy kicsit túlzott, bár arra gondolva, ahogyan mi ünnepeljük az újévet, talán meg sem engedhetném magamnak, hogy elcsodálkozzak, vagy minősítsek, így nem is teszem. Mindenesetre a dekorációk minősége, színvilága, töménysége nekem sok. :)
Minden pirosban és aranyban, esetleg rózsaszínben úszik, a bevásárló központok (csakúgy, mint karácsony előtt, de azt szépnek láttam) töménytelen mennyiségeben úsznak a cirádás, virágos, hatalmas masnis dekorrengetegben. Mindezt félretéve feltűnő, hogy ez az ünnep a gazdagságról szól.
Erre vonatkozik a rengeteg arany, és egy csomó szokás is.
Például az ismerősök ilyenkor nagy doboz (megfelelő színekkel, mintás, tele szimbólumokkal dobozba csomagolva) mandarint kapnak ajándékba. Mi egyik nap a bejárati ajtó előtt találtunk egy hatalmas dobozt, az ingatlanosunk hozta... Nyilván illik viszonozni.
A mandarin is a gazdagság jele, ennek ajándékozása is a meggazdagodást szimbolizálja. (Mint nálunk a lencseevészet elsején pl...)
Rengeteg mandarinfát lehet kapni, és hatalmas ajándékcsomagokat, tele édességgel és a narancsszínű gyümölccsel.
A munka világában is van több szokás is, Dani az elmúlt héten pl. újévi ebéden vett részt, ilyenkor szokás elmenni, és nagyokat enni, miközben az ünnepi asztal szintén tele van jelképekkel, ezekről ő tudna többet mesélni. A pénzhez, gazdagsághoz tartozó, nekem kicsit furcsa szokás, hogy a főnőknek illik ilyenkor a közvetlen beosztottakat megajándékozni, az erre az alkalomra külön kapható tetszetős kis bortékokban. Mint a húsvéti locsolás alkalmával... Sok helyen ezt saját zsebből állják a "nagyok", Daniéknál mindez szimbolikus csak, így a cég kifizeti. És mert a piros a szín, a borítékba a tizes került, ami nem nagy összeg, de ha valakinek mondjuk harminc beosztottja van, az már tetemes.
Hanna az oviban egy hete mindenféléket ragasztott a többiekkel, és a héten minden nap egy kicsivel több dekoráció került a falakra. Volt olyan nap, amikor csupa csillámpor volt a közös alkotástól. Bár még nem jártunk oda karácsony előtt, ez a készülődés nagyon komolynak tűnt nekem, és nagyon jó volt látni, ahogy Hanna kezd étreni valamit a helyiek szokásaiból. (ugyanakkor nyilván nagyon sajnálom, hogy itt nincs farsang, és húsvéti locsolkodás... hacsak mi be nem vezetjük)
Kedden lesz a napja, aztán 15 napig tart az ünneplés, ezalatt felkerekedik mindenki, és utazik, rokont látogat. Csütörtökön és pénteken munkaszüneti nap lesz, az oviban pedig két hét szünet van mától. Tervezzük, hogy elmegyünk és meglátogatjuk a legrégebbi kínai városrészt Melakában, de természetesen szállás már nincs...
Boldog újévet minden kínainak, a poszt címe is ezt jelenti... kiejteni persze nem tudom :)
2011. január 30., vasárnap
Nagy volt a csend
Emiatt nincs bejegyzés, de most nekiállok, és elkezdem pótolni, amíg hagynak a gyerekek.
Míg nem megoldott, hogy idelenn is legyen internet kapcsolat, nem biztos, hogy minden nap sikerül írnom, de igyekszem, tudom, leginkább a családtagoknak fontos ez a napi kapcsolat.
2011. január 23., vasárnap
Update
Közben vettem észre, hogy nem írtam sem a karácsonyról, sem arról, hogy Dani volt a Mikulás...
Ami pedig még mindig nagyon fura, hogy a decemberi albumban forró nyár van... Hiányoznak a havas, overálos képek.
2011. január 22., szombat
Mostam
Tegnap előtt a kezembe került egy biobébimosószer, egy kevés volt még benne, otthonról hoztuk, gondoltam olyan rosszul mutat a mosódiós zsák mellett, fogyjon el, belelöttyintettem a gépbe egy keveset...
Már amikor kiteregettem valami fura volt... aztán ma lekaptam a hálóingemet a szárítóról, és elvittem Áront aludni. És közben annyira rosszul voltam attól a kis illattól, ami amúgy kellemes és hosszú hónapokig, míg ezt a mosószert használtam fel sem tűnt, hogy miután a kis dömper végre megadta magát, kijöttem és levettem... Elszoktam tőle, hogy van illata a ruháknak, a természetes, tiszta illatukon kívül. Fél év elég volt hozzá, pedig mennyire féltem eleinte, hogy milyen lesz majd az illatmentesség.
Jó.
Azt hiszem elteszem azt a mosószert... :)
Thaipusam
Nem volt terv, valami parkot keresett volna, miközben mind jól tudjuk, hogy ez itt nem így megy. Sokadjára kerül elő ez a téma, és tényleg nagyon fura ez a jellegzetesség, mert bármilyen eddigi nagyvárosban azért el lehetett indulni akár gyalog, akár tömegközlekedéssel, és egyszercsak kisvárosibb részre bukkantunk, vagy egy parkba, de itt egészen más a helyzet. Nade nem erről akartam szólni...
A Batu Caves felé indultunk, talán nem is véletlenül.
A héten csütörtökön nemzeti ünnepnap volt, a hinduk egyik nagyszabású fesztiválja okán. A leírását itt lehet elolvasni, röviden az egyik istenüket, Murugát tisztelik meg ezzel a hihetetlen ünneppel.
A múlt héten Devivel nagyon sokat beszélgettünk erről, már amennyire két nem anyanyelvű eszmét tud cserélni vallási kérdésekről. :) Nagyon érdekes volt hallgatni valaki olyat, aki szintén részese ennek a hitnek, ünnepel, bár nem a legfanatikusabbak közül való. Hat évvel ezelőtt, amikor itt jártunk, borzongással néztem végig a barlangban kiállított képeket a kavadit (kisebb vagy nagyobb horgokat akasztanak a hátukba a zarándokok, amit egy barát vagy rokon egy kötéllel ráadásul vissza is tart, így vonulnak végig azon a hosszú úton, ami a belvárosból a barlangig tart...) viselő emberekről. Akkor nem hittem, hogy valaha közöm lesz még egyszer ehhez az ünnephez.
Devi azt mesélte, hogy erre az ünnepre mindenhonnan ideutaznak a hinduk, az ő szingapúri testvére is el szokott jönni, együtt van a család, és a négy nap alatt csak vegetáriánus ételeket esznek, imádkoznak, mert úgy hiszik, aki ezen a négy napon kér, az meg is kapja azt.
Az ünnep előestéjén egy menet indul a belvárosból valamikor éjfél környékén, és másnap délután kettőkor érnek a barlanghoz, ahol az isten hatalmas aranyozott szobra áll. Abból a templomból hozzák a kisebb, de drágakövekkel kirakott szobrot, ahol olyan szívesen időztünk.
Az első két nap a szertartásoké, sokan leborotválják a hajukat, férfiak, nők egyaránt (ma amikor parkolóhelyet kerestünk, a felüljáró alatt alkalmi borbély dolgozott, a négy műanyag szék körül sok sok fekete hajkupac. Tetszik nekem ez a fajta naturalizmus, ahogy a szakrálist megélik a hinduk.

A második két nap pedig egyfajta örömünnep, vásár veszi kezdetét, van itt körhinta, kirakodóvásár hennafestéssel, étel és italosztás, és közben hömpölyög a tömeg, az igazán vallásosak fémedényben tejet hoznak és sárga ruhát viselnek, de rengetegen jönnek csak imádkozni is, vagy turistaként részesedni ebből a színes kavalkádból. A belinkelt cikk szerint 800ezren látogatnak el ebben a négy napban a barlanghoz.
Devi azt javasolta, ha szeretnénk, akkor szombat, vagy vasárnap estefelé menjünk, mert a gyerekekkel a hatalmas tömeg kicsit sem vonzó, ráadásul elég nehéz a parkolás is. A szertartásokra a kicsikkel nem is mentem volna, azt hiszem elég ijesztő a teleaggatott emberek látványa, még felnőtt fejjel is...
De ma este végül mégiscsak odavonzott bennünket valami, és bár valóban nehezen találtunk parkolóhelyet, végül sikerült, és azt hiszem megérte. A vásári forgatagon túl a hindu templom befogadó közege mindig nagyon erős hatással van ránk. Valamiért a "indiániak" ahogy Hanna emlegeti őket az a népcsoport, akiken azt érzem, a helyükön vannak, ősi kultúrájuk biztonságot ad, a külsőségeket szépnek látom, mint a nők ruhái, a férfiak kedvessége a gyerekekkel, és a családjukkal egyaránt. Mindig megfog mindannyiunkat a színesség, a nyugalom, de egyelőre ennél több magyarázatot nem tudok, és cseppet sem jelenti ez azt, hogy hindu szeretnék lenni.
Itt nem zavar, ha óriás a tömeg, soha nem félek közöttük, nem idegenkedem a közelükben lenni.
Egy órát maradtunk, a lányok kaptak egy egy kis hennavirágot a kezükre, féltve tartották, nehogy lejöjjön :), megnéztük a kis tavat a Shiva templomból, megcsodáltuk a szárikat, aztán Dani nyakában Mikolttal, a hátán Áronnal, én pedig Hannát a babakocsiban tolva visszaverekedtük magunkat az autóhoz, szerintem legalább akkora látványosságot nyújtva ezzel, mintha kavadit vittünk volna.
A fényképezőgép otthon maradt... a telefonommal készült néhány kép, majd igyekszem feltölteni.
Hogy helyreálljon az egyensúly
Tegnap példul két fiatal jött kérdőívezni, (mondjuk három év múlvára ígérik, de akkor is) a tervbe vett Town House-al kapcsolatos gondolatainkra voltak kíváncsiak. Vagyis épül majd valami közösségi ház féle, épp mire elkezdek majd csomagolni, de legalább elindult valami, bár a legtöbb kérdés arra vonatkozott, milyen boltokat látnánk szívesen... :):)
Azt hiszem, az Adorán belül a legjobb lakásban lakunk. Épp a teljes tér közepén, vagyis itt a legnagyobb a csend (építkeznek az út túloldalán, a betont fúrják már egy hónapja, de ez csak a mi időszámításunk... már augusztus óta dolgoznak), a négyes tömbök egyik szélső lakása a miénk, vagyis oldalsó ablakaink is vannak, több a fény, mint máshol, és ezek a szélső lakások nagyobbak is, ami leginkább a nappaliban érezhető. A konyhából pedig a közös parkolóra látni, amit eleinte nagyon nem szerettem, de mert mindig jön, vagy megy valaki és az ablakok fóliázottsága miatt ennek ellenére nem látnak be hozzánk csak este, ha ég a lámpa... szóval van élet körülöttünk, és lassacskán arcról legalábbis, de ismerjük az összes szomszédot. Mindig költözik valaki, jön a kukásautó, a lányok szeretnek olyankor az ablakba mászni és nézni a színes teherautókat, és a kék kukást. Ha kertes házban laknánk, nem történne ennyi minden körülöttünk, így hálás vagyok, hogy végülis ide vetődtünk.
Az emberekről (az ismerősökről) egy következő posztban, meg az óviról is, ami kissé szélsőséges érzelmeket vált ki belőlem, hol örülök, hogy van, hol azonnal kivenném Hannát...
A mai nap pozitív történése, hogy fodrásznál voltunk. Itt a szomszédban természetesen, Hanna haja is kicsit rövidebb lett (iszonyú szőke, és a naptól nagyon kiszáradt, alig lehetett már kifésülni, de mert a balzsamozás plusz egy öblítés, eddig nem erőltettem... úgy tűnik mostantól majd szükség lesz rá...), és az enyémet is megigazította a kislány, aki teljesen elfogadható minőségben dolgozott, így lesz bizodalmam legközelebb is elmenni hozzá. Most csak egy apróbb igazításra kértem, megoldotta...
És készült egy első hivatalos pocakfotó is, Dani készítette (soha még egyiknék sem sikerült ilyen közös alkotást véghezvinnünk :)), szerintem nem is olyan rossz... Így néz ki majdnem 16 hetesen kívülről:
2011. január 19., szerda
Benyomások az emberekről
Pár apróbb sztori, amik olyan jellemzőek...
Étteremben ültünk, Hanna a futóbringájával jött, ott parkolta le a széke mellett.
Két pincér kijön, az egyik odakuporodik a bringa mellé, végignézegeti, fogdossa, forgatja minden csavarát, majd amikor befejezte feláll, ránkmosolyog, és megy a dolgára.
Csokis fánkot ettek a gyerekek, Dani etette őket, a két kisebb a duplakocsiban ült. Természetesen a csokikrém kenődött az arcukon, úgy néztek ki, mint akik bajuszt, szakállat növesztettek. Kacarásztunk rajtuk, mint ahogy az egyik fejtetőig beöltözött, a rend őrzésére odaállított, szolgálatban lévő fiatalember is. Nem bírta megállni, hogy oda ne jöjjön, részese ne legyen ennek a mókának. Majd ő is ment dolgára, füttyögni a tilosban parkolókra, pl.
A királyi palota bejáratánál lovas őrök állnak. Kettő.
Egy harmadik glancban épp a látogatóba érkező családjával cseveg, a gyerekével játszik.
Kétsávos út, piros lámpa, délután öt óra, csúcsforgalom. Hogyan haladhat jobban, tempósabban a sor? Ha a kettőből három sávot csinálnak. Dudaszó, anyázás nélkül. Mint ahogy akkor sem dudál senki, ha valaki bevág, vagy két sávot vált egyszerre, vagy a körforgalomban belülről áll ki... szintén csúcsforgalomban.
Ákos mondta először, tetszik nekem a kifejezés, ez itt az "ok la" kultúra, vagyis mindenre lehet legyinteni, majd meglesz, semmin nem kell idegeskedni, aggódni, simán lehetséges, hogy ha a Maláj válogatott megnyer egy jelentősebb meccset, akkor a következő utáni napot szabadnappá teszi valami felsőbb hatalom, az emberek pedig sms-ben tájékoztatják egymást, hogy nem kell menni dolgozni.
Nos, amiről beszélgettünk, az a fegyelmezetlenség. Sokadszorra tapasztaltuk, hogy a felnőttek egy gyerekes státuszban megragadva, az amúgy nagyon szemmel látható és sokszor képtelen határokat, szabályokat mereven tartva, mégiscsak keresik a kiskapukat, és rendkívül sok helyzetben mintha nem tudnának késleltetni.
Érdekes ez, és szokatlan is.
A vezetésnél már rendben vagyok, és megmosolygom a parkőrt és a pincért is, de ha dolgoznom kellene velük, nem tudom, hogyan viselném. Hogy nem tartják a határidőket, hogy egy szabályt egy másik felülír, így az első értelmét veszti.
Furcsa.
Ez itt Ázsia. Kicsit felszínes, legalábbis azon a szinten, ahogy a nyugatot próbálják beengedni, elsajátítani, miközben annyi hihetetlen értékük volna magukban, multik (beszélek itt a férjem ellenére), plázák, miegymás nélkül. Sokkal vonzóbb a kínai újév, az indiai szertartások, a maláj népviselet.
Ugyanakkor azon a helyen, amit KL legélhetőbb helyének titulálnak, nincs művelődési ház, könyvtár, vagy könyvesbolt... Jelent ez vajon valamit?...
Rólam nem esett még szó?
Ez utóbbi motoszkált bennem hosszasan, este Danival beszélgettünk (milyen ritkaság ez mostanában... sajnos, pedig milyen jó :) annyiszor rácsodálkozom, ha sikerült végre gyerekek nélkül is szót váltani, mennyi érdekes gondolat van bennünk, és milyen jól vagyunk együtt... megnyugtató a napi-heti-havi-éves állandó készenlét után egy egy ilyen beszélgetés) és végre mesélt a munkáról, én pedig szép lassan explicitté tettem a magam számára is azt, ami most van velem.
Mert az első mellbevágó érzés az volt, hogy kicsoda van hogy? Én? Mint tavaly karácsonykor, mikor Mari kérdezte, én mit szeretnék, hirtelen nem is értettem, mit kérdez.
Vagyis újra rádöbbentem, hogy egy ideje újra zárójelbe tettem magam. Nevezhetjük moratóriumnak, ezt a szót találtam, és ez így már tetszetősebb, minthogy épp egy kisebb nulla vagyok magam számára...
Mielőtt elindultunk volna, épp elkezdődött motoszkálni bennem a vágy, hogy a szülői szerep mellé még valami másban is megmutathassam mire vagyok képes. Terveztem, hogy elmegyek és megtanulok végre rendesen fotózni, hogy folytatom a pszichodrámát, és hogy befejezem a diplomamunkámat és végre teljes értékű pszichológusnak mondom majd magam.
Hogy mégis az indulás mellett döntöttem a magam 50% szavazati jogán, az részben annak a hite volt, hogy a gyerekeknek ezzel nagyon sokat tudunk majd adni, hogy azt a mókuskereket, amit a három mellett odahaza már némileg feszélyezőnek véltem, úgy hittem, messze otthontól talán könnyebb lesz még egy ideig tekergetni. Illetve ezzel a lépéssel talán ledolgozzuk majd azt a hitelmennyiséget, ami a házon kívül még nyomasztóan terhel...
Aztán megérkeztünk, én pedig nagyjából másnap kérdezgettem a többieket, hogy csak nekem van-e hányingerem, vagy mindenkinek. Az újabb várandósság kereteket adott, programot, és egy kicsit el is vesztem miatta, általa.
Nagyon hosszú idő volt, míg arra vártunk, legyen hol lakni, aztán hihetetlen tempóban kellett mindent intézni, és semmi sem ment olyan gördülékenyen, hogy abban erősítsen, érdemes tenni. Talán nem tűnik olyan hosszú időnek hét hét, vagy nyolc, mégis, benne lenni, és megélni, hogy a kapocs, ami eddig összekötött a barátokkal hirtelen eltépődik, az ablakom, amin keresztül látom és megmutatom a világot becsapódik, a szabadság, amit az autóm és a hely ismerete jelent egycsapásra megszűnik.
De mert három gyerek mellett sosem lehet unatkozni, minden percre jut tennivaló, igyekeztem letenni, és azzal foglalkozni, ami a jelen. Közben szép csendesen megszoktam, nem én döntök, nem én irányítok. Vagyis a csudát szoktam meg, csak a megküzdésnek azt a módját választottam, hogy tűrök. Aminek a vége az lett, hogy leválasztottam magamról az igény részt, és csak néha került elő, amikor karácsonyfán töprengtünk, vagy a házat rendezgettem.
Nem túl sok tér :)
Végül karácsonyra kaptam egy telefont, és nem sokkal újév után kilógattuk a mobilnetet az ablakon, és lett végre internet, de addigra már a tanult tehetetlenség erősebb volt, mint az igény arra, hogy lendületet vegyek. No meg persze a fizikai állapot sem segített, sőt az sem, hogy a gépem a másodikon van.
A változást Devi hozta, aki január eleje óta hetente kétszer jön, és takarít. Meg beszélget velem, és jóságos meg lendület van benne, és különben indiai, ami abból a szempontból hihetetlen, hogy egy egészen más kultúrából érkező felnőttel találom meg majdnem napi szinten a hangot, közösnek élem meg az értékeket. Fantasztikus amúgy. Emberként is, meg segítségként is. Róla kellene még külön is írnom. Amúgy.
Szóval hogyan is vagyok.
Úgy érzem, egy oázisban élünk, de ezzel az erővel lehetnénk a Marson is. Rengetegszer jut eszembe, hogy mennyire jó volt Penangon, hiszen Penang nem ötven éve kezdett el épülni, és nem az utóbbi tíz évben lett olyan, mint ma. Ha KL-t egyáltalán lehet állandónak tekinteni, mert minden nap egy egy újabb városrész épül... És mint ilyen, nincsenek meg benne azok a számomra nélkülözhetetlen közterek, parkok, utcák, épületek, amitől egy hely élhető. Röviden, nincs is szükség autóra, mert a Desa Parkcity feliraton kívül nincs semmi, amit három gyerekkel érdemes volna napi szinten meglátogatni. Persze itt is van mit nézni, de ezek egy egy izolált kis szigetek, mint az állatkert (a highway szomszédságában, vagyis könnyen megközelíthető, de a kerítésen kívül nincs semmi, értsd pl. városliget, bármi), vagy a Merdeka tér, vagy a nagy park a belvárosban.
És ez nekem nehéz. Nem is kicsit. Menő ember vagyok, nem nagyon bírom ha bezárnak.
Persze igyekszem profitálni is ezekből az adottságokból (miközben állandóan vérzik a szívem, hogy nem tudok természetet, kultúrát, bármit mutatni a gyerekeknek, főképpen Hannának), részben úgy, hogy lelassultam, sokkal több figyelmem jut a gyerekekre (nem feltétlenül vagyok türelmesebb, de a velük töltött idő minőségibb úgy érzem). Nem rohanunk soha sehová. :)
Tegnap épp a kezembe került egy Nők Lapja, amiben a Babák c. filmről cikkeztek. Erősen az volt a benyomásom, hogy most először az életükben nincsenek túlingerelve a gyerekeim. Pl. egész délután (Dani este fél nyolcra ért haza, mi pedig autó nélkül voltunk, az eső meg szakadt) eljátszottak egymás mellett, néha együtt, csendben. Végigolvastam az újságot. Mivan???
És még egy pozitívum. Annyit pörögtem az elmúlt tíz évben, hogy épp rámfér, hogy minden leülepedjen. Mióta itt vagyunk, dolgozom a hat évvel ezelőtti élményeken. Nagyon izgalmas. Hiszen a kontextus előhozza az akkori élményeket, csapatostul, én pedig mozizok belül, és teszem helyére a kirakóm darabjait. Meg asszociálok, és érkeznek a gondolatok a gyerkekről, családról, saját gyerekkoromról, iskolákról, sokmindenről.
Tényleg egyfajta moratórium ez, ez a ház az ashram, és amennyire lehet ezt egy pocakkal meg hárommal, elindultam befelé.
Hiányoznak a kapcsolatok, nagyon durván egyedül érzem magam, eltépettek a gyökerek, magamban kezdem újraépíteni őket, és közben súlyozok, és rangsorolok. Értéket, tőkéket. És amennyire egyedül érzem magam, annyira nyílik a világ, és tudom, ez a fajta bebábozódás ideiglenes, lassan véget ér, és el kell kezdeni abból a munícióból felépíteni valami új rendszert, hasznosat, egészet, szépet, alkalmazhatót, amiben újradefiniálódom a magam számára.
Hogy ez eltart-e három évig, nem tudom, nem hiszem. És ez egy kicsit ijesztő is, mert itt illetve innen részben korlátosak a lehetőségeim. Értsd, itt nem nagyon van, lesz módom dolgozni, tanulni, vagy éppenséggel pszichodrámára járni.
De valamit biztosan kitalálok majd. :) Most várom a legkisebbet, ezzel is lezárul majd egy fejezet, és elkezdődik valami új, amiből remélem ép ésszel és testtel fogunk kikerülni, és sikerrel felépítjük majd a hatfős családot. Onnantól pedig egy kicsit megint el lehet majd kezdeni gondolkodni valami állandón, kicsit kevésbé kamikáze módon, mint most, mert Dani szavaival élve, szép ez, mert a kihívások erősítenek bennünket, de a következő állomás hosszú távra kell, hogy szóljon, mindannyiunk érdekében.
Akkor most válaszoltam? :)
2011. január 18., kedd
Muszáj írnom róla
A Pastramiban láttuk egymást utoljára. Erősen megöleltem mindhármójukat, tudtam, most látom őket így, együtt utoljára.
Tegnap délután elment egy barát. A kisfia két éves.
Sok mindenre tudok magyarázatot, nagyon sok dologgal képes vagyok megbékélni. Ezzel most nem....
2011. január 17., hétfő
15 hetes a legkisebb
Viszont ezúttal nem érkezett ezzel egy időben a mocorgás odabenn, pedig már nagyon szeretném érezni, hiszen ez az újabb jeladás arra vonatkozóan, hogy minden rendben van.
Vagy Mimi betegsége, vagy az első átvirrasztott éjjel gyomorgörcse (2 kilót sikerült aznap éjjel leadnom) megijesztett ezügyben, és máig adtam haladékot a Csöppnek, hogy adjon valami jelet. Sokkal nyugisabbnak tűnik ő, mint az előző három, vagy a negyedik még hátrébb a sorban szép türelemmel várja, hogy csak rá figyeljek. Figyelek én, amint van egy szusszanásnyi szünet, főképpen este (milyen érdekes ez is, hogy az ezirányú lelkiismeret furdalásom már nincs, pedig Mikoltnál még mennyit lamentáltam rajta, hogy nem jut neki abból, amiből Hannának olyan természetesen tudtam adni...), bejárjuk ilyenkor gondolatban a családot, mesélek erről arról, és jó egy kicsit csak vele lenni.
Node mocorogni, legalábbis érezhetően ( :):) majd fog :):)) még nem mocorgott.
Így ma, mielőtt Hannáért elmentünk volna az oviba, beugrottam az orvosi rendelőbe (közben végig arra gondoltam, otthon a védőnőhöz mentem volna, és akkor biztosan nem érezném magam ennyire megmosolyoghatónak, de itt ilyen nincs), hogy hallgassanak be, dobog-e az a kis szív odabenn.
Az asszisztens már mosolyogva fogadott (ő is várandós egyébként), ugyanaz az orvos rendelt, aki Mikoltot vizsgálta, kértem kérdezze meg, hogy megteszi-e, hogy meghallgat. Sure. Akkor várunk.
Az orvos is mosolygott, főleg azon, amikor mondtam neki, hogy nem szándékozom hetente meglátogatni. Most is meggyőzött, nagyon jó volt, hogy végigbeszéltük a tireózis helyzetet is, aztán csinált egy ultrahangot. Itt ugyanis nincs sima szívhanghallgató... Az eredmény itt látható:
Hosszú, vagyis épp a korának megfelelően az. Az orvos végignézte a buksijától a lábujjaiig minden ízét, amit csak ezzel a nem túl modern eszközzel tudott, és bár nem szeretem, ha macerálják, most valóban megnyugtatott. A tény, hogy mozog, hogy mindene rendben van. Hamár, akkor természetesen megkérdeztem, látja-e, hogy milyen nemű. Picike még... Hát persze, de ha valamit mondani kell, akkor inkább kisfiú :) No majd meglátjuk...
2011. január 16., vasárnap
Mobilkád
Tréfát félretéve, tegnap Dani elment a két szélsővel, és megvette azt a kiegészítőt, ami nélkül már épp kezdtük megszokni az életet, de miután kipróbáltuk, beláttuk, rettentően fontos szereplője a mindennapoknak.
Itt semelyik házban nincs beépített kád, nem tudom, a babák hogyan fürdenek. Felnőttként, néhány hónap kihagyás után (és miután mindegyik gyerekünk megfürdött), magam is kipróbáltam, és fantasztikus volt... Ücsörögni egy kád meleg vízben :):) Eszembe jutottak az otthoniak. :)
Nos kép még nincs, de este pótolom, a kád kicsi, de takaros, hárman épp elférnek benne, és szülőkádnak sem utolsó :):)
Komolyabban... ez a vízben szülés olyan számomra, mintha valakinek azt mondanák, érzéstelenítés nélkül fogják kihúzni a fogát. Aki már szült vízben, biztosan érti... ez nem egy hóbort, valami olyan, amihez azért próbálok ragaszkodni, mert pszichésen jobb egy babának vízbe érkeznie (nyilván állva, vagy egy vonaton is megszülném ha arra kerülne a sor), hanem mert vízben egyszerűen sokkal könnyebb. Így aztán ez inkább egyfajta önző szempont, az én szempontom.
Vízben érzem otthonosan magam, vízben tudom, milyen jó szülni, félek tőle, hogy ne legyen meg ez a közeg, akárcsak, mint lehetőség.
Keresem a megoldást, felmerült bennem (K.Viki, még mielőtt írtad volna, de ha tudsz ebben segíteni, ne habozz :)) hogy valakit külföldről hívunk, de egyelőre nem tudom honnan, hogyan.
Visszatérve, a kép ide fog kerülni :):)
Győzött az augmentin
Nekem a türelmem állta a próbát négy napig, Mikoltnak pedig a szervezete küzdött. Sajnos ezúttal nem volt teljes a siker, és mert úgy éreztem, tovább nem várhatunk (mérlegelve minden negatív és pozitív kimenetelt és következményt illetve kockázatot), tegnap este Mikolt hatalmas ellanállás (ketten fogtuk, hogy bevegye a szirupot, ami amúgy teljesen jóízű...) után megkapta gyermekes életünk első adag antibiotikumát.
Másfél óra múlva lement a láza (reggelre egyébként ugyanazzal a 38 fokkal ébredt, mint előző reggel), csicsergett, játszott és este már az asztalnál vacsorázott.
Nagyon érdekes látni, ahogy nem a teste dolgozik, hanem a gyógyszer benne. Miután majdnem öt éve nem volt olyan, hogy igazi kemikáliát kapott volna közülünk bárki, érdeklődve figyeltem azt a gyerekkoromból megszokott módot és tempót, ahogy a gyógyulási folyamat beindul. Valami olyan (szerintem, és még mindig tartom ezt a nézetemet) szervezetidegen és számomra túlzottan gyors a történés, hogy csak kapkodom a fejem.... hogy lehet. Egyfelől persze, ha rövid távon gondolkodom, jó látni, megélni, hogy az a gyerekem, akinek fénytelen volt az arca, szeme, újra játszani kezd.... míg ki nem üti magát, hiszen nem ő szabályoz ezúttal, hanem a gyógyszer. Eszembe jutott, hányszor mondták kicsi koromban, feküdni kell, mégha olyan jól is érzed magad... én is szerettem volna megállítani kicsit Mimit, de nem lehetett persze...
Másfelől féltem, hogy hasonló nyavalyával találkozva ugyanezt a rettentően kimerítő küzdelmet kell majd végigcsinálnunk.
Ezzel együtt azt gondolom, a legjobb döntést hoztuk, kapja a progastrolt, hogy legalább a gyomra bírja a küzdelmet, és mellette a homeopátiát is. És bízom benne, hogy ez a négy nap legalább arra elég volt, hogy valami mégis elinduljon a megküzdés útján, és legközelebb már könnyebben vegye ezt az akadályt.
Teszek majd fel képet a gyógyulóban lévő kisMimiről. :)
2011. január 15., szombat
Áron 13 hónapos

Elmaradt az egyéves összefoglaló is, pedig rengeteget változott Áron az elmúlt időben. Igazi kis zsivány lett, kisgyerek, és olyan sokszor eszembe jut (nem kis lelkiismeret furdalással), hogy ami nekünk olyan természetes, azt a nagyszülők, és a dédi nem láthatja... :(
Az összefoglaló pedig kicsit rendhagyó módon a napi események jelenlegi sorának leírás lesz, mert szerintem ez is olyan nagyon jellemző erre a kisemberre.
Reggel kilenc körül ébred, rendszerint mellettem. Nem olyan régóta, így szokásnak még nem nevezném, de egyre gyakrabban előfordul, hogy éjjel, miután kiszolgálta magát, bemászik a kiságyba, és ott alszik. Nem kértem, nem próbálkoztam, egyszerűen megtalálta. Kuckós, biztosan jó kis hely, ha tehetném én biztosan ott aludnék. Hogy kell a bőrkontaktus? Na igen, ez az egyik legnyomósabb érv, ami miatt ha, akkor inkább a mellettem lévő posztot választja. Fogja a karomat, vagy átölel. Hmmm. :)
Szóval a reggel. Hatalmas mosollyal ébred, csendben lejátszik, ha nem térnék egyből magamhoz... Aztán lemászik az ágyról, kidobja a cumiját, ha még a szájában volt, és megpróbálja kinyitni az ajtót. Mivel ragad, ezért nem sikerül neki, erre hangosan szuszog, visszajön az ágyhoz és mutogat vállfelhúzva. Menjünk...
Innentől egészen gyorsan szoktunk eljutni az első kiborulásig, ugyanis Áron az éhenhalástól tart a leginkább. Rettentő hangos Hemm (felfelé kanyarítva a végét)-el szól, és ha nem érteném (mert esetleg vannak még mások is, akiknek enni kell adnom, akkor zokog. Szívből, mélyről, és ahogy az első falat a szájába kerül, elhallgat.
Többet eszik, mint bármelyikünk. Tulajdonképpen reggeltől estig enne, de ha valakit meglát falatozni, azonnal rohan és hammog.
Kész a kert
Közben Mikoltot ápoltam, Áront fogtam, Hannával próbáltam megbeszélni, hogy segítsen, de mégse legyen útban (a talicskát is tolta, a köveket is rakta, a szemetet is segített kivinni, végig a fiúk mellett volt és leste, mit csinálnak...), és igyekeztem instruálni a folyamatot, volt néhány pont, ahol még jó, hogy itthon voltam épp.
Még így is az egyik legszürreálisabb napunk volt, megspékelve azzal, hogy én sem vagyok valami jól egészségileg, Áronban is bujkál valami, és reggel hitetlenségemben lekaptam a függönyöket (francia típusra tessék gondolni, millió kis hajtással, meg függővel, amit ki kell operálni, majd vissza, mert a mosás után még nedvesen azonnal vissza is kellett tennem, hogy ne gyűrődjenek...), hogy legalább valamivel fokozzam a tisztaságérzetünket. Mondhatom, elég karácsonyi készülődés hangulata volt az egésznek, és bár végül Hanna nem is aludt délután, három, vagy négy körül már volt egy kis homokozó, talpalatnyi fű, és rendezett köves bejáró.
Íme néhány ilyen volt, ilyen lett kép.
A terület nagyjából akkora, mint otthon a verandánk, de így már ki lehet legalább lépni, és van egy kincset érő homokozósarok, hiszen itt sehol nem lehet homokozóba botlani, kivéve a tengerpartot.
Szeretem ezt a kiskertet, barátkozom még vele, nagyon fura, hogy megint nem a sajátunk, csak használni kaptuk...





Mikoltról

Még mindig nincs túl jól.
Tegnap beszéltünk az otthoni homeos orvosunkkal, adom neki, amit ő mondott, és közben minden percben gyomorgörcsöm van, hogy jól döntök-e. Más ez itt, és más otthon. Itt még nem alakult ki az élet, és ettől sokkal ijesztőbb minden, pláne ha betegségről van szó.
Ezzel együtt még kitartok, Mikolt is, de ha ma estére nem áll be jelentős változás, akkor elkezdem adni neki az antibiotikumot.
Szeretném újra látni, hogy rohangál...
2011. január 13., csütörtök
A ház, ahol élünk
Régen elkészültek már az alábbi képek, és valamiért nem akarózott feltenni őket, és megírni ezt a posztot. Sokat gondolkodtam rajta, miért. Van pár válaszom... az egyik, hogy ha az ember egyszer megalkotja a számára tökéleteset, akkor azt keresi, nem elégszik (elégedtem meg) meg a félmegoldásokkal. Igyekszem az arcunkra formálni ezt, a sors fintora, hogy a hálószobánk alaprajza egy az egyben az otthoni... :) és mégis vannak hiányérzeteim.
Mára már néhány megfogalmazódott. Az egyik, hogy az ablakaink sötétített fóliával vannak ellátva, ami nagyon praktikus, viszont ettől az esős évszak borongós napjain elég sötét idebenn... leginkább a nappali rész, vagyis ahol az idő nagyobb részét töltjük.
A másik, a konyha. Szerettem otthon a bordó, narancs színeket, melegebb, barátságosabb lett tőle minden. Itt fehér, és fém és szürke minden (jó fantáziátlan), nincsenek felső polcok, és ez összességében kicsit idegenné teszi nekem ezt az amúgy is beveendő területet. Mára már sokkal jobban szeretem, pl. nagyon jó, hogy amerikai stílusú, szemben a sok megtekintettel, ahol a konyha egy külön helység. Itt a gyerekek legalább mindig a lábam alatt lehetnek.
A harmadik, és erre csak sokára jöttem rá, hogy nem igazán patyolat. Aki ismer, tudja, kicsit kényszeres vagyok, és szeretem, ha tisztaság van körülöttünk. (persze a saját koszunk megint más, de egy alapból kicsit és helyenként koszos... hát nem jó érzés) Ez a lakás szerintem utoljára hat éve volt kifestve, a falak tényleg nem tiszták, az ajtók ragadtak (azóta naponta mosok le egyet-felet... és rendszerint három barnás vödör vizet öntök ki a végén... de legalább tudom, melyik tiszta már... fehérek így sem lesznek, de legalább nem ragadnak), a korlátokon vastagon áll a kosz. Elsőre talán fel sem tűnik, de én itt élek, és zavar. :) Majd ha a végére érek, és lesz merszem előállni azzal a kérésemmel, hogy fessünk ki, megnyugszom... ja és várandós vagyok, ez jelent valamit? :)
A képek esőben készültek, de valamennyire rend volt (khm...), a vaku sárgított, ezért nem használtam. Így a minőség rovására ment a nagy igyekezet, de a lényeg talán látszik. Nem teszek fel minden képet ide, sőt, leginkább csak ezt az egyet, de az albumban megtalálja, akit érdekel. (Kis összehasonlítás végett a magyarországi ház is itt van :):()
A kertről nincs kép, holnap jön a kertész, előtt még készítek majd párat és egy ilyen volt ilyen lett sorozatot közzéteszek.
Nem volt könnyű éjszakánk
Mikolttal a kuckóba telepedtünk, ahol fel fel sírt, de ha megsimogattam, azonnal megnyugodott.
Végül kisebb helycserékkel megoldottuk azt a logisztikai kihívást is, hogy az egyik szobából hogyan érjek át, ha Áron hív, a másikba, ha közben Mimivel a karomban figyelem, hogy rosszabb-e vagy jobb az állapota.
Egész éjjel lázas volt, sokszor felsírt, keveset aludtunk, szerencsére Áron rendkívül közreműködőnek bizonyult és csak egyszer kért cicit a sok helyett.
Reggel összetörve ébredtünk, mindannyian.
És mert Mikolt lázasan ébredt, úgy döntöttünk, elvisszük orvoshoz. Dani taxival ment dolgozni (harmadszor a héten... kicsit kezdem érezni az autó hiánya okozta poliplényem defektusát), így néhány életmentő étel elkészítése után majdnem délben sikerült is elindulnunk.
A környékről, ahol élünk talán már esett szó, hogy kényelmes élet ez (persze nem három manóval és egy pocakkal gondolom, de még úgy is), mert tíz percnyi gyalogtávolságra gyakorlatilag minden megtalálható, közte a fogorvos, és az általános orvosi rendelő is.
Az, hogy az az orvos, aki épp rendelt maximálisan szimpatikus volt, nagyjából hab a tortán. Nem hittem, hogy azon kívül, hogy diagnosztizál egy vírust, fertőzést, bármit, még szót is értek vele, leginkább a gyógyításról alkotott világnézetemmel kapcsolatban.
Tévedtem. Egy fiatal, roppant szimpatikus indiai orvosba "botlottunk", aki halk szavú, de kellemesen határozott volt, megvizsgálta Mikoltot, akinek be van gyulladva a torka. Gondolhattam volna... (később visszaidézve az egész azzal kezdődött, hogy kiabált az autóban két napja, hogy fáj a torka... és tényleg)
Antibiotikumot adott, mondtam neki, hogy én még sosem adtam a gyerekeknek antibiotikumot, és most sem fogom holnapig, amikor normális esetben hatni szokott a homeopátia. Teljesen emberi módon reagált, megbeszéltük, hogy három nap lázig ő is várna, a torokgyulladás miatt aggódott csak kicsit és mérsékelten. Örültem, hogy nem küld el azonnal, hogy a homeopátiával jövök, sőt, felcsillant a szeme, hogy nálunk is van.
Aztán még végigkérdezte a gyerekek oltásait, megmutattam Mimi könyvét, amit utolsó pillanatban még bedobtam a táskámba, megbeszéltük, hogy Áron itt fogja megkapni a 15 hósat (ami ugyanaz, mint odahaza, csak itt 12 hósan kapják), sőt ők keresnek majd telefonon. Az ajánlott oltásokra is kitértünk (otthon elég nagy ellenállás volt a család részéről, amikor úgy döntöttem, egyelőre nem kapnak semmit), végül megkérdeztem, ő a sajátjának adna-e hepA-t, Perevnart, Neisvacot (részben a család megnyugtatására is írom, itt ugyanazok az oltóanyagok vannak, mint otthon, ráadásul a protokoll is teljesen egyezik), amire azt felelte, Nem! Ebben maradtunk, egyelőre a mieink sem kapnak semmit, csak a kötelezőket.
Az augmentint és a másik lógugást a távozáskor kis zacskóban meg is kaptuk (itt nem kell külön sorba állni a gyógyszertárban) fizettünk 60 ringitet, és eljöttünk. Örülök, hogy elmentünk, örülök, hogy újra megbizonyosodtam arról, jó helyen lakunk, és megnyugtató, hogy ilyen orvost találtam. Mégha nem is homeopata. :)
2011. január 12., szerda
Visszatérés
Volt már gondolatom, hogy írjak arról, milyen érzés most, itt, és terveink szerint utoljára várandósnak lenni, de mert csak panaszkodni tudtam volna, inkább nem írtam.
Most is szétválasztódik bennem a baba iránt érzett rész, és a fizikai állapot okozta nehézségek megélése.
Dani pár napja kérdezte, hogy örülök-e ennek a babának... nem tudtam rá válaszolni. Mint ahogy arra sem tudok soha, amikor megszületnek, boldog vagyok-e. Mert ez nem ilyesfajta érzés... Hiszen szerettem volna, hiszen természetes, hogy a pocakomban van, hiszen nem az első eset, és persze a félelem is bennem van minden alkalommal... Nos, nem öröm amit érzek, hanem inkább kíváncsiság.
Hogy milyen egy negyedik. Hogy milyen egy legkisebb. Hogy miben lesz más, mint a többiek. És miben hasonló.
Aztán kíváncsi vagyok, kisfiú-e vagy kislány. Hogy hol és hogyan fog születni.
És ahogy mindezt írom, olyan hihetetlenül filmszerű, mintha nem is velem, velünk történne.
Pedig a pocakom biztosan nő (kilóra egészen biztosan nyomon követhető), mert már sikerül újra hason aludnom, ami egy hete még lehetetlen lett volna.
A közérzetem is javult, most érzem csak igazán, mennyire nem voltam jól. Már van erőm azon gondolkodni, mit együnk, és képes vagyok eltölteni a konyhában egyben fél-háromnegyed órát, csak a gyerekek igénye szab határt.
Sőt, fel tudom emelni Mikoltot is, Áront is gond nélkül, pedig ez is mekkora erőlködéssel járt...
Elérkezett a könnyebb időszak, hogy majd a vége újra nyűgös és hosszú legyen, de ezt a részét igyekszem élvezni, tudatosítani, hogy (bár soha nem mondd, hogy soha... mégis egészen biztos vagyok benne, hogy mi négygyerekes család vagyunk) minden elmúló perc a múlté, és nem lesz megint.
Neveken gondolkodunk, a kislányé már megvan, a kisfiú alakulóban. Február 9-ére van újabb időpontom, akkorra terveztük Danival a 4d-s ultrahangot is, amikor majd kiderülhet a neme is.
Közben pedig szalad az idő, múlnak a hetek, messze még a július, de mégis olyan közeli már...
Lassan vége az esős évszaknak
Délben Hannáért mentünk, és megértettem, mire gondolt.
Lassan vége az esőzéseknek, jutott belőle nálunk minden napra az elmúlt hetekben. Ezzel együtt pedig érezhetően szárazabb a levegő, és a nap perzselő. Érzésre nincs melegebb, csak kevesebb a felhő az égen, ettől alig lehet nyitva tartani a szemünket, és egészen óvatosan lehet csak a napra menni... délben leginkább sehogy.
A tóparti sétányon hatalmas lukakat ástak, pár napja már a pálmafák is megérkeztek beléjük... talán nem is véletlen. A játszótér felett még így sincs árnyék... Nálunk viszont rengeteg a növény, minden reggel söprögetik a leveleket a járdán a kertészek (...), és a ház is kellemes, leszámítva a legfelső szintet.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz a nagyon meleg, egyelőre tér vissza az erőm, és egy kicsit talán jobban viselem a hőséget. A gyerekek csak a direkt napot nem szeretik, amúgy remekül elvannak akár légkondi nélkül is.
Mindent összegezve azért minden nap eszembe jut, milyen volna hármat öltöztetni nap mint nap, overálba és még kitudjamibe... A nagy hőség is sokszor kifog rajtam, de a nagy hidegre mégsem vágyom...
Mikolt beteg
Mimi éjjel sírva kereste a cumiját, sejtettem, hogy valami nem stimmel. Reggel hőemelkedése volt, mostanra már melegebb. Kapott minden félét, leginkább belladonnát, ferrumot, occillot, itatom, bár nem könnyű, sőt Mikolt egyáltalán nem kooperatív beteg...
Dani itthon hagyta az autót, hogy Hannáért el tudjak menni, és szükség esetére.
Jajj de szeretném, ha már jobban volna. Kicsit félek a szunyogcsípésektől, de elhessegetem, és egy szimpla vírusnak tudom be. Egyelőre.
2011. január 10., hétfő
Mindennapi kenyér... és sütemény
Az egyik legfontosabb, minőségi ugrás a házba költözésünket követően, hogy végre végre tudtam rendes kenyeret sütni!!!
Az alapanyagok egyenlőre hazaiak, vagyis magyar élesztő, és sikér, valamint magyar liszt kerül bele, várakozással nézegetem a fogyatkozó készleteket... ugyanis a palacsintasütés az itteni liszt okán már egyszer meghiúsult...
Node addig is sül a kenyér.

Házi baracklekvárral mennyei...
És van meggyünk is, még néhány üveggel, így készült meggyes süti is, amit egy perc alatt evett meg a kis társaság. Dejó is egy kis csukott szemes, székben hátradőlős hazai!!!
És hogy az amúgy már lejárt, de számomra teljesen élvezhető túró rudiról se felejtkezzem meg... Mari, Pali köszönjük... Peti, nehogy elfelejsd!!! :)És ha valaki a kenyérsütőben dagasztott kakaós csiga receptjét is elküldené, akkor aztán teljes lenne az öröm. :)













